Megkapta immár az új pár áldását

Teljes szövegű keresés

Megkapta immár az új pár áldását
Szilágynagyfalu népszokásainak jelentős része az idők folyamán a feledésbe merült, a lakodalom azonban ma is jeles ünnep. A helyi közösség leglátványosabb és legnagyobb érdeklődést kiváltó eseményének mozzanatait felidézve rajzoljuk most fel a település hagyományrendszerének örökségére vonatkozó üzenetünket. Mert épp oly színes és változatos a házasságkötés körüli ceremónia rendje, mint sok évtizeddel ezelőtt. Még akkor is, ha az elmúlt időben a rítusa változott, a régit új cserélte fel; de persze az előző sem múlt el nyomtalanul.
A párválasztás gyakran már a gyermek-, illetve iskoláskorban megtörtént. Az iskola felsőbb – ötödik–nyolcadik – osztályaiba járó fiataloknak már „kisszeretőjük” volt, s tanulmányaik befejezése után sokan hamarosan össze is házasodtak. A társ kiszemelésének fontos szempontja volt, hogy a házasulandók lehetőleg hasonló társadalmi helyzetben lévők, „hasonszőrűek” legyenek, a „guba gubával, suba subával” elv alapján. E tekintetben ma sincs sok változás. Földművescsaládból származó lány csak kivételes esetben ment és megy férjhez iparos- vagy értelmiségi családból származó fiúhoz. A múltban más településeken lakó fiatalokkal csak elvétve kötöttek házasságot: „különbet nem kap más faluban sem” – mondták. Napjainkban persze, a diszkók korszakában az endogámia már oldódik, egyre több nagyfalusi legény köt házasságot szomszédos községekben (Szilágybagoson, Szilágyborzáson, Szilágyzoványon) vagy távolabbi településen (Kémeren) élő lánnyal.
Hajdan a szülők döntötték el, hogy kik közül választhat magának a leányuk férjet. A szépség nem minden esetben volt fő szempont, „akinek tetszik, az a szép” – tartották. Régebben a lányok fiatalabban, tizennyolc éves koruk körül, napjainkban általában húsz-huszonhárom éves korukban házasodnak. Elvárás, hogy a lány három-négy évvel ifjabb legyen a fiúnál. A legénnyel szemben pedig követelmény, hogy a katonai szolgálatán túl van-e már jó mestersége, keresete, egyszóval „jó pozíciója”.
Kivéve az egyház által tiltott időszakokat – advent, nagyböjt –, Nagyfaluban bármikor lehetett házasságot kötni, lakodalmat tartani. Az utóbbi négy évtizedben, 1960-tól a legtöbb eskövőt a tavaszi és az őszi hónapokban kötötték. A mezőgazdasági munkák, főként szüret befejezése és a bor kiforrása után a leggyakrabban. A házasságkötések két népszerűtlen hónapja a február és a július, az utóbbi a legnagyobb dologidő. Nyári menyasszony, téli kiskutya nem jó – tartják ma is. Háztűznézőre csak akkor került sor, ha a szülők nem ismerték egymást vagy ha a legény más faluból való lányt hozott magának. Résztvevői a szülők voltak. A háztűznézőt a leánykérés követte, szereplői rendszerint a fiú apja és keresztapja. Az utóbbi lett aztán a násznagy. Leánykéréskor a leendő vőlegény mintás selyemből készült jegykendőt küldött a lánynak.
Régen Nagyfaluban nem tartottak eljegyzést, sokáig gyűrűt sem cseréltek. Legfeljebb a módosabbak körében volt szokásban. Az ünnep mérete is sokat változott, ma felér egy kisebb lakodalommal. A helyszíne is más: már nem minden esetben a lányos háznál kerül rá sor, gyakrabban a falubeli kultúrotthonban.
A lakodalom előtt egy héttel ejtették meg a hívogatást. A vőfélybotot – pántlikásbotot vagy rozmaringos pálcát – a nyüszőleány (nyoszolyólány) díszítette fel pántlikával, rozmaringgal, később papírvirággal. Ma vőfélybot nélkül történik a hívogatás, nyomtatott meghívóval. A Nagyfaluban az örömmondó nős férfi, a menyasszony közeli rokona. Az arától a hívogatásért kapott szőttes kendőt, a vőfikendőt köti a karjára. A lakodalom előtti napon a vőlegényes háztól jött hívogató már a vőfikkel együtt – akiket tésztával (süteménnyel), borral kínálnak –, rigmusmondás közben újból meghívja a vendégeket a lakodalomba.
