Guzsalyosok, szőttesek, viseletek | Száz Magyar Falu

Guzsalyosok, szőttesek, viseletek

A szilágnagyfalusi parasztság gazdálkodásában hosszú évszázadokon keresztül igen jelentős szerepet töltött be a kender finom rostjainak fonallá fonása, majd ennek vászonná, textíliává szövése. Kender- és lenvászonból készültek az alsóruházat egyes darabjai, a gatya, az ing és a pendely, valamint a búza és a liszt tárolására szükséges zsákok, a lakásban és a háztartásban használatos textíliák (abrosz, törülköző, lepedő, törlőruha), a férjhez menő leány kelengyéje.

A kender és feldolgozása a legrégibb idők óta hozzátartozott a szilágynagyfalusi asszonyok életéhez. A XVIII. század első évtizedeiben, sőt még előtte is a község jobbágyasszonyai – robot formájában – fonással tartoztak a földesuraknak. Évente több font kendert kellett beszolgáltatniuk: két font súly alatti mennyiséget 57, két-három fontot 112 családnak. Az elmúlt évszázadok folyamán a kender termesztésében és feldolgozásában a lakosság nagy jártasságra tett szert. Itt a kendert augusztusban nyűvik (nyűtték), majd a falu határában folyó Határ-patak mentén levő, mintegy tizenöt-húsz kisebb-nagyobb terjedelmű, a Deák György és Torkos Julianna tulajdonát képező tavacskában áztatták. Minden kita kenderből egy fű kender a gazdát illette, amiért ezt megengedte.

Áztatás előtt marokra porciózták, majd egy-egy kitába tizenkét fűt kötöttek. A művelethez a tavak forrásvizét használták, amelyek igen gazdagok ásványi sókban – ezért sebek gyógyítására is használták –, mindez hozzájárult ahhoz, hogy a rost a szálról minél könnyebben leváljék. Az áztatás általában két-három hétig tartott. Ezután a kendert szárították. A tilolás következett. Ekkor a rost különvált a szártól, majd pedig, hogy a szálak finommá, selymessé váljanak, téhejezték, vagyis húzták őket. Az így nyert szálakból fonták a fonalat. Szilágynagyfaluban kétféle guzsalyt használtak: a kerekest és a kézit vagy talpast. Az előbbit Szilágyballa mesterei készítették, az utóbbit egy helybeli faragó, Bara János. Orsófaragóként Somogyi János volt ismeretes.

A kender fonását az 1950-es évekig a fonóházakban végezték. A fonók helyét – utcánként kettőt-hármat, bérleti díj ellenében –, úgy választották ki, hogy a helyiségben minél többen elférjenek. Guzsalyos volt a Víz utcában, a Piac téren, az Alszegen és a Felszegen is. A Víz utcában Baricsánék a nagyszobájukat adták ki ilyen célra. Egy-egy guzsalyosba tíz-tizenkét lány is eljárt. Kétféle volt ismeretes: a leány-, illetve asszonyfonó. A lányok talpas guzsalyukra piros, az asszonyok fekete selyemszalagot kötöttek. A fonóházak tisztán tartása és világítása a lányok, a muzsikusok felfogadása a fiúk feladata volt.

A nagyfalusi fiatalok életében nagy jelentőségük volt a fonóknak. Itt ismerkedtek meg a fiúk a lányokkal, a guzsalyos volt a szórakozás: az éneklés, a mesélés, a tréfa – és a játék – fő színtere. Gyakran elhangzottak az alábbi dalok: Fogd a kontyod, hogy ne lógjon / hogy a hajtűd ki ne hulljon! // Leveles az erdő, lehajlik, / Nem szeret a rózsám, haragszik. A lányok kezéből kiejtett orsót csókkal lehetett kiváltani. Ha valamelyiknek nem volt erre hajlandósága, akkor az orsót a fiúk az udvarra vitték, ahol lebontották róla a fonalat. A fonókat általában húshagyó kedden zárták be.

Megfonása után a fonalat a motollára felmotollálták. Hamuból készült forró lúgban szapulták, azaz fehérítették, szárítás után a csüllőre (csévére) került. Innen a vetőkaróra olyan hosszú végbe, amilyent belőle szőni akartak. A szövést tavasszal, március és április folyamán végezték. Helybeli mesterek által készített vagy tótoktól (szlovákoktól) vásárolt esztavátán – szövőszék – különböző szőtteseket készítettek. A szövésnél a kender mellett mint beleverőt, gyapotot is használtak. Utoljára 1985-ben Ősz Klára szőtt a faluban.

Szilágynagyfaluban két, illetve négy nyüsttel szőttek. A kétnyüstös szőttesek a legsűrűbb, legvékonyabb, legfinomabb vásznak. Ebből a vászonból készült az ünneplő fehérnemű – ing, gatya –, a törülköző, a törlőruha, a fejelepedő (koporsóba), a lepedő és az abrosz. A felsőruházatra szánt vásznat a Nagykárolyban működő kékfestők apró mintákkal megfestették kék színűre. Régen tiszta kenderből, majd gyapottal vegyesen szőttek. Három nyüsttel szőtték a lisztnek való zsákot, amely tömöttebb volt, mint a négynyüstös, és a lisztet nem engedte át. Emellett mintás, úgynevezett macskanyomos abroszokat is készítettek háromnyüstös vászonból. A négy nyüsttel szőttből zsákokat, abroszokat és törülközőket.

A mintás, nyüstös szőttesek a XIX. század végén kezdtek Nagyfaluban elterjedni. A fehér libabőrös három-, a sáhos négynyüstös volt. Abroszokat, szakító(szakajtó-)ruhákat, kerek- és komakendőket készítettek, többnyire tiszta gyapotból, macskanyomosan, táblásan, almás- és derelyemetszős csíkkal. Ezeket nevezték bársonycsíkos szőtteseknek. Az úgynevezett szedéses szőtteseket Nagyfaluban orsóhegyre szedték. A vászonszőttesek a legfinomabb ecsetelt kenderből készültek.

A XIX–XX. század fordulóján az ünneplő fehérnemű háziszőttes vászonból készült, a vőlegénying, a fiúskendő finom len- vagy kender fűvászon volt. A gyapotfonal elterjedésével jelentek meg a gyapottal vegyített egyeles, fonalas-, gyapottas- és rázottasvászon anyagok. Ezekből állították elő az úgynevezett viselőpendelyt, a lábravalót, amelyet szívesen használt a földművesnép. Az első világháború után az úgynevezett házigyócs- és miszirvásznat is szőni kezdték, majd fokozatosan áttértek a bolti gyolcs használatára.

A szilágynagyfalusi asszonyok által készített szőttesek és vásznak tömöttségük és szép kivitelük miatt keresettek voltak a Szilágyság vásáros helyein, elsősorban Szilágysomlyón. A faluban többen – a legismertebb volt közöttük Ősz Klára – eladásra dolgoztak. Az elkészült anyagokat Sebestyén József vásárolta föl és árusította a kirakodóvásárokon.

Az eladó lányok kelengyéjének – staférjának – jelentős részét is szőttesek, varrottasok tették ki. A legegyszerűbb tarisznyáskendőtől a legdíszesebb fiúkendőig elengedhetetlen tartozékai voltak a kelengyének. A kenyérsütéshez szükséges szakasztó- és törülközőkendőkből, szakácsasszonyruhából, koma- és vőfélykendőből több tízet kapott a menyasszony hozományul. A fiúskendő volt a lakodalom fő dísze, amelyet az ifjú pár feje fölé, két tányér közé helyeztek. Mindegyik valóságos remekmű, az asszonyok kifinomult ízlését, a szövésben-fonásban való jártasságát bizonyította.

A hímzés – különösen a párnavéghímzés – ma már teljesen kiveszett a faluban. Egykor, szombatonként, amikor szünetelt a fonó, a lányok kézimunkáztak. Keresztszemmel varrták az almást és töltésest, később a madarasakat, többnyire piros-kék fonallal. A XIX–XX. század fordulójáig szálán varrott keresztszemeseket készítettek. A fejtőfonal megjelenésével először a lepedőszéleket, abroszokat, majd a párnacsúcsokat hímezték. A Bánffy-kastély, Nagy Ferencné otthona voltak a hímzések igazi műhelyei, ahol a helybeli lányok a kötényeket, a zsebkendőket és a női ingmelleket hímezték.

A szilágynagyfalusiak hagyományos népviseletét, öltözködési szokásait nem volt könnyű felidézni, hiszen alig maradt róla feljegyzés, sőt a viseleti darabokból is keveset lehetett fellelni. Petri Mór szűk szavú ismertetőjén, néhány, a XIX–XX. század fordulóján készült fényképen, az öregek emlékezetéből feljegyzett híradásokon kívül a nagyfalusi viseletről nincs már tárgyi emlék. Azt viszont elmondhatjuk, hogy a szilágynagyfalusi öltözködési szokások több tekintetben azonosak voltak a Berettyó mentétől nyugatra az Alföld, északra pedig a Szilágyság–Tövishát tájának divatjával, bár Petri Mór szerint „a Tövishátnak, a Kraszna és a Berettyó mentének megvannak a jellegzetes vonásai… Nagyfaluban a nők a sötét színt kedvelik. Itt a fiatal menyecske sötétfekete öltözetben, de fehér rojtos gyapot fejkendővel… megy a templomba esküvője után legelőször. A férfiak fehér, galléros condráját, melyet felöltve viselnek, kezdi leszorítani a kék mándli.”

Boér Miklós néprajzi író, aki a XIX. század végén járt e vidéken, a nép öltözködéséről szólva megemlítette: Szilágynagyfalu „egyetlen más szilágysági magyar község lakóinak öltözködési divatával össze nem hasonlítható”. Boér ősi szokásnak tartotta, hogy esküvője után a fiatal menyecske sötét öltözetben, fehér rojtos gyapot fejkendővel, az anyósa kíséretében ment legelőször a templomba. A sötét szín – a fekete – nem a gyásznak, hanem az ünnepi alkalomnak volt a kifejezése. Szokásként a XIX. század folyamán vált általánossá a faluban olyannyira, hogy a menyasszony is fekete ruhában esküdött.

Viselése mindenekelőtt a lakosság foglalkozását tükrözte, mert jellegzetes paraszti öltözet volt, amelyet – miként építészetét, temetőinek gombfáit – az egyszerűség, a cifrátlanság jellemzett. Csak kivételes esetben jelezte a rangot, a falu társadalmának osztályhelyzet szerinti rétegződését: teljesen általános volt az ing-gatya-guba viselet mind a szegényebb, mind a módosabb parasztok körében. Legfeljebb az iparos mesteremberek jártak polgárias öltözékben. A gyáripar termékeinek megjelenése előtt a szilágynagyfalusi nép a ruházkodás alapanyagát, a vászonneműeket és alsóruháit – pendely, ing, gatya – maga állította elő. A gyapjúból készült gubát helybeli vagy más településeken – Szilágysomlyó, Zilah, Margitta – dolgozó gubacsapóktól szerezte be.

A szilágynagyfalusi nők hajviseletére fényképekről, valamint néhány adatközlő homályos elbeszéléséből lehet következtetni. A XIX–XX. század fordulóján a lányoknál legáltalánosabb volt az egy ágba font haj, amelynek végére a szoknya aljáig lecsüngő piros, kék vagy rózsaszínű pántlikát kötöttek. Később a koszorúba font változat lett a divat, az asszonyok kontyba csavarták a hajukat. Fejükre kartonból, kasmírból, bársonyból készült keszkenőt tettek, amelyet álluk alatt megkötöttek.

Alsóruhaként háziszőttesből, később gyócsvászonból készült rövidinget és pendelyt viseltek, derékon laposráncokkal szűkítették, lefogásukra pendelygallér szolgált. A pendely fölé bő, csaknem a csizma fejéig érő, úgynevezett derekas ruhát – szoknyát – vettek. Felsőruhaként a rövid fehér kisguba volt elterjedt. Viselete annyira általános volt, hogy a menyasszony még a XIX–XX. század fordulóján is gubában kötött házasságot a templomban. Az úgynevezet lékrifélék (rékli) közül a gyári anyagból készült, magas nyakú, kézelős pongyolka volt a legismertebb, amely lehetett elöl-, illetve oldalgombolós. A gombolásra más színű anyagból vagy ugyanabból formált fodros szegélyű borítót vagy betétet varrtak. A lékrit a szoknyába bekötve viselték. Felsőruhaként télen lájbit és ujjast is használtak.

Szintén felsőruházatként viselték a zsalikendőt, amely a nagylányok öltözetének volt a legjellegzetesebb darabja. Az átlósan kettőbe hajtott kendőt a vállra fektették – összeszedték –, és két végét a mellen keresztezve a derék magasságában megkötötték. Általában a bordó színűeket kedvelték, ezeknek a szélei rózsákkal voltak teletűzdelve. A zsalikendőket a házaló tót kereskedőktől vásárolták. Egyesek szerint a zsalikendő viselete a Nógrád megyei palócsággal való kapcsolatra utal. A szoknya elé a fiatalabbak világosabb, az idősebbek sötétebb színű anyagból készült, sűrűn ráncolt kötőt kötöttek, amelynek felső részét darázsolás fogta le.

A hagyományosnak tekinthető nagyfalusi férfiviselet a következő: vászongatyát (bűgatyát) és bő ujjú vászoninget hordtak. A kendervászonból készült gatya bősége ötven-hetven centiméter között váltakozott, a deréknál a korcba, azaz ráncba szedték. Innen eredt a ráncos gatya elnevezés. A lábszárközépig érőt főleg nyáron viselték. Az első világháborútól kezdve – a gyapotbehozatal csökkenésének arányában – viselete fokozatosan elmaradt. Téli öltözetük puha szárú csizmából, posztónadrágból (priccsesnadrág), lájbiból, posztókabátból (ujjas) és gubából állt. A bőgatyát ünnepnapokon is viselték, de lábukra csizmát húztak, miként a gyermekek is.

A konfirmáló ifjaknak az egyik 1930-as években készült fényképén a fiúk lábán kemény szárú csizma látható. Nyáron mezítláb vagy bocskorban jártak. A guba felső, nyak felőli részét piros színű bársonyszalaggal bevont gomb, a gubaszem fogta össze. A viselő, az ünneplő és a váltóguba egyaránt elterjedt volt a parasztság körében, és sokáig viselték Nagyfaluban. Legismertebb volt a göndör szőrű fürtös guba, még a két világháború között is, elsősorban a borús, hidegebb napokon hordták. Egyébként a templomba is gubában jártak.