Egy tehetős mezőváros
Egy tehetős mezőváros
Nagyfalu a Bánffyak letelepedésével erőteljes fejlődésnek indult, és a Berettyó-felvidék legjelentősebb központjává vált. Többször a megyeszékhely szerepét is betöltötte, Kraszna vármegye gyűléseit számos alkalommal itt tartotta. Bár a XIV. század közepén már egyházas hely, plébániája mégsem került be az 1332–1336. évi pápai tizedjegyzékbe. Mindenesetre Péter nevű plébánosa 1335-ben ceremónián vett részt a Zilah melletti Ilye faluban.
A XV. és XVI. századi források Nagyfalut következetesen mezővárosként, azaz oppidumként – 1443, 1444, 1447, 1481, 1493: oppidu nostro Naghfalw – jegyezték. Meghatározott történeti, jogi s következésképpen gazdasági-társadalmi tényezők segítették mezővárossá fejlődését. A történetkutatás a XIV. századra teszi a mezővárosi fejlődés kezdetét Magyarországon. Nagyfalu 1431-ben még csak oppidum seu villaként szerepel, ami mezővárosi jogállásának bizonytalanságára utal. Ekkor még nehéz megvonni az oppidumot a falutól elválasztó határvonalat, de sejteti, hogy a mezővárosi fejlődés útján halad.
Ebben az időben már földesúri fennhatóság alatt állt, ami azt jelentette, hogy minden föld a földesúré, a lakosok pedig a jobbágyi telekszervezet formájában birtokolták azt. A piac, a vásárvám jövedelme ugyanúgy az uraságot illette meg, mint ahogy a mezőváros földje is. Éppen ezért a település földesurainak létérdeke volt a mezőváros anyagi boldogulása. Tehát a Bánffyak járhatták ki a királynál a kiváltságlevelet a mezőváros számára.
A XV. században Nagyfalu mezővárosi státusa ellenére sem különbözött sokban egy jobbágyfalutól, legfeljebb díszes temploma, udvarházai, kastélya révén emelkedett ki a környező települések sorából. Határában továbbra is mezőgazdasági termelés folyt, igaz, a földet művelő jobbágyok mellett megjelentek a kézművesek is. Az akkori családnevekből egyértelműen kimutatható, hogy számos mesterség űzői – a szűcs, a tímár, a pintér, a varga, a szabó, a molnár, a kovács – itt élnek. Bár az akkori falusi iparosság valójában csak kiegészítő ágát alkotta a földművelésnek, de már a jobbágygazdaságok szükségletére termeltek, bizonyítva, hogy az agrárjellegű tevékenység mellett megfér a kézművesség.
Ismerjük azokat az alapvető tényezőket – a település kedvező földrajzi helyzete, főút menti fekvése, birtokközpont, jelentősebb népesség, különböző termelési kultúrákat képviselő vidékek találkozása, kézműipar –, amelyek előmozdították mezővárossá alakulását. Egy sor kiváltságot sikerült megszereznie: így pédául 1471-ben a Bánffyak kérelmére Mátyás királytól országos vásár tartására nyert jogot, 1479-ben pedig a teljes bíráskodási szabadságot jelentő pallósjogot. Mátyás király megengedte András jogdoktornak és testvérének – de Losoncznak –, hogy a városban élő jobbágyaik felett bíráskodjanak. A XVI. század végén Báthori István vámszedési joggal ruházta fel a települést.
A Szent György-, a Szent Mihály-, a Szent Márton-napi és a vízkereszti vásárvámokból, a kocsmáltatásból, valamint a mészárszéktartásból jelentős jövedelem folyt be nemcsak a földesúr, de a faluközösség kasszájába is. Jelentősen fellendült a szőlőgazdálkodás és a marhatenyésztés, ugyanis a szarvasmarha és a bor volt a legjövedelmezőbb kiviteli cikk ebben az időben. Debreceni kereskedők vásárolták fel a bikák és a tehenek jelentős részét, az állatokat lábon hajtották el. Nem éppen biztató körülmények között: a vásárról hazatérő tőzséreket gyakran kirabolták.
A Bánffyak és a mezőváros tehetős népe – akiket 1431-ben még cives et hospites seu nicolasnak neveznek – anyagi hozzájárulásával épült fel a falu díszes, nagyméretű plébániatemploma a XV. század végén. A közösség életét ebben az időben a városi tanács, a magisztrátus és az annak élén álló főbíró, a judex irányította.
