A filoxéra megrengeti a Hegyalját

Teljes szövegű keresés

A filoxéra megrengeti a Hegyalját
A mezőváros vajúdó gondjainak legsúlyosabbika volt 1848-tól a szőlődézsma megváltásának elhúzódása. Az 1820-as évektől ugyan hatéves periódusonként ki-ki pénzért árendálta ki a dézsmát, de Bretzenheim herceg gazdatisztjeinek a visszaélései rendre megkeserítettek minden limitációt, ezért a mezőváros tisztikara már 1864-ben felvetette, hogy „célszerű lenne... lépéseket tenni a dézmaváltság tárgyában”. Ez év november 3-án a testület kimondta, hogy „elvben a megváltást elfogadja”, és utasította a tanácsnokokat, hogy „járják be az egész városi közbirtokosokat – ívek kibocsátása mellett -, hogy nyilatkozzanak fejenként, akarják-é a megváltást”.
A város vezetői valószínűleg nemcsak Tállyán érdeklődtek, hanem a szomszédos mezővárosokban, falvakban is. Az érdeklődés visszhangra találhatott a Hegyalja minden településén, mert az alkotmányos korszak beköszöntével – 1867-ben – azonnal létrehozták a Hegyaljai Egyesületet, azon belül a hegyaljai választmányt. Ennek soros elnöke – Sóhalmi János – 1867. december 9-re Olaszliszkára összehívta a térség mindazon településeinek a küldötteit, amelyek hajlandóknak mutatkoztak „a hegyaljai bordézsma érdekében” egységes álláspontot kialakítani. A tállyai szőlőtulajdonosokat Szabó Lajos képviselő-testületi elnök, Boross József főbíró, valamint Szabó József, Gönczy János, Paulovszki János, Szabó László és Szabó Sámuel képviselte. Az olaszliszkai tanácskozáson úgy döntöttek, hogy a hegyaljai települések közös „emlékiratot és folyamodványt” küldenek a minisztériumhoz, sürgetendő a szőlődézsma megváltásáról szóló törvény országgyűlés elé terjesztését. December 9-én ezt meg is fogalmazták, a főbírók pecsétjeikkel hitelesítették. A hitelesített folyamodványt küldöttség vitte Pestre. December 17-én Boross József főbíró és Sóhalmi János egyesületi elnök arról számolhattak be a képviselő-testületnek, hogy az olaszliszkai tanácskozás „a Hegyalja, de különösen városunk érdekét is melegen karolta fel.”
A Hegyaljai Egyesület nem elégedett meg a minisztériumhoz felküldött folyamodvány útjára bocsátásával: 1868 májusában – az Erdőbényén tartott tanácskozáson – úgy döntött, hogy az országgyűléshez meneszt egy küldöttséget, azzal a megbízással, hogy „a hegyaljai szőlők felszabadítását” az „országbani szőlőbirtokoktól” elkülönítve tárgyalják a honatyák. E célból a hegyaljai mezővárosok húsz-húsz, a községek pedig öt-öt forintot előlegeztek meg a küldöttség várható költségeire. Tállyát Sóhalmi János, Mezősi László és Szabó Lajos képviselte a küldöttségben.
Sóhalmi János vegyes érzésekkel számolt be pesti útjukról 1868. október 4-én. Nehezményezte, hogy az országgyűlés nem foglalkozott külön a Hegyalja bordézsmaváltságával, de elégedetten nyugtázta, hogy „a minisztérium által beadott szőlődézsmaváltsági törvény a Hegyaljára lehető kedvező módosításokkal fogadtatott el, s lett országos törvénnyé”. Ezen a testületi ülésen ismertették az 1868. évi 29. törvénycikket, amely mind a szőlőföldek birtokosait, mind a használóit kötelezte a megváltás eszközlésére, és huszonkét éves törtlesztést szabott a váltságösszeg megtérítésére. A helyi képviselők tudomásul vették a törvény rendelkezéseit, és köszönetet szavaztak Sóhalmi Jánosnak, Szabó Józsefnek és Szabó Lajosnak fáradozásaikért, felkérve őket, hogy a továbbiakban is „kísérjék figyelemmel” a megváltási eljárás bonyolítását, és legyenek segítségére a közösségnek konkrét esetekben is.
A problémák ugyanis ezt követően jelentkeztek, amikor minden dézsmás szőlő tulajdonosának egyedileg kellett felértékeltetnie a szőlőjét, a megváltásért fizetendő, huszonkét évre elosztott váltságösszeget. A megoldás elhúzódott. A személyekre lebontott váltságösszeg rendezése céljából 1870. február 7-re rendelte magához a „miniszteri jogbiztos” a tállyai megbízottakat – Mezei Ferenc képviselő-testületi elnököt és Boross József bírót –, hogy „a város részéről az illető dézsmaköteleztettekkel az egyezséget foganatosítsák”. Az ekkor megkezdődött egyezkedés inkább a birtokok és tulajdonosok föld könyv szerinti egyeztetése, a váltságösszeg személyekre történő lebontása elhúzódott 1873 őszéig.
Az 1868-as szürettől ugyan dézsmaárendát már nem kellett fizetnie senkinek, váltságrészletet – annak kiszámítatlansága miatt – pedig nem fizethetett senki. A tállyai volt dézsmás szőlők tulajdonosainak 1874-ben a huszonkét évre elosztott váltságtörlesztés – önhibájukon kívül – öt éve halmozódó, és az 1874. évi törlesztés összegét egyszerre kellett volna befizetniük. Ezért kérelemmel fordultak a pénzügyi kormányzathoz, hogy az önhibájukon kívül felhalmozódott ötévi törlesztés összegét tíz évre elosztva, az ezután esedékes évi tötlesztéssel egyidejűleg egyenlíthessék ki. Egyben kérték azt is, hogy a befizetendő pénzösszeg kezelésére a minisztérium járuljon hozzá évi kétszáz forinttal egy adószedő hivatalnok beállításához, mert a község bevételei nem teszik lehetővé az állami feladatot ellátó személy bérezésének átvállalását. Saját alacsony fizetésű alkalmazottjukat pedig nem terhelhetik ekkora felelősséggel. A város iratai között nem maradt nyoma a minisztérium válaszának. Mire azonban a tállyaiak törlesztették volna a szőlődézsmaváltság összegét, minden korábbinál súlyosabb katasztrófa érte hegyeiket.
Tállyát és a Hegyalját a polgárosodás korszakában a legsúlyosabb következményekkel a filoxéra érintette. Ez a növényi fertőzés nemcsak átmenetileg vetette vissza e nagybecsű térség gazdasági életét, a lakosság polgárosodását, vagyoni gyarapodását, hanem végleg és katasztrofális gyorsasággal kiejtette Tállyát és lakóit a gyarapodó települések sorából. A lakosoknak nemcsak átmeneti stagnálással kellett szembenézniük, hanem a nevezetes történelmi régió végzetes hanyatlását megélniük.
A phylloxera vastatrix (levélszárító-pusztító) több ismert változatából nálunk a szárnyatlan alakja telepedett meg a szőlőgyökereken, s olyan intenzitással szívta el a növénytől a tápláló nedveket, hogy a szőlő levelei gyorsan kezdtek sárgulni, majd elszáradtak, a szőlőtőke kipusztult. A magyar kormányzat először 1874-ben hívta fel a szőlőtermelők figyelmét erre a vészre, de a Hegyalja 1880-ig mentesnek bizonyult a kártevőtől. Herman Ottó ugyan 1880-ban már azt írta, hogy a „...Hegyalja népe remeg, mert... a baj Kassa felől már megközelítette – hegyeibe talán már be is férkőzött. Az ijedtségtől felkorbácsolt képzelet már elsárgulva, a végső veszedelem torkába dobva látja a tokaji borkirály termőhelyeit...”
