A XX. század forgatagában | Száz Magyar Falu

A XX. század forgatagában

A békésen és gyarapodással induló XX. század 1914 derekán mutatta meg először világromboló arcát. Szentgyörgyvölgyre is tucatszám jöttek annak az évnek az augusztusától a katonai behívók. Az itthon maradt feleségek, anyák és gyermekek szorongva várták a postást vagy más hírvivőket, a szabadságra vagy sebesülten hazatérőket. Remény és reménytelenség, jó és rossz hír, életben maradásról tanúskodó levelezőlap vagy hivatalos értesítés a legrosszabbról. Az utóbbiból sajnos több tucat szentgyörgyvölgyi családnak is kijutott, hiszen sokan voltak, akik a 48. császári és királyi gyalogezred, a 20. honvéd gyalogezred – ahová a legtöbben sorolódtak a helyiek közül – vagy más alakulatok katonájaként nem tértek vissza élve szülőfalujukba a galíciai, boszniai vagy éppen olasz harcmezőkről.

Ahogy máshová, ide is megérkeztek már a háború első hónapjaiban a hadikölcsönjegyzésre buzdító felhívások a hátországi propaganda jegyében. A második sorozatból például a presbitérium nyolcszáz korona jegyzését határozta el 1915 májusában, 1916 végén pedig már a Domján- és más alapítványok vagyonát is hadikölcsönbe fektették. Az ajánlat akkoriban csábító volt, hiszen a hadikölcsön állam által is garantált kamatát magasabban állapították meg, mint a rendes „polgári” takarékbetétét. Csak éppen arra nem gondoltak az egyébként jó szándékú presbiterek, hogy mi lesz, ha a háború vereséggel végződik, és az állam is csődöt jelent…

1919 tavaszán, a Tanácsköztársaság pár hónapjában a helyi direktórium igyekezett érvényt szerezni a központi utasításoknak, államosították az egyházi iskolát a tanítói állással együtt. Gózon Lajos feltehetően rokonszenvezett ezzel az új helyzettel, a kommünt követő elszámoltatás során az iskolafenntartói jogaiba visszahelyezett presbitérium fegyelmit indított ellene. Gózon vétsége nem lehetett súlyos, állásában megmaradhatott, és ügye az igazságszolgáltatás más, állami fórumai elé sem került.

Az első világháború negatív következményei közül a Tanácsköztársaság volt a kisebbik rossz Szentgyörgyvölgy és a környező falvak számára. 1918. december végén a szerbek megszállták a Muraközt és a Muravidéket községünk egyes határrészeivel együtt. Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békediktátum törvényesítette a kialakult új viszonyokat.

Ettől kezdve Szentgyörgyvölgy merőben új helyzetben találta magát: határközség lett. A tényleges, fizikai határ kijelölése ezen a vidéken 1921 szeptemberében vette kezdetét, és 1922 legelejéig elhúzódott. A határkijelölő bizottság munkáját az lassította, hogy a szerbek a lehető legtöbb területet szerették volna megkapni a vitatott térségek közül. Többek között Szentgyörgyvölgy egészét is maguknak vindikálták. Ezt azonban szerencsére nem tudták elismertetni, így a község a magyar oldalon maradt. A szerbek a megszállásuk alatt tartott szentgyörgyvölgyi határrészt csak 1922 februárjában ürítették ki.

A nagypolitika, különösen a jugoszláv–magyar viszony alakulásának hullámverései óhatatlanul hatottak a falu életére. A két világháború között ebből adódóan csak egyszer, a jugoszláv király ellen 1934-ben, Párizsban elkövetett usztasa merénylet kapcsán érződött nyugtalanság a vidéken. Rémhírek keltek szárnyra, még a helybeli betöréseket is az események számlájára írták.

A század első felében nem pusztán a határszéli helyzetből fakadtak a fő problémák, hanem a mezőgazdaság stagnálásából, az értékesítési nehézségekből, ezek súlya szerte az országban a földből élőkre nehezedett. Szentgyörgyvölgy esetében a képet csak árnyalta egy félig-meddig politikailag ellenségesnek számító ország szomszédsága.

Amikor 1926. december 1-jén, az országgyűlési választások idején, Hajós Kálmán kormánypárti jelölt mellett korteskedve Szentgyörgyvölgyre látogatott Gyömörey György főispán, a község vezetői – élve a lehetőséggel – drámai hevülettel fogalmazták meg panaszaikat. Az általános szegénység mellett a „gyilkos” jelzővel illetett egykézést említette a református gyülekezet lelkésze a bajok egyik forrásaként, amit megtoldott az első világháború idején hadikölcsönbe fektetett alapítványi vagyonok (például a Domján-féle alapítvány) infláció miatti elértéktelenedésének súlyos következményeivel. A főispán bizonyára ígéretet tett – ahogy az a kampányidőszakban dukál – a nehézségek orvoslására, hiszen a december 10-én megtartott parlamenti választásokon a megye vezetője által is preferált egységespárti, azaz kormánypárti jelölt toronymagasan győzött a faluban.

A reményt aztán a keserű kiábrándultság követte, hatása az 1935-ös választásokon meg is mutatkozott. Szentgyörgyvölgyön – akárcsak a zalabaksai választókerület egészében – a Független Kisgazdapárt jelöltje diadalmaskodott. Az újabb csalódást nyugtázva a háború előtti utolsó, 1939-es országgyűlési választásokon – legalábbis a kizárólagosan rendelkezésünkre álló listás eredményeket illetően – a Magyar Élet Pártjára keresztelt kormánypárt kapta a legtöbb szavazatot, megelőzve az FKGP-t. Az erre a vidékre is jellemző korai nyilas orientáció érdekes módon itt nem érvényesült, a voksoknak csak kis töredékét vitte el a Keresztény Nemzetiszocialista Front.

A második világháború harci eseményei először 1944 nyarán érték el a falut. A nyár és az ősz folyamán három ízben összesen 21 „nehézbombát” dobtak le a község közigazgatási területére az angolszász repülők, de emberéletben szerencsére nem esett kár.

Ahogy ezt is, a háború összes, helyben történt eseményét részletesen, naplószerűen feljegyezték a presbitériumi ülések jegyzőkönyvébe 1945. június 24-én. Forrásunk szerint 1944. december 18-án 560 magyar katona érkezett a faluba, akik a tanítói lakás kivételével – többek között – az iskolát is lefoglalták. A tanítás egyébként ekkor már szünetelt, csak 1945. május 15-én kezdődött újra.

1944. december 23-án és 1945. január 24-én a 16–22 éves leventekorú ifjakat – egészen pontosan 151-et – akaratuk ellenére Németországba szállították. 1945. március 29-én nagyon sok menekült érkezett az ország minden részéből. Részvételükkel „lélekemelő” istentiszteletet tartottak nagypénteken (március 30.) a református templomban. Április 29-ig ez volt az utolsó református istentisztelet.

Az orosz előőrsök 1945. március 31-én délután három órakor tűntek fel Szentgyörgyvölgy határában. Húsvét első napján (április 1.) reggel hat órakor érkeztek meg nagy tömegben a harcoló alakulatok, a templom és az iskola környékén mozdulni is alig lehetett a katonáktól. Ekkor kezdődött a két hétig tartó rémuralom. Senki és semmi nem volt biztonságban, mindennapossá váltak a rablások, az erőszakoskodások.

Április 3-án hajnalban a lelkészt és a református tanítót az egyház és a saját értékeik (órák, kelyhek, valamint egyéb arany- és ezüstértékek) átadására kényszerítették. Mivel nemigen volt mit átadniuk, az oroszok falhoz állították őket, homlokukhoz fegyvert szegeztek, végül a pincébe zárták őket. A katonák egy idő után végül belátták, hogy arany- és órakészletük a lelkész és a tanító segítségével nem fog gyarapodni, így mindkettőjüket elengedték. Üres kézzel azonban mégsem távoztak: magukkal vitték a lelkész és a tanító összes ruháját, előbbinek a disznóit is.

A község állatállományának közel háromnegyedét – természetesen fizetség nélkül – elhajtották. A viszonylag normálisnak nevezhető állapotok május 10. körül álltak helyre. Addig még kisebb-nagyobb csapatok átvonultak a községen, megzavarva időnként a rendes munkát.