Nehéz megbecsülni a falu XIV–XV. századi lélekszámát. Először azért, mert Kraszna vármegye települési és etnikai képe ekkorra már lényegesen átalakult. Másodszor – miként már írtuk –, mert a krasznai főesperesség XIV. századi pápaitized-összeírásában Nagyfalu nem szerepelt. Habár 1401– 1526 között egy magyar falu átlagos lélekszáma 115–144 fő volt, Nagyfaluban már mezővárosi rangja miatt is mintegy kétszáz fő élhetett. Ekkor már egy jobbágytelket nem lehet azonosnak venni egy jobbágycsaláddal, ugyanis ekkor azon több família is élhetett.
Mátyás király halálával lezárult egy korszak. Az arisztokraták politikai és gazdasági uralma megerősödött, az állam jövedelmének nagyobb részére a bárók tették kezüket. Ezenkívül éleződött az ellentét a fő- és köznemesség, illetve a nemesség és a jobbágyok között. Mindezeket a folyamatokat csak súlyosbította a XIV. század végén és a XV. század elején kitört és az egész országot sújtó pestisjárvány és éhínség, a csapások, a vész sok faluban a lakosság felét is elragadták.
A parasztság felgyülemlett számos sérelme – többek között a jobbágyok szabad költözködésének akadályozása, a kilenced fizetése – kirobbantotta az 1514. évi, Dózsa György által vezetett parasztháborút. Az Alföldről indult felkelés átcsapott Erdély egy részére is. Elsősorban a jobbágyok lakta vármegyékben – egészen Besztercéig –, lángba borultak a kastélyok. A felkelés kiterjedt Közép-Szolnokra és Krasznára. A Dózsa-féle parasztháború idején a mezőváros pórnépe megtámadta a Bánffyak kastélyát, és felégette. A kúria olyan súlyosan megsérült, hogy még 1525-ben sem állították helyre.
Alig csendesedtek el a parasztháború hullámai, máris újabb veszély fenyegette az országot: a török. A tragédia elkerülhetetlennek látszott. II. Lajos király és a főurak esztelen pazarlása mellett újabb és újabb királyi birtokokat zálogosítottak el, újabb birtokszerzésekre került sor, gyakran erőszakkal. Nagyfalu határában például Losonczi Bánfi István elfoglalt egy rétet, Losonczi Bánfi Miklós pedig a „Káposztáskerthek” nevű földet. 1549-ben özvegy Jaxith Anna panaszára Ferdinánd király megidéztette Bánfi Istvánt, aki elfoglalta az asszony nagyfalusi, „Fechkefarkatho” nevű halastavát, miáltal több mint ezerforintnyi kárt okozott. Szeödemeteri Horváth György és neje, Katalin nagyfalusi jobbágyának Nagyfalu előhegyén fekvő szőlőjét vette el Nagyfalusi Apafi Gábor, akit ezért 1549-ben eljárás alá vontak.
A mohácsi csatavesztés után, Buda 1541. évi elfoglalásával az ország három részre szakadt. A Dunántúl, a Duna–Tisza köze török hódoltság alá került, az ország keleti fele János Zsigmond területe, nyugati része pedig Ferdinánd királysága lett. A Felső-Berettyó mente Somlyó végvárral a hódoltság keleti sávjához, az úgynevezett Partiumhoz (Részek) tartozott, amely az 1570. évi speyeri szerződés értelmében az erdélyi fejedelemséghez csatolt tiszántúli területeket – Kraszna, Bihar, Közép-Szolnok és Máramaros vármegye – foglalta magába. A mohácsi vereség, a török hódítások – az oszmán hadak gyakran betörtek a szilágysági területekre is – tovább rontották a parasztság helyzetét. A legrosszabb állapotok éppen az átmeneti hódoltsági területeken alakultak ki. A jobbágynak nemcsak földesurának, hanem a szultánnak, az egyháznak, de az erdélyi fejedelemnek is adóznia kellett.
Ahhoz, hogy a jobbágyokat adóztatni lehessen, számba kellett őket venni. Megtette ezt – dézsmajegyzékek, dicalis összeírások, defterek révén – az egyház, a császár ugyanúgy, mint a szultán. Az első földesúri összeírások Nagyfaluról a XVI. század közepéről maradtak fenn. 1553-ban a megadóztatott jobbágyporták száma 41 és fél. Ebben a tekintetben csak Bagos, Kraszna és Kémer előzte meg 63, 61, illetve 49 portával. Az ekkori birtokos nemesek: Bánffy Gáspár özvegye, Bánffy István, Apafi Gábor, Telegdy Mihály, Horvát György, Bánfi Miklós, Valkai Miklósné Csire Petronella. A plébános három és fél kapu után fizetett adót. Nagyfaluban ekkor 45 új telket tartanak számon és 72 szegényt.
Szilágynagyfalu közlekedésföldrajzi helyzete
