Évszázadok sokadalmai | Száz Magyar Falu

Évszázadok sokadalmai

Az eltérő jellegű gazdasági vidékek – Rézalja, Berettyó mente – és a különböző irányból érkező kereskedelmi utak találkozásánál fekvő Szilágynagyfalu vásári sokadalmairól már a XV. századi források is megemlékeznek. Mindig kiemelik azt, hogy „állatvásárait debreceni kereskedők is rendszeresen látogatják”. A XVIII. században már „négy derék sokadalom és egy baromvásár” volt Nagyfaluban. Mint vásároshely, az itteni is a feudális főurak joghatósága alá tartozott. A Bánffyak voltak azok, akik a sokadalmak megszervezésében, lebonyolításában, a céhek számára szükséges helyek kijelölésében közreműködtek, irányították azt, sőt a vámilletékek meghatározásában is döntő szerepük volt.

Vásárokat ősidők óta a falu központjában, a már többször említett Piac téren tartottak. A templomtól a korcsmáig tartó területen zajlottak a kirakodó sokadalmak, a csapszék és a Patak között pedig az állatokat vonultatták fel adásvételre. A mintegy ötholdnyi terület korábban sem volt elegendő a mozgalmas esemény befogadására. Az évi négy országos sokadalom hatra való felszaporodásával már a XIX. század végén felmerült annak szükségessége, hogy „a vásártér a forgalomnak megfelelően megnagyobbíttassék”. Ekkor kerülhetett ki a baromvásár a község központjából a falu szélére. Az első világháború után a nagypiac területe már kiterjedt a Szilágysomlyóra vezető út jobb oldalára is. Ellenben a kirakodóvásárok lebonyolítási helye továbbra is a Piac tér maradt, egészen az 1950-es évek végéig, amikor az egyre kisebb forgalomnak már elegendő volt egy kisebb terület is. Ettől kezdve a hetipiacok a ma Brazíliának nevezett településrészen bonyolódtak. Ma a hajdani vásártér emléke már csak a Piac elnevezésben él, a helyén alakították ki a község parkját és játszóterét.

A templom mögötti – a Patakig terjedő – téglalap alakú utcatér lehetőséget nyújtott arra, hogy nagyszámú árus felverhesse sátrát, kínálhassa portékáit. A Piac teret déli irányból szegélyező Nagy utcán – amely az idők folyamán kisebb térré szélesedett –, valamint az ide torkolló Buda utcában működött a korcsma, a mészárszék, a fűszer- és vegyesüzlet, néhány kisiparos – szabó, szűcs – műhelye és a patika. A faluban több mészárszék is volt egyébként, így Grossé, Buzgucáé, Lengyelé.

A csapszékek közül is a Piac téri volt a legnépszerűbb és legforgalmasabb, majd a Luda-, a Korolyán- és a Major-féle vendéglő következett. A vásártéren egy szódagyár is működött. A kisiparosműhelyek közül a Piac téren volt Juhász Ferenc parasztszabóé, Srankó Ferenc és Srankó Lajos szűcsmesteré.

A piacot két oldalról határoló utcákon sorakoztak az úgynevezett beállóhelyek, a szállásadók. A sokadalmakra érkező árusok rendszerint már kedden, a baromvásár előtti nap délutánján megérkeztek, hogy helyeiket kicövekelhessék és másnap reggel a helyszínen lehessenek. Több család ismeretes, akik rendszeresen szállást nyújtottak a vendégeknek: Benedek Bálint, Sebestyén László, Somogyi Pálné és Antal Samu. A szomszédos Víz utcában Deák András főként a Sebes-Körös völgyi Örmendről érkezőket fogadta, Horváth Mihálynál, Kósa Jánosnál az ilosvaiak, sarmaságiak – szekereiket a fogadók hatalmas istállóiban és csűrjeiben helyezték el – szálltak meg. A zoványi útnak a Víz utcába torkolásánál, a Nagyhíd közelében lévő kis téren a meszesek, a deszkások és a csebresek töltötték éjszakájukat. Itt állott a Glück Salamon nevű zsidó tulajdonos kocsmája, s itt, egy fabódéban árult a pecsenyesütő Varga Andrásné.