A vőfélynek – a menyegző második legfontosabb tisztségviselője – bizonyos feltételeknek kellett megfelelnie. Mindenekelőtt jól mondja a rigmusokat, a fellépése legyen határozott. Előfordul, hogy két vőfélyt is meghívnak. Az utóbbi időben többnyire a bagosi Birtalan testvéreket kérik fel erre a szerepre. A női tisztségviselők közül legfontosabbak a nyüsző- vagy koszorúslányok, akik a menyasszony leánycimborái köréből kerülnek ki, s az ara kísérői a menetben, valamint a nyoszolyóasszony (a compolya- vagy kontyolóasszony), a mátka nőrokona. A főszakácsnő szerepét az ara keresztanyja tölti be. A hozomány (a stafér) összeállítását és gyűjtését már kislánykorban megkezdik, hiszen „hozomány nélkül egyetlen lány sem mehetett férjhez Nagyfaluban”. A staférungot vászonszőttesek – törülközők, zsákok, abroszok, lepedők, párnahéj, dunna, szakasztóruha, vőfi- és komakendő – alkották, amelyeket néhány tárgyi ajándékkal, főként edényekkel egészítettek ki.
A lakodalom előtt nyolc-tíz nappal látnak hozzá az előkészületekhez.
A családtagokból, rokonokból és szomszédokból csoportokat alakítanak. Az asszonyok legfontosabb tennivalója a csigacsinálás, azaz a tészta készítése. Mivel szakértelmet igényel, a menyegző előtt egy héttel külön meghívót kapnak azok az asszonyok és lányok, akik jól értenek a csigacsináláshoz. Ez a tészta finom fehérlisztből és tojásból készül. Előbb meggyúrják, majd derelyemetszővel kis négyzetekre vágják, az orsó hegyével bordán meghengerítik, hogy a csigához hasonló formájúvá váljék. A tészta elkészülte után ugyancsak az asszonyok feladata, hogy a meghívottak által hozott baromfit – főként tyúkokat – levágják. Szokásban volt a tojás és a liszt küldése is.
A férfiak eközben levágják a borjút, a disznót, s előkészítik a lakodalom helyszínét. Az 1950-es évekig még a ház volt a menyegző helyszíne, majd a kultúrotthonban zajlott le. Egy időben az udvaron felállított sátorban tartották. Krepp-papírból girlandokat készítettek, azzal díszítették a helyiséget. Az asztal fölé „Éljen az új pár!”, „Isten hozott, kedves vendég!” tartalmú feliratok kerültek. Ha a házban tartották a lakomát, akkor a falak mellé körös-körül rongyszőnyegekkel letakart lócákat helyeztek. U alakban helyezték el a deszkákból és lécekből összetákolt asztalokat.
A lakodalom napján – újabban az egyházi esküvőt mindig szombaton, a polgári házasságkötést csütörtökön tartják – mind a vőlegényes, mind a menyasszonyos háznál kora délután, általában két órától fogadja a házigazda szerepét betöltő násznagy a vendégeket, azaz a násznépet. Az érkezőket a megterített asztalhoz vezeti. Az 1960-as évektől szokás, hogy a távolról érkezett vendégeket megebédeltetik. Előbb pálinkával és kaláccsal, majd borjúpörkölttel kínálják őket, közben cigányzene szól. Amíg a vendégsereg ebédel, a lányos háznál a menyasszony, a legényes portán a vőlegény készülődik a templomi esküvőre. A menyasszonyt egyik nőrokona, a nyoszolyóasszony a tisztaszobában öltözteti. Régi divatként említik a mátkák hajdani sötét színű – fekete, kék, barna – ruháját és fehér kisgubáját. A XIX. század vége előtti időkben a nagyfalusi a menyasszony még gubában esküdt, a fejére viaszból készült mirtuszkoszorú (párta) és földig érő fátyol (slájer) került. A XX. század elejétől az ara ruhája lényegesen átalakult, korszerűsödött.
Ebéd után – amikor megszólalnak a harangok –, a lakodalmas nép felkerekedik, hogy a vőlegényt és a menyasszonyt elkísérje az esküvőre. A násznép vonulása méltóságteljesen, zenekíséret nélkül történik. Az egybekelés után a násznép már együtt, muzsikaszóval, a Lakodalom van a mi utcánkban kezdetű nóta mellett indul a lányos házhoz kikérni és búcsúztatni a menyasszonyt a szüleitől, testvéreitől, leánycimboráitól. A lakodalmi mondókákat, rigmusokat Szilágynagyfaluban is a vőfélykönyv őrzi. Egyszerű füzet ez, amely apáról fiúra öröklődik. Lassanként elkopik, elrongyolódik, ezért az újabb nemzedék lemásolja, hogy a jövőnek átmentse. A menyasszonybúcsúztató ceremóniát a vőfély vezeti, s ő is versel.
