Őrök földje
Őrök földje
Őseink, még a honfoglalás előtt, régi szálláshelyeiket széles, olykor több nap járóföldnyi sávval választották el a szomszédságukban élő népekétől. Ez viszonylagos biztonságot jelentett a váratlan támadásokkal szemben. A módszert a honfoglalók is megtartották. A IX–X. században megszállt területeket – új hazájukban – is lakatlan vagy csupán gyéren lakott föld vette körül, ennek java részét sűrű, járhatatlan erdőségek, mocsarak foglalták el. Ahol pedig természetes védelmet nyújtó terület nem volt, ott hatalmas védműveket, torlaszokat emeltek. Ezek voltak a gyepűk. Az ezeken túli lakatlan területeket nevezték gyepűelvének.
A gyepűk vonala nem volt állandó. A népesség számának növekedésével új területek megszállására volt szükség. Ezzel együtt a sáv folyamatosan tolódott ki mindaddig, míg valamely szomszéd nép útját nem állta e terjeszkedésnek.
Minthogy az ország nem szigetelhette el magát a külvilágtól, ezért a gyepűkön kapukat hagytak, ezeken – ha nyitva álltak – szabad volt az út az országból kifelé, de az átjárókat lezárva védeni tudta magát bárminemű külső támadással szemben. Végig a gyepűvonal mellett – de különösen a kapuknál és a természet általa kevésbé védett vidékeken – védelmi céllal letelepített népek, határőrök, őrök (speculotores) éltek.
Zala megye késő középkori birtokviszonyait vizsgálva feltűnő, hogy annak egész délnyugati része, lényegében két óriási uradalom: a Muraköz, illetve a Hahót nembéli Bánfiak kezén van, akik a megye egész délnyugati vidékét elfoglalták, a Vas megyei határ mellett egészen Csesztregig, majd Lentin át a Mura melletti Szemenyéig, s innen a Mura mentén a vasi határig. Ekkora uradalmak kialakulása a honfoglalás után lehetetlen, és arra utal – miként Holub József írja –, hogy ezek a területek az első gyepűn túl kellett hogy legyenek, a határ kitolásakor mint királyi birtokok kerültek eladományozásra, amelyeket aztán új uraik igyekeztek benépesíteni.
A két uradalmat a megye többi részétől elválasztó határvonal javarészt egybeesik azzal a határral, amely az ősi veszprémi egyházmegyét a XI. század végén Szent László által alapított egyházmegyétől elválasztotta.
Azokban az egyházi összeírásokban, melyekben rögzítették egyrészt a veszprémi püspök joghatósága alá tartozó, másrészt a zágrábi püspökség bekcsényi (Becsehely) esperessége plébániáit, jól látható, hogy területük találkozási vonala a Murától, Letenyéről kiindulva északkelet felé fordul, Magyarszerdahelyig, itt északnyugatnak, így Berzencén, Szentpéterföldén, Hernyéken, Zalabaksán át a Kerka vizéhez ért, s emellett húzódott Csesztregen, Ramocsán át a vasi határig. Ez pedig olvasatunkban azt jelenti, hogy a XI. század végén – a zágrábi püspökség alapításakor – ez a terület még javarészt lakatlan gyepűelve volt. (Tudjuk, hogy az Árpádok korában új püspökségek, illetve esperességek keletkezése általában új, lakatlan területek benépesítésével alakultak.)
A Kerka vize melletti határvédelemre rendelt őrtelepekről viszonylag sok adat áll rendelkezésünkre. Amikor 1257-ben IV. Béla megbízta Csák zalai ispánt, hogy nyomozza ki a jogtalanul elfoglalt várbirtokokat, megjelentek előtte Kuppan, Hada és László, és előadták, hogy a tatár veszedelem idején – mivel kevesen voltak, s nem tudtak volna ellenállni, valamint a tatártól való félelmük miatt – földjeikkel együtt csatlakoztak a Kerka menti zalai őrökhöz. Miután elmúlt a veszély, s az őrök közül ki akartak válni, régi okleveleiket bemutatták az ispánnak, melyekkel bizonyították, hogy ők ősi nemesek. Az ispán az iratokat bemutatta a királynak, aki ezek alapján elismerte ősi nemességüket, így őket – földjeikkel együtt – visszahelyezte a nemesek sorába. Az ispán pedig újra beiktatta őket birtokaikba.
A határjárásból kiderül, hogy földjeik a Kerka közelében, Szentgyörgyegyháza (ad ecclesiem Sancti Georgii), a zalai őrök földje mellett feküdtek. Ez a Szentgyörgyegyháza minden valószínűség szerint a mai Szentgyörgyvölggyel azonos település.
Egy másik, 1275-ben kelt oklevélben IV. László király elmondja, Buza fia Márton zalai őrt, aki V. István jegyzője volt Benedek alkancellár mellett, atyjával és testvérével együtt kiveszi az őrök közül, s az ország nemesei közé emeli. Ugyanekkor öt ekealjnyi földjüket is elválasztja az őrökétől. Ez a föld a Velemér folyó mellett feküdt, Kebele és Csesztreg között, illetve a Benedek mesterének szomszédságában, közel Őriszentgyörgyvölgyéhez.
A határőrizet, a gyepűk védelme olyan feladat volt, amely minden valószínűség szerint külön szervezetet is kívánt. Így a határőrvidékek eredetileg nem tartoztak a királyi vármegyék területébe, az itt élő és szolgálatot teljesítő határőrök pedig nem tartoztak a vár népei közé. Szent László király II. törvényének 17. cikkelye a végek, vagy őrök ispánjáról beszél, akinek kötelességévé teszi megakadályozni, hogy bárki királyi engedelem nélkül áruljon lovat vagy ökröt a maga határán túl. Ha eme kötelességét nem teljesítik „fosztassanak meg az ispánságuk tisztétől”. Ugyanezen törvény 18. fejezete bizonyos alsóbbrendű elöljáróról is beszél. „1. Tehát a végbeli katonák, akiket közönségesen őröknek neveznek, ha az ispán tudtán kívül mívelnek valami efféle dolgot, ha szegények veszítsék el szabadságukat. 2. paragrafus: Akik pedig azon őröknek elöljáróik, ha oly vétekben találtatnak, vesszenek mindenestől valamijük vagyon, egyedül fiaik és leányaik maradjanak szabadságban.”
Tehát kétségtelenül szabad emberek voltak. Egyedüli feladatuk a határoknak, gyepűknek fegyveres védelme. A gyepűk készítése, javítása, más szolga sorsúak dolga.
Egy-egy őrre, illetve családjára a határ egy meghatározott szakaszának figyelése volt rábízva. Erre utal a már említett 1275. évi, a Kerka menti őröké mellett elterülő birtok határjárása. Ekkor itt olyan határmegjelölésekkel találkozunk, mint Bud gyepűje, Csicsó gyepűje Henes-gyepű.
Ez a megyénk területén végig vonuló gyepűvonal Szent László hódításai során jórészt elvesztette jelentőségét. Ezután az országhatár áttevődött a Muraköz nyugati peremére. Az őrök azonban megmaradtak, mert a Vas megyei fontos határ, s ez az őrvidék közel találtatott, így továbbra is szükség lehetett speciális szolgálatukra. Még a XIV. század derekán is említi őket egy 1334. évi határjárás.
)