Az országos nagyvásárok – középkori nevükön sokadalmak – időpontja felől külön királyi pátens intézkedett. Vásári szabadalmaink kétféle módon intézkedtek: egyrészt megjelölték megtartásuk pontos napjait, másrészt az iránynapjukat határozták meg. Így például az első sokadalom vízkereszt – január 6. – napját követő hét szerdáján és csütörtökjén zajlott. A szilágynagyfalusi vásárok elnevezése az utóbbi szerint történt. Emellett figyelembe vették az évszakokat és a velük kapcsolatos időjárási jelenségeket, valamint a főbb mezőgazdasági munkákat – aratás, dióverés, szüret – is, és ezeknek megfelelően alkották meg a vásárok neveit, illetve idejét. Az utóbbiak a későbbiek folyamán hagyománnyá váltak.

A korábban négy sokadalmat tartó Nagyfalu esetében az első vásárt Szent György (április 24.), a másodikat Sarlós Boldogasszony (július 2.), a harmadikat Szent Mihály (szeptember 29.) napján tartották. Ez utóbbit dióverő vagy szüret előtti vásárnak nevezték. A negyedikre – az újborira – a Szent Márton-napot (november 11.) követő hét szerdáján és csütörtökjén került sor. A későbbiekben, a XIX. század végi módosításkor Szilágynagyfalu két újabb sokadalom megtartására nyert jogot: egy vízkeresztire és egy böjtire (bűtire), a Szent Gergely napját (március 12.) követő hét szerdájára és csütörtökjére. A vízkereszti vásárt másképpen farsangkezdő, a böjtit pedig farsang végi vásárnak is nevezték.

A XX. század elején a sokadalmak tartásának ideje valamelyest módosult. A hat országos vásár időrendje az alábbi volt: január 16., március 18., május 2., július 20., szeptember 19. és november 16. Az országosak mellett minden csütörtökön hetivásárt rendeztek. A két világháború között hat helyett csak ötöt tartottak. Nagy állatpiacot először az esztendőben a vízkereszt utáni hét szerdáján, másodszor a Szent György napját magába foglaló hét után következő szerdán, harmadszor július harmadik hetének szerdáján, negyedszer szeptember harmadik hetének szerdáján, ötödször november második hetének szerdáján tartottak. Kirakodóvásárt a felsorolt napokat követő csütörtökön.

Az 1990-es évektől minden hónap első és harmadik szerdáján állat- és kirakodóvásárt, hetivásárt (ezt asszonyvásárnak is nevezik) minden hét csütörtökjén tartanak. A vízkereszti – téli – vásár a még el nem adott jószág – például a hízott disznók – értékesítési alkalma. A korábbi decemberi sertésvágás az utóbbi időben januárban is folytatódik. Aki az esztendő utolsó hónapjában nem vásárolja meg levágásra szánt disznóját, azt ekkor olcsóbb áron megteheti.

A legjelentősebb vásárok közé tartozott a Szent György-napi. Ekkor elsősorban a fölösleges szarvasmarhát adták el, és ekkor vásárolták a malacokat, amelyeket később hizlalásra fogtak. Jelentős volt a bárányok kínálata. A július eleji – nyári vagy sarlóvásár – a nyári mezőgazdasági munkák, az aratás lebonyolításához szükséges eszközök beszerzés ideje volt, ekkor fogadták fel a szlovák és rézaljai aratókat is. A dióverő vásárkor vették azokat az igavonó állatokat, amelyeket az őszi szántáskor használtak. Ekkor igyekeztek túladni azokon a jószágokon, amelyek átteleltetése várhatóan nehézséget okozott volna számukra.

A nagyfalusi vásár kétnapos volt. Idős adatközlőktől tudjuk, hogy a baromvásárt szerdán, a kirakodót csütörtökön tartották. Ez a megoldás igen célszerű volt, mert az állatvásárokon szerzett pénzzel a következő nap a kirakodón iparcikkeket tudtak venni. Községünkben – miként más helyeken a Szilágyságban – az őszi vásárok voltak a legforgalmasabbak, a legkeresettebbek. Ekkor tudtak nagyobb összegű pénzre szert tenni, amelyből aztán felkészültek a télre. Az árusok és a vevők közös érdekei, a sajátos körülmények az évszázadok alapján kialakították a sokadalmak szokásait, íratlan törvényeit.

A vásárok időpontok ismerete, ezek közhírré tétele fontos feladata volt a helyi elöljáróságnak. Leggyakrabban – miként ma is – dobszóval tették közhírré, de a kalendáriumok is rendszeresen közölték Erdély és ezen belül a Szilágyság sokadalmainak az idejét. A Szilágy–Somlyó című lap például nemcsak a sorra kerülő vásárok időpontjáról, hanem a nagypiacokkal kapcsolatos tudnivalókról is beszámolt.

A nagyfalusi vásárokra mindig nagy izgalommal és gonddal készült a falu apraja-nagyja. Az érkezők fogadására a vásárteret rendbe tették, az oda vezető utcákat felseperték, a leromlott kerítéseket kijavították, a kutakat alkalmassá tették az állatok itatására. Az asszonyok sütöttek, főztek. Ilyenkor szinte az ünnepi készülődés hangulata ülte meg a községet. A vásár napján a helybeliek nem mentek ki a mezőre dolgozni, régen a tanítás is szünetelt. A vásár a földművesek szemében ünnepi eseménynek számított. Mozgalmasságáról az emlékezők elmondták: „…egy innep volt… Minden irányból özönlött a nép, a csendőrök vigyáztak a rendre… Fél nap kellett, míg bejárták a vásárt… Híresebb volt, mint a krasznai… Őrült nyüzsgés volt… A sátrak között alig lehetett járni.” A vásárok általában reggel nyolc óra körül kezdődtek, és a késő délutáni órákba nyúltak.

A nagyfalusi vásárok jelentőségét, nagyságát bizonyítja, hogy körzetük jelentősen kiterjedt, és a hírük messzire eljutott. Országos állatvásárokon a hazai (nagyváradi, debreceni) kereskedőkön kívül külföldi (osztrák, morva, olasz, svájci) tőzsérek is megjelentek. Kirakodóvásárokra pedig távolabbi vidékek (Nagyvárad, Margitta, Nagykároly, Tasnád, Zilah, Szilágycseh, Bánffyhunyad) kézműiparosai és céhei is elhozták portékájukat.

Szilágynagyfalu különösen a zilahi céheknek volt jelentős piaca. Az 1930– 1940-es évekbeli általános elszegényedés folytán az ottani céhmesterek egy része – miként írtuk – a nagyobb településeken, elsősorban Krasznán, Hadadon, Nagyfaluban telepedett le mint parasztszabó, gubás és szűcsmester. Ezután főként a helybeli piacokra termeltek, de a Zilahon maradottak számára a vásárlátogatási és árukirakodási jogaik továbbra is megmaradtak. A helybeliek inkább tenyészállatokat – ökrök, növendék marhák – értékesítettek. A faluban akadtak olyan családok (Király, Somogy és Szűcs), amelyek ezeket a lehetőségeket kihasználva egyes állatfajták tenyésztésére szakosodtak.

A XIX. század második felében a Szilágyság több településén számos mesterséget űztek. Fazekasok működtek Désházán, Zilahon, Vármezőn, gubások Szilágysomlyón, Sarmaságon, Szilágycsehen, Krasznán, bőrfeldolgozók Bogdándon, Hadadon, fafeldolgozók Tuszatelkén, Magyarpatakon, Hármaspatakon, kádárság Szilágysomlyón, Nagyfalun, parasztszabók Nagyfalun, rostások Papteleken. Termékeik Szilágynagyfalu vásáraira is eljutottak.

Az áru szállítása korábban lovas szekerekkel történt, ládákban. Például a zilahi és désházai fazekasok négy-hat métert is elérő fatengelyű fogatokon, sáros, rossz utakon érkeztek. „Lécás” szekereiken nyolcszáz-ezer darab edényt is elhelyeztek. A rőfösök, rövidárusok szintén parasztkocsikkal, később, az 1940-es években – amikor Észak-Erdély és a Székelyföld újra Magyarországhoz tartozott – Mateosz (Magyar Teherfuvarozók Országos Szövetsége) feliratú, áruszállító teherautókkal. A zilahi csizmadiák a vidéki vásárokat csoportosan látogatták, négyen-öten fogadtak egy szekeret. Áruikat tubában, sajátos zsákokban – egybe-egybe ötven hatvan csizma is belefért – hozták a vásárra. A vásárosnép elsősorban a közvetlen környék, a Felső-Berettyó mente falvaiból – Ipp, Kémer, Szilágyzovány, Bürgezd, Szilágynagyfalu, Szilágyborzás, Alsóvalkó, Szilágybagos –, valamint a Rézalja falvaiból – Krasznajáz, Elyüs, Gyümölcsénes, Halmosd, Detrehem – és a Réz-hegységben lakó szlovákokból állott. De látogatták a vásárokat

a krasznaiak, a rátoniak, a bályokiak, a berettyószéplakiak, a szilágysomlyóiak, a szilágyperecseniek és a varsolciak is.

A barom- vagy jószágvásár sikerességét a felhajtott állatok száma és forgalma alapján ítélték meg. Nagyfalu mindenekelőtt a szarvasmarhákat kínáló sokadalmaival vált országos, sőt nemzetközi hírűvé. A Berettyó mente falvainak magyar lakossága a honfoglalás óta jeles állattenyésző. A közeli erdők tisztásai, a folyó mentének üde rétjei, majd az erdőirtások nyomán kialakult legelők, rétek kedvezően hatottak a jószágtartásra. Idővel az ökörhizlalásra szakosodtak. Híres állattenyésztő falvak a közeli Biharból Bályok, a Szilágyságból Kémer, Szilágyzovány és Szilágynagyfalu. Az utóbbiból felhajtott állatok jelentették a baromvásár állományának tekintélyes részét. A szomszédos románok lakta Rézaljáról a vásárra hozott juhok, sertések, bivalyok és kecskék száma már nem volt olyan jelentős. A fajok közül a fejér, majd a svájci pirostarka marha volt a leggyakoribb, a sertések közül pedig a mangalica.

Bár a baromvásárok közül a tavaszi és az őszi volt a legjelentősebb, a hízott ökrök bármikor gazdára leltek. Leginkább olasz marhakereskedők jelentek meg a „híres nagyfalusi állatvásáron”. Egy-egy sokadalom alkalmával négy-ötszáz darab tíz-tizenhárom mázsás ökröt adtak el, amelyeket egy útvonalon lábon, majd vasúton szállítottak Fiume kikötőjébe. Gyakran megjelentek a nagyváradi zsidó állatkereskedők is, akik a nyugati nagyvárosok vágóhídjai számára vásároltak nagy tételben hízott ökröket. Az állatokat a Réz-hegységen át gyalog hajtották Nagyváradra az erre a célra kiválasztott és felfogadott hajcsárok – Deák Pista, Fazakas Jóska, Balla Pista – irányításával. Tóth György kunhegyesi kereskedő pedig egyenesen vonattal vitte el a báró szeszfőzdéjéből kikerült bráhán, azaz a szeszgyári moslékon felhizlalt ökröket.

A Szilágysomlyó felé vezető út bal oldalán, a Zoványi úttól a Bakosig terjedő faluszéli – ma teljesen beépített – részen volt a szarvasmarhák vásártere. Vele szemben, az út jobb oldalán, hasonló nagyságú területen a ló-, disznó-, beljebb a juhpiac helyezkedett el. Minden oldalról bekerítették, a vásártérre csak a kapun lehetett bejutni. A kapu mellett a cédulaház, odébb a mázsaház állt. A Buda, Nagy és a Kis utca térré szélesedett helyén, a templom mögött és előtt volt a kirakodóvásárok színhelye. Az ezekre felhozott faárunak a Piac tér északnyugati végében, közvetlenül a korcsma és a Patak között jelölték ki a placcot. Itt volt a deszka- és gerendapiac, ahol azonban nemcsak az előbbieket, hanem lécet, zsindelyt is árusították. Ezenkívül egyéb fából készült cikkekkel – hombárok, dézsák, csebrek, kenyérvető lapát, nyírágseprű – is csábították a vevőket. A Nyugati-havasokból – Kissebes és Csucsa faluból – harminc-negyven szekérrel érkező deszkások és gerendások alig fértek el a számukra fenntartott helyen. A Magyarpatakról jött tótok (szlovákok) bükkfából készült hombárt, teknőt, csebreket hoztak, itt árulták nyírágseprűiket a rézaljai románok, vesszőből font kosaraikat a cigányok.

A korcsmától nyugatra fekvő nagyobb területre a csuprosok, korsósok rakták ki termékeiket. Elsősorban a désházaiak voltak rendszeres látogatói a vásároknak. Olcsóságuk következtében igen keresetteknek bizonyultak, és nagy közkedveltségnek örvendtek az úgynevezett fehér edények, a mázatlan korsók, a káposztásfazekak, a tejes-, illetve a víztartó edények, uborkáskanták és csecses csuprok. A mázas, díszített edények későbbiek. Népszerűek voltak a Buhar megyei Nagyrév falu fazekasai által hozott úgynevezett kerezsi vizeskorsók. A cigány fazekasok közül Kerestelek lakosai fordultak meg gyakran vásárainkon. Arról is tudunk, hogy nagy ritkán a székelyföldi Korondról is eljutottak a fazekasok portékáikkal Szilágynagyfaluba.

A kirakodóvásár nagy látványosságai voltak a különféle sátrak, közülük is a rőfösök, csizmadiák, bazárosok, mézesbábosok, cukorkások, szíjgyártók hosszú sorai. A ponyvákat a templom mögött – többnyire két sorban –, az utcával párhuzamosan vagy a Piac térre merőlegesen, sakktáblaszerűen állították fel. Közvetlenül az istenháza mögött helyezkedtek el a készruha-, méterárusok és rőfösök. Utóbbiak közül a vásárokat leggyakrabban a zilahi tót Blazsek és Tományek látogatták, akik ekhós szekereiken fejkendőt, kartont, szövetet, selymet, parkétot, pántlikát hoztak eladásra. A piaci korcsma mellett verték fel a margittai és a zilahi csizmadiák ponyvasátraikat, egy-egy sorban öt-hat táborhellyel. Közkedveltek voltak az általuk készített puha szárú csizmák, ezekre a helybeli Tóni cigány vert patkót.

Sátruk volt a Nagykárolyból érkezett kékfestőknek – Lacai, Fodor és Dobozi – is, akiknek sötétkék alapon fehér mintákat ábrázoló kartonjaikat igen keresték az asszonyok. A delinkeszkenőket zilahi és nagyváradi kereskedők árulták. A mézesbábosok nem Tordáról, hanem a szomszédos Szilágysomlyóról és Zilahról jöttek. A leghíresebb pogácsásként Dobost tartották számon. A cifra mézespogácsák közül a baba, a huszár vagy a kard formájúakat a szülők kisgyermekeiknek vásárolták, a tükrös szíveket pedig szerelmi jelkép gyanánt a legények: választottjuknak. A nagyfalusi szűcsöknek – Srankó Lajos és Srankó Ferenc – nem volt külön sátruk, mert otthon, megrendelésre dolgoztak, készítették a kucsmákat, a kozsokokat (ujjatlan irhamellények) és a kesztyűket.

A piaci kirakodóvásár állandó árui között élelmiszerek is akadtak, főként kerti vetemények, a szomszédos perecseniek, krasznaiak, varsolciak és a Bihar megyei bogyoszlói és albisi magyar kertészek terményei. A perecseniek és a krasznaiak a messze földön híres szalmasárga színű, lapos, kerek és körte alakú, koszorúba fonott hagymájukat árulták, a varsolciak, a bogyoszlóiak és az albisiak hatalmas fejű káposztáikat kínálták. A helybeliek közül főleg a Kabai család hozott primőr árukat: karalábét, retket, paprikát, uborkát, paradicsomot. Ők honosították meg a bolgár rendszerű kertészkedést Nagyfaluban.

A vevők és az árusok, de főként a látogatók egyik legfontosabb élménye mégis az evés és ivás. A vásározók éhségét és szomjúságát a Piac téri csapszék és fogadó mellett a kocsmasátrakban, a lacikonyhákon sütő-főző pecsenyekofák enyhítették. Az állatvásárokon sem hiányozhatott az ízletes harapnivaló. A faluban több asszony foglalkozott sütés-főzéssel a vásározóknak, akadtak akik erre szakosodtak. Mások nemcsak a helybeli igényeknek tettek eleget, hanem a környező települések (Szilágysomlyó, Kraszna, Sarmaság és Margitta) vásáraira is eljártak. Közülük a leghíresebb Kósa Jánosné született Nagy Mária volt, akit Bori Máriskó néven ismertek. Rajta kívül árusított még Magyarné, Bodáné és Székely Ferencné is, akiknek az ősei is pecsenyesütők voltak, mesterségük nemzedékről nemzedékre öröklődött. Deszka- vagy sütőbódéban dolgoztak a piaci korcsma előtt vagy a baromvásárokon a látogatók között járva kínálták ízletes étkeiket.

Már kedden, a baromvásár előtti napon levágták a meghizlalt, általában négy-öt süldőt, megsütötték az acélos szilágynagyfalusi búzából a kenyeret és kalácsot. Igazi csemegének számított a fonott kalács: a kukuro. A félbe vágott cipóba – a buktiba – helyezték a bő zsírban kisült laci- vagy kufapecsenyét, esetleg a kolbászt. Nagy étvággyal fogyasztották a helyi módon és recept szerint elkészített hurkát is. A finom falatokra a kocsmában vagy a piacon hordókban árusított tüzes szilágysági bort ittak. A szomjúságot nemcsak borral, hanem a gyerekek által árusított úgynevezett brózás vízzel – szódabikarbónás itallal – is enyhítették.

A sátrak és a kirakott áru tarkasága mellett a vásárok jellegzetes színét, hangulatát adták a különféle sokadalmi alakok, mint például az igazmondó planétás, aki idomított papagájával írógéppel készített cédulát húzatott ki homályos értelmű jóslattal. A legforgalmasabb helyeken telepedtek le, és elsősorban a bámészkodó gyermekeknek, a fiataloknak, a jövőjükre, további sorsukra kíváncsiaknak kínáltak kedves és izgalmas szórakozást. A másik sajátos alak volt az 1930-as években a koldus – helyi nyelven a kudus –, aki gombos harmonikáján szólaltatta meg dalait. Az 1940-es években községünk vásárain is megjelent a nyugati eredetű ringlispíl, a különféle szerencsejátékok, közülük leginkább az „itt a piros, hol a piros”.

Az országos állat- és kirakodóvásárok mellett – mint említettük – Nagyfaluban jelentős hagyományai vannak a hetivásároknak is. Minden hét csütörtökén tartottak hetipiacot. Mivel többségben asszonyok látogatták – s látogatják ma is –, a helybeliek asszonypiacnak is nevezik. Az 1950-es évekig a hetipiacot is a Piac téren tartották, majd 1960 körül kiköltöztették Brazíliába, először a sportpálya mellé. Itt a földről árusítottak, később, az 1980-as években a volt baromvásártér területén kapott helyet. A hetipiacokon többnyire mezőgazdasági terményeket árusítanak. Mindenekelőtt zöldségféléket – hagyma, fokhagyma, paradicsom, káposzta, vetemény, zöld- és szárazbab –, esetenként gyümölcsöket. Tavasszal zöldségmagvakat, palántákat és lábasjószágot kínálnak. Legnagyobb mennyiségben tojást értékesítenek, de tejfölt, tehéntúrót és sajtot is.

Szilágynagyfalu országos hírű kirakodó- és állatvásárai közvetlenül a második világháború után gyakorlatilag megszűntek. Az 1950-es évek végén, a termelőszövetkezeti mozgalom előtt rövid ideig úgy tűnt, talán újraélednek a régi sokadalmak. A hatóságok azonban már nem vették figyelembe a vásártartás évszázados hagyományait. A vásárok különösen az 1980-as években néptelenedtek el, amikor a diktatórikus rendszer kíméletlen és ésszerűtlen agrárpolitikája következtében jelentősen megcsappant az állatállomány. Az emberek igyekeztek megszabadulni állataiktól, mert nem volt elegendő takarmány. A falu rétjeit több helyen – Barát-rét, Nagy-rét – felszántották. Emiatt a hajdan híres állattenyésztés elsorvadt, a jószágok száma a töredékére csökkent. A falu korábbi öt-hat népes csordájából alig egyre való maradt. A juh- és lóállományt gyarkolatilag felszámolták. Legfeljebb – főként tavasszal – sertésből volt – szűk – felhozatal a Szent György-napi vásárra malacokból és novemberben hízott disznókból.

Valamelyest javult a helyzet az 1989. évi változásokat követően, azonban elsősorban nem a vásárra hozott állatok számbeli gyarapodásában, hanem az állatok iránt megnőtt keresletben jelentkezik. A mostani magas árak miatt a parasztemberek nem tudják a földjeiket gépekkel megművelni. Emiatt igavonó állatok – elsősorban lovak – beszerzésére kényszerülnek. Szilágynagyfaluban 1994-ben avattak fel új, nagy vásárteret, amely már napjaink igényeinek is képes eleget tenni.