Agilisek, jobbágyok, mesterek

Teljes szövegű keresés

Agilisek, jobbágyok, mesterek
A falu közössége társadalma, vallása tekintetében szinte teljesen homogén. Túlnyomó többségük református és nemes. Az 1770-es évek utáni adóösszeírások azonban évenként mintegy húsz-harminc adózó családfőt mutatnak ki a faluban. Közöttük – változó számmal – vannak a jobbágyok. Mindössze kettő–öt család. A többiek az úgynevezett agilisek. Évente mintegy húsz-huszonöt családfőt jelentenek. Az agilisek magukat nemesi jogokkal felruházottnak vallják, s ezt a helyi közösség is általában elfogadja. A megye, illetve az állam viszont igyekezett őket adófizetővé tenni.
Az agilisek – más néven nőnemesek, vagy megint másként félnemesek – azok a nem nemes származású férfiak, akiknek feleségük vagy anyjuk nemes. A kisnemesi vagy kuriális falvakban az ilyen házasság a XVIII–XIX. században, de később is hétköznapi eseménynek számított. Gyakran az elszegényedett nemesi család, illetve leánya számára anyagi biztonságot, míg a nem nemes férfi számára társadalmi rangot és státust jelentett.
A zalai nemesi falvakban mindenütt nagy számban találhatunk agiliseket. Kővágóőrsön például 1785-ban harminc nemes mellett harmincnégy agilis élt, a szomszédos Köveskálon ötven nemes és harminchat agilis aláírása szerepel egy szerződésen.
Ők az 1720-as évekig szinte háborítatlanul nemes módjára éltek. A fokozatosan szilárduló állami, illetve megyei hatalom azonban nem engedhette meg magának, hogy ez a megye egészét illetően több ezres tömeg kivonja magát az adófizetés kötelezettsége alól. Ezért minden jogi és egyéb eszközt felhasznált az agilisek vélt vagy valóságos – mindenesetre jogilag meglehetősen bizonytalan – előjogainak felszámolására.
A XVIII. század negyvenes éveitől az agilisek a feudális kor végéig folyamatos harcot vívtak a hatalommal. A megye közt és köztük a konfliktus először 1741-ben vált nyilvánvalóvá. A feleség révén biztosított nemesi birtok után nekik is részt kellett vállalniuk, ugyanakkor a személyük után mint nem nemesek adót voltak kötelesek fizetni.
Ez a kettős adóztatás az agilisek felfogása szerint nemcsak anyagi érdekeiket, de az érvényes jogrendet is sértette. A helytartótanács több ízben is megpróbált kompromisszumos megoldást találni, de ez a XVIII. század folyamán nem sikerült. Így a megye agilisei – köztük a szentgyörgyvölgyiek – 1799-ben is panaszt tesznek a helytartótanácsnál, hogy a megye az anyjuk, illetve feleségük révén reájuk szállt nemesi ingatlanaikat is megadóztatja, s így a más telkén élő „rusticusoknál” súlyosabb terheket (subsidium, insurrectio) is viselniük kell. A vármegye azonban továbbra is úgy foglalt állást, hogy az agiliseket sem a honi törvények alapján, sem az adózó nép megbékélése okán nem menthetik fel a contributio és az azzal kapcsolatos terhek viselése alól.
1770-ben összesen 34 adóra kötelezett családfőt írtak össze. Köztük négy jobbágyot, három más házában lakó zsellért – Szőke György cigány ember tizenegy fős családjának tagjait –, valamint Pintér János és Rózsás György molnárt. A többiek a már említett agilisek.
1775-ben a 25 agilis mellett öt jobbágy, valamint két zsellér élt itt. Ekkor vagyonuk után összesen 99 forintot és 24 krajcár adót vetettek ki rájuk. A 32 gazda kezén 42 marha, 25 növendék, kilenc borjú, 16 ló, egy öszvér, 29 sertés és 16 méhcsalád van. Összesen 63 és ötnyolcad hold szántójuk, 35 és egynegyed kaszás rétjük, valamint 51 kapás szőlejük volt a saját kezelésükben.
