Harcban a nagyúrral
Harcban a nagyúrral
A pestis 1739 és 1743 között a Tiszántúlon is többször pusztított. Nagyfalut és a környező településeket sem kerülte el. A háborúk és az éhínségek mellett ekkoriban a pestis jelentette a legnagyobb katasztrófát a lakosság számára. Ezt a ragályt sem lehetett megállítani Kraszna vármegye határainál, amelynek számos helységében – köztük Krasznán, Szilágybagoson és Nagyfaluban – dühöngött, és több száz embert ragadott el. A Berettyó vidékére 1742 őszén jutott el a járvány, és 1743 februárjáig tartott. Az elhaltak számát pontosan nem tudjuk, de a szomszédos Szilágybagoson például száznegyven áldozata volt. Nagyfaluban a cinteremben temették el e szörnyű kór áldozatait.
A török- és tatárdúlások, az egymást követő szabadságharcok két nyugtalan évszázada után a XVIII. század viszonylag békés korszaka kedvezett a mindennapos paraszti munkának. Mezőgazdaságunk jelentős fejlődést mutat, de egyre kevésbé tud lépést tartani a lélekszám növekedésével. Szilágynagyfalu népe megélhetését továbbra is a föld adta, és életét a földdel és urával vívott küzdelem határozta meg. Lényeges változás történt a gazdálkodás szerkezetében. Lassan tért hódítottak a kapásnövények, a kukorica, a burgonya és a dohány. A ridegtartás helyébe az istállózó állattenyésztés lépett. Az utóbbi alapvető változást hozott a növénytermesztésben, többek között jelentős mértékben nőtt a kukoricával bevetett terület. Nagyfaluban az 1700-as évek elején jelent meg a kukorica – helyi nyelven a málé –, a szántó egyharmadán ekkor már ezt termesztették.
Lassan a burgonya is tért hódított, Gyarmati Sámuel hozta be a Szilágyságba 1760 táján, azonban csak fél évszázad múlva – különösen az 1815– 1817. évi nagy ínség után – terjedt el a Felső-Berettyó mentén. A kukorica elsősorban a románok lakta vármegyékben – Kővár vidéke és Közép-Szolnok – honosodott meg és vált népszerűvé. A többnyire magyarok lakta Kraszna vármegyében továbbra is a búza volt a fő termény. Azt követte az árpa, a zab, a köles, az alakor, a tönköly. Megjelentek a kerti vetemények – a bab, a borsó, a hagyma, a káposzta –, valamint a takarmánynövények. S mindinkább széles körben ismertté és kedveltté vált a kender és a len termesztése, a jobbágyok jórészt ezekből készítették ruházatukat.
Zsibói uradalmában Wesselényi Miklós vezette be a váltóművelést. Cséplőgépet, szecskavágókat is hozatott, a faekékre vaspapucsot szereltek. Birtokán erőteljesen fejlődött a ló- és juhtenyésztés, miként a Bánffyak nagyfalusi birtokán, a sertéstenyésztés azonban továbbra is a makkoltatáson alapult. A háromnyomásos gazdálkodásnál jóval erőteljesebben volt képviselve az a forma, melyben a határ kis részét – egyhatodát – állandóan kukorica- vagy más tavaszi vetésre használták, a többit pedig két fordulóra, váltakozva.
A század végén jelentős szőlőtelepítésbe fogtak. Az időközben elpusztult „pallag szőlők” helyén vagy a gyomos táblákon – Nagy-Csicsó, Szóvár-hegy – létesítettek új ültetvényeket. Az egyházi szőlőket pedig bérbe adták oly „conditioval, hogy az egyháznak nonát (kilencedet) adjanak”. A szőlőtelepítést számos pince építése követte. A napjainkban is használt ilyen bortárolók többsége a XVIII. század utolsó évtizedeiben épült. A szőlészet és borászat jelentős jövedelmet biztosított a falunak. A kiterjedt szilvások pedig a pálinkafőzést tették lehetővé.
Nagyfalu – bár továbbra is mezővárosként említik – Bél Mátyás szerint „az egész környéken majdnem a legnépesebb város” volt. A valóságban Kraszna vármegye egyik legsűrűbben lakott, legnagyobb mezőgazdasági földterületű magyar jobbágyfaluja. Földterületének – összesen kilencezer katasztrális hold – egy részét a jobbágyok művelték, más része pedig úgynevezett majorság, azaz allódium, a földesúr saját kezelésű birtoka. A majorságföldek – egyenként ötven-ötven köblösek – a falu északi részén helyezkedtek el. (Egy pozsonyi köböl föld = ezerszáz-ezerkétszáz négyszögöl = egy magyar hold.) A szőlők – huszonöt kapás terület – a már említett Nagy-Csicsó és Szóvár-hegy napsugaras lejtőin feküdtek, és jó terméskor több mint kétezer veder bort adtak. A kaszálók a Korláton, a Katonák rétjén és a Barát-réten nyolc szekér szénát teremtek. Voltak kaszálók a Meszes-hegységen is.
Nagyfaluban a legnagyobb allódiumot az Erdély legnagyobb földesurai közé számító Bánffy család birtokolta. Bár a jószág a família több ága között megoszlott, és több része Kraszna vármegye valamely más településén feküdt, a birtok- és üzemviteli központ Nagyfaluban működött. Ide folyt be a dézsmából, robotból származó jövedelem. Itt történtek a legjelentősebb gazdasági befektetések is. A Bánffyak allodiális földterülete a nagyfalusi határon belül is rendkívül széttagolt, a jobbágyföldekhez hasonlóan sokfelé feküdt a határban, és nem volt felmérve és elkülönítve azoktól.
A jobbágyföldek és -telkek a család hét tagja – Bánffy Elek, Bánffy György, Bánffy Mihály özvegye, gróf Bánffy György, Bánffy László, Bánffy Pál, Bánffy János – között oszlottak meg. Legtöbb portája gróf Bánffy Györgynek, Erdély gubernátorának – azaz kormányzójának – volt: 177 régi és 44 és fél új telek, valamint tíz kúria; Bánffy Jánosnak pedig 54 régi és 14 új telke és két kúriája. Rajtuk kívül a faluban több kisnemes élt. Többnyire egytelkesek, akik az alsóbb rétegekből emelkedtek fel, és ősi privilégiumukat védelmezték. Egyesek közülük törzsökös, azaz helybeli nemesek – Osvát, Rácz, Kósa, Nagy, Szabó, Szilágyi, Marosi, Erdei –, de többen közöttük idegenből jöttek, így Borbély, Szikszai, Csatári, Halász, Baczoni, Bertalan, Jánki, Hunyadi és Kólya. Nagyfaluban – mint mindenütt Kraszna vármegyében –, a legnépesebb társadalmi osztály a feudális függőségben élő parasztság, a jobbágyság és a zsellérség volt. Persze akadt olyan birtokos nemes is – például Kemény –, aki csak két-három jobbágytelekkel rendelkezett.
A napóleoni háborúk okozta árukereslet – vágómarha, bor, búza iránt – felgyorsította a majorsági gazdálkodás fejlődését. A kezdődő barokk műveltség és fényűzés korában mindig több és több pénzre volt szüksége a földesúrnak. Mindez arra kényszerítette, hogy majorsági birtokait fokozatosan növelje. Ennek az lett a következménye, hogy mindenütt kijelölték a jobbágyföldek határát, és megkezdték a falusi közföldek megnyirbálását, elkobzását. A folyamatot jelentékenyen elősegítette, hogy Erdélyben és a Partiumban az állam irányításával végrehajtott úrbérrendezés csak terv maradt.
A megnövekedett majorsági birtok megműveléséhez jobbágy- és zsellérkezekre volt szükség, s ez csak úgy volt elérhető, ha a földesúr növelte az úrbéri terheket. Ez utóbbiak – egységes úrbérrendezés híján – még a XVIII. század végén, de még a XIX. század elején sem voltak szabályozva. Bár Mária Terézia királynő már 1767-ben elrendelte az úrbéri összeírást a jobbágyok szolgáltatásainak egységes rendezésére, ez csak a szűkebben értelmezett Magyarországra terjedt ki, Erdélyre és a Partiumra nem. Erdélyben jóval később, 1817-ben került napirendre az úrbérrendezés, végül csak 1820 tavaszán indultak meg az összeírási munkálatok.
A XVIII. század utolsó évtizedében a Bánffyak is igyekeztek növelni jobbágyaik robotját, ugyanis közben a – főleg az erdőirtások nyomán – megnőtt majorsági földet kizárólag a jobbágyok ingyenmunkájával művelhették. A robot most már az árutermelés célját is szolgálta.
Gyakran megesett, hogy az allodizáció folyamán a földesúr a közföldekből hasított ki magának területeket, abból is a legtermékenyebbeket, mint ahogy ez Nagyfaluban is történt. Új, addig parlagon levő földterületeket – Had-mező, Szilvás, Hosszú-aszó – vontak művelés alá. Úrbérrendezés hiányában azonban Nagyfaluban is igen zavaros állapotok uralkodtak: a jobbágyok ki voltak téve a Bánffy család kénye-kedvének. Elharapozódott a földesúri önkényeskedés, emiatt állandósult az úr–paraszt ellentét. Se szeri, se száma azoknak a földesúri szolgáltatásoknak, amelyeket a jobbágynak egyre-másra teljesítenie kellett. Az úrbértörvény egyébként évi ötvenkettő igás, illetve száznégy gyalogrobotot írt elő telkenként. A partiumi jobbágy helyzete sokkal súlyosabb volt, mint a magyarországiaké. A robotterhek végrehajtásáról szigorúan gondoskodtak. A tized mellett a kilencedet is kivetették.
Az urasági jövedelem növelésének másik útja – ez szintén érzékenyen érintette a lakosságot – az úgynevezett regáléjogok (a korcsma- és vásártartás, a makkoltatás, a malom- és mészárszéktartás, a szabad erdőhasználat és a pálinkafőzés) megvonása volt, noha ezek gyakorlását az urbárium nem akadályozta. A borárulást például a község már 1550 óta élvezte, és jelentős jövedelmet biztosított nemcsak a négy sokadalom – a vízkereszti, a böjti, a Szent György- és Szent Mihály-napi – , valamint a baromvásár idején, hanem egész évben. Ősi szokás szerint a „korcsma vásárkor az uraké, azon kívül a városé”. 1798-ban azonban ez a jog kimondottan földesúri javadalom lett, s hogy így legyen, azt Bánffy György szorgalmazta, amikor Kolozsvárott a család tagjai előtt kijelentette: a Kraszna vármegyei falvak – Alsó-, illetve Felsőkaznacs, Kárásztelek, Felsőbán, Csizér, Felsőszék, Szilágyzovány, Halmosd, Szilágynagyfalu, Szilágybagos –, amelyek eddig szabad bormérési joggal rendelkeztek, e joguktól megfosztatnak a helybeli földesúr javára.
Az életbevágóan fontos privilégium megvonása Nagyfaluban nagy ellenállást váltott ki a jobbágyság és a kisnemesek körében. A szabad italmérés jogától megfosztott mezővárostól ugyanebben az időben a vámszedési és a mészárszék tartási jogot is megvonták. Utóbbit a falu 1706 óta gyakorolta. Támadás indult a kisnemesek ellen, akik a Piac téren felállított fogadóban újból árusítani kezdték a bort, és továbbra is rendszeresen szedték a vásárvámot, cédulát osztottak ki a vásárra érkező marhakereskedők között. 1798-ban az ellentétek olyannyira kiéleződtek, hogy Bánffy György gubernátor – a felháborodást némileg lecsendesíteni akarván – százhuszonöt felfegyverzett katonát rendelt a faluba. A had erőszakkal elfoglalta a korcsmát, a faluközösség pénzéből épült borpincét és vámházat. A kirendelt katonaság öt hétig tartózkodott a faluban, ellátásáról a község népének kellett gondoskodnia. Emellett a közösség 236 forint pénzbüntetést róttak ki, a bírót pedig – esküdt társaival együtt – a vármegye börtönébe zárták.
Érzékenyen érintette a falu jobbágyságát az erdőlés, azaz az erdő, a makkoltatás és legeltetés szabad használatát illető jogok megvonása is. Az 1791. évi XXX. tc. szerint az erdők tulajdonjoga a földesurat illette. Ettől kezdve a parasztok csak az ő tudtával és engedelmével erdőlhettek benne, és csupán a „gaz alya engedtetett meg tüzelésre”, tűzifát „csak czedulával” vághattak. 1808-ban a Bánffyak is eltiltották az erdőket. A község ellenállt, és összetűzés pattant ki a falu és az urasági erdőőrök, a kerülők között. Egyre nagyobb gondot okozott az erdőkben való legeltetés és makkoltatás is. Korábban – 1809-ig – a Réz-erdő nyújtott lehetőséget, hogy ott a község szabadon makkoltathassa disznóit, és legelőit szabadon használhassa. Ekkortól ezt a jogát is korlátozták.
Szilágynagyfalu lakossága még 1798. július 30-án küldöttséget menesztett a bécsi császári udvarba a kialakult körülmények kivizsgálására és orvoslását kérve. A Bánffy család közbelépése miatt azonban nem sikerült megnyugtatóan rendezni a bajokat, maradt minden a régiben. 1818. december 6-án a falu jobbágyközössége újabb panasszal fordult a bécsi udvarhoz. Panaszát nyolc pontba foglalta, felsorolva az összes sérelmeket, jogtalanságokat, amelyek a jobbágyokat a földesúri família részéről érték. Végül az 1828–1829. évi erdőkisajátítások után fejezték be véglegesen a határrendezést. Az intézkedés eredményét a falu lakossága visszautasította, mert cseppet nem volt előnyös számára, erősen megkárosítva érezték magukata nagyfalusiak. Ezért megtagadták jobbágyi kötelezettségeiket. A heti három nap robotot sikerült kettőre csökkenteniük. A lakosság továbbra is vásáros helynek tekintette faluját az összes privilégiummal együtt. Az ellentétek ezután néha elcsendesedtek, aztán még erőteljesebben felszínre törtek.
A XVIII. század második felében a gazdasági és politikai élet viszonylagos nyugalomban zajlott. Az Erdély-szerte folyó lázas építőmunka természetesen Nagyfalut sem kerülte el. Egyik külső jele a barokk stílusról a klasszicizmusra való átmenet 1790 táján, bár a felvilágosodás első évtizedei még a barokk jegyében teltek. A Wesselényiek ebben az időben építették zsibói és hadadi kastélyukat, a Bánffy-birtokok központjában, Nagyfaluban pedig udvarházat és kastélyt emeltek. Szintén ekkor létesítették gazdasági udvarukat számos barokk elemet hordozó gazdasági épülettel: terménytárolókkal, műhelyekkel, istállókkal és pincékkel. Az emeletes, klasszicista stílusjegyeket is magán viselő kastélyt szintén a XVIII. század végén építették fel a Bánffyak, a zsibóinál és a hadadinál jóval egyszerűbb kivitelezésben.
Az egyházi jellegű építkezés is fellendült a faluban. Mária Terézia királynőtől engedélyt kaptak a nagyfalusiak, hogy az addig fennálló fatorony helyett kőtornyot emelhessenek a templom mellé. Szabó Sámuel papsága idején, 1783-ban szentelték fel. Emellett különböző javításokat, bővítéseket – a portikusz, illetve a karzat – is végeztek. Gazda Sámuel rektorsága idején a papi telken bolthajtásos tanulószobát, classist alakítottak ki az iskolás gyermekek számára.
A XVIII. században végigvonuló időjárási katasztrófák, az 1715–1717-ben pusztító skorbutszerű betegség, az igen alacsony terméshozamok és az egyre növekvő robotterhek következtében megindult elvándorlás miatt a jobbágytelkek jelentős része pusztán, azaz megműveletlenül maradt. Ez utóbbinak egyik oka a jobbágyok elviselhetetlen helyzete volt. Sok helyütt a „ragadozó nyavalyában”, a pestisben elhalálozottak miatt nem akadt, aki megmunkálja a földeket. A pusztásodás Nagyfalut is érintette, bár 1720-ra az elmenekültek visszatelepültek, illetve mások költöztek helyükre. Feltehetően újabb román betelepedési hullám is lezajlott.
Nagyfalu lakosságának XVIII. század végi társadalmi rétegzettségét az alábbi adatok szemléltetik: ekkor a házak száma 236, a családoké 274. A korabeli fogalmak szerinti úgynevezett jogi népességet így tagolták: állandó lakosok 1496 fő, akik közül – az egy–tizenhét éves gyermekeken kívül – férfi 752, nő 744 személy. A férfiak közül egy pap, 22 nemes, 119 paraszt, 106 polgár és paraszt örököse (eseteinkben a legkisebb fiú jussolta a vagyont), 158 fő negyed teleknél kisebb birtokon ülő zsellér, valamint 69 egyéb jogállású személy volt. Az utóbbiba azok a tizennyolc–húsz éves nőtlen férfiak tartoztak, akiket eddig egyetlen rovatba sem vettek fel. A sarjadék rubrikába az egy–tizenkettő, illetve a tizenhárom–tizenhét éves gyermekeket jegyezték föl, a számuk ekkor 184, illetve 45. Nagyfaluban egy családra átlagosan 1,16, Kraszna vármegyében kevesebb, 0,92 ház jutott. A községben egy famíliában átlag 5,46, a vármegyében 5,65 gyermek élt.
A sajátos robotterhek közül a nagyfalusi jobbágygazdákat csak a füstpénz és az úgynevezett asszonyrobot, a fonás-szövés érintette. Az utóbbi: kenderből két font alatt (egy font = fél kilogramm) ötvenheten, két–három font között száztizenketten szolgáltattak be a földesúrnak. Volt, aki kender helyett zsákot adott. Jellemző volt a taxa is, amelynek különleges formája a tűzhelypénz vagy füstpénz. Értéke Nagyfaluban húsz krajcár és egy rénes forint között váltakozott.
A szolgálat másik nagy tételét a dézsma, a terménytized-, illetve a -kilenced, a nona tette ki. Az utóbbi jellegzetesen partiumi jelenség. Kraszna megyéban igen magas volt a nonát fizetők aránya, a szolgáló családok háromnegyede tartozott a körükbe. A termények szolgáltatása – mint régen az egykori főúrbéri járandóságok maradványa – a kialakult szokás szerint történt. Karácsonykor például tyúkot, csirkét, tojást és bort vittek az uraságnak. A hagyományok alapján történt a ceremoniális szolgáltatás: lakodalomra, torra holmi élést – vaj, tojás, méz – adtak, kilencedet pedig állatból, borból, gabonából és méhből.
1821-ban Nagyfaluban a jobbágyföldek területe a következőképpen alakult: szántó 736 és kétnyolcad, rét 132 és egynyolcad telek. A gazdák többsége – 46 fő (36,8 százalék) – nyolc–tizenöt katasztrális holdon gazdálkodott, ezen felüli termőföldön mindössze heten (5,6 százalék). Tovább részletezve: két holdon alul 31 fő (24,8 százalék), kettő–öt holdon 16, öt–nyolc holdon pedig 25 fő termelt. A nagyfalusi kimutatásban nem szerepeltek az adózásra nem kötelezett személyek: a lelkész, a tanító és néhány új házas család. Az összeírás szerint a szolgálók száma Nagyfaluban 84, a pusztatelkeké pedig hat, a nemesi birtokosoké tizenegy.
Szinte egészen bizonyos, hogy a jobbágyok kevesebb földet vallottak be, mint amennyit megműveltek. A birtokosok egyébként is az eltitkolásra biztatták a neki robotot végző jobbágyaikat. Ezért nem véletlen, hogy az utóbbiak kezén lévő földterület rendkívül kevés. Észak-Partiumban ekkoriban 11 837 jobbágygazdaságra szántóból 57 299, és rétből 19 454 és hétnyolcad katasztrális hold jutott, ami igen nyomorúságos megélhetést nyújthatott. Ráadásul ez a földterület sem oszlott meg arányosan. Az összeírás szerint a heti robot mértéke a következőképpen alakult Szilágynagyfaluban: egy napon aluli időt dolgozott az uraságnak 28, két napot 33, hármat 20, négyet 25, négy és hat nap közötti munkát teljesített 19 jobbágy. A zsellérek robotja másként történt: közülük egy napon aluli időben 59, egész évben egyenletesen 125 fő robotolt a földesúrnak.
A mezőgazdaság fejlődését a mostoha természeti viszonyok – terméketlen, agyagos talajok – jelentősen gátolták. A Szilágyság ekkor Erdély legelmaradottabb vidéke volt, amelyet a lakosság nyomasztó szegénysége jellemzett. A Wesselényieknek a mezőgazdaság korszerűsítésére tett kísérleteit a Bánffyak nem támogatták, és azok a jobbágyság részéről sem találtak megértésre. Kőváry László írta: „E nyomasztó szegénység csírái helyzetében fogamzanak: csekély terméséből adóznia kell az országnak, dézsmálni kell a földesúrnak, kepe kell belőle a papnak, rektorának… Nehéz agyagos földjének megművelése, néhol hat ökörrel is dacolnak agyaghántjai, szegénység ül mindenen.”
A jobbágyság helyzete több vonatkozásban súlyosbodott a XVIII. század végéhez viszonyítva. A földesurak a majorságok növelése érdekében elvették az irtványföldeket, és helyenként a telki állományt is megcsonkították. Egyébként is a jobbágyok számának a növekedése a telkek feldarabolásával járt együtt. Ez a folyamat Nagyfaluban különösen szembetűnő. Számos alszegi, Nagy utcai porta aprózódott fel az örökösök kezén, és vált keskeny szalagtelekké, például a Piac téren. Egy jobbágyra átlagosan már csak egyharmad telek jutott, miközben egyre nőtt a zsellérek száma. Az összeírás 736 és kétnyolcad szántót meg 131 és egynyolcad rétet tüntetett fel. A szántóföld nagysága tekintetében még mindig az első helyet foglalta el a szilágysomlyói járás tizennyolc települése között. A községben összesen száznyolcvan adózó családot vettek számba – kétharmaduk jobbágy, a többi zsellér –, ők alkották a faluközösséget.
Bejárat a Hosszú pincébe
Nagyfalu térképe a XVIII. század végén
Szilágynagyfalu környéke a XIX. században