Jelentősebb épületkárokkal nem járt a megszállás, fogyatkozás a jószágállományban, illetve a háztartási ingóságokban következett be. Az idegen katonaság és az általuk ellenségnek tekintett polgári lakosság kapcsolatában a nőkkel való erőszakoskodások dúlták fel a leginkább a kedélyeket. A presbiteri jegyzőkönyv tanúsága szerint legalább tizenkilenc esetben erőszakoltak meg katonák nőket, „három esetben állathoz sem méltó módon”.

A lakosság azért is volt kiszolgáltatott és védtelen, mivel a férfiak vagy elestek a háborúban, vagy valahol a Szovjetunió területén senyvedtek a hadifogságban, míg a leventéket Németországban (Ausztriában) tartották fogva. Az 1991-ben a szomszédos Márokfölddel közösen állított emlékművön közel két tucat név olvasható a katonai áldozatok között. A hadifoglyok is csak lassan, több év múltán térhettek haza. Szentgyörgyvölgyre még 1948-ban is jöttek a fogságból – ekkor hatan – , de egy ugyanekkor készült kimutatás szerint még 24 helybeliről tudták úgy, hogy hadifogoly.

Mint azt már korábban láthattuk, a kisgazdapárt helybeli támogatottsága már a harmincas években is erős volt, ez az 1945-ös választások alkalmával érte el csúcspontját. Az FKGP zalai listájára fel is került Szentgyörgyvölgyről Bankó Kálmán, igaz, csak a 18. helyre.

A november 4-én megtartott nemzetgyűlési választások helyi eredményei elsöprő kisgazda fölényről tanúskodnak. A több mint hétszáz választásra jogosult csaknem 94 százaléka vett részt a voksoláson, és ugyanekkora hányaduk, 94 százalékuk az FKGP listájára (csak listára lehetett szavazni) adta szavazatát. A választásban részt vevő négy másik pártnak alig jutott több hat százaléknál.

Ebben a gyorsan változó politkai helyzetben – az úgynevezett koalíciós időszakban – a helyi pártszervezetek vezetői viszonylag nagy befolyással rendelkeztek a településeken. A párttisztség mellett a képviselő-testületben, illetve, különösen a kezdeti időszakban, a – közvetlenül a háború után, ideiglenes jelleggel létrehozott – nemzeti bizottságban elfoglalt helyük együttesen adta hatalmuk alapját.

Sajnos forrásaink hiányosságai miatt nem tudjuk rekonstruálni egyik fent említett testület működését és ezzel együtt a bennük ténykedők személyét sem, pusztán egy 1946 elején keletkezett dokumentum tanúskodik arról, hogy ekkor a különböző pártokban kik viselték a vezető tisztségeket, következésképpen kiknek lehetett befolyása a község életére.

Az FKGP elnöke Zsohár Károly, helyettese Török Elek, a titkár Jankó Kálmán volt. Valamennyien meglett korú, tapasztalt gazdálkodók. Ugyancsak az idősebb generációkhoz tartozott az MKP vezetősége: Prelog Lajos, Csahuk Kálmán és Bihari József. Viszonylag fiatalabbak voltak a Nemzeti Parasztpárt (Melke Károly) és a Szociáldemokrata Párt (Kósa Károly és Csótár Géza) vezetői. A Polgári Demokrata Pártot tanítók (Tóvári László, Szabó Lajos) képviselték.

Az 1947. augusztus 31-i – csalásokkal tarkított – országgyűlési választásokon az egész nyugat-dunántúli térségben, így Szentgyörgyvölgyön is a Független Kisgazdapártból kivált Demokrata Néppárt aratott sikert. Mivel ekkor a korábbihoz képest több párt indult, a szavazatok is jobban szóródtak. A DNP 362 begyűjtött érvényes szavazata mellett feltűnő a Magyar Kommunista Pártra leadott 106 szavazat viszonylag magas száma. A zalai választókerületben induló többi hat párt – beleértve a két évvel korábban abszolút győztes kisgazdapártot is – Szentgyörgyvölgyön nem kapott öszszesen kétszáz voksot sem.

Az elcsalt választások után, de különösen 1948 közepétől kezdődően kiépültek a kommunista diktatúra szervezeti keretei a legkisebb településen is. Szentgyörgyvölgyön a Magyar Dolgozók Pártja elnöke Zsohár Sándor, titkára Nagy István lett.