Tisztelt kedves szülők, eljött az óra, / Hogy kedves lányotok itt áll búcsúzóra. / Mindjárt elrepül, mint kis madár fészkéről, / Érzékeny szavakkal akarna búcsúzni, / De keserűsége miatt ő nem teheti. / Én leszek neki az ő szószólója, / Kedves szeretteitől elbúcsúztatója. // Először is hozzád szól, szerető apa, / Sűrűn omló könnyeit kebledre hullatja. / Hű ápolásodért csókolja kezeid, / Nyújtsa az Ég soká boldog esztendeid. / És abban minden örömöd találhasd, / Köszöni jó lányad, hogy őtet szeretted, / Tápláltad, ruháztad, híven felnevelted. / Ezután is benne hű lányodat leled, / De most már elmegyek, a jó Isten veled! // Hát tőled, jó anyám, miként búcsúzzam, / Hogy jó lányod bús szíve meg ne szakadjon. / Tőled, ki mellettem oly híven őrt álltál, / Felettem álmatlan sok éjt virrasztottál. / Tőled, ki érettem oly sok mindent tettél, / Vele együtt sírtál, örültél, nevettél. / Óh, az anyai szívnek nincsen mása, / Mert szeretet annak minden dobbanása. / Ilyen szív ez, melytől most meg kell válni, / E szeretett háztól el kell távozni. / Nem csoda hát, ha szíve elfojodott, / És fájdalmaitól ajka bezáródott. / Én köszönöm meg helyette hűségét, / Legyen jóságodért a menny örökséged, / Te pedig, bár szíved fáj és ajkad remeg, / Menj, jó szüleidnek kezeit csókold meg! / Mondd azt nekik: Drága kedves szülőm, / Viseljen örökké rád gondot az ég! // Édes, jó testvérek! Többé már nem leszünk együtt, / Azon házban, ahol fel nevelkedtünk. / De hát legyen az Úrnak akarata, / Ki mindnyájunk sorsát bölcsen igazgatja. / Legyetek boldogok, mindig szerencsések, / Ezt kívánja nektek a búcsúzó testvéretek! / Könnyező szemekkel nézek most reátok, / Szép soraitokból ime, most kiállok. / Nektek az Istentől minden jót kívánok. // Kedves szomszédaim, rokonaim, barátaim! / Kik voltatok mindig hű, jó akaróim. / Könnyeim omlanak, ha reátok nézek, / Kik úgy szerettek, miként a testvérek. / Köszönöm szívemből a ti jóságtokat, / Fizesse meg néktek az Isten azokat. / De hát legyen már búcsúzónak vége, / Maradjon veletek: áldás, öröm, béke!
A búcsúztató szavak után a lakodalmas menet elkíséri a menyasszonyt a vőlegényes házhoz, ahonnan az ara vendégei visszamennek a mátka házához a menyegzői vacsorára. Régen, a XIX–XX. század fordulóján a gazdagabb családok hat, a kevésbé módosak négy ökrös szekérrel, nagy ostorpattogtatással mentek a vőlegényes házhoz. Később ezeket a fogatokat lovak húzta szekerek váltották fel, az 1920-as évektől már gyalogosan teszik meg az utat. A vacsorára este kilenc óra tájban kerül sor. Kezdete a vőfi megjelenése, aki mókásan elpanaszolja, hogy a gazdát az éjjel kirabolták, emiatt nincsen mit inni-enni. Eltávozik, majd kisvártatva újra jelentkezik, és elmondja a következő tréfás verset: Tisztelt vendégeim, most már jó hírt hozok, / Nagyon forgolódnak a szakácsasszonyok. / Sok jó étket fognak készíteni, / Ki otthon jóllakott, az nem fog megéhezni.
Ismét eltávozik, később ismét megjelenik, újabb tréfás verssel: Tisztelt vendégsereg, nagyon szépen kérem, / Telepedjenek le, aztán még egy kicsit legyenek csendben.
Ezt követően behozzák a pálinkát. A vőfély tovább versel: Tisztelt násznagy uram, jó pálinkát hoztam, / Van már egy órája, hogy erről gondolkoztam. / De én hogyha ebből egyet jót ihatok, / A lányok körül forgolódni jól tudok. / Szeretik ezt a menyecskék, lányok is. / De ebből nem isznak, elég, ha meglátták, / Mert ezt a pálinkát nem nekik csinálták. / Hanem azért, lányok, mind reám nézzetek, / De itt az asztalnál csendben legyetek. / Pálinkáért velem nehogy összevesszetek, / Inkább akkor szóba sem állok veletek, / Hanem ide teszem násznagy uram elé, / De mint a varjú, úgy nézzen belé. / Inkább igyék belőle, ha jónak látja, / Mutasson jó példát itt a lakomára!