Ezt követően 1779-ig – az összeírások tanúsága szerint – nem találnak a faluban jobbágyot. Ekkor azonban ismét feltűnik egy – nevezetesen Friszer János. Ugyanakkor az eddig agilisként szereplők a saját házukban lakó zsellérként írattak össze. Szám szerint 25 családfő.
1779-ben teljes vagyonuk (házukat nem számítva) hat ökör, 28 tehén, 18 növendék, egy borjú, 16 ló, egy öszvér, 24 sertés és hat méhcsalád. Saját kezelésükben lévő földjeik: 68 hold szántó, 49 kaszás rét, valamint 46 kapás szőlő.
Az adózók közt három iparost is találunk. Ők a jobbágy Friszer János, Bokányi János és Gáll János.
A kilencvenes évekre eltűnnek a méhcsaládok, és érdekes módon a sertéstartás is jelentősen visszaesett. 1781-ben csupán hat, 1784-ben pedig csak két sertést találtak az összeírók. Számuk csak 1792-ben érte el a korábbi mértéket (23).
1792-ben ismét feltűnnek az agilisek. Szám szerint 22 családfő. Él továbbá a plébános földjén két jobbágycsalád. Friszer – ekkor már Fliszár – János és Tott János famíliája. A hat zsellér család közt találunk két molnárt: Szabó Gergelyt és Petrecz Mihályt.
Ekkor az adózók közt összesen öt iparost: két szabót, illetve három molnárt írnak össze. (Molnár az agilis Pintér Mihály is.) Horváth József agilis és Szépe János zsellér, szabóként keresik a kenyerüket.
1798-ban az agiliseket ismét mint saját házukban élő zselléreket írták öszsze, 24 családfővel. Mellettük ekkor négy jobbágy, valamint négy házatlan zsellér képezi az adózók társadalmát. Az adóalapot képező vagyonuk nyolc ökör, 29 tehén, 13 növendék, hét borjú, kilenc ló és 19 sertés. Szántójuk mindössze 45 hold, rétjük 33 hold, szőlőjük 49 hold.
Ekkor, 1798-ban, a XIX. század hajnalán olvasható ki az adatokból, hogy a falu adózó polgárai bizonyos szervezettel is rendelkeznek. Az öregbíró Györe Márton agilis, a kisbíró Bott János jobbágy, az esküdtek Szépe János agilis és Györke István jobbágy, porciószedő Fliszár Sándor jobbágy és Bucsák János agilis.
Az iparosok közt a molnárok és szabók mellett 1800-ban tűnik fel Szotsek Ádám csizmadia neve.
1801-ben írnak először össze önálló kereskedőt a faluban: Judeus Mátyást. (1808-ban már mint Mátyás Mártont.) 1808-ban új ipar tűnik fel a településen: Mázsa József a takácsmesterséget űzi. Az első fazekas, akit 1813-ban írtak össze, Gödör Ádám volt.
A század elejétől rohamosan csökkent az adózók kezén lévő földek nagysága. 1818-ban csupán 24 hold szántón, 15 és egynegyed kaszás réten, valamint 21és fél kapás szőlőn osztoztak. 1838-ban már csak 18 és fél hold szántó, 14 és fél kaszás rét és 12 és fél kapás szőlő volt kezükön. Ezzel párhuzamosan az adózók száma is folyamatosan fogy. 1818-ban számuk húsz, 35-ben tizenöt, 1845-ben ismét 22. 1845-ben állatállományuk négy ökör, tizenöt tehén, négy borjú és tizenhat sertés. Földjük: 14 és egynyolcad hold szántó, három és ötnyolcad kaszás rét. Szőlőjük az összeírás szerint ekkor már nincs.
