Kurucok csatái után
Kurucok csatái után
A török iga után Habsburg-rabság szakadt az elpusztított-kifosztott országra. Igaza volt Zrínyi Miklósnak, amikor azt mondta: az idegen hadak általi felszabadulásért függetlenségünk feladásával kell fizetnünk. A bécsi udvar Magyarországot és Erdélyt fegyverrel meghódított tartományként kezelte, és lakosságára elviselhetetlenül magas adókat vetett ki. Egy évszázad alatt a nép nem fizetett annyit a töröknek, mint két év alatt a császári hadaknak. Az osztrák sereg valósággal felélte hazánkat. A bujdosók, a nincstelen jobbágyok, a nemesség nagy része 1703-ban Esze Tamás vezetésével elérkezettnek látták az időt a fegyveres felkelésre. (Tarpa híres fiáról, szervezkedéséről bővebben olvashatnak a Száz falu sorozatban megjelent s a Szabolcs-Szatmár megyei Tarpa történetét feldolgozó kismonográfiában.) Mozgalmuk vezetésére megnyerték II. Rákóczi Ferencet, az ország legnagyobb földesurát, aki zászlajukra az Istennel a hazáért és a szabadságért – Cum Deo pro Patria et Libertate – feliratot varratta.
A Rákóczi-szabadságharcban Kraszna vármegye nem játszott különösebb szerepet. Az első hónapokban Erdélyt kikerülte a küzdelem fő sodra. Nagyobb ütközet csak Zsibónál zajlott. I. József császár erős hadsereget küldött, 1705-ben fellángolt a harc. Rabutin tábornok császári serege tetszésére, háborítatlanul masírozhatott a vidéken. Herbeville november 8-án Szilágysomlyóra érkezett, ahol Rákóczinak egy lovas őrcsapata tartózkodott. A szabadságharrc vezére a Szamos völgyében próbálta feltartóztatni az Erdély felé igyekvő császári csapatokat.
A Zsibói-szorosnál – Karika, Beréd (Bréd), Farkasmező-Őrmező térségében – építette ki védelmi sáncrendszert, amelyet tizenötezer fős sereggel, harmincöt ágyúval védett a túlerővel szemben. November 11-én délután három órakor a császáriakkal szemben elkeseredett harcot vívott, majd csatát vesztett. Rákóczinak huszonöt ágyúja és négyszáz katonája veszett oda az ütközetben. A zsibói vereség után a császáriak bevonultak Erdélybe, és végigdúlták-pusztították az országrészt. A kurucok hada megfogyatkozott, a kimerült országban százezreket pusztító pestisjárvány dühöngött.
A megmaradt seregek zöme 1711 tavaszán a nagymajtényi síkon letette a fegyvert. A szegénylegények egy része hazatért, sokan tovább bujdostak.
Szilágy vármegye – s természetesen Nagyfalu – népe különösen sokat szenvedett a XVII–XVIII. század fordulójának évtizedeiben. A község lakossága hihetetlen élni akarással találta meg a kivezető utat tragikus helyzetéből. Jól érzékelteti ezt népességének társadalmi rétegződése és gazdasági viszonyai az 1720. évi összeírás idején. Nagyfaluban ekkor egytelkes nemesből 23 (5,3 százalék), jobbágyból 263 (60,6), zsellérből 124 (34,3) főt és egy-egy papot, illetve tanítót (0,5 százalék) találtak. A lajstrom nem tüntette fel az öt kúriában tevékenykedő kiszolgáló személyzet – szolgák, pásztorok, juhászok, molnárok, kézművesek – számát. Ugyanekkor Kraszna vármegyében egytelkes nemesből 172 (8,25 százalék), jobbágyból 1125 (54,45), zsellérből 648 (31,24), lelkészből és tanítóból 56 főt (2,7 százalék) jegyeztek fel.
Az 1721–1722. évi összeírás Nagyfaluban ötvenegy jobbágyot, tizenegy nemest, ugyanennyi szabadost és hat zsellért jegyzett fel, akikhez még huszonhat személyt – a testvéreiket és fiaikat – számították. Nagyfalu népessége a Pragmatica Sanctio idejében már meghaladta a hétszáz főt, Kraszna vármegye össznépessége ekkor kilencezer-hatszáz fő. Településünk nemzetiségi megoszlása: magyar 748, román 219, tót-rutén nyolc lélek. A lakosság számának látványos növekedése mellett a lassú gazdasági fejlődés is megindult, amelyet ebben a korban tartott két országos méretű összeírás helyi adatai is megerősítenek. 1715-ben: szántó (köblös) 266, rét 28, szőlő (kapás) 104. Öt év múlva, 1720-ban az előbbiek nagysága jelentősen megemelkedett: szántó 349, rét 345, szőlő 288.
Nagyfalu földművelési viszonyai igen zavarosak. A szántóföldek megmunkálására gyakran nem tudtak gondot fordítani, mert nem akadt, aki a földet megművelje. Az elvetett magon kívül két-három köböl gabonát adott csak vissza egy köböl nagyságú föld, a rét pedig egy szekér szénát. A közepes minőségű földek kedvező időjárású esztendőkben a háromszorosát, a jobb termők a négyszeresét is megtermették a gabonának. Ennek ellenére a betakarított termés nem minden esetben volt elég a család kenyérszükségletére, ezért a hiányzó részt a szomszédos Bihar vármegyéből pótolták, ahová a nagyfalusiak aratókként gyakran eljártak dolgozni. A szőlőhegyek terméketlenek voltak, ami termett, azt a rajtuk szüntelenül forgó hadak elhordták. A szőlőt sem jól művelték meg.
Túlsúlyban volt az állattenyésztés, a sertéstartás a makkoltatáson alapult. A Nagyfalut a XVIII. század elején érintő összeírások, a konskripciók általában száznyolcvan ökröt, száz tehenet, hetvenöt tinót, félszáz juhot, háromszáz sertést és százhatvan méhkaptárt jegyeztek fel. Állatállomány szempontjából azonban a jobbágyporták lényegesen különböztek. Az ötvenhét gazdaság 84 százalékának volt igásökre, illetve tehene, 32 százalékának kettő-négy igásökre, tizenháromnak pedig két vagy három tehene. A harminckét zsellérgazdaság állatállományát nem ismerjük. Néhány módosabb parasztgazda – Osvát János, Varga Márton, Szücs Mihály és Szabó Mihály – ökörből, tehénből és tinóból hat–tíz darabot tartott.
A földművelést a hagyományos módszerekkel végezték, ekkor még a kétfordulós rendszer volt az uralkodó. Az 1705-i tizedjegyzék szerint Kraszna vármegyében más gabonaféle nem termett, csak búza, zab és alakor (tönkölybúza). Az utóbbi igénytelen, keveset termő fajta, amelyet ma már nem termesztenek. Valamelyest a kétsoros árpához hasonlított. A búzavetések igen gyomosak, emiatt a termés jelentős része kárba ment. Tengerit – kukoricát – inkább Közép-Szolnok vármegyében termesztettek.
Évtizedekkel később, 1773-ban tizenhárom olyan Kraszna vármegyei települést írtak össze – Alsó-, illetve Felsőkaznacs, Detrehem, Elyüs, Füzes, Felsőszék, Gyümölcsénes, Halmosd, Kémer, Magyarvalkó, Szilágyperecsen, Szilágysomlyó –, amelyekben már jelentős számú román ajkú lakos élt. Erre az időre Zálnok, Doh és Szilágydomoszló, egykori magyar ajkú, református helységek, román eklézsiává vált. Csaknem teljesen magyar község maradt ugyanakkor Szilágybagos, Szilágyborzás, Bürgezd, Lecsmér, Szilágyzovány és Szilágynagyfalu.
Településünk szomszédos falvainak térképe az 1700-as évek végén