1949-ben az MDP „társutasaként” még létezett a Nemzeti Parasztpárt, Melke Károly és Mázsa Istvánné, valamint – az előbbivel hasonló státusban – az FKGP is, Jankó Kálmán és Kósa Károly vezetésével. Az MDP segédcsapatainak számító tömegszervezetek szintén jelen voltak Szentgyörgyvölgyön. Az UFOSZ (Újgazda és Földhözjuttatottak Országos Szövetsége), FÉKOSZ (Földmunkások és Kisbirtokosok Országos Szövetsége), valamint ezek egyesítése után a DÉFOSZ (Dolgozó Parasztok és Földmunkások Országos Szövetsége) helyi szervezeteihez hasonlóan az EPOSZ (Egységes Parasztifjúsági Szervezetek Országos Szövetsége) és az MNDSZ (Magyar Nők Demokratikus Szövetsége) is megszerveződött a községben egy jól körülhatárolható szűk politikai csoport irányításával.

Az 1948–49-ben lezajló politikai átalakulást – nem túlzás ezt állítani – Szentgyörgyvölgy az országos és a zalai „átlagot” is túlhaladva háromszorosan szenvedte meg. Az új rezsim jellegéből fakadó – mindenütt tapasztalható – túlkapások és bűnök helyi megtöbbszöröződéséhez a jugoszláv határ közelsége, valamint a hajdani nemesi községi státusból eredő, viszonylag nagyszámú – ekkor kuláknak nyilvánított – módos gazda jelenléte is hozzájárult.

A Jugoszláviával 1948-tól megromló viszony nemcsak politikailag, hanem gazdaságilag is súlyosan érintette a határ mindkét oldalán élőket. Legelőször, legközvetlenebbül az úgynevezett kettős birtokosok látták kárát a „nemzetközi helyzet fokozódásának”. A trianoni határ ugyanis több helyi gazdálkodó birtokát vágta ketté vagy „vitte át” az idegen országba. A két világháború között ez a gazdálkodásban különösebb akadályt nem jelentett, de 1948 után a határ hermetikus lezárása miatt annál inkább. Egy ez idő tájt keletkezett dokumentum szerint nyolc szentgyörgyvölgyinek volt birtoka a szomszédban, a már Jugoszláviához tartozó Kapcán, Zsidahegyen, Szécsiszentlászlón. Ennél is rosszabbul jártak a szomszédban élők: negyven jugoszláv állampolgár birtokolt Szentgyörgyvölgyön zömében egy-két holdas parcellát.

A következő években nem volt olyan helyi lakos, aki ne szenvedett volna valamilyen közvetett vagy közvetlen kárt a határvédelem megszigorodása miatt. Legelőször a határvonal közvetlen közelében lévő növényzetet, főként az erdős területeket kellett letakarítani, és az intenzív növényi kultúrák termesztésével kellett felhagyni. Később már semmilyen mezőgazdasági tevékenységet nem engedélyeztek a határ ötven-száz méteres körzetében, ezeket a földeket az állam ki is sajátította.

1950 elejétől – a helyi körjegyző jelentése szerint – állandó zaklatásnak voltak kitéve a környéken lakók az idetelepített nagy létszámú ÁVH-s, valamint rendőri erőktől. A vetés letaposásától kezdve a legkülönbözőbb szolgáltatások (például előfogat) követelésén át a randalírozásig bőven volt oka a helyieknek meggyűlölni az egyenruhásokat. Külön bosszúságot jelentett a tizenöt kilométeres határsáv, amelybe Szentgyörgyvölgy természetszerűleg belekerült. Ez azt jelentette hogy csak külön engedéllyel lehetett ebbe a zónába belépni, a hatóságokon múlott, hogy beengedtek-e a faluba valakit, vagy sem.

Az önkényeskedés egy másik, sokakat sújtó formája volt a földek elvétele, a nagygazdák hátrányos politikai és gazdasági megkülönböztetése, kulákká nyilvánítása. Már 1949 elején kezdetét vette a megtévesztően földfelajánlásnak nevezett kirablás, amelynek Szentgyörgyvölgyön is sokan estek áldozatául.

A módszerek szempontjából roppant tanulságos az a levél, amely 1949. április 4-én keletkezett a Szentgyörgyvölgyön történt „felajánlásokkal” kapcsolatban:

„Értesítjük az elvtársakat, hogy járásunk területén a következő felajánlások történtek a kulákok részéről: Szentgyörgyvölgy – Major Zsigmond fűrészüzemét teljes felszereléssel, teherautóval, földjét, személygépkocsiját, amely elég rossz állapotban van. Nemes Kálmán cséplőgépét, állatait, lakását és 70 kh földjét, minden felszereléssel együtt. Domján Kálmán 45 kh földjét, amelyhez felszerelése nincs, eddig sem tudta megművelni, illetve megműveltetni. (…) A felajánlók arra a kérdésre, hogy miért adják át vagyonukat, azt válaszolták, hogy nem látja értelmét a vagyonnak, úgyis sok gond volt vele, de volt olyan is, aki azt mondta, hogy meggyőződésből.”

Természetesen azt egy dokumentum sem árulta el, hogy mivel és hányszor fenyegettek meg valakit, mire „önként felajánlotta” élete munkájának gyümölcsét.

Ezek az események minden bizonnyal súlyos konfliktusokat okoztak a faluban. Erre jó példa – talán összefüggésben a fenti eseménysorral is – Nagy István helybeli MDP-titkár istállójának és pajtájának felgyújtása, amellyel a „kulákokat” vádolták. Az 1949. április 6-án kelt dokumentum szerint velük építtették újjá a párttitkár gazdasági épületeit.

Az év közepén megjelent rendelkezések alapján Szentgyörgyvölgyön félszáznál is több gazdaságot nyilvánítottak kulákgazdasággá, ez kirívóan nagy szám más zalai községekhez képest. A tőlük elvett földekre főként a szegényparasztságot tömörítő tszcs tette rá a kezét, ami újabb törést okozott, konfliktusok forrása lett a falu társadalmában.

1950. június 23-ának hajnala sok helybeli számára újabb, minden eddiginél súlyosabb megpróbáltatások kezdetét jelentette. A jugoszláv határsáv egészét érintő összehangolt akció keretében, idevezényelt rendőri és ÁVH-s alakulatok segítségével, néhány óra leforgása alatt teherautóra rakták a rendszer szempontjából megbízhatatlannak, ellenségesnek tartott személyeket, és családostul a hortobágyi, valamint más alföldi munkatáborokba internálták őket. Ingó és ingatlan vagyonukat széthordták, a maradékot államosították, legtöbbjüket teljesen kisemmizték.

Így telepítették ki többek között Rákos Károlyt, Császár Jenőt, Nemes Kálmánt és családjukat. Egy részük 1953-ban, a Sztálin halála utáni politikai változások révén került haza, más részük 1956-ban, közvetlenül a forradalom előtti hónapokban, de vagyonukat csak részben vagy egyáltalán nem kapták vissza.

A kulákká nyilvánítottak egy részének kitelepítése persze nem jelentette azt, hogy az itt maradottak nyugalomban élhettek volna. Üldözésük 1956-ig tovább folytatódott, a legkisebb kreált vétségekért is súlyos büntetéseket kaptak, gazdaságilag teljesen ellehetetlenítették őket.

1956-ban, akárcsak a legtöbb vidéki településen, Szentgyörgyvölgyön is október 26-án vették kezdetüket a forradalmi események. Az ezen a napon megtartott felvonulást, nagygyűlést követően, a tanácsháza előtt ideiglenes forradalmi bizottságot választottak. Elnöke Fehér Viktor lett. A tömeg benyomult a tszcs irodájába, a tanács székházába, és elégették a vörös zászlókat, könyveket, iratokat.

Október 28-án újra összehívták a község lakosságát a végleges forradalmi tanács (bizottság) megalakítása céljából. A gyűlést az ideiglenes bizottság elnöke, Fehér Viktor nyitotta meg, majd Nagy Kolozsvári István református lelkész tartott beszédet. Ezután megtörtént a szavazás, a legtöbben Baán Istvánnak, Venczel Istvánnak és Nagy Kolozsvári Istvánnak adtak bizalmat. Ezzel de facto leváltották a tanácsi vezetőket.

Az események egyik főszereplőjévé vált lelkészt október 30-án beválasztották a lenti járási forradalmi bizottság tagjainak sorába is. November 2-án Szabó Kálmán, Nagy Kolozsvári István, Péter István és Rittinger Béla, a nemzetőrség parancsnokhelyettese a zajdai laktanyába mentek fegyverért. Fegyverhasználatra azonban már nem került sor.

A forradalom leverését követően a megyei bíróság Nagy Kolozsvári Istvánt találta a szentgyörgyvölgyi eseményeket illetően a főbűnösnek, és 1957. deceber 18-án kelt végzésében három év szabadságvesztésre ítélte, amit 1958. szeptember 16-án a Legfelsőbb Bíróság is helybenhagyott.

A forradalom után nem sokkal Szentgyörgyvölgyön is megkezdődött az MSZMP szervezése. 1957 februárjában sikerült összehozni egy alapszervezetet, Cseke Ferenc vezetésével a régi MDP-tagság magja lépett be a pártba. Az első párttitkár Szőke Ferenc lett, de még ebben az évben Szép Gyula, majd Leposa Győzőné a helyi MSZMP immáron csúcstitkára.

A viharos évtizedek után csendesebb évek következtek ezután mind a nagypolitikában, mind a helyi közéletben. Talán csak az 1990-es évek eleje okozott újfent izgalmakat a hazai politikai változások, illetve a határ túloldalán vajúdó Jugoszlávia kapcsán.

A XX. században, különösen annak második felében vált jellemző folyamattá a külterületek elnéptelenedése. A területszervezési szempontból külterületnek minősülő térrészek Szentgyörgyvölgyön is a fentihez hasonló változást szenvedtek, de községünk esetében nem ez a feltűnő. A szeres települési rend következtében az egyébként belterületnek számító, de a központi községrésztől távolabb eső falurészek elnéptelenedése és ennek következtében a pusztulása a település egészére jellemzőnél is intenzívebb volt.

Az emberek egyre inkább a központ felé igyekeztek, mivel itt könnyebben vehették igénybe a különböző szolgáltatásokat (bolt, iskola, orvosi rendelő).

A hajdani szerek, szegek vagy más néven fordulatok, amelyekből hagyományosan hetet tartottak nyilván – Kisszeg, Domjánszeg, Tiborszeg, Aszszonyfa, Cséplak, Farkasi és Kógyár – a turizmusnak, illetve e táj szépségeit felfedező városi, nem utolsósorban külhoni érdeklődőknek köszönhetően talán nem tűnnek el teljesen. A XX. század végén már érzékelhetők bizonyos reorganizációs jelek, amelyek révén megőrződhet a jövő generációi számára is a falut jellemző sajátos településszerkezet.

Szentgyörgyvölgy fiziognómiája részben a fentebb vázolt folyamat eredményeként a XX. század hetvenes éveinek elején kezdett el markánsabban változni, az említett negatívumok mellett akadt ennek pozitív vonása is. A múlt század elején, az 1900-as népszámlálás szerint, 285 lakóház állt a faluban. Mi sem bizonyítja jobban az itt élőknek az erdővel való szoros kapcsolatát, mint hogy 227 ház fából készült. (Egészen pontosan fából vagy másból, de biztosan nem kőből, téglából, vályogból, illetőleg sárból, mert azok más statisztikai rovatokban szerepeltek.) A tetőfedés tekintetében azonban még a zsúp dominált, a 285 lakóépület közül 198-nak ez adta a héjazatát.

Csaknem ötven évvel később, az 1949-ben megtartott általános népszámlálás – és ezzel együtt épület-összeírás – megváltozott képet mutat. Nőtt a téglából és kőből épült házak száma, amelyből 112-t, míg az egyéb kategóriába sorolt faszerkezetűekből 165-öt regisztráltak (19 vályogból, illetőleg sárból falazott). Ennél is jelentősebb az előrelépés a tetőzetet illetően. 252 lakóházat borított pala, cserép vagy bádog, míg a zsúppal fedettek száma ez idő tájt már alig haladta meg a negyvenet (42). Ugyanekkor a lakások majd hatvan százaléka egyszobás, 37 százaléka pedig kétszobás volt.

1959-ben – megkönnyítendő a közelgő újabb népszámlálás technikai lebonyolítását – sajátos modernizáció vette kezdetét: a község utcáit nevekkel, a házakat pedig számokkal látták el. Így ezután a postás például már nem Kógyárra (Kolgyárra) vitte a levelet, hanem a szentgyörgyvölgyi József Attila utcába.

A lakóházépítések XX. századi dinamikáját az 1990-es népszámlálásnak az az adatsora szemlélteti a legjobban, amelyik a lakásokat építési év szerint csoportosítja. 1990-ben a 210-re zsugorodott helyi lakásállomány nagyjából tizenöt százaléka még a XIX. században született. 1900 és 1919 között – az 1990-es állományból – 51, 1920 és 1944 között 38, 1945–1959 között pedig 25 ház épült. Az 1960 utáni tíz esztendőben 23, 1970–1979 között 31, míg a nyolcvanas években már csak tíz új ház jelenik meg a statisztikákban – és az utcákon – Szentgyörgyvölgyön.

Jól érzékelhető a fenti adatokból, hogy a XX. század első felének építési dinamizmusát a század második felében csak a hetvenes évtized múlta felül, amely egyben – vélhetően – építészetileg a legdinamikusabb időszaka volt a településnek. Sajnos azonban, ami az esztétikai értékteremtést illeti, már korántsem ilyen egyértelmű ennek az évtizednek a rangja, hiszen ez volt a – mára jócskán megkopott presztízsű – sátortetős kockaházak időszaka.

A helyi architektúra megóvásra érdemes elemei a XX. század elején épült L vagy továbbfejlesztve U alakú lakóépület-együttesei. Ezek egységes stílusban, szinte azonos alaprajzzal épültek. Jellegzetességük az oromfal és az épület oldalán kialakított bejárat előtti lábas tornác – amint erről a népi építészetet feldolgozó fejezetben részletesebben is szólunk. A lakó- és gazdasági épületek szoros szimbiózisban éltek egymással, sorolásukban tudatos rend uralkodik. A porták további különlegessége, hogy végigjárható belső útvonallal rendelkeztek.

Szentgyörgyvölgy a kommunális ellátottság, az infrastruktúra kiépítettsége tekintetében, finoman szólva, nem volt élenjáró település. A húszas években – egy akkoriban született felmérés szerint – még csak a tervek között szerepelt az autóbuszjárat a legközelebbi vasútállomásra és a telefon bevezetése. Kövezett útja először 1938-ban épült. 1947-ben érkezett meg az első autóbuszjárat a községbe, a hatvanas években már három irányba volt ilyenfajta összeköttetése. Ebben az időben már a belterületi utak negyven százalékát pormentesítették, de a szegek még nehezen járhatók az olykor tengelyig érő sár, az agyagos föld miatt.

Sajnos hiába sikerült idővel az utakat „jó karba helyezni”, azt időnként a nagyon nagy úrnak számítók, mint például a szénhidrogén-kutatók, rendre és büntetlenül összeronthatták. A határmentiség, különösen a jugoszláv határ szomszédsága már önmagában is a fejlesztések visszafogását hozta magával. Ennélfogva teljesen reálisnak kell tartanunk azt a kijelentést, amely egy 1964 decemberi tanácsülésen hangzott el: „az utóbbi esztendők során a mezőgazdasági beruházásoktól eltekintve a község képe nem sokat változott”. Valóban, a vezetékes áramszolgáltatás bevezetésén kívül semmilyen jelentősebb kommunális létesítmény nem épült.

A hatvanas évek második felében történtek meg az első lépések egy vízműberuházás megszervezésére. 1970. június 11-én 158 taggal és nyolc jogi személlyel megalakult a Szentgyörgyvölgyi Vízmű Társulat, a tényleges munkák a következő évben kezdődtek. Közben, ugyancsak 1970-ben, elkészült a községet is átszelő, Csesztreg és Magyarszombatfa közötti út portalanítása és a kógyári bekötőút. A pénzhiány erősen lassította a vízvezeték építését, de 1973. január 11-én átadásra került a víztorony, és 1974. augusztus 26-án végre csapvizet ihattak Szentgyörgyvölgy lakói. A községi infrastruktúra további bővítése a telefonhálózat kiépítésével a kilencvenes években folytatódott.