Szabadság az új hit követőinek
Szabadság az új hit követőinek
Méliusz Juhász Péter debreceni református püspök (1562–1572) az 1560-as években a debreceni, a nagyszombati, a kassai kereskedő- és árusnépeket jelölte meg a Szentírás igéinek és szellemiségének elterjesztőiként. Márpedig a debreceni kalmárok akkortájt rendszeresen látogatták Nagyfalu mezőváros állatvásárait, ilyenformán nem kizárt, hogy az új hit itteni terjesztésében nekik is szerepük volt. A reformáció szilágysági népszerűsítésében jelentős szerepet vállalt többek között Derecskei Demeter, Dévai Bíró Mátyás, Kálmáncsehi Sánta Márton és nem utolsósorban Szegedi Kis István és Ippi Bertalan. Utóbbi főleg a Berettyó mentén – Ipp, Szilágyzovány és Bürgezd faluban – reformált.
Az új hitelvek terjedését a vármegye birtokosai, tisztségviselői – Jakcsiak, Drágfiak, Bánffyak – is támogatták. S bár például Jakcsi Anna, a nagyfalusi Losonczi Bánffy Gáspár özvegye birtokán „szabadságot engedett az igaz keresztény vallást követőknek”, mégis úgy tűnik: nem a vármegyei főtisztségviselők, kegyurak, földbirtokosok, a mezővárosi magisztrátus döntöttek, hanem az egyszerű embereknek, jobbágyoknak, zselléreknek kellett választaniuk a vallások között. Napjainkban bebizonyosodott, hogy téves az a felfogás, miszerint a magyarság tömegeit – az akié a föld, azé a vallás, a cuius regio, eius religio elv alapján – földesurai vallásváltoztatása vitte volna át az új hit táborába.
Kétségtelen azonban, hogy a protestánssá lett főurak – így a Bánffyak is – a személyes példájukkal, a prédikátorok támogatásával, hatással voltak jobbágyaik, az egész mezővárosi közösség áttérésére is.
Az örökös jobbágyság anyagi megnyomorítása különösen a viszonylag jobb módban élő, felvilágosultabb mezővárosiakat fenyegette és tette fogékonnyá az új hit befogadására. Valószínű azonban, hogy Nagyfaluban a reformációra való áttérés folyamata lassúbb volt, mint a Szilágyság más területein, ugyanis itt „erős lábon állott a katolicizmus”.
1553-ban a falunak még plébánosa volt, aki – mint említettük – három és fél kapu után fizetett adót. Három év múlva, 1556-ban azonban a pálosok nagyfalusi kolostora már romokban hevert, szerzeteseit elűzték, javaik jó része a Bánffyak és a Báthoriak kezére kerültek. Az utolsó pálos – Pál perjel – 1593-ban hagyta el a klastromot. Eközben még évekig éltek békésen egymás mellett a katolikus és a protestáns hívők.
A kálvinista hit tanainak itteni meghonosodása az 1560-as évekre tehető. Az 1571. évi erdélyi országgyűlés törvényben mondotta ki a négy bevett vallás – a katolikus, a református, az evangélikus és az unitárius – szabad vallásgyakorlatát. A katolicizmusnak azonban csak szórványos szigetei maradtak fenn a Szilágyságban – így Kárásztelek faluban –, az unitáriusok pedig ezen a vidéken nem tudták véglegesen megvetni a lábukat.
A magyar protestantizmus a XVII. század közepére már kialakította kormányzatát, megszervezte egyházkerületeit, vagyis püspökségeit, egyházmegyéi pedig traktusokká tagolódtak. A Szilágyság a tiszántúli református egyházkerülethez tartozott, Nagyfalu pedig a szilágy-szolnoki egyházmegyéhez került.
Nagyfalu református egyháza a XVI. század második felében szerveződött. Első protestáns lelkészét, Czanó Dávidot a feljegyzések 1586-ban említik. Az evangéliumi református anyaszentegyház 1876. évi névkönyve szerint Nagyfalu református egyháza „1600-ban már virágzott”. Ismerjük a lelkész díjlevelét is, mely szerint a „négy úr” részéről százhúsz kalangya búza járt a tiszteletesnek. A községben minden házas ember 25 pénzt fizetett, azonkívül minden ember négy-négy pint bort s egy-egy véka búzát adott. A protestáns felekezet – mint mindenütt – itt is nagy gondot fordított a helybeli alsófokú népoktatás megszervezésére. A lelkész díjlevele mellett a rektor, vagyis az iskolamester díjlevele is ismert, amely szerint minden házas embertől tizenkét pénzt, egy-egy pint bort vagy helyette négy dénárt kapott.
A XVI. század végén iktatták be Nagyfalu város birtokába Losonczi Bánffy Farkast, Boldizsárt, Kristófot, Tamást és Gábort mint a család fiúörököseit. Ezt a birtokot azelőtt Báthori István lengyel király somlyói Báthori Zsigmondnak adta a háborúban és békében tett kiváló szolgálatai jutalmául, most a Bánffy családnak adományozta. Báthori István azt is megengedte, hogy a família vámot szedhessen a város területén.
A török másfél évszázados uralma alatt még a táj is megváltozott. Hatalmas, elnéptelenedett területeket vett újra birtokba a természet. Az egykori szántók helyét füves pusztaság, vadvíz és mocsár foglalta el. A lakosság száma a korábbinak körülbelül egyharmadára esett vissza. A megmaradt jobbágyság lábasjószágával együtt az erdőkbe menekült.
Bár Nagyfalu mezőváros a töröknek is adózó hódoltsági részen feküdt, mégsem volt olyan pusztulásnak kitéve, mint a szomszédos Alföld. Lakosai számának csökkenését a faluból való elvándorlás is okozhatta, de nem volt annyira jelentős, mint az ország más vidékein. A népesség fogyását bizonyítják az 1604–1605. évi dézsmaösszeírások. A XVII. század első évtizedében mindössze tizennyolc jobbágyházat tudtak adóztatni. Ez mintegy száz léleknek felel meg, ami a korábbi, 1553. évi lakosságnak csak alig egyötöde-egynegyede.
A középkori magyar állam felbomlása, a mohácsi vész évtizede egybeesett a reformáció hazai megjelenésével. Az már 1526 előtt terjedt hazánkban. 1523. és 1525. évi törvényeink még halálbüntetéssel fenyegették az új tanok hirdetőit, akiket eretnekeknek tekintettek. A mohácsi tragédia azonban zűrzavaros állapotokat teremtett, ami önmagában is kedvezett a reformáció gyors terjedésének. A XVI. század közepére a török által meg nem szállt területen mindenütt előretört a protestantizmus lutheri vagy kálvini irányzata.
A külföldi egyetemeken tanult magyar diákok, tudósok révén gyorsan tört előre az új hit. A XVI. század folyamán Nagyfaluból négy diák – Petrus Mathys de Nagfalw, Adalbertus N. plébános de Magna villa, Gregorius Nagifalwy Tr. és Georgius Nagyfalui Tr. – gyarapította ismereteit külhonban. Nem tudjuk azonban, hogy tanulmányaik befejezése után visszatértek-e szülőföldjükre, így azt sem, hogy részt vettek-e az új hit terjesztésében.
A reformáció helvét – svájci – irányzata az 1550-es évek elején jelentkezett Magyarországon. Kálvin János tanai főkét a magyarság körében voltak népszerűek, elsősorban a Tiszántúlon, így a Szilágyságban is. Központja Debrecen – a kálvinista Róma –, legfőbb propagátora pedig Méliusz Juhász Péter.
A magyar romlásnak százada – miként Zrínyi Miklós a XVII. századot nevezte – a Szilágyság számára sem volt békés időszak. A korszak elején és közepén dúló háborúk – tizenöt éves háború, a Bocskai-felkelés – súlyos és maradandó károkat okoztak nemcsak az országnak, hanem a Felső-Berettyó mentének is. Az ekkor bekövetkezett etnikai, demográfiai és gazdasági változások évszázadokig hatottak hazánk és ezen belül a Szilágyság fejlődésére. Az ország sorsát a Habsburgok, a török szultánok és az erdélyi fejedelemségek alakították.
Ebben az időben sok jobbágyporta néptelenedett el a lakosság szakadatlan mozgása közben. A Partiumból sokan Erdély felé vették útjukat. Az állatvásárairól híres Nagyfalu jelentéktelen faluként éledt újjá. Virágzó állattenyésztése, szőlőművelése jelentősen visszaesett, lakosságának száma is erősen megcsappant. 1604–1605. évi összeírások idején már csak 26 és kétötöd telekre tudtak adót kivetni.
Fél évszázad múlva – 1657 és 1661 között – valóságos büntető hadjárat zajlott Kraszna és Közép-Szolnok vármegyében: „Úgy el pusztult, hogy 5-6 mérföldnyire is, egy faluban egy kunyhó sem volt, egy ember sem lakott, elraboltattak, levágattak és a dög miatt elhaltak”– írta Szikszai Lajos, Szilágy vármegye egykori alispánja. Eközben – 1660-ban – Szejdi Ahmed budai pasa ötvenezer fős seregével megkezdte Nagyvárad ostromát, amelynek vára negyvenöt napig állta az ismétlődő rohamokat. Segítséget azonban nem kapott, ezért védői augusztus 27-én feladták az erődöt. A törökök ezután Várad központtal megszervezték a sorrendben ötödik magyarországi vilajetjüket, vagyis kerületüket, amelybe a Szilágyságot is bevonták. Ez volt a hódoltság peremterülete, amelynek további terjeszkedését a végvárak – (Szilágy)Somlyó, (Szilágy)Cseh – voltak hivatottak meggátolni.
A törökök ezután is gyakran betörtek a vidékre. Így foglalták el 1665-ben a Losonczi Bánffyak tulajdonában lévő Valkóvárat, a térség legjelentősebb erődjét. Földig lerombolták, mely sohasem épült újjá.
A legnagyobb rombolást és emberveszteséget a szomszédos Bagos szenvedte el. A vidéken 1663-ban átvonuló török hadak a falut feldúlták, majd felégették. A lemészárolt százhúsz férfit és gyermeket a cinteremben temették el. A szomorú eseményről Bagosi Kovács István történetíró-lelkész számolt be: „Ezen alább megírt személyt adom tudtára azoknak, akik kivánják tudni az régi dolgokat. Tetszett feljegyezni azon emberek nevöket, kik ezen Szilágybagosnak ős lakosai valának és minden maradék nélkül holtanak meg, kiket is én jól ismertem és róluk jól megemlékeztem.” Ezután név szerint felsorolta a százhúsz meggyilkolt falubelit.
Ezzel azonban még nem szűnt meg a vidék sanyargatása, fosztogatása. 1686-ban német hadak törtek be, hatalmas összegű pénzbeli sarcot és nagy mennyiségű gabona beszolgáltatását vetették ki minden rendű és rangú lakosra. Ugyanebben az évben Kraszna és Közép-Szolnok vármegyét a császári hadak adókkal és katonai szállás adással sanyargatták. Szintén tetemes súlyú búzát és zabot követeltek, amikor Lotharingiai Károly elfoglalta Szilágysomlyót, és hadseregének téli szállást követelt. A császári csapatok valósággal kiélték és kipusztították a környéket. Hiába panaszkodtak a helybeliek Bécsben az udvarnál, Caraffa generális azt csinált, amit akart. Erdély 1686–1687 telén pénzben, gabonában és vágóállatban kis híján kétmillió forint értékben váltotta meg területének egy részét a kvártély pusztításaitól, és járult hozzá a törököt az országból kiűző háborúhoz.
Nagyfalusi Fazakas István mint hites bíró tizenkét esküdttársával 1683-ban Szilágysomlyó várában tartott közgyűlésen számolt be a szörnyű teherről, amely a település lakosságát is súlyosan érintette, s kérte annak csökkentését. Nagyfalu főleg búzával és zabbal járult hozzá a császári csapatok lovainak téli takarmányozásához. A nagy mennyiségű gabona elszállítására Zilah tíz, Somlyó öt, Nagyfalu három szekeret volt köteles rendszeresen adni. Kraszna vármegyének kölcsönt kellett felvennie Olasz Ferenc szilágysomlyói főkapitánytól és Bánffy György gubernátortól, hogy a hatalmas terheket megválthassa. (A lovascsapatok élelmezését még 1715-ben is biztosítani kellett.) „A katonáknak télben, nyárban a szegénység nyakán való heverése nagy megterheltetés a lakosságra, mely dolgában hátráltatva van, mivel szüntelen kell lovát, magát strázsálni.”
A nagyfalusi hites bírónak és tizenkét esküdttársának a beszámolója után néhány évvel Debrecen felől a tatárok törtek be az „Erdélyben levő Szilágyságba”, s annak legnagyobb részét, fel egészen Somlyóig, feldúlták. Majd 1693 és 1695 között újabb tatár pusztítás érte a vidéket, 1704-ben pedig az úgynevezett rácdúlás, azaz a szerbek garázdálkodása. Ezzel megyeszerte megkezdődött a fosztogatás és gyújtogatás újabb rohama. A kuruc és a labanc csapatok hadakozásai legalább olyan pusztítást végeztek, mint a kivonuló törökök. A súlyos adóteher, az 1710. évi pestis csak súlyosbította a helyzetet. Falvak maradtak lakatlanul. Az akkori Kraszna megye 59 helysége közül tizennyolc vált néptelenné. Teljesen elpusztult a vármegye északnyugati részén fekvő Ballaháza, Szilágydomoszló, az Érmelléken Pacal (Érszőlős), később pedig Szilágylompért.
A községek nagy részében csupán tíz–huszonöt háztartás volt, kivéve Nagyfalut, ahol 1720-ban fele-fele – 57-59 – arányban volt a település lakott, illetve lakatlan. Nemzetiségi megoszlás szempontjából az 56 lakott helységből tizenhárom volt egészen magyar, a lakosság többsége magyar 26 községben, a többi – nyolc tót (szlovák) kivételével – román. Nagyfaluban az 57 háztartásból 56 magyar, egy román, ahol ekkor a népesség száma 513 fő, amelyből magyar 504, román kilenc.
A románok „mint türelmes, engedelmes nép” szívesen látott vendégek voltak, és kiváltságokban is részesültek. Kraszna vármegye falvaiba főleg Máramarosból és az Erdélyi-középhegység vidékéről érkeztek, letelepítésükben jelentős szerepet vállaltak a Wesselényiek, Bánffyak, Báthoriak, Drágfiak. Adót rájuk nem vetettek ki, mint „liberal migrationis” voltak összeírva. A románság igyekezett a néptelenné vált falvakat mielőbb betelepíteni. Nagyfaluban főként a ma Hóstátnak nevezett részen rendezkedtek be a románok.
Az 1699. évi karlócai békekötéssel Magyarország felszabadult a több mint másfél évszázados török uralom alól. A hadszíntérnek az országon kívülre helyeződésével a viszonyok megszilárdultak, viszont újra felerősödtek az abszolutisztikus törekvések, amelyek ismét Habsburg-ellenes felkeléshez vezettek. Bécs ellenőrzése alá került Erdély, ahol katonai igazgatást vezettek be. Caraffa, a hírhedt császári generális már 1685-ben Erdély északi és északnyugati vármegyéibe – Kraszna és Közép-Szolnok – helyezte téli pihenőre csapatait. A Szilágyságnak újból jócskán megemelt állami adóterheket kellett viselnie.
A megszálló haderő katonáit – kaszárnyák híján – jobbágyházakba szállásoltatták. Az adók egy részét a bekvártélyozott katonaság eltartásával kellett törleszteni, ami helyenként igen súlyos visszaélésekhez vezetett. Nagy ösz-szeget emésztett fel az úgynevezett discretio, az ajándék, amelyet a beszállásolt tiszt és a területi hadbiztos kapott: természetben. 1719-ben például bor, disznó, pulyka, liba, tyúk és vaj volt a járandóságuk. Az ajándékozás időnként olyan nagy mértékű volt, hogy 1738-ban császári parancsra betiltották. A módosabb falvakat – mint amilyen Nagyfalu, Szilágybagos és Kárásztelek volt – a tisztek számára tartották fenn. A katonák eltartása jóval többe került, mint amennyit a vármegyével megkötött szerződés előírt.
A jobbágyoknak a tűzifáról is gondoskodniuk kellett, ha pedig a katonaság továbbmenetelt, felszerelését a jobbágyoknak kellett a saját igájukkkal továbbszállítani. Ez volt a forspont.
A végrehajtók részéről elkövetett sorozatos visszaélések módfelett kiélezték az ellentéteket a lakossággal. Gyakran nyíltan összecsaptak, mint ahogy az például a szomszédos Zoványon történt. Felkelések nem törtek ki, mert sokan otthagyták szülőfalujukat, és a szomszédos Bihar, Kolozs, Szatmár, Közép-Szolnok, Heves és Szabolcs vármegye felé vették az útjukat. Elsősorban a fiatal, munkaképes jobbágyok menekültek el, magukkal hajtva állataikat is. 1701–1730 között mintegy hétszázötven szökött jobbágyot tartottak nyilván. Nagyfaluból 1723-ban 54, Szilágybagosról 39, Szilágyborzásról 26, Alsóvalkóról 27 jobbágy távozott a súlyos adóteher elől.
A XV. század végén épült, késő gót stílusú református templom déli homlokzatata
A Bánffy család tagjai az oklevelek legfőbb szereplői
A református templom orgonája és karzata