Azt, hogy a középkorban, illetve a mohácsi csatavesztést megelőzően lett volna a falu határában malom, nem tudjuk. Mindenesetre Holub József a megye középkori vízrajzát tárgyaló munkájában nem említi. De a XVII. század végén már működött egy, igaz, ezt csak egy későbbi, 1753-as tanúkihallgatásból tudjuk. Ekkor a Farkas és a Gáll família panasszal fordultak a vármegyéhez, hogy Stukóczy István (más forrásokban Strukovecz), valamint a Szabó família jogtalanul birtokolja a „Cséplak nevezetű diverticulumban, az Derczy Tractusban és a Szentgyörgyvölgyi-patakon levő” malmot. A vármegye az ügy kivizsgálására Paizs Farkas alszolgabírót, valamint ifjabb Soós János esküdtet küldte ki.
A kiküldöttek arra nézve hallgatták ki az akkor hatvanéves nemes Török Istvánt, a nyolcvanéves nemes Szabó István, a mintegy ötvenéves Kiss Jánost, valamint a szintén ötvenéves nemes Rákos Miklóst, hogy vajon az a hely, amelyen jelenleg a malom áll, eredetileg milyen fundus volt. Sűrű (bozótos) volt-e korábban a malom, s ha igen, az vajon a Strukóczyaké, avagy a Farkas, illetőleg a Gáll családé volt-e? Volt-e valaha ahhoz a fundushoz, amelyen a malomház áll, köze a Gáll, illetve a Farkas családnak? Ennek előtte a két említett család valaha tiltakozott-e a malom miatt?
A megkérdezett tanúk egybehangzóan állították, hogy az a terület, ahol a malom áll, egykor közönséges sűrű, marhalegelő volt, amelyet a Strukóczyak egykor kiirtottak, és megépítették ide malmukat a Szabó famíliával és Pintér István atyjával együtt. Azt is állítják, hogy mielőtt a jelenlegi malom felépült volna, volt a Strukóczyaknak egy másik malma is a patak déli oldalán, „de nem azonos helen ahol most vagyon, hanem alább”, az azonban a kuruc világban elpusztult. Ehelyett építettek utóbb egyet, de ez is az idők folyamán olyannyira megromlott, hogy most, mintegy öt évvel ezelőtt, a régit fundamentumáig lebontották, és emelték helyette az újat. Hogy a Farkasok mi jogon követelnek, csak sejtik a tanúk mondván „azért tart a Farkas família azon malomhoz Közit, mivel a szántó földe reá döll, ugyan amint Szabó Ferencz pénzt is adott a malom helért a Farkas famíliának”.
Strukóczy Istvánnak és Szabó Ferencnek az anyja atyafiak volt, így atyafiságosan építették ama malmot, a molnárt pedig segítségül vették magukhoz. Egyébként pedig sem az első, sem az utolsó építés idején nem hallhatták, hogy akár a Gáll, akár a Farkas család tiltakozott volna az építkezés miatt.
A hetvenes évek után, úgy tűnik, egy újabb malom is épült, de erről csupán a zágrábi egyházlátogatási jegyzőkönyvek, illetve az adóösszeírások tájékoztatnak. Ez a malom a katolikus plébános tulajdona volt.
A szentgyörgyvölgyi molnárok a kerkai céhbe tartoztak. 1753-ban a céhnek tizenhárom, 1763-ban tizenöt tagja volt. Ekkor Szentgyörgyvölgyén molnárok voltak Both Márton, Pintér János, valamint Borsos Ferenc. Az 1820-as években „a Kerka vízén és ahhoz tartozandó Kebelén és Szent György Völgyi Patakon lévő fölső Nemes Molnár” céhként írják magukat. A fő céhmester a szentgyörgyvölgyi Tóth Ádám molnár. A céh, megszűnése előtti utolsó tagja – akit 1883. június 3-án vettek fel – Gödör Sándor volt.

A patak valaha malmokat hajtott

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages