A bronzkor végvárai
A bronzkor végvárai
A jelenlegi Tápióbicske határa kedvező feltételeket nyújtott az őskor óta az ember letelepedéséhez. Adottak voltak a mindennapi vízszükséglet kielégítésére szolgáló folyók és patakok, az esetleges támadások elleni védelemre a dombok: ezeken alkalmas földvárakat lehetett emelni.
A Tápió vidéken a múlt század közepétől folytatott régészeti feltárások és leírások szintézisét Dinnyés István végezte el. Az első lelet, egy bronzkori urnasír 1864-ben került el. Az utolsót (újkőkori, késő bronzkori és szarmata edénytöredékeket) pedig 1987 tavaszán találták a falu nyugati részén, az Alsó-Tápió és a Gombai patak összefolyásától délkeletre, az úgynevezett Tökös parton, egy enyhén lejtős területen egy csemetekert kialakításakor.
A változatos gazdagságú leletanyag alapján az ember megtelepedésére utaló legkorábbi emlékek a vidéken az újkőkor középső szakaszából (Kr. e. 4500–4000) ismertek. Ekkor már a Kárpát-medencében lezajlott az úgynevezett neolitikus forradalom, vagyis megtörtént a zsákmányoló életmódról az élelemtermelésre való áttérés, melynek kultúráját a dél-balkáni eredetű Kőrös kultúra népe hozta el az Alföldre és a Dunántúlra. A főként erdővel borított Gödöllői-dombvidéket, mely a dunántúli tájhoz igen hasonló löszös dombhátakkal szabdalt táj, a dunántúli neolitikus műveltség szállta meg.
Tápióbicskén az Alsó-Tápió melletti szarvasmarhatelepen kerültek elő újkőkori, úgynevezett dunántúli vonaldíszes kerámiakultúrához tartozó agancsszerszámok. Bizonyítottan a Dunántúlon kialakult földművelés kezdetleges technikáját itt változtatás nélkül alkalmazták. A letelepült népesség a felszínre épített gerendavázas házakat és félig földbe ásott lakóépületeket használt.
A falu területén a leggazdagabb régészeti leletek a bronzkorhoz kapcsolódnak. A kisebb-nagyobb kiemelkedésű dombokkal borított és sűrű vízfolyásokkal szabdalt Tápió-vidék egyik jellegzetes helyszíne a bronzkori földváraknak. A tíz feltárt (illetve azonosított) erődítmény közül kettő esik Tápióbicske területére. A Kalaposhegyen (más néven Kopaszhegyen) emelt földvár (a hatvani kultúra egyik „végvára”) a közép bronzkori hatvani kultúra (Kr. e. 1800-1500) idején játszhatott jelentős szerepet. Ehhez a korhoz kapcsolódnak a Kalaposhegyen talált kőszerszámok, melyek közül a legjelentősebb az arató sarlóbetét. Nagyon jól kihasználták a természeti adottságokat, vagyis a vízpartot meredek fallal követő, vízmosásokkal szabdalt dombtető pereménél építették a földvárat. A könnyen támadható oldalon pedig sánccal erősítették meg.
A hatvanit követő vatyai kultúra végén (Kr. e. 1300 körül) idején épült a Kalaposhegytől keletre lévő dombon az előzőnél nagyobb földvár, melyet az agyagbánya, majd a motokrosszpálya teljesen megsemmisített. Ennek a vatyai kultúrának az emlékei a község keleti (Tápiószentmárton felé eső) részén lévő Sertéslegelőn fellelt (és később a tápiószelei Blaskovich Múzeumba került) bronzkori díszek: korong alakú csüngők, karperecek, sarló alakú tűk.
A hatvani kultúrához tartozó földvárban lévő egyosztatú (mintegy száz négyzetméter alapterületű) házak padlóját vastagon kitapasztották agyaggal. A felmenő falakat gerendákból készítették, vagyis boronaházakat emeltek. A nyeregtető anyaga fa, nád, esetleg gaz volt. A vatyai kultúrához tartozó jóval kisebb (mintegy húsz négyzetméter) alapterületű házak gerendavázas paticsfallal és nyeregtetővel készültek. A tápióbicskei határ keleti részén késő bronzkori urnasíros település maradványaira bukkantak.
A környék közép és késő bronzkori kultúrájára jellemző az állattartás domináns szerepe a vadászattal szemben (a fellelt állati csontok nyolcvan százaléka háziállat-eredetű). Tartottak szarvasmarhát, juhot, kecskét, sertést, lovat, az utóbbit valószínűleg igavonóként is használták. Mindemellett a vadászat még mindig fontos kiegészítő szerepet játszott a közösség húsellátásában, másfelől szükségük volt az elejtett vadak prémjére, csontjára (agancsára), fejlett lehetett az állatbőrök kikészítése. A vadászat eszközei a tényleges vadászszerszámokon (például a nyilak) kívül a vermek, hurkok, csapdák lehettek. (Természetesen az utóbbiak idővel elenyésztek, és nyomuk sem maradt.) A bronzeszközöket főként a földművelésben használták a korábbi kultúrák kő-, csont és egyéb anyagból készült eszközeinek továbbélésével. Ezeknek szép emlékei (sarlók, kőszerszámok) kerültek elő a tápióbicskei területen. A kutatók véleménye szerint minden bizonnyal ebben az időben a földművelésben a teljesen fából készült eke használata elterjedt. A vidéket a hatvani és a vatyai kultúra idején érte el a búza, árpa, köles, len és a kender termesztésének kultúrája. Az utóbbi két növény feldolgozására (fonására, szövésére) számos eszköz (orsó, karika) utal. A késő bronzkori (vatyainál fiatalabb) kultúra idejéből került elő a Felső-Tápió hídjától néhány száz méterre a mederből egy bronzsarló.
Az V. században, néhány évtizedig, az iráni nyelvcsaládhoz tartozó szarmata nép is lakott a Tápió mentén. Tápióbicskei jelenlétükről egy feltárt sír tanúskodik.
Őskori agancsszerszám a Várhegyről (Dinnyés István felvétele)
A belterülethez közeli Kalaposhegy, ahol a bronzkorban földvárat emeltek
A Szent Vid-templom régészeti lelőhelye (Tari Edit rajza)
A Szent Vid-templom ásatása során előkerült Árpád-kori és XIV–XV. századi cserepek (Tari Edit felvétele)
