Túlvilági csónakok, magyar bajusszal | Száz Magyar Falu

Túlvilági csónakok, magyar bajusszal

Elmúlás, emlékezés, nyugalom, béke, borzongás, megfejthetetlen érzések – abban a pillanatban hatalmukba kerítik az embert, amikor átlépi a csekei temető kisajtójának kapufélfái között húzódó képzeletbeli vonalat. Ebben a temetőben nem fél az ember: megfoghatatlan nyugalom árad a fakolosszusokból, amelyek – mint a kínai agyagkatonák – fejüket lehorgasztva masíroznak az örökkévalóság felé.

Nincs olyan ember, akit nem ejt rabul a csekei temető fensége. S nincs olyan sem, aki nem gondolkodott volna el azon, hogy miért ilyenek ezek a fejfák. Hogy kerültek ide? És hogy maradtak fenn itt? Van ilyen másutt is? Megfejthetetlennek tűnő kérdések, bár néhányan megpróbáltak válaszolni rájuk. Születtek racionálisnak és irracionálisnak tűnő magyarázatok, szimbólumokat más szimbólumokkal összehasonlító munkák, délibábos elméletek. Egy azonban mindeddig nem született meg: mindenkit meggyőző magyarázat a szatmárcsekei fejfák eredetére. Sem a korábbi néprajzkutatók (Solymossy Sándor vagy Nyárády Mihály), sem a helybeli tanító, Lakatos József, sem pedig a közelmúltban megjelent, az eddigi legalaposabb összefoglalást készítő kötet szerzője, Amedeo Boros nem tudott megnyugtató választ adni az eddig felmerült minden kérdésre.

Megkíséreljük tehát bemutatni az olvasónak magát a temetőt, s felvázoljuk azokat az elméleteket, amelyek e robosztus sírjelek vizsgálata során születtek. Bár igyekszünk híven tolmácsolni a különféle megközelítéseket és eredményeket, mégse kívánják tőlünk, hogy saját kétségeinket, kérdéseinket, állásfoglalásunkat ne szőjük bele az itt leírtakba.

Szatmárcseke faluközpontjától alig száz méterre, a közelmúltig egy szűk sikátoron megközelíthető, Szigetnek nevezett helyen található az Európa-szerte ismert református temető. A Himnusz költőjének, Kölcsey Ferencnek itt lévő sírja miatt a magyar turisták – kicsik és nagyok – zarándokhelye e sírkert. Nekünk, magyaroknak, elsősorban Kölcsey miatt jut eszünkbe Cseke, de aki ide ellátogat, a költő klasszicista síremlékén kívül akaratlanul is szembesül a különleges, egyedi megformálású sírjelek fenséges tömegével.

A temető szervesen betagozódik a mai falu mindennapjaiba is, nem különálló egység, a rajta áthaladó, a mezőre vezető gyalogösvény miatt naponta látogatott, felkeresett hely. A nyaranta szinte állandó turistaforgalom, a kalauzokban mindenütt megjelenő fotók az itt lakók számára megszokottá, hétköznapivá változtatták a temetőt; itt sem a másutt érezhető, nyomasztó csend, sem a régi sírkertek elvadultsága vagy az új nyughelyek friss földszaga nem érhető tetten. Ez a temető „él”, nem az elmúlás érzése keríti elsőként hatalmába az embert, hanem valami más, megfoghatatlan érzés, nyugalom, csodálat, álmélkodás, kíváncsiság. Itt szinte mindig van valaki, vagy temetőlátogató, vagy munkába ballagó. Itt köszönnek egymásnak az emberek, helybéliek, idegenek. Itt nem nézik ki a bóklászót, a falu hozzászokott a sírkertjében sétálgató idegenekhez.

Csekén – a Kölcsey család néhány márvány síremlékétől eltekintve – csak fa sírjelek találhatók, a máshol mindent uraló műkő sírkövek ismeretlenek. Ez a műemléki védettségnek köszönhető, mivel csak a hagyományos fejfás temetkezést engedélyezik itt a hatóságok. A tölgyfából készített, másfél, két méter magas fejfák sorokba rendezve, feliratukkal nyugat felé tekintve, nem, életkor és társadalmi hovatartozás megkülönböztetése nélkül szemlélik az ittmaradottakat (nincs különbségtétel még az ideológiák terén sem, hiszen a hajdani párttitkár fejfáján is az ABFRA = A Boldog Feltámadás Reménye Alatt rövidítés olvasható). A kép azonban kicsit csal: korábban nem voltak egyforma magasságúak és ilyen szigorú sorrendbe állítottak e sírjelek.

Az Országos Műemlékvédelmi Hivatal 1970-es években végzett temetőrekonstrukciója után tűnt el az a „hullámzás”, az a „diszharmónia”, ami addig jellemezte a sírkertet. A fejfák eltérő magassága eredetileg abból adódott, hogy az idők során a földbe ásott végük elkorhadt, így lejjebb kellett őket ásni, hogy ki ne dőljenek. A düledező, kisebb-nagyobb, vékonyabb vagy robusztusabb sírjelek egymásmellettisége adta a temető akkori hangulatát. A feliratot az előreugró homlokkiképzésen kívül előre döntéssel is óvó sírra állítást is felváltotta egy „peckesebb”, kiegyenesített elhelyezésmód, így kissé úgy néz ki a temető, mintha valamiféle természeti csapás folytán egyszerre került volna sírba az itt nyugvók nagy része.

Épp az időbeli különbségek, a természet rendje esett áldozatul a kétségtelenül jó szándéknak. Azt is rögtön hozzá kell azonban tenni, hogy a műemléki védettség és a helyreállítás hiányában ma a csekei temető is ugyanolyan lenne, mint a környező településekéi: műköves és művirágos, elhanyagolt és gondozott részekkel (ez a folyamat meg is indult a műemléki helyreállítást megelőző időkben). És az sem hallgatható el, hogy a helybeliek egy része bizony gondnak érzi a védettségből fakadó szigorú megkötéseket: egyre nehezebb – és drágább – beszerezni a fejfák kifaragásához szükséges tölgyfát, sokan nehezményezik a sírkőállítási tilalmat.

Fel is vetődött egy új temető nyitásának gondolata, ez azonban azzal a veszéllyel is jár, hogy a jelenlegi temető sírjainak és fejfáinak sorsa a hozzátartozók elfogytával megpecsételődik – hacsak központi intézkedés nem történik a gondozására.

Mit is lát maga előtt az érdeklődő, ha szemügyre vesz egy ilyen sírjelet? Elsőként az anyagát emelhetjük ki, amely szinte minden esetben tölgyfa (bár a temető nyugati és keleti részében, ahová a Tiszából kifogott vízbe fúltakat, az öngyilkosokat meg a cigányokat temették, akácból készült, szerényebb kivitelűek is akadnak). A fejfának való tölgyet már sokan életükben kiválasztották, és a portájukon szárították, hogy haláluk után a hozzátartozóknak ezzel se legyen gondjuk. Kifaragását helybeli specialisták, ácsok vagy kerékgyártók végezték. Fizetséget nem kértek érte, a hozzátartozók különféle természetbeli juttatásokkal (szalonnával, kolbásszal és az elmaradhatatlan pálinkával) honorálták fáradozásukat. A munka menetét Amedeo Boros leírása alapján így foglalhatjuk össze:

„A fejfa teljes megmunkálása szükségszerűen mindig a szabadban történik, az elhunyt udvarán, ha már volt előzetesen rönkje, vagy a fejfafaragó udvarán. A rönk fejszével történő nagyolásától kezdve a fejfa befestéséig egy csónak alakú fejfa normális körülmények között átlagban nyolc órás munkát igényel. A fejfa méretezése az első feladat, amely a rönk formájának megfigyelése alapján történik. A fatörzs két párnafán nyugszik vízszintes helyzetben, és emelőkkel fordítható meg. Egy-két fejszecsapással megjelölik a durva megmunkálás támpontjait a készülő fejfa két laterális oldalán. A kezdeti nagyjából történő faragást ma már motoros fűrésszel és fejszével végzik, egykor ehhez csak fejszét használtak. Ez a fázis mindig a fa törzséből kikerülő fejrész kialakításával kezdődik, és folytatódik az oldalak mentén a láb felé. Végeznek a nagyjával, az oldalakat az ácsbárddal véglegesítik oly módon, hogy a felületek tapintása eléggé sima legyen, de gyalut nem használnak. Ezután oldalára fordítják a rönköt, és elvégzik azokat a vágásokat, amelyekkel kialakul az írásos lap. A fejfa hátulsó részének elkészítéséhez a rönk hosszában egy sor függőleges irányú vágást eszközölnek, ezek után megkönnyítik a fejfa oldalának kifaragását a fejszével. Amint végeztek a durva faragásokkal, a hátoldalt is véglegesítik a bárddal, ezután kerül sor a rönk elülső felének a megmunkálására, hogy kialakuljon a láb hármas oldalának formája és kettő a fejrészen. Ekkor az ácsmester a segítőtársával elkészíti az írásos lap és a láb találkozásánál, valamint a homloknál a bevágatokat. A munka kétszer két kezet igényel, a bárddal készített bevágatok csatlakoznak a fűrésszel előzetesen kialakított függőleges vágatokhoz. A segítőtárs felülről üti a fejsze fokát, amit a fejfafaragó tart kézben, és az elhajlások szabályozásával változtatgatja a bevágat formáját és mélységét.”

Az így elkészült fejfa látható részének méretei: körülbelül száznegyven– kétszázhúsz centiméter magas, húsz–ötven centiméter szélességű, a mélysége tizenöt–harminc centiméter közötti. A fejfa fokozatosan elvékonyodó formát mutat a fejrészen, a két oldalán, amelyek a csúcsban ölelkeznek, és a kézimunka révén kiadják a csónakorr jellegét. Az oszlop hátrésze többnyire sík, miként a homlokzata is, ami viszont gyakorta elhajlik, és kétdimenziójú vésett szimbólumokat mutathat, mint például a napot, az életfát, csillagokat.

A „csónak alakú” fejfák tulajdonképpen ember alakúak, s a sírba fektetett halottat személyesítik meg. Ezt látszik alátámasztani a fejfa egyes részeinek elnevezése is, melyek nagyon tisztán tagozódnak. A felső rész az egy méter– egy méter húsz centiméter hosszú fej, elülső része – ellentétben más „csónak alakú” fejfákkal – nem sík jellegű. A fej elülső zónája a homlok, melynek síkja a két oldal felől enyhén emelkedik, s tompaszögben ér össze az oszlopfő csúcsából induló középvonalon. Pontosan a középvonalon, a homlokrész alsó felén bárddal kialakított hat mély vágat található, amelyek „életre keltenek egy ember alakú archaikus vagy stilizált megjelenésű összetett rajzolatot”.

A vízszintes metszetben hatszögű fejet követi az ötszögű törzs; ennek leglényegesebb része a jelentős bemélyítéssel kialakított sík felület, az írásos lap vagy tábla, a nagysága a rokonok által választott sírfelirathoz igazodik; átlagosan nyolcvan-kilencven centiméter. Ide kerül a sírfelirat, amelyet mindig megelőz az ABFRA betűszó, a sírfeliratot pedig követi a BP betűszó, vagyis Béke Poraira. Végül mintegy egy métert hagynak a földbe tételre: ez a fejfa alapja – a lába –, amely hétszögű keresztmetszetű, s két bevágás választja el a törzstől.

Az előbbiekben felvázoltak voltaképpen az egyszerű halandó által befogadott látványt próbálták leírni s némi tudnivalóval kiegészíteni. A szemlélőben feltoluló kérdésekre az alábbiakban igyekszünk az eddig megjelent munkák alapján választ adni.

A legfontosabb kérdés a temetőben lévő több száz fejfa formájának problémája. Ez igen sarkalatos pont, hiszen a jelenleg is „forgalomban lévő” elméletek éppen a fejfa formájának vélt vagy valós magyarázatából indulnak ki. A néprajzi szakirodalomba az 1930-as években Solymossy Sándor vezette be a „csónak alakú fejfa” meghatározást, mely terminus technicus az általa leírtak nyomán a köztudatban is elterjedt.

Solymossy így ír erről 1930-ban megjelent alapmunkájában: „Az egész fejfa, ha álló helyzetéből vízszintesre fektetjük, tökéletes félcsónakká lesz. Az előre hajló hegyes vége a csónak orra, amely mint hullámhasító, mindig élben végződik és magasabb a ladik oldalánál. A törzsöktípus fejének ez előrehajló tulajdonsága csakis ebben lelheti magyarázatát. Ugyancsak ide utal a törzsök hátsó éle, ez a csónaknak ú. n. alattsága, ami siklását teszi könnyebbé a vízen. Az emberarc sem lehet más, mint egy csónakban fekvő, fölfelé néző ember jelzése.”

A szerző aztán analógiák alapján kifejti, hogy az ugor népek sírbálványai alakilag és rendeltetés szerint is teljesen megegyeznek a csekei típusú fejfákkal, majd igenlően válaszol azokra az általa feltett kérdésekre, hogy „hihető-e, megmagyarázható-e, hogy az ősugor fejfaforma fennmaradhatott nálunk másfél ezer év alatt, annyi vándorlás és viszontagság után, idők és világnézetek gyökeres változása alatt is?” Szerinte ennek oka abban keresendő, hogy a falu elszigetelt helyen fekszik, sőt régebben még elszigeteltebb volt, hiszen tőle délre és nyugatra az Ecsedi-láp terült el, északra a keskeny Tiszán túl a Szernye-mocsár zárta el a külvilágtól. A lakosság jó része a XIX. század közepéig vízi életmódot folytatott, csíkászattal, pákászattal foglalatoskodott. Az áradások évente elöntötték a területet, s mindez konzerváló, elszigetelő hatással lehetett az ott élőkre. S mint vízi életmódot folytató nép, természetes, hogy halottait is vízen, csónakkal vitte a végső nyugvóhelyre. Ebből kiindulva már nem túlságosan merész az a képzettársítás sem, hogy azt a csónakot, amellyel az elhunytat kivitték a temetőbe, mementóként a sírra állították. Végső konklúziója: e „fejfa-formának… egyenes leszármazása az ősidők bálványfaragványaiból… nem lehet kétséges”.

Azt nem lehet mondani, hogy Solymossy cikke „megrengette” volna a hazai tudományos életet. A csekei fejfák kérdése – egy-két kisebb utalást nem említve – hosszú ideig nem volt napirenden, mint ahogy magát a temetőt sem a fejfák kedvéért, hanem az ott nyugvó Kölcsey Ferenc sírjáért keresték fel az érdeklődők. A cikkre a racionálisnak tűnő válasz több mint három évtized múltán, 1963-ban jelent meg egy nyíregyházi kutató, Nyárády Mihály tollából. Ő – neves elődjével ellentétben – személyesen is felkereste Szatmárcsekét, beszélgetett az ottaniakkal, levéltári kutatásokat végzett azt kiderítendő, mikortól ismertek ezek a fakolosszusok, s hogy mikor is nyílt meg a jelenlegi temető. Tapasztalatait összegezve pontról pontra igyekezett cáfolni Solymossy állításait, s azokat racionális érvekkel helyettesítette. Szerinte a XIX. század közepe táján megnyitott temető fejfái sem alakjukra, sem díszítésükre nézve nem egységesek, s díszítésük, homlokzati bevágásaik sem az emberi arcot formázzák, hanem a barokkból jól ismert, s más tárgyakon is megjelenő „magyar bajusz” motívumot viselik. Nyárády – utalva a fejfák rövid, hatvan–nyolcvan éves „pályafutására”, fennmaradására – érthetetlennek tartja a több ezer évre történő visszakövetkeztetést.

Hasonlóan perdöntőnek tartja, hogy e rövid időszakban is, amióta a ma is létező fejfákat megvizsgálhatjuk, történtek alaki, díszítésbeli változtatások azokon, egy-egy faragómester ízlése, ügyeskedése változtatott rajtuk. Mondandójának summája szerint „A szatmárcsekei fejfáknak csónakhoz (fél csónakhoz) való »hasonlósága«… nem a lakosok egyik ősi, vízi közlekedési eszközeivel, a csónakkal vagy a földgolyó valamelyik részén egykor dívó csónakba való temetkezési móddal…, hanem egyaránt a fejfák tetejének és írásos részének a korhadás elleni megvédésével függ össze… Az ácsok és a kerékgyártók (a legmegszokottabb fejfafaragók) mesterségbeli díszítései formái általában a reneszánsz és barokk stílus származékai, természetesen elsősorban a népi barokk elemek közvetítésével.”

Úgy tűnt, Nyárády tanulmányának materialista, racionális hangvétele sikerrel számolt le Solymossy délibábos elméletével. Ez azonban csak a látszat, hiszen Csekén kiváló talajra lelt az ugor ősöktől származtatható fejfaelmélet. Egy jó tollú, olvasott tanító, Lakatos József az 1970-es évek végén jelentette meg cikkét, amelyben visszatért Solymossy elméletéhez, s azt kiszínezve, „fogyaszthatóvá” téve újból bevezette a köztudatba. A szépen gondozott temetőbe látogató turisták hada körében termékeny talajra találtak az ízes beszédű temetőcsősz által elmondottak, s a hely szelleme által elbűvölt hallgatóság szinte maga előtt látta az ugor őshazából Szatmárcsekéig csónakon leevező őseinket. Így vált széles körben ismert fogalommá a csekei „csónak alakú” fejfa s annak nem mindennapi eredete. Természetesen ehhez az is hozzájárult, hogy szinte napjainkig nem jelent meg olyan rövid, olvasmányos összefoglalás, amely az ide látogatóknak összefoglalta volna a tudomány álláspontját a fejfák kérdésében, s ütköztette volna a véleményeket.

A csekei fejfák kérdésében a legalaposabb elemzést Amedeo Boros közelmúltban megjelent könyve tartalmazza. A szerzőt is megragadta a hely szelleme: „A százával földbe tűzött, különös formájú, mind egyazon irányba néző fejfa – amelyek néhány rímes sorban elmesélik a halott históriáját – nagy hatást gyakorolt rám. Ma, évek kutatómunkája után világosabbak az elképzeléseim, és elmondhatom, hogy legalább kissé megismertem Cseke népét, református temetőjét, látható történelmét, de a fejfák első benyomása, az első élmények változatlanul szilárdan élnek bennem.”

Boros számba vette valamennyi, a csekei fejfákról szóló eddigi munkát, elemezte, rendszerezte, helyszíni és levéltári kutatásokkal egészítette ki azokat. Mint könyvében leszögezi, írásából nem tekint véglegesnek semmit, csak hipotézisekre és értelmezésekre vállalkozik. Megállapítása szerint lehetővé vált számára „visszatéríteni a csónakalakú fejfát a maga elszigetelt néprajzi tárgyiságából a szatmárcsekei helyi viszonyokban erősen meggyökeresedett szertartási szerkezet szerves elemének minőségébe”.

Ő is azokhoz csatlakozik, akik a csekei fejfákat jóval korábbinak mondják, mint arra a jelenleg rendelkezésre álló írásos források alapján következtethetünk. Véleménye szerint „…a csekei fejfák kora – miután a jelenlegi formájuk bizonyosan más, mint a régieké – jóval meghaladja a kétszáz évet, azaz bő kétszáz év a határ, amihez létük valószínűsíthetően köthető. Más antropológusok által javasolt interpretációk alapján magam is azonosítottam és javasoltam lehetséges analógiákat olyan, a szóban forgó kulturális kézmű-termék és más kézmű-termékek között, amelyek a magyar civilizációhoz képest földrajzilag nagyon távoli, de kulturálisan rokon civilizációkból valók, sugallva ezekkel az analógiákkal vagy egyes esetekben egyenesen megerősítve általuk a szimbolikák közti kapcsolatokat, olykor a gyászszertartások kereteiből kilépve is, amint az életfa szimbólum erre példát szolgáltat.

Ami a fejfa struktúráját meghatározni látszó szerepeket illeti, tudniillik a csónakét és az emberét, ezeknek nem kell szükségszerűen közös eredettel rendelkezniük, ezek a századok során egymásra rakódhattak, különböző, a munka menetében elemzett okokból bekerülhettek a gyászrituáléba. Mind az ember formájú elemek, mind a csónak-elem a gyászszertartások integráns részének tekinthetők.”

A fentiekben vázolt kutatási eredmények, fikciók és hipotézisek igen sok kérdést nyitva hagytak, illetve tényeket, racionálisnak tűnő érveket mellőztek saját tételük igazolása érdekében. Engedtessék meg e sorok írójának, hogy a csekei fejfák ugorkori eredeztetésével kapcsolatban néhány más kétséget is elősoroljon. Alapvető különbség mutatkozik a „csónak” alakjának megítélésében, amely mai ismereteink alapján pedig kézenfekvőnek tűnik. Solymossy nem vette figyelembe, hogy a tiszai halászok ladikja soha nem volt ilyen alakú! Ahogy Amedeo Boros is utalt rá, a csekei temetőben felállított fejfák mint kenuk sorakoznak egymás mellett. S valóban, a forma a kenuké, nem pedig az itt használt csapott orrú ladikoké. Igaz, ismerünk hegyes orrú ladikokat és sárhajókat is, de ezeket nem a Tiszán, hanem az Alföld belsejében, a Sárrét sekély vizű árterein, vagy a Rétköz sáros útjain használták, s nem szolgálhattak mintául a csekei sírjelek „csónak” alakjához.

Az ugor párhuzamra és eredetre való utalásnál szerintem nem hidalható át a magyarság őshazabeli tartózkodása és az azóta eltelt több ezer év adatok nélküli terminusa. S nem hidalható át az ugor őshaza és a Szatmárcseke közötti több ezer kilométeres távolság sem, így azt hiszem, hiába vannak finnugor rokonainknál hasonló sírjelek s volt csónakba való temetkezés (szerintem Csekén nem volt!), a magyarok ott-tartózkodása óta eltelt idő és az onnan mért távolság miatt nem vonható párhuzam sem az ottani és a csekei temetkezési szokások, sem pedig a fejfák formáját illetően.

Kétkedéssel kell fogadnunk azt az állítást is, hogy a reformáció elterjedésével a katolikus sírkeresztektől való megkülönböztetés jeléül éledtek fel a pogány korszak eddig szunnyadó sírjelformái – különösen, ami a kopjafákat illeti – a protestáns temetőkben. A XIX. század második felében a harcias ősmagyarokról kialakult romantikus képbe nagyon jól beleillett a pogány és keresztény szokások ötvöződésének elmélete, amit Solymossy a csekei fejfák esetében még tovább is fejlesztett a XX. század első harmadában.

Balassa Iván nagy temetőkorpuszában írja, hogy „Természetesen azt nem tudjuk, hogy közelebbi, távolabbi rokonainknak volt-e és milyen volt a sírjelük két-három évezreddel ezelőtt. De László Gyula és azóta többen mások megállapították, hogy a több ezer honfoglalás kori sír feltárása után kimondható, hogy fejfát vagy ahhoz hasonlító jelet nem használtak. Az Árpád-kori köznépi temetők ugyancsak azt bizonyítják, hogy fa sírjelekkel nem jelölték ezeket a sírokat.”

Mivel sem a honfoglalás korából, sem a középkorból nem rendelkezünk semmiféle fa sírjelekre vonatkozó adattal, sem a régészet, sem az írott források ilyet felmutatni nem tudnak (a fejfára vonatkozó legkorábbi adat a XVII. század második feléből származik), ezért „…feltételezhetjük, hogy ilyenekkel a magyarok nem rendelkeztek. Ezért nem indokoltak azok a kísérletek, melyek a finnugor, illetve török népek mai, illetve közelmúltbeli fa sírjeleit megpróbálják a mi XIX–XX. századi sírjeleinkkel összekapcsolni. A pusztán formabeli hasonlóság, az emberábrázolás megléte nem ad elegendő történeti alapot a genetikus kapcsolatok feltételezésére.”

A díszítettség „elburjánzása” a fejfákon, a variánsok megjelenése – a magyar népművészet más ágaihoz hasonlóan – a XVIII. század végétől indult virágzásnak. „Ebben az időszakban egy-egy táj faragóművészei, ácsok, részben asztalosok, paraszt faragók kialakították a jellemző gombfa, fejfa típusokat. Egy-egy jelentős mester keze nyomán nagyszerű alkotások jöttek létre, valóságos iskolákat teremtettek. Munkájukat a közízlés nemcsak ellenőrizte, hanem bizonyos mértékig irányította is. A sírjelek jelrendszerét éppúgy figyelembe kellett venniök, mint azt az igényt, hogy a fejfa a halottat képviseli és így bizonyos emberi vonásokat is tartalmaznia kell.”

S ha a csekei fejfák formájával kapcsolatban valóban Nyárády Mihálynak vagy Balassa Ivánnak van igaza Solymossy Sándornak és későbbi követőinek elméletével szemben, akkor sem esik semmilyen „csorba” ezen unikális sírjelek tekintélyén. E fakolosszusok ki tudja, mióta, és ki tudja, meddig hirdetik a csekeiek halottjaikhoz fűződő kapcsolatát, szeretteik emlékezetének megőrzését. S a Kölcsey-sírt felkereső turisták továbbra is elálmélkodnak a temető szépségén, különlegességén, fenségességén. Csak reménykedhetünk abban, hogy a sírkert – hála az utódok bölcs előrelátásának és hagyományőrző tiszteletének – még további évszázadokig őrzi sehol másutt nem létező titkát, s további elmélkedésre ösztönzi az e titkok megfejtésére vállalkozó kutatókat.