Ha nem is az egész Hegyalja, de Tállya lakói valóban ijedelemmel regisztrálták, hogy egy fertőző góc már kialakult szőlőhegyeiken. Ennek azonban dokumentálható nyomai nem maradtak. Grosse András Tállya „város és környéke phylloxera biztosa” 1882. október 14-én keltezett jelentésében nem tett említést az 1880-ban híresztelt fertőzött gócról, sőt némi keserűséggel és nyugtalansággal számolt be arról, miszerint „azon szomorú tapasztalatot tettem, hogy a legfőbb hatóság az egész phylloxera ügyet üres rémképnek tekintvén, a biztosokat semminemű támogatásban nem részesíti”.
Nemcsak a hatóság, a parasztok, a szőlőkapások és a tulajdonosok sem hittek a vész bekövetkezésében, ezért nem is készültek fel rá. „Igen megnehezíti a szőlők átvizsgálását azon körülmény – írta Szabó Lajos, a tarcali Vincellérképző Intézet igazgatója 1882-ben -, hogy a községi előljárók, de különösen a köznép nem ismervén a phylloxerát s annak pusztítását, nem hiszi, hogy a phylloxera képes volna szőlőiket tönkretenni, s azt állítják, hogy az egészet csak az urak találták ki.”
A hitetlenség és a makacsság megbosszulta magát. Zemplén megye tisztikara 1885-ben már az alábbi felterjesztést küldte a kormánynak: „A bekövetkezett vészes állapot nemcsak Tokaj-Hegyaljának, de a közeli vidéknek kizárólag szőlőműveléssel foglalkozó lakosságát végínséggel, de a haza ezen milliókat érő szőlőterületét, azaz az ismert világ egyik legelső borvidékét végpusztulással fenyegeti...”
A kormány és a megyei hatóságok 1789-től, 1880-tól komolyan számoltak a bekövetkezhető tragédiával. Emberileg és az adminisztráció szintjén, a rendeleti szabályozás terén mindent megtettek a vész lehetséges elhárítására. Tállyán és környékén 1882-ben megtörtént a szőlők hivatalos bejárása. A minisztérium 1884-ben magyar, német, szlovák, szerb nyelvű falitáblákon ismertette a fertőzés megjelenésének formáit, felismerhetőségét, de minden hiába volt. Matolay Etele 1882. október 10-én még azt jelenthette a minisztériumnak, hogy Zemplén megye területén „még phylloxera nincs”. Az 1880-as évtized derekán azonban már „kezdték félreverni a harangot”. Az első szomorú jelek Erdőhorváti szőlőskertjeiben tűntek fel, de 1885-ben már Tarcal hegyein is pusztított a kór, 1886–1895 között pedig tarolt a filoxéra a Hegyalján. Tíz év alatt elpusztított tizennégyezer hold szőlőt.
Tállyán 1886-ban tapasztaltak először érzékelhetően komoly pusztulást, és 1895-re elvégezte munkáját az emberi szemmel alig látható kórokozó. A lakosok és extraneus szőlőbirtokosok tehetetlen kétségbeesése és lelki vergődése közepette a szőlőskerteket meglepte a filoxéra, és az 1873-as 6409 katasztrális hold nagyságú határban díszlő 1436 katasztrális holdnyi szőlőterületet elpusztította. 1895-ben már csak 511 hold – főleg új telepítésű – szőlőt és 556 hold parlagot írtak össze a statisztikusok, részben az új telepítésű, vad alanyra oltott, megújított és szelektált fajtákból. 369 hold területet pedig 1895-re kivontak a művelésből. A termő szőlők és a parlag aránya így is 47,9, illetve 52,1 százalékra módosult a parlag javára, annak ellenére, hogy a filoxéra nyomán kibontakozó rekonstrukció és a vad alanyra oltás Tállyán terjedt el leghamarabb.
Már újra 1300 holdon termesztettek szőlőt 1903-ban, majd évi hat, tíz, nyolc holddal gyarapítva a beültetett területet, 1907-ben 1344 holdon. Aztán hirtelen újra csökkenni kezdett a terület. Úgy tűnik, 1907-től nem volt érdemes megújítani a kiöregedett szőlőket, mert 1913-ban már csak 1073 holdat írtak össze.
A két világháború között ezer-ezerszáz hold között ingadozott a szőlővel beültetett terület, majd a második világháború után, amikor a nagyüzemi termesztés kezdett teret hódítani, s a hegyről „levonultak a tőkék a síkra, a szoknyaaljba”, újra növekedett a terület, de romlott a minőség, alászállt a tokaji bor ára és presztízse. 1966-ban 1137 hold szőlőt tartottak nyilván Tállyán, de a hegyek meredekebb lejtőit, magasabb szintjeit a szőlőtőkék helyett ellepték az agresszív gyomok, s egyre több parlag éktelenkedett a hegyoldalakon.
A számsorok egyértelműen mutatják, hogy az 1850-es évektől az 1900-as évekig a négyezer és háromezer-hatszáz között mozgó népesség minden harmadik-negyedik tagjára – a filoxéra dühöngésének kitett éveket leszámítva – jutott egy katasztrális hold szőlő. Ez akkor is így volt, ha a tállyai szőlőknek több mint a fele mindig extraneus birtokosok kezén volt. A szőlők birtokmegoszlása, a tulajdonlás mértéke azt is bizonyítja, hogy óriási mértékű ültetvények nem alakultak ki a Hegyalján, Tállyán sem. A termelési érdekeltségeknek, a szőlő művelési technológiájának, munkaerő-szükségletének, szakértelem-igényének, trágyaszükségletének az felelt meg leginkább, ha sok-sok apró parcellán, egy-három holdas, legfeljebb négy-hat holdas darabokban művelték. A társadalmi presztízs, a művelési technika gyakorlati elsajátítása, a szőlőkezelés ezernyi ága-boga kényszerítette ki, hogy egy-két kapás, de akár kisebb darabok művelése is gyakorlattá váljon. Ezen kis parcellák kialakulásának kedveztek a domborzati és fényviszonyok is. Mióta szőlőt művelnek a Hegyalján és Tállyán, a felhalmozódott gazdasági, társadalmi tapasztalatok mindvégig amellett tanúskodtak, hogy ezt a munkaigényes kultúrát csak kistáblás, magántulajdonosi formában lehet igazán hatékonyan művelni, s amikor ez ellen a tendencia ellen akár a kincstár, akár a tulajdonosi koncentráció más szempontjai szembe fordultak, a szőlőkultúra gyors hanyatlásnak indult. De maradjunk még a filoxéránál.
A fertőzés 1885–1895 között majdnem teljesen kipusztította Tállya hegyeiről a szőlőt. Ez nemcsak a növénykultúra ideiglenes visszaszorulásával járt, hanem a közösség létalapját roppantotta meg. Nem véletlenül érvelt jelentésében Matolai Etele zempléni alispán a megye közgyűlésével egyetemben, hogy „a hegyaljai szűkebb borvidékhez tartozó terület mintegy 12 000 hold legyen, amelynek talaja és fekvése olyan, amely azt minden egyébre – szőlőművelésen kívül – alkalmatlanná teszi: tehát ha a szőlő elpusztul 12 000 hold terület fogja kopáran hirdetni a Tokaj-Hegyalja hajdani fényét és gazdagságát: továbbá miután a Hegyalján lakó mintegy 180 000 lélekből 7000 felül vannak a napszámosok, akiknek a szőlőbeni munka képezi egyedüli élelmi forrásukat. Ezeket a munkahiány – a szőlőbirtokosoknak nagy részét pedig azon ok, hogy szőlőből áll minden vagyonuk – a pusztulás fogja utolérni: sőt a kereskedés is, amely a Hegyalján a borokkal kulminál – tönkremegy.”
A baj ennél is nagyobb volt. Volt, aki így panaszkodott: „ama 38 érdekelt községben a szöllők elpusztításával 60 ezer tőzsgyökeres magyar ember szájából esik ki a kenyér”. A tragédia nemcsak a szőlőtulajdonosokat, a szőlőművelő-napszámra megélhetésüket építőket sújtotta. Az egész termelési kultúrával összefüggő teljes gazdasági és társadalmi szférát érintette: kereskedők, kézművesek, iparosok, bortároló, szőlőművelő, fuvarozóeszközöket készítő gyárak, mesterek, műhelyek sodródtak a csőd szélére, maradtak megrendelések nélkül.
Arról már szólni sem érdemes, hogy milyen mértékig kellett viszszafogniuk a hegyaljai lakosoknak – bevétel hiányában – a fogyasztásukat szinte mindenből, s ez menynyire hátráltatta a térség polgárosodását. A borjövedelem elapadása miatt a helyben maradó lakosoknak a lehetséges mértékig vissza kellett állniuk az önellátásra, a naturálgazdálkodásra, s a ruházkodásra, élelemellátásra, lakberendezési és egyéb keresletre berendezkedett mesterek és kereskedők sora fügeszthette fel hosszabb időre a tevékenységét, foghatta a sátorfáját, s állhatott tovább.
Elenyészett vagy minimálisra csökkent az évszázadokon át felhalmozódott tapasztalati termelési kultúra és ismeretanyag. Elhaltak a népszokások, a korábbi vígság helyett megkeseredtek a szüretek, évekre elmaradtak az extraneus szüreti kirándulások, megszakadtak évtizedek óta tartó baráti és gazdasági, kereskedelmi és birtokszomszédi kapcsolatok.
Az elpusztult ingatlanok ára hirtelen minimálisra zsugorodott, és viszonylag nagy területek cseréltek potom pénzért gazdát. Megszaporodtak a borhamisítások, s a homoki szőlők gyors ütemű elterjedésével végzetesen leértékelődtek a minőségi borok, amelyeknek korábbi árát és értékét többé nem lehetett visszaállítani. Megváltoztak az alkoholfogyasztási szokások, teret nyert a borral szemben a sör, a tömény alkohol. Elszoktak a külföldi igényesebb fogyasztók is a hegyaljai boroktól, s a filoxéravészt hamarabb kiheverő portugál, spanyol, olasz és főleg francia borok kiszorították az északi szláv térségekből a minőségi hegyaljai nedűt.
Erodálódott a Hegyalja, erodálódott Tállya is. Minimálisra csökkent a hírneve. Ebből a nagy vészből csak egyféleképpen volt menekvés: új telepítési technológia meghonosításával. A filoxérának ellenálló amerikai vad alanyra kellett ráoltani a furmint és hárslevelű fajtát. Ehhez azonban tőke kellett, és új ismeretek elsajátítására volt szükség. Az ismeretek elsajátításával még nem is lett volna különösebb gond, de a legfőbb jövedelmüktől elesett szőlőtulajdonosoknak tőkéjük nem volt.
Tállya nagyközség szerencséjére, akadt helyben egy ember – dr. Szabó Gyula patikus, maga is földbirtokos és szőlőtulajdonos –, aki francia példán okulva elkezdte tanítgatni Tállya lakóit a filoxéravész elhárításának módozatára. Amerikai ripáriára oltott furmintot és hárslevelűt, így menekítette át a legjobb tállyai és hegyaljai szőlőfajtákat a jövendőnek. Kezdetben nem nagy figyelem kísérte a buzgólkodását. A minden újtól idegenkedő helybéliek megmosolyogták megszállottságát. A község képviselő-testülete, legalábbis Velbanszky Alajos főbíró sem viseltetett igazán bizalommal módszere iránt.
Alighanem a Szabó Gyula módszere körül kialakult viszállyal függhetett össze a főbíró 1887. november 5-i lemondása is, mert alighogy távozott a főbírói posztról, november 26-án Dienes László törvénybíró rendkívüli közgyűlést hívott össze. A rendkívüli ülés két napirendet vitatott meg. Egyik volt a filoxérának ellenálló „amerikai vesszők meghonosítása céljából létesítendő telep iránti intézkedés”, a másik pedig annak megszavazása, hogy kérvényezzék a filoxéra által „elpusztított szőlők dézsmaváltságának elengedését”.
Dienes László törvénybíró mindkét kérdésben pártolólag lépett fel. Javaslatára úgy határozott a testület, hogy nyolc nap alatt összeírják, kinek hány amerikai vad alanyra van szüksége, és azt a község együtt fogja megrendelni. Testületileg döntöttek az elpusztult szőlők dézsmaváltságának elengedését sürgető kérvény felterjesztéséről is.
Dienes László határozottságát 1888 decemberében bíróvá választásával honorálta Tállya lakossága. Az ő bírósága alatt kezdődött meg igazán Tállyán a filoxéra elleni védekezés közügyként kezelése. 1888. december 17-én dr. Szabó Gyula „egy állandó amerikai szőlőtelep létesítésének” a szándékával jelentkezett, s kérte annak „lehető anyagi s főképp morális támogatását”. A testület – tapasztalván a főbíró pártolását – „elismerésének adván kifejezést... morális támogatását készséggel ajánlotta” fel, de a komolyabb anyagi támogatástól elzárkózott. Szabó Gyula és a főbíró minden érvelése ellenére úgy döntött, hogy „egyszer s mindenkorra 25 forintot” ad, és hozzájárul ahhoz, hogy a megalakítandó telep szövetkezeti formában működjön, s annak elnöke Szabó Gyula legyen.
Ismét a képviselő-testülethez fordult segítségért Szabó Gyula 1889. március 27-én. Ezúttal azt kérte, hogy a város tulajdonában lévő „Magazin kert előtti puszta térből mintegy 800–1000 négyszögölnyi területet” engedjenek át a filoxéra ellen védekező részvénytársaságnak, s az ide eszközölt befektetéseket visszaadás esetén térítsék meg a cégnek. A testület átengedte a két református tanító részét a kertből, azzal a feltétellel, hogy a befektetést csak akkor téríti meg, ha a város kéri vissza a területet.
A katasztrófa ekkorra oly mértékben megtelepedett a tállyai hegyeken, hogy a szőlőőrzéseket is össze kellett vonni: 1894-ben – soha korábban és későbben sem – már csak két szőlőcsőszt fogadtak. Az adóbeszedés lehetetlenné vált. A képviselő-testület „a lakosság válságos helyzetére” hivatkozva kérte a minisztériumtól és a megyei hatóságoktól, hogy „a filoxéra által károsult szőlők adóját” engedjék el. A helyzet annyira kilátástalannak tűnt, hogy 1890-ben „az állandó szőlőkerülők elbocsáttattak”, és csak azon határrészekre szerződtettek augusztustól a szüret végéig kerülőket, ahol még remény volt a szüretre. Ekkorra a behajthatatlan adók több ezer forintra növekedtek.
A „magas kormány” méltányolni kényszerült a tállyaiak nyomorúságos helyzetét, ezért 1892-ben felkínált a tállyaiak számára 377 katasztrális hold „immunis homokszőlőt”, az önkormányzat legnagyobb megbotránkozására. A tállyai „egyedüli jövedelmi forrásától megfosztott szőlőbirtokosság – üzenték jegyzőkönyvezett önérzetes válaszukat a minisztérium illetékeseinek – csakis tönkrement szőlőjének helyreállítása által tartható vissza a kivándorlástól”. A homokszőlők helyett „kamat nélküli állami kölcsönt... amerikai vesszőt kér díjtalanul” a tállyai károsult, mert egyébként „a napszámos elem munka hiányában... a nélkülözésekkel küzdő szőlőbirtokos középosztály a mindennapi kenyeret nélkülözve koldusbottal kénytelen jobb hazát keresni”.
A végzetes bajban a Hegyalja városai, falvai ismét megkísérelték a dézsma ügyében bevált összefogást. 1894. március 17-re Sátoraljaújhelyre hívták a Hegyalja szőlőtermelőinek küldötteit minden településről, hogy a főispán jelenlétében vitassák meg „az elpusztult hegyaljai szőlők regenerálásának módozatait”. Tállyáról dr. Szabó Gyula és Kovács Gábor vett részt a tanácskozáson. Előadások hangzottak itt el a szénkénegezésről, a tőritkításról, a sík fekvésű szőlők vízzel való elárasztásról, de az egyetlen biztos módszernek Szabó Gyula új technológiája tűnt, amely véglegesen kiküszöbölte a filoxéra pusztítását.
A Szabó Gyula iránti kezdeti bizalmatlanság idő teltével oszladozott. Módszere Tállyán kívül is, az egész Hegyalján terjedőben volt. A hagyományos bujtatáshoz, venyigegyökereztetéshez megátalkodottan ragaszkodóknak is be kellett látniuk: vagy követik Szabó Gyula módszerét, vagy lemondanak a bortermelésnek még az esélyéről is. Az első jele a reménykedésnek 1889-ben fakadt fel a képviselő-testületből. A nagyközség „szervezkedési szabályrendeletet” készített, s ebben állandósított szőlőpásztorokról rendelkezett. Ezt a rendelet vitatása során azzal indokolták, hogy „a phyloxera által elpusztíttatott, s remélhetőleg új ültetés által újjá alakítandó szőlők állandó felügyeletet igényelnek”.
A baj azonban nem járt egyedül. A filoxéra után megjelent a szőlőragya, a peronoszpóra, a termést pusztító lisztharmat, ezek ellen rendszeres permetezéssel lehetett csak védekezni, ami tovább növelte a szőlőművelés költségeit, csökkentve a gazda hasznát.
A keserűséget száműző remény, az emberi elme fogékonysága, a megnövekedett szorgalom, a kétségbeejtő vészben is újrakezdő ember hite végül mégis győzedelmesekedett a filoxérán, a peronoszpórán, a lisztharmaton, s újra vidám szüretekkel ünnepelhette Tállya lakossága az október végi, november eleji szüreti napokat. Legyünk őszinték: a filoxéravész csinosította is a szőlőskerteket. A korábban homlítással, bujtatással szaporított tőkék összevissza kusza ziláltsága, a kapálást, karózást nehezítő rendezetlensége megszűnt. Precízen kimért sorokba rendeződtek a tövek, könnyítve a művelést, sok helyen lókapával is lehetővé téve az új hajtások növekedéséig a sorok közötti mozgást. Ezáltal szellősebbé váltak a sorok, hosszabb életűvé a tőkék, és terméssel is terhelhetőbbé. Ez utóbbira annál is inkább szükség volt, mert a homoki szőlők bő és olcsó hozama minden korábbinál nagyobb kihívást jelentett a hegyaljai és tállyai boroknak.

A filoxéra terjedése Tokaj-Hegyalján (Balassa Iván nyomán)

Szénkénegező. Talajfertőtlenítő filoxéra ellen

Védekezés a levélragyásodás, a peronoszpóra ellen (rézgálickészítés) és kénporozó a lisztharmat ellen

Dr. Bártfai Szabó Gyula szobra (Frisnyák Sándor felvétele)

Lippóczy Norbert tállyai borcimkéje

Hordósütő vas Tállyáról

A kádár munkában (Serfőző László felvétele)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages