Szabadságharctól a világháborúig
Szabadságharctól a világháborúig
A Partium – ezen belül a Szilágyság – súlyos gazdasági és társadalmi viszonyok között lépett át a XVIII. századból a reformkorba, a nemzeti ébredés korszakába. Az 1820-as évek fojtogató csendjét forrongó politikai és társadalmi mozgolódás váltotta fel. 1848 tavaszán történelmi fordulat zajlott hazánkban, a pesti forradalom híre a Szilágyságba is gyorsan elérkezett. A konzervatív szellemiségű Bánffy család a reformokat nem támogatta, sőt valósággal rettegett az úrbérrendezéstől. Az úr–paraszt ellentét – hol nyíltabban, hol lappangva – továbbra is jól érzékelhetően jelen volt a faluban.
Milyen volt a község társadalma 1848 előestéjén? Az előző 1847. évi adóügyi összeírásból jól megismerhetők a korabeli viszonyok. A népesség rendi-feudális jellegű megosztása: 13 egytelkes nemes, 16 polgár, 19 libertinus, 111 jobbágy, 69 zsellér, 17 kurialista, öt zsidó és huszonegy cigány. Nagyfalu gazdasági és társadalmi szerkezetét az 1848. évi forradalom jelentős mértékben érintette, legnagyobb vívmánya a jobbágyok felszabadítása volt.
A földesúr–jobbágyi viszony rosszabbodását felismerő Wesselényi Miklós – huszonnégy falu ura – már az 1830-as évektől olyan úrbéri törvény elfogadását szorgalmazta, amely szabályozta volna a jobbágyok helyzetét. A Pozsonyban ülésező országgyűlés március 18-án fogadta el az úrbéri szolgáltatások megszüntetéséről szóló törvényt. Bár ennek híre hamar eljutott a Szilágyságba, Kraszna vármegye közgyűlése csak május 8-án hirdette ki a jobbágyok felszabadítását. Ezt megelőzőenWesselényi Zsibón és több környező faluban már felére csökkentette a robotot. Példáját több partiumi földesúr is követte. Arról azonban nem tudunk, hogy a Bánffyak miként fogadták a hírt.
Nagyfaluban először a mezőn dolgozó jobbágyok értesültek a robot és a dézsma eltörléséről: kapát, kaszát félredobva abbahagyták a munkát. Adatok hiányában arról nem tudunk, hogy volt-e földfoglalás a faluban, habár ekkor sok telek volt nemesi tulajdonban. Végül a Kolozsvárt ülésező erdélyi országgyűlés június 6-án megszavazott és e hónap 18-án életbe lépő IV. törvénycikkelye kimondta: az eddigi robotra, valamint dézsmaadásra kötelezett jobbágyok szabadokká és földtulajdonnal rendelkező polgárokká válnak.
A jobbágyfelszabadítás eredményeként Kraszna megyében hatezerszáz jobbágytelek, 51 315 katasztrális hold föld szabadult fel. Egy gazdára átlag 8,11 hold föld jutott. 1848-ban új parasztság, egy új kisgazda-társadalom született Erdélyben, de továbbra is sok tisztázatlan kérdés maradt megoldatlanul. A zsellérek jogilag ugyan szabad emberekké, polgárokká váltak, de teljesen vagyontalanok maradtak. Az úrbéri birtokrendezések és az ezekkel kapcsolatos úrbéri perek – ezekre külön úrbéri székek szerveződtek a bíráskodásban – évtizedekig elhúzódtak. A hajdani jobbágyoknak továbbra is keserves harcot kellett folytatniuk a volt földesurakkal. A faluban továbbra is meghatározó szerepe maradt az uradalomnak. A parasztoknak nehéz volt gazdaságilag megkapaszkodni és megteremteni megélhetésük alapjait.
Nem ismerjük, hogy az 1848-as forradalom és szabadságharc milyen mértékben érintette Nagyfalu népét. Csupán néhány adat maradt fenn. Azt sem tudjuk, a község népe részt vállalt-e a nemzet önvédelmi harcában, illetve kik vettek részt abban. Báró Bánffy Jánosné Wesselényi Jozefa emlékiratából – a szerző a szabadságharc idején Nagyfaluban tartózkodott – csupán annyit tudunk, hogy a cári csapatok megjelenése a vidéken milyen iszonyú zavart és félelmet okozott a lakosság körében. Az orosz katonák – muszkák – által behozott kolerának itt is voltak áldozatai. Valószínű, hogy 1848 őszén a Szilágysomlyón szervezett nemzetőri összeíráskor a vármegyére eső gyalogos- és lovaszászlóaljba nagyfalusiakat is besoroztak. Azt viszont tudjuk, hogy Bem tábornok bánáti hadtestében mint hadosztályparancsnok vett részt báró Bánffy János. A honvéd ezredesi rangig emelkedett. A szabadságharc cári és császári eltiprása után letartóztatták, vizsgálati fogságba került, csaknem egy esztendő múlva kapott kegyelmet. A magyar honvéd fősereg 1849. augusztus 13-i világos fegyverletételének híre után Kazinczy Lajos tábornok is megadta magát 25-én hadtesttével Zsibón Grotenheim orosz tábornok csapatainak.
Még el sem csitult a fegyverek zaja, a Habsburg-ház megkezdte az önkényuralom rendszerének kiépítését. Magyarországot öt polgári közigazgatási kerületre osztották. Külön kormányozták Erdélyt, amelyet hat részre (district) tagoltak. Kraszna, Közép-Szolnok, Torda, Kolozs és Doboka vármegye a kolozsvári kerülethez került. A volt Kraszna vármegye területén két kisebb járást szerveztek. Megmaradt a korábbi szilágysomlyói, de a volt kémeri járásból néhány rézaljai falu hozzácsatolásával létrehozták a zoványit, Nagyfalu az utóbbihoz került.
Az intézkedések közül a legjelentősebb az 1853. és az 1854. évi császári nyílt parancs, ez Erdély úrbéri viszonyainak rendezését tűzte ki célul. Ekkor a volt telkes jobbágy már birtokos parasztként dolgozott 1848 után,
a föld nélküli zsellér pedig birtoktalan parasztként. Ebben az időszakban Nagyfaluban a közepes paraszti birtok volt a meghatározó. De, miközben a számítások szerint a volt jobbágyok tulajdonába 2874 katasztrális hold, a földterület 31,4 százaléka került, megmaradt a nagybirtok túlsúlya. Ennek nagysága 6170 hold (68,5 százalék) volt, túlnyomórészt erdőből (Réz-erdő, Lapis és Korlát), rétből (Barát-, Nagy-, illetve Sziget-rét) és legelőből (Had-mező, Mál) állt. Mivel annak idején a nagyfalusi parasztokat az erdőlésből kiszorították, most az úrbéri erdőket igyekeztek visszaszerezni. Sok gondot okozott a legelők birtoklása is, mert a császári pátens szerint a kaszálók legkevesebb egynegyed részének a földesúr tulajdonában kellett maradnia.
Szilágynagyfaluban 1893-ban öt, száz katasztrális holdnál nagyobb földterületen gazdálkodó birtokost vettek számba. Közülük a leggazdagabb báró Bánffy Albert volt.
A száz holdnál nagyobb birtokok ágazatok szerint (1893)
Szántó
|
Rét
|
Legelő
|
Erdő
|
Kert
|
Szőlő
|
Össz.
| |
|---|---|---|---|---|---|---|---|
Bánffy Albert báró
|
934
|
138
|
176
|
1691
|
6
|
4
|
2959
|
Bánffy Zoltán báró
|
801
|
253
|
160
|
893
|
9
|
33
|
2158
|
Bánffy Béla gróf
|
273
|
59
|
34
|
365
|
5
|
8
|
747
|
Simó Ferenc utód
|
88
|
36
|
18
|
26
|
3
|
–
|
174
|
Nagy Ferenc tiszttartó
|
70
|
19
|
10
|
31
|
–
|
2
|
132
|
A gazdag parasztok – a parasztpolgárok – ötven–száz holdon gazdálkodtak, arányuk mindössze 1,6 százalék. Közülük néhány ismert személy: Bulyovszki Mihály, Csernátoni János és özvegy Kovács Lászlóné. A legnépesebb réteg a közép-, illetve a szegényparasztság volt, hányaduk 47,3, illetve 37,8 százalék. A paraszti foglalkozásúak – cselédek, napszámosok – több mint egytizedének (13,3 százalék) nem volt földje. A középparasztok – akik a későbbi összeírásokban már kisbirtokosként szerepeltek – száma Szilágynagyfaluban ebben az időben 1645 fő, arányuk az össznépességen belül 75,98 százalék. Ez kedvezőbb, mint az ekkor már Szilágy-Kraszna vármegyévé alakult Szilágyságban, ahol az össznépesség 83,97 százaléka (171 72l fő) alkotta a parasztságot.
A jobbágyfelszabadítás csak az úrbéres zselléreket juttatta kevés földhöz, tulajdonhoz. Az életmódjuk által kötődtek a község paraszttársadalmához, hiszen továbbra is a mezőgazdaságban dolgoztak. Közülük kerültek ki a cselédek, napszámosok, valamint az aratómunkások, akik a szomszédos Bihar megyébe jártak aratni. A szolgálók száma hasonló volt a napszámosokéhoz. Jelentős számban mint uradalmi cselédek tevékenykedtek a Bánffyak birtokán vagy módosabb parasztgazdáknál. Akadt köztük urasági béres, pásztor, kondás, parádés kocsis, erdőőr. A napszámosok között sok volt a román, de a zsidók köréből is kerültek ki napi béresek. A falu cigány származású lakosai közül sokan sártapasztó munkásként keresték megélhetésüket.
A forradalom és szabadságharc leverése után, a Habsburg-önkényuralom évtizedének a végén, 1859. május 1-jén tűzvész pusztított a faluban. A lángok a falu legsűrűbben lakott részére, az Alszegre csaptak át, és mintegy hetven lakóház, valamint számos gazdasági épület égett le. A tűz martalékává vált a lelkészi, a rektori (iskolamesteri), a kántori ház, a zsindellyel fedett harangtorony süvege, a Piac téri fogadó, a Bánffy Albert-féle kastély, a zsinagóga, a templom bútorzata, orgonája, mennyezete. A falu népe nehezen heverte ki a tűz által okozott anyagi károkat, lelki megrázkodtatásokat. A templom újjáépítésére hamarosan gyűjtést indítottak. „Mindezekhez úr és köznép, gazdag és szegény lehetősége szerint járult” – olvasható a korabeli krónikában. Két év alatt, 1861-re – az ínséges esztendők ellenére – sikerült a falut újjáépíteni.
Erdély útvonalainak fejlesztése már az 1850-es években megkezdődött, ez a program természetesen a Szilágyság bortermő vidékét is érintette.
A megnövekedett postaforgalom, valamint a vámhatárok megszűnése szükségessé tette az utak korszerűsítését. Szilágynagyfalu ezután jelentős meny-nyiségű gabonát értékesített, amire korábban – a rossz utak miatt – nem volt lehetősége. 1861-ben új út építését határozták el, kőburkolattal látták el a Zilah–Szilágysomlyó–Margitta közöttit, amely Nagyfalun is áthaladt.
A település korábbi mezővárosi privilégiumai – ezek között a legfontosabb a vásártartási jog volt – már az 1848 előtti időben elsorvadtak. Az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezést követő időszakban megszűnőben voltak, az 1876. évi közigazgatási átszervezéssel aztán a vásárairól évszázadokon át híres oppidumot községgé minősítették vissza. Emiatt a fejlődése igen lelassult, és Nagyfalu majd csak a XIX. század végén indult el újra a gyarapodás útján. Ennek a századnak a második felében itt is elhagyták az ősi határhasználati rendszert, az ugartartást. Helyét a váltógazdaság vette át, legkorábban a Bánffy-uradalomban. A 1880-as években végrehajtott tagosítás a parasztbirtokokon is jelentősen elősegítette a jobb, korszerűbb gazdálkodást. A kiegyezés utáni évtizedek a békés, polgári fejlődés jegyében zajlottak.
Fontos változást hozott a falu életében a Margitta és Szilágysomlyó közötti vasútvonal megépítése és megnyitása 1899. december 29-én. Ezáltal nemcsak a község, hanem a Berettyó mente és a Rézalja többi települése is bekapcsolódhatott Szilágy vármegye és az ország vérkeringésébe. „Ez a vasút – írta a Szilágy-Somlyó című társadalmi hetilap 1900. évi első számában – a kereskedelem élénkítését hatványozott mértékben fogja előmozdítani.” Megépítésével könnyebbé vált az élőállat és a gabona külhonba való szállítása. A vasúti forgalom megindulásával Szilágynagyfalun újjáéledt a vásári élet, a település az eddigi négy helyett hat országos állat- és kirakóvásárra kapott jogot. A vasút létesítésével közel egy időben a távírda- és a postaforgalom is megkezdődött.
A kiegyezés utáni évtizedekben kiépült a széles körű polgári közigazgatás, a falu megteremtette önigazgatását. A község irányító szerve a képviselő-testület, végrehajtó szerve az elöljáróság, amelynek tagjai a főbíró – az 1890-es években Benedek L. Mihály –, a főjegyző, a pénztárnok, valamint a közgyám. Munkájukat a községek helyzetét rendező 1871. évi XVIII. törvénycikk alapján végezték, amely szerint a települések közvetlen és első fokú végrehajtó szervei voltak mind az önkormányzati jellegű, mind a központi állami közigazgatásnak. Felügyeletüket a vármegyei törvényhatóság látta el.
Fontos szerepet töltött be a község jegyzője, aki a közigazgatás tényleges vezetőjeként működött. Településünkön 1894-ben vezették be az állami anyakönyvvezetést, ezt a feladatot elsőként Szaploncai András látta el. 1897. szeptember 28-án nagy ünnepség keretében indult meg a faluban az állami népoktatás.
Ezekben az évtizedekben megváltozott a falu képe, központja, utcái mérnöki tervek alapján formálódtak. Mindez – paradox módon – az 1859. évi nagy tűzvésznek is köszönhető, mert az újjáépítéskor a lángoknak jobban ellenálló anyagokat – cserép, tégla – használtak fel. A falu központjában néhány polgári jellegű lakóház is épült. Nemcsak méreteikben és tagolásukban – kétszobás-konyhás –, hanem belső berendezésükben is megváltoztak. Ekkor alakult ki az üzlethálózat, különféle kereskedések, mészárszékek, korcsmák, kisipari műhelyek várták immár a vásárlókat.
A község egészségügyi ellátásáról a XIX. század végétől kezdve vannak szórványos adataink. Korábban bába, felcser és borbély (sebgyógyító) működött a faluban. A szülésznő a mai értelmeben vett védőnői feladatokat is ellátta. A 1890 után a gyermekeket vilgára segítő nők már vizsgázott, cédulás bábák voltak. Tisztségükre a község választotta őket, és tagjai voltak a falusi elöljáróságnak. Az első bábák – akiknek nevét a születési anyakönyvek megőrizték – Ilyés Andrásné, Czajger Áronné és Fazakas Ferencné.
A korszerű egészségvédelmet az 1876. évi XIV. törvénycik alapján szervezték meg Szilágynagyfaluban is. Feltehető, hogy a törvény megjelenését követően került a községbe dr. Böckel Béla, aki körorvosként tevékenykedett. A gyógyítás valamennyi ágát gyakorolhatta, kisebb sebészeti műtéteket is végzett, fogat is húzott.
Böckel kiváló orvos volt, döntő szerepe volt a korban pusztító súlyos betegségek – diftéria, kanyaró, himlő, vérhas, vörheny, tüdőgümőkór – elleni eredményes helyi küzdelemben. Az egészségügyi kormányzat utasításai alapján ekkor már kötelezően végezték a gyermekek védőoltását himlő, torokgyík és trachoma ellen.
Böckel Béla mindennapi orvosi teendői mellett fontos közéleti tevékenységet fejtett ki. Egyleteket szervezett és irányított, egy időben az iskola gondnokaként is működött. 1903-ban bekövetkezett haláláig volt Szilágynagyfalu körorvosa. Hamvai a községi temetőben nyugszanak. Helyébe dr. Szathmáry István került, aki az első világháború végéig, 1918-ig gyógyította a település lakóit. Közben – 1911-ben –, szintén a lakosság egészségének védelmére hozott hatósági intézkedések jegyében a községben artézi kutat fúrtak. Egyébként ma is ez látja a helybelieket jó ivóvízzel.
Szilágynagyfaluban a XIX. század végén a faluban a különböző egyletek és körök is megszerveződtek. A Böckel Béla körorvos által irányított Jótékony Egylet a szegénysorsú gyermekeket támogatta, Virág Ida és Kovács Albertné a Nőegyletet hozta létre. Az előbbieken kívül Olvasókör, Dalegylet, később Gazdakör, majd Tűzoltó-egyesület alakult, 1898-ban pedig megalapították a Hangya Fogyasztási- és Értékesítő Szövetkezetet. Ebben az időben jelentősen javult, illetve fejlődött a falu egészségvédelme, az orvosi ellátása. A korábbi évtizedekben, évszázadokban a helyi lakosok zöme önmagát gyógyította, elsősorban különféle gyógynövényekkel, népi gyógyítók is működtek, akik különféle „tapasztalati szereket” használtak. Kezdetben úgynevezett kézi patika volt a faluban, majd az említett egészségügyi törvény után gyógyszertárat létesítettek. Első patikáriusa Gergyelffy György, az 1900-as évek elejétől már szakképzett gyógyszerész tevékenykedett a faluban Kara Jenő személyében.
Szilágynagyfalu gazdasági viszonyairól az 1895. évi üzemstatisztika adataiból vonhatunk le következtetéseket. A fő ágazat továbbra is a mezőgazdaság és az állattenyésztés volt. Jellemzője, hogy a hagyományos földművelés és a benne gyökerező teljesen külterjes és önellátó gazdálkodási mód Nagyfaluban is még sokáig fennmaradt. Az 1848. évi jobbágyfelszabadítás utáni évtizedekben azonban már a szántóföldi növénytermesztés vált meghatározóvá, és a takarmányra alapozott jószágtartás lett az agrártermelés kiegészítő ága.
A XIX–XX. század fordulóján a nagyfalusi lakosság négyötödének még a mezőgazdaság adta a megélhetését. Az 1900. évi népszámlálás szerint községünk 2165 lakosából 1615 fő – 79,3 százalék – dolgozott ebben az ágazatban. Jelentős volt az iparban foglalkoztatottak aránya, 294 fő (13,6 százalék). A kereskedelemben 49-en (2,2 százalék), a közlekedésben 31-en (1,4), a közszolgálatban 57-en (2,6), napszámosként 64-en (2,9), az egyéb ágazatokban 19-en (0,8 százalék) tevékenykedtek.
A község népe ekkor több mint kilencezer katasztrális holdon gazdálkodott. A művelési ágak megoszlása: szántó 3602, rét 696, legelő 686, erdő 3211, szőlő 232, kert 326, nem termő terület 311, összesen 9064 hold. Mintegy negyven-negyven százaléka tehát szántó, illetve erdő. Számottevő volt a rétek és legelők aránya: 7,6 illetve 7,5 százalék. Az utóbbiak nagy táblákban a Málon feküdtek. Az 1890-es években a Lapis uradalmi erdőből egy mintegy hatszáz holdnyi terjedelmű részt legelőnek hasítottak ki. A kaszálók a Berettyó teljes lapályát – Barát-, Nagy-, illetve Bika-rét, Sziget, Éh-mező, Katonák rétje – elfoglalták, ezeket az 1960-as években szántóföldi művelés alá fogták.
Mezőgazdasági gépeik és eszközeik elsősorban a helyi földesuraknak voltak, a kisbirtokosok főként igásállatokat, illetve fogatokat használtak. A faluban található mezőgazdasági eszközök 1895-ben: egy lokomobil (vontatható álló gőzgép, amelyet különféle munkagépek meghajtására használták), egy járgány (olyan szerkezet, amelynek segítségével a rendszerint körben járó állatok izomerejét egy helyben álló munkagépek hajtására alkalmaztak), két cséplőszekrény, négy vetőgép, öt triőr (konkolyozógép, amely a centrifugális erő elvén alapuló magtisztító és fajtázógép a termények alak és nagyság szerinti tisztítására), kilenc rosta, negyvenhét borona és hatvanhét eke.
A faluban jelentős volt az igásállatok száma, ezekből a lófogatok: egyesből négy, kettesből negyvenegy, hármasból és négyesből kettő-kettő. Ökörfogatok: kettesből kettő, négyesből ötvenkettő, hatosból huszonhét, bivalyosból öt, öszvér- és szamarasból kettő, valamint százhárom tehén. Egy parasztgazdaságra átlagban 1,1 fogat jutott, lófogatban a kettes, az ökörrel vontatottak közt a négyes a jellemző.
Az állomány teljesen elegendő volt a mezőgazdasági munkák elvégzéséhez. Az új eszközök és gépek használata – elsősorban a pénzhiány és magas beszerzési áruk miatt – a parasztgazdaságokban igen lassan terjedt. Hosszú évtizedeken át együtt alkalmazták a régi és az új technikát. A XIX. század végéig valamelyest nőtt a falu szántóterületeinek a nagysága, elsősorban a belvizek elvezetésével. Csatornákat ástak a Nagy-, illetve a Kis-Csicsó alji dűlőben, a Katonák rétjén, valamint a Kígyósárban.
A termesztett növények közül a kenyérgabona volt a meghatározó. Jelentősen bővült a kukorica vetésterülete, az istállóztatás általánossá válásával pedig növekedett a takarmánynövények aránya. A rendszeresebb trágyázás már nagyobb hozamok elérését tette lehetővé. A Bánffy-uradalomban mind szélesebb körben alkalmazták a műtrágyát. A gabonát a szérűn vagy a csűrben, faluszerte még cséphadaróval vagy lóval nyomtatták. Őrlését a faluban három vízimalom és két gőzmalom végezte. (Vízerővel hajtott malmokról már a XVI. századtól vannak a feljegyzések.) Vízi őrlőhely működött az Alszeg végén a Malomi-táblánál, a falu Szilágybagos felőli végén, itt volt a Malom-kert, illetve az úgynevezett Felső malom, valamint a Két-víz között, amely elsősorban a Bánffy-uradalom gabonáját őrölte.
A szántóföldi termeléshez szorosan felzárkózott az egyre jövedelmezőbb állattartás. Ehhez nemcsak a természeti feltételek, hanem a hagyományok, a hozzáértés, az állatok iránti nagyfokú szeretet is hozzájárult. A XIX. végén száz holdra átlag 17 szarvasmarha, 2,2 ló, 48,8 sertés és nyolc juh jutott. A Bánffy-uradalomban ebben az időben 276 szarvasmarhát, ötven lovat – nagyobb része versenyló volt –, 1251 sertést és 104 juhot tartottak számon. Már ekkor jelentős az ipari jellegű tevékenységet folytatók aránya (13,6 százalék) a faluban. Ezek közé sorolhatók a helybeli mesterségek: asztalos, ács, kovács, kerékgyártó, bádogos, pintér, mészáros, molnár, szabó, szűcs, tímár és cipész. Az iparosok egy része a zilahi céhek 1872. évi felbomlása után került a faluba, ahová az elszegényedés hajtotta őket. Letelepedésüket a helyi elöljáróság is támogatta. Szilágynagyfalu – mint vásáros hely – jobb munkalehetőségeket kínált számukra, mint a megyeszékhely, Zilah. Ez elsősorban a parasztszabó-, gubás- és szűcsmesterség esetében figyelhető meg, de érintette a csizmadiákat és a tímárokat is.
A XIX. század végén a kereskedelem nagy részét már a helyi népes zsidó közösség tartotta kezében. Egyesek közülük marha-, bor-, fa- vagy éppen tojáskereskedőként működtek, mások korcsmárosok voltak vagy olajütőt, cserépgyárat, szeszfőzdét üzemeltettek. Jelentős volt azoknak a száma is, akik mezőgazdasági napszámosként, cselédként keresték kenyerüket a Bánffy-uradalomban. A nagyfalusi izraelitáknak idővel kialakult a sajátos értelmiségi rétegük: rabbi, vallástanító, gyógyszerész, bába, vincellér.
A maihoz hasonló postai szolgálat eredete szintén a XIX. század végéhez nyúlik vissza a községben. Fejlődéséhez döntően hozzájárult, hogy az 1890-es években megépült a Margitta és Szilágysomlyó közötti, negyvenöt kilométer hosszú vasút, és a pálya elkészülte után a postahivatalt, telefonállomást, valamint távírdát létesítettek. Az állomást két kilométerre alakították ki Szilágynagyfalu központjától.
Az első postai épület – a visszaemlékezők szerint – a Víz utca elején, a Bara-féle emeletes lakás helyén állt, és zsindellyel fedett egyszobás ház volt. Akkori forgalmi és kézbesítőkörzetébe huszonkét, Berettyó menti és Rézalja környéki falu tartozott. A küldemények szállítását ekkor még lófogatos szekérrel végezték. A hivatal épülete már a felszegi Nagy utca elején állott, és a postát két, Nagyváradról származó tisztviselőnő vezette. Ebben az időben jó néhány falubeli talált munkát a közlekedésben és a szállításban, főként a vasút, a posta- és telefonhálózat kiépítése után. Ekkor jelentek meg a faluban olyan foglalkozások, mint például a vasúti pályaőr és a postai távírda-felvigyázó. A XX. század első felének postamesterei Tőtös Zsuzsa, Huéber Gyuláné és Fazakas Ágnes voltak.
Szilágynagyfaluban 1898-ban helyezték üzembe az első távíróberendezést, első ismert távírda-felvigyázó Nagy Lajos volt. A szöveget morzejelekkel adták le, amely keskeny papírszalagra rögzítette a üzeneteket. A távbeszélő-hálózat kiépítésére, illetve a falu bekapcsolása annak rendszerébe a XX. század elején történt meg. Kezdetben csak a település főbb intézményeiben – községháza, orvosi rendelő, iskola – működött telefon. A hívásokat hosz-szú évtizedeken át kézzel kapcsolták.
Nagyfalu látképe
Szilágynagyfaluban még ma is használják igavonásra a teheneket