Behozzák a levest: Halljunk szót! / Nagy baj van kinn a konyhában, / Ide-oda jár a kanál, / Csürög-forog a nagy lábas, / Tótágast áll a nagytál, / A döglött tyúk kukorékol, / A szakácsasszony kotyog, / A borgazda meg a házmester / Mind vasnyárson forog. / Én is nagy szerencsém között / Megmarkoltam a tálat, / Ne keressen ebben senki / Torma vagy murokszálat. / Leves kell a lakomára, / Béke a megkezdésre, / Ki ebből eszik / Váljon egészségére!
Behozzák a bort: Tudom, hogy örülnek, akik engem látnak, / Több becsületem van, mint kétszáz barátnak. / Noé apánknak is ettől jött meg a kedve, / Örömében ugrált, mint egy kecske. / Mi se legyünk hát búsak, / Se elkeseredettek, / Mert most töltöm a jó bort az üvegbe.
A sült húsra így versel a vőfi: Köszörülje most jól meg mindenki a kését, / Mert pecsenyét hozok, mégpedig sokfélét. / Igazán mondhatom, ki eszik belőle, / Mint hentes legény, úgy meghízik tőle. / Kik pecsenyét esznek, mind sokáig élnek, / Nem soványodnak, őseink is ettől lettek vének. / Mivel a pecsenyét mindnyájan szeretik, / Utána torkukat borral öblögetik.
A süteményre: Itt van a jó fehérlisztből készült sütemény, / Nincs ebben mustár, sem ánizs, sem kömény, / Cukorral vegyítve nem is olyan kemény, / Aki ilyennel él, nem bántja a köszvény.
A lakodalmi vacsora étrendje a következő volt, a sorrend többnyire napjainkban is hasonló: pálinka, kalács, tyúkhúsból főzött csigaleves, töltött káposzta, sült baromfi- vagy borjúhús burgonyával. Régen a sült húst tejbegrízzel fogyasztották, majd a bor következett. A bort a meghívott vendégek hozták korsókban, és mindenkit megkínáltak belőle. Ma ez a szokás már megszűnőben van. A vacsora végén felszolgált süteményeket – hajdan kürtőskalács, fánk, újabban torta és aprósütemény –, ugyancsak a vendégek hozták magukkal, és kötelezően mindenkit megkínáltak belőle.
Vacsora után – a múltban éjfélig is elnyúlott –, táncra perdül a lakodalmas nép, és a vendégek sorra felkérik a menyasszonyt. A menyasszonytáncnak napjainkban már nincsen különösebb jelentősége, gyakran el is marad. Manapság különböző ajándékokat – hűtőszekrény, mosógép, porszívó, porcelánnemű és így tovább – és pénzt adnak a fiatal párnak. A pénzt a vőfély egy edénybe – tányér vagy tál –, asztaltól asztalhoz járva szedi össze. Mostanában akár több millió lej is összegyűlik.
Éjfél után a vőlegény férjezett nénje, akit Nagyfaluban compolyasszonynak hívnak, elvezeti a társaságból a menyasszonyt, hogy elvégezze az úgynevezett kontyolást. Az asszonyka menyecskének öltözve – kontyba rakott hajjal, kendővel bekötött fejjel, derekas ruhában, pongyolkában – tér vissza a mulatókhoz. A vőfély a következő mondóka kíséretében mutatja be: Csitt, hegedűs, / Félre, népség, / Utat eresszenek! / Fogtam egy galambot, / Melyet itt vezetek. / Fehér a tolla, / Csinos a kontya, / Olyan, mint egy új menyecske, / Nem tehetek róla. / Húzd rá, cigány!
A vigasság és mulatozás reggelig tart, amikor a vőfély elköszön a násznéptől és elmondja jókívánságait az ifjú házasoknak. Megkapta immár az új pár áldását, / Egész éjjel ittuk reá az áldomást. / Most, hogy reggel vagyon, már hazafelé tartunk, / Boldog házasoktól szépen búcsúzzunk. / Őket e házban magukra hagyjuk, / Hogy a szerelmüket szóval ne zavarjuk. / Turbékoljanak ők vadgalamb módjára, / Szaporodjanak is jövő ilyen tájra. / Akkor aztán jövünk majd a keresztelőbe, / Megint jót mulatunk, mondhatom, előre. / Ez lesz a legszebb nap ezen a világon, / Addig az Úristen mindnyájunkat áldjon!
Napjainkra elhalványult a vőfélyek szerepe, ma már alig akad olyan menyegző, ahol rigmusokat mondanak. Mind népesebb lakodalmakat tartanak, így a menyasszonytánc bevétele is növekszik. Ma már százötven-kétszáz vendéget is meghívnak. Változatosabb és sokféle ételt készítenek. Az italok sorában feketekávét is felszolgálnak. A stafér – a korábbi vászonszőttesek és apró háztartási tárgyak mellett – jelentősen kibővült. A fiatalok a szobabútor mellett ma értékes ajándékokat – többnyire hasznos árucikkeket – kapnak.

Esküvői kép a XX. század elejéről

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem