Kölcsey a maga birtokán

Teljes szövegű keresés

Kölcsey a maga birtokán
A történelmi véletlen, a rendi szokásjog és a Werbőczyig visszanyúló civil kódex hozta úgy, hogy Kölcsey Péternek és Bölöni Ágnesnek korán árvaságra jutott gyermekei megörökölték a Kölcsey nemzetség Péter és Sámuel által bírt javait, közöttük Álmosd és Cseke egy részét.
Kölcsey Ferenc, a költő feltehetőleg 1814 decemberében járt először Csekén, még a testvéreivel való birtokosztozkodás előtt. A csekei látogatásra készülve, reggeli gyertyafénynél azt írta Álmosdról Kazinczynak, hogy „vidám és gond nélkül” van, „mint az aranykor énekesei”.
Ilyen békés, várakozás teli hangulatban fogalmazódott első, ugyancsak Kazinczynak Csekéről írott levele is 1814. december 4-én: „…vidám csenddel lépek Uram Bátyám elé… Magamról még most semmit sem írhatok, de ha osztályunk megleszen talán fogok róla gondolkodzni, mint lesz az élet hátralévő részét legjobb eltölteni.”
Vallomásos leveléből úgy tűnik, a birtokosztállyal függetlenségét és szabadságát remélte megtalálni, s egy percig sem zavarta, hogy Istene kenyerének nagyobbik hányadát Csekén, ebben a Tisza és Túr közé, erdők mögé bújtatott aprócska szatmári faluban rakta le számára. Abban bízott, hogy itt, ismerősök és rokonok között „tűzzel teljes” lelke megtalálja a harmóniát, s ez majd feledteti, vagy legalább elviselhetővé szelídíti a testi fogyatékossága miatti szorongását.
Kazinczynak már korábban megvallotta állandó gátlásosságának okát: „…külsőm, ezen nyomorult alkotmányú test – írta 1814-ben még Biharból –, mindenre alkalmatlan. Szerfelett puha vagyok, s ezen rövidlátású szem, ezen többnyire zúgó fej azt teszik, hogy félve lépjek minden társaságba, hol nagyon ismeretes emberekre nem találhatok. Enélkül régen kerestem volna itt a vármegyében magamnak hivatalt…”
Ez a „darabos” és „nem nagyon udvarias” ember testvéreinek javait is menteni, magának független nyugalmat szerezni, gátlásait, szorongásait elviselni érkezett Csekére, a világtól nemcsak távolsággal, hanem szapora árvizekkel is elzárt faluba. Olyan világba, ahol Szirmay Antallal szólva a férfiak „magas termetűek, ékes képűek, fekete hajúak, merészek, makacsok, vígak és vendégszeretők”, ahol nem kell messze menni egy kis széptevésért, kártyacsatáért, a szilvórium mámoráért, de még a politikai csínytevésekért sem.
Kölcsey 1815. április 8-án jelentette Kazinczynak, hogy végleg Csekére költözött, de május 30-án már arról tudósítja Kállay Ferencet, hogy „elroncsolt szívvel s eltépett gondolatokkal, ingereltetésben” tölti napjait. A néhány hónappal korábbi optimista várakozás keserűségbe csapott át. Bizonyára köze volt ehhez Kölcsey lelki alkatának, pszichózisának is, de legalább any-nyira a helynek, azt itteni rokonoknak, a közbirtokos tulajdonlási formával együtt járó civakodásoknak, a fizikai és szellemi elzártságnak, a költői érzések és filozófiai gondolatok hétköznapi világgal történő szembesülésének. Homérosz hősei közül, a római auktorok világából, Helvécia iránti nosztalgiából minduntalan belegázolni a vendégmarasztaló csekei sárba, elviselni a föld népének indulatait, az analfabétizmus magas kultúra iránti közönyét, a korcsmák és sertésólak illatát szívni nem jelenthetett léleképítő, vidámságot, optimizmust gerjesztő foglalatosságot a még Kazinczy szentimentalizmusa iránt is igencsak fogékony Kölcsey számára. Talán ezért is történhetett meg, hogy az új költői eszménykép keresése, az új stílus kimunkálása közben évekig nem lépett ki udvarából a költő, hónapokig talán a szobájából sem. Rótta a magányos köröket íróasztala körül, árkosra koptatva szobája padozatát.
Bayle, Fontenelle, Voltaire, Holbach, Goethe, Kant meg Csokonai, Berzsenyi, Virág Benedek, Kisfaludy Sándor, Kazinczy helyett a béresével, kondásával társalogni, bérlőivel, árendásaival civakodni, közbirtokos társaival zsörtölődni, jobbágyait robotra rendelni nem lehetett valami szívderítő élmény az amúgy is túl érzékeny, magányosságra, ugyanakkor gondolati és érzelmi elmélyülésre vágyó, folyton méltó szellemi társat kereső embernek.
Ennek a munkának nem lehet a célja Kölcsey irodalmi tevékenységének értékelése, de nem tekinthet el annak méltatásától sem, hogy Szatmárcseke történeti patináját, máig élő hírnevét annak köszönheti, hogy itt, a Kölcsey-kúriában született meg a Himnusz, a Vanitatum Vanitas, a Zrínyi dala, a Zrínyi második éneke. Itt a Huszt című epigramma, s itt dajkálta világra szerzője a Parainesist.
Cseke köznapi valósága, a megtapasztalt népnyomor, a közbirtokossági tulajdonformával együtt járó gazdálkodás reménytelen viszontagságai, a minduntalan megnyilvánuló nemesi gőg érlelte meg benne a közpályára lépés kényszerét. Az itt megélt élmények és társadalmi viszonyok növelték fel benne a hazaszeretetet, a közösségért érzett felelősséget. Az 1829-ben elnyert megyei jegyzőség, majd az 1832-es főjegyzőség, végül a diétai követség adott Kölcseynek alkalmat arra, hogy országos politikai ügyekben is a legnagyobbakhoz, Wesselényihez, Széchenyihez, Deákhoz, Kossuthoz mérje magát.
Szatmárcseke Kölcsey 1815-től 1838-ig itt honos évei és küzdelmei nélkül egy lenne a kétezernyi magyarországi falu közül. Poros, unalmas, arra fordulni is fölösleges vidéki hely, ahol legfeljebb egy tiszai horgászat, egy szatmári ételkülönlegesség állítana meg néhány különösséghez ragaszkodó embert. Kölcsey itt töltött évei révén azonban nemzeti zarándokhely lett. 1838-tól minden magyarok Mekkája a „szent sír”, mindenkié, akit megérintett életében legalább egyszer a hazaszeretet érzése.
A helytörténeti eseménysorokból úgy tűnik, a kortárs Csekének, a Kölcsey rokonságnak, főleg Kölcsey Mihály unokatestvérnek nem kellett a költő, Kölcsey Ferencnek azonban ahhoz a minden magyarok idejéig példa értékű szellemi, művészi és politikai teljesítményhez, amivel megajándékozta nemzetét, égetően szüksége volt Csekére, a csekei pokoljárásra.
A Kende és Kölcsey família tagjai uralta Csekén a XVIII. század végétől fokozatosan mélyülő konfliktusok elmérgesedésének voltak tanúi a kortársak. A két nemzetség között, ahogyan távolodtak egymástól a vérségi kapcsolatok, úgy növekedtek a feszültségek. Ezt még indokolhatná a két nemzetség között feszülő vallási ellentét, de ugyanez a folyamat figyelhető meg az ugyanazon hitet vallók körén belül is. A szatmárcsekei Kölcsey had egyes családjai már unokatestvéri, még inkább másod-unokatestvéri szinten, olyannyira felnövelték magukban az egymás iránti irigységet és gáncsoskodást, hogy sokszor önmaguk kárára is életben tartották a haragot, a gyűlölködést.
Helytörténészek nem tudnának esetet említeni Szatmárcseke határhasználatával, a belső rend megszervezésével, a tilalmak elrendelésével, az utak, töltések javításával, az erdők élésével kapcsolatban, hogy a nemzetségi tagok valamelyike ellent ne mondott volna a legésszerűbb javaslatnak is, ha az nem tőle származott. A legkisebb szóváltás is évtizedekig tartó perré duzzadt aztán. Az 1800-as évektől nem találunk példát arra, hogy Csekén bármilyen ésszerű kompromisszum megszületett volna.
A község múltját tanulmányozók lépten-nyomon intrikákra, ellenségeskedésekre bukkannak, aminek következtében visszaélések, veszekedések, perpatvarok, tilalomrontások, önkényeskedések bomlasztották a közösséget, s mindez kárára volt az egész falunak. A civakodó Kölcsey–Kende nemzetség tagjai is tisztában voltak ezzel. Ideológiát is gyártottak köznapi értelmezéséhez. A rokonságot gyermekfejjel megítélő Köcsey Antónia tárgyilagosan jegyezte be naplójába: „Azt szokták mondani, hogy a Kölcseyek nem igen jó atyafiak”, de ők tudnak a legjobban együtt mulatni Szatmárban. Amikor pedig Kölcsey Mihálynénak felrótták, hogy férje „nagyon ingerli testvéreit a haragra”, egy vállvonással adta meg a magyarázatot: „minden Kölcsey heves”. A családban azonban szájról szájra járt az a történelmi monda, mely szerint „…még hajdan, mikor egy-egy várért vagy kevesebbért a hatalmas urak sok vért ontottak, egy Kölcsey is hadakozott egy Domahidyval, s megölte azt. Az özvegy Domahidyné pedig megátkozá őt, hogy ne lenne soha egész családjában egyik atyafi a másikkal békében.” (A mondának van alapja: 1352-ben Dománhidai Miklós megöléséért az akkor élt öt Kölcsei testvér kénytelen volt átadni Ököritó és Mácsa birtoka felét – vérdíj gyanánt.)
A mondabeli átok helyett inkább kereshetjük ezeknek a viszályoknak a gyökerét mégis a csekei határ közbirtokossági tulajdonlásában, az évenkénti nyilas osztásban. Ez, bármennyire igazságosnak tűnt is, sohasem sikeredhetett úgy, hogy a nyílhúzók valamelyikének az érdeke ne sérült volna. Hol az egyik, hol a másik család kapta laposabb helyen a szántóját, hol az egyiknek, hol a másiknak járta meg előbb az árvíz a rétjét… Ehhez társult a község hármas igazgatása. Kölcsey Ferenc Csekére költözése után élő valóság volt, amelyre határbírói tisztség is épült, az alábbi földesurak dominanciája Csekén: Kende Pál, majd özvegyen maradt neje, Kende Pálné, Kölcsey Mihály, Gábor és János édestestvére, illetve az ő unokatestvéreik, Kölcsey Ádám és a költő Kölcsey Ferenc birtoklása a falu határában.
Az említettek – több-kevesebb rendszerességgel – családgyűléseket, földesúri gyűléseket tartottak, de ezeken alig-alig születtek egyhangú döntések. Ugyanakkor az általuk bírt, de zálog alatt lévő birtokaikra ezek a döntések, ha megszülettek, akkor sem voltak feltétlenül hatályosak. A családi és földesúri gyűlések döntéseit két községi igazgatási intézménynek kellett volna végrehajtani. Egyrészt a nemesi communitas választott főhadnagyán keresztül a taksásoknak, armalistáknak, akik többségben voltak a faluban. Másrészt a parasztbírón keresztül a jobbágyoknak, zselléreknek, úrbéres szolgálónépeknek. Csakhogy nekik mindig az őket birtokló földesúrnak is engedelmeskedniük kellett. Az pedig alighanem elképzelhetetlen volt, hogy Kölcsey Mihály jobbágyai olyan közös akaratnak engedelmeskedjenek, amellyel szemben uruk éppen pert indított. Az ősi átkot ilyenformán profánabb érdekek licitálták felül.
Ilyen helyzetben majdnem tehetetlen volt a református lelkész és az 1840-es évektől a katolikus plébános is. Éppen Kölcsey Ferenc és Kölcsey Mihály esete példázta, hogy amíg néhány évig tartó harmónia uralgott közöttük, a református lelkész felváltva jelent meg Ferenc és Mihály asztalánál, de mikor konfliktusba keveredtek, a nagytiszteletű úr csak Mihály házát tisztelte meg látogatásaival.
Mindezek együtt folytonos gyanúsítgatásokra, pletykálkodásokra, a másik fél megszólására, a harag, az indulat tüzelésére, szítására adtak okot. Ki törődött azzal, hogy ez az áldatlan huzavona növelte a szegénységet, nehezen elviselhetővé tette az életet Csekén? Az olyan esetek, amelyekből néhányat példának alább röviden bemutatunk, bizonyságául a fentieknek.
Miután a tavaszi jeges ár, majd a nyomában beköszöntő májusi szárazságok több éven át megviselték a falut, 1822-ben Kende Pál – a rokonság támogatását remélve – javasolta, hogy az őszi áradások miatt ugarban maradt földekből – nyílhúzás alapján – szántsanak fel tavaszi vetés alá egy darabot. Földesurak, taksások, armalisták, közbirtokosok, egyház, az adózó lakosság egyaránt támogatta a tervet. Kukoricát, zabot, dohányt, hüvelyeseket reméltek termelni az ugaron lévő, legfeljebb legeltetéssel hasznosítható területen. Kölcsey Mihály azonban ellentmondott Kende Pál javaslatának a neki unokatestvér költő, Kölcsey Ferenc esetleges haszna miatt. Elmaradt hát a lakosság haszna is, és tovább mérgesedett, éleződött a viszály Kölcsey Mihály és Kölcsey Ferenc között.
Csorba Sándor irodalomtörténész a csekei anomáliák egy csokrát már feltárta. A nemesi önzés tipikus példája volt az az 1828-as eset, amikor Szabó József adófizető nemes Borbély Józsefet, Varga József adózó özvegy Kende Pálné földesasszonyát kénytelen bepanaszolni a megyénél, mert azok egy jelentéktelen tartozás miatt egy-egy darab földet elvettek alattvalóiktól, és a belső fundusból is ki akarták őket becsültetni. Ugyanebben az időben Kölcsey János kondását „égtelen Isteni káromlások között” Jakab János és társai verték meg. Földesúr Kölcsey Gábor taksás Varjú Zsigmond ökreit becsülte el törvénytelenül. Kende Pálné Kölcsey Mihállyal akaszkodott össze a Nagy-dombon történt nyilas osztás kapcsán. Kölcsey Mihály sem maradhatott ki a megyénél panaszkodók sorából. Ő az Istvándi határban lévő külső malom molnárát vádolta, amiért az a megáradt Túr vizének szabadon folyását biztosító fokot elzárta, hogy a malom működéséhez felduzzassza a víztározót. Ugyanekkor Varjú Zsigmond indított birtokháborítási pert a testvérei ellen. Kölcsey Gábor földesúr pedig kihányattatta lakótelkeikből Varjú Zsigmondot, Sárát, Évát és Zsuzsannát.
Kölcsey Mihály a gróf Károlyi-ház ellen kezdett visszahelyezési pert, mivel peren kívül nem tudtak megegyezni. Birtokba történő visszahelyezési pert indított nemes Szabó András nemes Sarkadi Zsigmond ellen, Mándy Pál Varjú Zsigmond ellen. Nemes Jakab József és Sarkadi Klára megfellebbezte a Kölcsey Mihályt birtokába visszahelyező per során született ítéletet. Kölcsey Mihály pedig a Kende Pálnéval folytatott perében hozott ítéletet nem fogadta el, ugyanakkor a kancelláriára apellálta a Sarkadi Klára és társai ellen folytatott perét. Nagy Éva Kölcsey Dienes ellen kezdeményezett perújítást. Varjú Mihály pedig az istentisztelet alatt kezdett hangos káromkodásba. Pere csak azért nem jutott a megyére, mert ügyefogyottá nyilvánították, s így felmentették cselekedete következményei alól.
Ezeknél a kisszerű, egyes családokat, nemeseket, adózókat egymás ellen fordító gyűlölködéseknél nagyobb horderejű kérdés volt a Tisza-töltésnek a lakosság egészét érintő leomladozása, a gát sürgős javításra szorult. Ezerölnyit kellett volna megerősíteni, helyrehozni. Ezt a feladatot a falu egymagában képtelen volt felvállalni. Adózók és földesurak a nemesi hadnagysággal együtt folyamodtak segítségért a megyéhez. Kérésük nyomatékosítására panaszt tettek a Túr vizére is. Kifogásolták, hogy a kömörői malomnál szokatlanul magasra emelt gát nagyon megduzzasztotta a vizet, aminek következtében a Túr elöntötte a csekei határt. Ezzel párhuzamosan a közbirtokosok, a „helység mindkét részén levő elöljáróinak rendetlenségeket” panaszolták be, kérvén megyei bizottság kiküldését sérelmük orvoslása céljából. Nagy János bíró az adózók megyei közmunkák alóli mentesítését kérvényezte „a Tisza árvizei által gyakor ízben okozni szokott tetemes káraiknak tekintetéből”. Közben a lakosok egyeteme megismételte a Tisza gátjának megerősítésére vonatkozó kérést.
1828-ban közmegegyezés született arról, hogy adózók és földesurak „mező-bíróságot” állítanak fel a kihágások, kártételek, tilalomrontások megfékezésére. Az öt földesúr – özvegy Kende Pálné, Kölcsey Ferenc, Kölcsey Gábor, Kölcsey János és Kölcsey Mihály – a nemesek főhadnagyával és az adózók bírójával úgy állapodtak meg, hogy évenként többségi szavazattal mindenkor egy esztendőre választják a mezőbírót, s mellé a lakosok közül „hittel kötelezett” kerülőbírót választanak. Ez utóbbi feladatául szabták a kerülők, csőszök ellenőrzését és a mező felügyeletét. Mint a kerülőket, csőszöket, a kerülőbírót is a zöld termésből díjazták volna.
A visszaélések és a túlzott szigor elkerülése okán a tilalomrontásnak két változatát határozták meg. Külön elbírálás alá tartozott a véletlenül, vigyázatlanságból okozott kár, s külön a szándékos. Az elkövetőket is kategorizálták földesurakra, birtokosokra, nemesekre és parasztokra. Ez utóbbiakat – a parasztokat – a bírságolás tekintetéből gazdákra és cselédekre osztották fel. A cselédekre pálcázás, a többiekre pénzbírság várt vétség esetén. Az így beszedett summa egyharmadát a mezőbírónak, egyharmadát a kerülőbírónak szánták. A harmadik részt – a mezőbíróságot vállalni nem akaró büntetéspénzével együtt – valamelyik földesúr őrizte volna esetleges sürgős közszükségletre fordítandó.
A mezőbíró feladatául szabták a büntetések behajtását, végső esetben a járási főszolgabíró előtt lefolytatandó per útján is. A feladatai közé tartozott a vármegyei statútumok és „a józan okosság szerint” a falu és a határ rendjére vigyázni, a község csinosságát, a lakosok egészségét figyelni, hónaponként földesúri gyűlést összehívni, a gátak állapotára ügyelni, azt karbantartatni, a hidakat vigyázni, a vitás kérdéseket eligazítani, szükség esetén a többi földesúrral együtt a vitákat eldönteni, ítéletet hozni.
A mezőbírói intézmény nem csekei találmány. A mezővárosokban évszázadok óta működött, s azon falvakban is messze múltra tekintett vissza, ahol közbirtokossági formában tulajdonoltak nemesi közösségek. Csekén is sikeresen kezdte működését. 1829-ben azonban – éppen Kölcsey Gábor mezőbíróságának évében – Varga József öngyilkos lett. Felakasztotta magát. Állítólag mind a nemesek főhadnagya, mind a parasztbíró észlelte a tragédiát, de nem vágták le a szerencsétlent, nem alkalmaztak élesztési eljárást, amit a megye külön statútumban szabályozott. Sőt a fuldokló emberre rálakatolták az ajtót. Kölcsey Gábor az információkkal Kölcsey Ferenchez sietett, aki a nemesi főhadnagyot és a parasztbírót az elmulasztott életmentésért feljelentette a megyéhez. A nemesi főhadnagy és a parasztbíró azt sérelmezték, hogy „némely földesurak” az öngyilkos embert harangszóval, egyházi szertartással, a temetőbe, nem pedig annak árkába temettették el. A megye bizottságot küldött Csekére, akik kiderítették, hogy Kölcsey Ferenc a bírákat felszólította az akasztott ember kötélről való levételére, Ország Pál rektort pedig felkérte, hogy a segítőkész embereknek a megyétől kapott „tabellák” útmutatása szerint tanítsa meg, miként kell eljárni hasonló esetben. A szerencsétlenül járt embert a földesurak valóban a temetőbe akarták eltemettetni, de a bírák és a falu lakói a tó mellett, sekély gödörbe hantolták el a testet. A földesurak biztatására azonban a halott hozzátartozói átvitték a temetőbe, s egyházi szertartással temettették el, ahol jelen voltak a földesurak is. A megyei bizottság elsimította az ügyet. Sem a földesurakat, sem a bírákat, sem a lakosokat nem marasztalták el.
1831-ben – a történettudomány részletesen feldolgozta – kolera pusztított az országban. Szatmár megyében a járvány első áldozata június 23-án halt meg Csekén, ahol június 27-ig négy áldozatot követelt. A megye tisztikara a katonaság igénybevételével kordont állíttatott fel a megyehatáron, betiltott minden sokadalmat, összejövetelt, vásárt. Eltiltották a tisztségviselőket útlevél kiállításától. Pár nap múlva, amikor főleg a Tiszahát községeiben újabb 21 halottat regisztráltak, lezárták a folyók átkelőhelyeit, széthúzták a hidakat a Tiszán, a Szamoson és a Krasznán. Minden vízen lévő csónakot, dereglyét, hajót, uszályt, tutajt szárazra vontattak.
Szatmárcsekét külön is figyelték. Bugát Pált küldték ki a betegek gyógyítására, de ő csak a falu határáig merészkedett, s szóbeli utasításokkal látta el a falu vezetőit. Nem véletlenül jegyezte meg róla Kölcsey: „megyénkben csúf hírt vont magára”. A megye Cseke szegényeinek élelmezésére megszavazta 63 köböl kukorica kiosztását, és szigorú zárlatot rendelt el.
A lakosok a határba sem mozdulhattak ki. Az ekkor már megyei jegyzőséget viselő Kölcsey Ferenc is Csekén rekedt.
Amilyen váratlanul és pusztítva érkezett a kolera – az első héten hat-hét áldozatot követelve –, olyan gyorsan el is múlt a dühöngése. A megye azonban nem volt hajlandó feloldani a zárlatot. Szeptemberig Kölcsey sem hagyhatta el a falut. A szigorú zárlat következményei kiszámíthatatlannak tűntek. Július 7-én, amikor már nyilvánvaló volt, hogy a településen elmúlt a járvány, nincsenek újabb halottak, Kölcsey Tamásy Lajos igazgató orvostól kérte, enyhítsen a zárlaton. A levél miniatűr rajza a csekei lakosok évszázadokon át alig változó életmódjának: „Tekintetes Igazgató Orvos Úr – kezdte Kölcsey a természetéből fakadó tisztelettel, de a közösségért érzett felelősséggel folytatja –, Járásbeli Fő szolgabíró T. Isaak Lajos úr Csekét annyira elzáratni rendeli, hogy lakójinak a mezei munkák végrehajtására se lehessen kijárni. Minthogy e rendelés T. Uraságod javaslásából tétetni állíttatik: sietek e helység minden Földes Urainak és lakójinak nevbében a következőket előterjeszteni.
Ezer kétszáz főből álló helységet a maga mezejétől elzáratni, minekelőtte az élelemről minden részben szükséges rendelések megtétettek volna, nagy veszély nélkül nem lehet. Mert tudni kell, hogy ezen népesség minden időben máshonnan hozni szokott élettel táplálja magát, és most a piacoktól el lévén tiltva, alig várja, hogy aratása megjőjön… S ha a nép a maga vetéseit felarathatni nem fogja: ki fogja őt, nem már most a bezárás alatt, hanem a kiszabadulás ideje után is táplálni, és vetni való maggal kikészíteni? Ezen pont azonban, mivel itt egész esztendőre szükséges élet úgy sem terem, nem a legfontosabb. Több figyelmet érdemel a szénatakarás, mellynek meggátolására ezen helységet, melly marhatartásból él főképpen, egy pillanatban semmivé fogja tenni? S most annyival inkább, mivel a szüntelen tartó esőzések a Tiszát mindég magas állásban tartják, és ez már tegnap előtt a laposabb helyeket elöntötte; és vigyázat és sebes munka nélkül a határnak minden füvét árvíz alá, az az, tökéletesen haszonvehetetlenné teszi…”
A megye jegyzője, Cseke földesura, Magyarország egyik legnagyobb gondolkodója és költője még ebben a helyzetben is mértéktartó. Csak a lehetségest kéri: „Kérjük… a mezőtől leendő eltiltást s rendeléseit visszavétetni. Különben a Cholera… nem maga, hanem a maga után huzott rendszabások által öl meg bennünket.”
Érhette Csekét kolera, árvíz, ezer egyéb természeti csapás. Mindezek a falu földesurait s talán lakosait sem szelídítették meg. Még eleven lehetett az 1831-es kolera emléke, az elzárás, a Tisza áradása, a szénatermés pusztulása, 1832-ben már ismét egymás ellen acsarkodnak urai. 1832-ben, a megyei tisztújítás után Kölcsey Károly lázította a csekei elöljáróságot Kölcsey Mihály szolgabírósága ellen. Ez a lázítás a most először liberális szatmári tisztikar ellen Bécsből megindítandó vizsgálattal harmonizált, s felerősítette a vesztes konzervatívok Bécsig elhalló panaszát és vádaskodását. Kölcsey Ferenc és a megye frissen megválasztott alispánja, Kende Zsigmond ezúttal Kölcsey Mihály pártjára állt. Amit az unokatestvéri szinten rokon Mihály azzal hálált vissza, hogy 1833-ban, amikor Kölcsey János főerdőbíró és Kölcsey Ádámné – Kölcsey sógornője – majorgazdája között bizonyos ölfák elszállítása miatt káromkodással társult veszekedés robbant ki, Kölcsey Mihály megvádolta a pozsonyi diétán a megyét képviselő Kölcsey Ferencet, illetve sógornőjét, hogy egy kiirtott erdőrészt jogtalanul vettek birtokba.
Kölcsey a földterület korábbi nagyari használóit hívta fel tanúnak, s megüzente Mihálynak, hogy amennyiben sajátjának tekinti az irtást, átengedi azt, csak a kukoricatermést takaríthassa be róla tisztességgel és harag nélkül. Az ellenségeskedés azonban nem csitult. Végül Kende Zsigmond alispánnak kellett beavatkoznia, s ő beszélte rá a Kende és Kölcsey családot, hogy a rokonok közbirtokossági erdejét egy proportionális per keretében osszák meg, s különítsék el mérnöki felméréssel kinek-kinek a tulajdonát.
A diétán munkálkodó Kölcsey örömmel üdvözölte a javaslatot, mert abban reménykedett, hogy végre birtokába veheti saját tulajdonát, s azon okszerűen, haszonelvűséggel gazdálkodhat. Egy ilyen birtokmegosztó és elkülönítő per azonban a felek kölcsönös megegyezése mellett is hosszú időt, olykor éveket vett igénybe, és igen költséges volt. Ismerve a Csekén uralkodó viszonyokat, nem sok jóra lehetett számítani.
1833-tól egyébként nemcsak a közbirtokossági erdők tulajdonosi arányban történő felosztása merült fel, hanem a határ regulációja, a szántók, rétek birtokosonkénti elkülönítése is szóba került. Kölcsey szorgalmazta ezt, s követi munkája közepette is figyelemmel kísérte a fejleményeket. 1834-ben levélben ajánl békés egyezkedést Kölcsey Mihálynak, de mert minden figyelmét és energiáját lekötötték a diétai viták, a jobbágyok önkéntes örökváltsága körüli küzdelmek, Kölcsey Mihály pedig a Szirmay György lemondásával megüresedett szamosközi járás főszolgabírói állását pályázta meg, őt a választási előkészületek foglalták le. Ezért a csekei arányosító és birtokelkülönítési per lassan haladt. 1836-ra azonban az erdők, szántók és rétek elkülönítésén már túljutottak. Közben Kölcsey – máig azon kevés képviselők egyike, aki a meggyőződésével összeegyeztethetetlen politikai fejlemények miatt – lemondott a diétai követségről, hazatért Csekére, folytatta megyei főjegyzői hivatalát, és gazdálkodott.
A határreguláció és birtokelkülönítés reményt keltett benne, s tőle szokatlan optimizmussal tekintett a jövőbe. Érzéseiről és terveiről Szemere Pálhoz írott levelében számolt be. A ritkuló és rövidülő baráti leveleket polgári pályájának gondjai mellett „az újdonat új gazdasági rendszerrel” mentegette. Elégedetten nyugtázta, hogy „a proportionális… pörnek vége, tavaszvetéseim új birtokomba fognak vettetni”. Leveleiben többször is visz-szatért a gazdálkodásában előállt új helyzetre. Az „…itt végbement reguláció – írta 1837 áprilisában –, s azzal együttjáró körülmények pénzben és időben megszegényítettek… A miénk itt temérdek bajok és kedvetlenségek közt ment keresztül; s minden kiállott gondjaim mellet is, sok örömöt nyertem általa; s ha élek, bizonnyal még sokkal többet nyerek. Tiszta és kirekesztő bírtok tulajdonosává lenni, magyar közbirtokosnak előre nem képzelt örömöt ád. Mert a közös birtok csak álbirtok, csak áltulajdon… És tudod-e, hogy a birtoktagosítás engemet egyszerre gazdálkodást szerető emberré tett? Én most földeim osztályozásával, míveltetésével, s baromtenyésztéssel foglalatoskodom. Most én juhaim és sertéseim szaporítására nagy gondot fordítok; birtokomat körülárkoltatom, szilvafákat nagy gonddal plántáltatok…”
A lelkesedés és reménység azonban nem sokáig tartott. A csekei rokoni és emberi viszonylatok közepette nem lehetett jövőt építeni. De szóljon maga Kölcsey, ezúttal Bártfay Lászlóhoz írott levelében: „Ami házi körülményeimet illeti, azok a tavaszzal kedvező kilátást ígértek. A commassatio nálunk végbement, s ezáltal a közbirtokosság veszélyeiből kiemelkedve, gazdaságomat örömmel kezdém folytatni: valóban, ha semmi ellenséges eset közbe nem jön, kétszáz holdat meghaladó vetéseim, s gyönyörű kaszállóim, melyek legrosszabb termésben is másfélszáz szekér szénát adandók valának, szép jövedelmet fogtak volna nyújtani. Egyik közbirtokos társunk irígysége, fellázasztván a helységet, minden vetéseimet s kaszállóimat végképpen elpusztította, nemcsak, hanem ugarlás és őszi vetésben is megakadályoztatott, úgyhogy a szó legbetű-szeréntibb értelmében két egész évre termés és jövedelem nélkül vagyok hagyva…”
Nem történt más 1837 nyarán Csekén, mint a „csekei lázadás”. Kölcsey Mihály irigységből, embertelen gonoszságból „ördögi düh következtében” fellázította a falu lakosságát. Ráhajtatta a csordákat, kondákat, juhnyájakat Kölcsey Ferenc, Gábor és János vetéseire, szénarétjeire. Tönkretétette a termést, megakadályozta, hogy ősszel nyugodtan vethessenek az említett birtokosok. A költő anyagi veszteségeit és kétségbeesését Bártfay Lászlónak írta meg: „lelkem és testem egész ereje megkívántatik, hogy házamat kitarthassam, most, midőn jövedelmem egész forrása semmivé van téve; s mégis a veszteség miatt kénytelen vagyok házamnépe tartásától kezdve, a sertés és tyúk számára megkívántató utolsó szem tengerit is pénzen vásárolni”.
A lázadás, a Kölcsey-javak tönkretétele nem maradhatott következmények nélkül. Az intézkedések azonnal megtörténtek. Az Uray Bálint alispán vezette vizsgálat megállapította, hogy Kölcsey Mihály közbirtokos a tagosítást jóváhagyó 1836. évi rendeletet s az azt jóváhagyó kancelláriai „végrehajtási utasítást” félremagyarázta, s június 10-én az adózó lakosokat és a nemeseket erőszakosan fellázította. Az általa felzendítettek rablásokat, károkozásokat követtek el, s a hatóságokkal is szembefordultak. Figyelmen kívül hagyták a nemesi főhadnagy és a parasztbíró intését, ellene szegültek a főszolgabíró intézkedéseinek, megtagadták a földesúri szolgálatokat. Zenebonázásukkal továbbra is fenyegetik a vagyon- és közbiztonságot. Cselekedeteik más településekre is átterjedhető zendüléssel fenyegetnek.
A vizsgálat megállapításait és anyagát gyorsfutár vitte a kancelláriára, kérve azt, hogy az 1837. augusztus 10-re összehívandó megyegyűlésig hozza meg döntését, és azt juttassa el Nagykárolyba. Korda Péter tiszti ügyészt pedig utasította a megye, hogy „az erőszakoskodás és lázzadás fő szervezője”, Kölcsey Mihály ellen indítsa meg a büntetőpert. Korda Lőrinc járási főszolgabírót kirendelték, hogy a lakosság hangulatáról és a közállapotokról hivatalos jelentést tegyen. Kováts Sándor volt főjegyzőt csendbiztosok, pandúrok és nyolc tartományi katona és egy szakasz sorkatonaság kíséretében – tizenöt tagú törvényszék élén – Csekére küldték „statáriális hatalommal” felruházva. A megye tisztikara Vécsey Miklós főispánt is értesítette az eseményekről és a megyei tisztikar döntéséről, kérve sürgető hozzájárulását a történtek tisztázásához, a bűnösök megbüntetéshez.
A kancelláriára felküldött íratok nyomán várt válasz késlekedett. A megye azonban tette a dolgát. A lázadásban és felbujtásban vétkesnek talált tizennégy csekei nemest augusztus 22-re rendkívüli törvényszék elé idézték, tizenöt lázadó adózót csendbiztosok és pandúrok a megyei fogházba kísértek. Kölcsey Ferenc főjegyzői panaszlevelének a továbbítását megtagadó két jobbágyot 24-24 pálcaütéssel fenyítették. A kevésbé bűnös nemeseket a megye rendes törvényszékére idézték be. Mindezen intézkedések újabb zenebonát szültek. A lakosok szidalmazták a nemesi főhadnagyot, az adózók sértegették a parasztbírót. A nemesi főhadnagyot a helyi nemesi gyűlés le is váltotta, új főhadnagyot választva helyébe. Korda Lőrinc felmérte a károkat. Kölcsey Ferencnek kilencezer-nyolcszáz forint volt a vesztesége.
Végül megérkezett a kancellária végzése is. A zenebonázók ellen kemény fellépést követelt, de a tagosítás és arányosítás munkálatait megsemmisítette, mert az adózók földjeinek kiadását nem találta a törvényekkel összhangban lévőnek. Kölcsey Mihályt bűnösnek nyilvánították, s vele szemben a törvényes eljárás lefolytatását jogszerűnek ítélték.
Uray Bálint helyettes alispán megbízást kapott a károk behajtására, azzal az utasítással, hogy kísérelje meg a felek békességes megegyezését, de ha ez nem sikerülne, vegye zár alá a károkozók vagyonát, amíg azok az okozott kárt meg nem térítik.
Az ügy rendezése elhúzódott. A feudális jogszolgáltatás lassúsága miatt az 1838. augusztus 27-re összehívott megyegyűlés napirendjére tűzték a károkozással és kárigények kielégítésével kapcsolatos döntések meghozatalát. Kölcsey azonban ekkor már halott volt. 1838. augusztus 24-én visszaadta lelkét az Úrnak, hagyva a világi dolgokat és emberi dühöket a maguk végtelenül igazságtalan medrében csordogálni.
Kölcsey Mihály és az általa felbujtogatott, rendkívüli és rendes törvényszék elé idézett nemesek, a fogházba kísért adózók és hozzátartozóik, a zenebonában résztvevők, ezért kártérítésre kötelezettek bizonyára nem rendültek meg a költőnek a perrel is összefüggő halála miatt. Nem tudni, a Kölcsey rokonság mit érzett. Köcsey Antónia bizonyíthatóan megrendült, s őszintén elsiratta kora legnagyobb magyar gondolkodóinak és költőinek egyikét, ezt a végtelenül szelíd embert.
Kölcseyt 1838. augusztus 25-én eltemették. A jóérzésű értelmiségiek, vallási, felekezeti hovatartozás nélkül meggyászolták, elsiratták. Nagyságát, rendkívüli szellemét, humanizmusát tisztelték, és ezt publicisztikában, tanulmányokban kifejezésre is juttatták. Szatmár megye a költőnek, volt főjegyzőnek, diétai követnek a haláláról értesítette mindazon törvényhatóságokat, amelyek Kölcseyt táblabírájukká választották. Csekén azonban zajlott tovább az élet. Behajtották az adókat, a kár megfizetésére kötelezték a zenebonázókat, letöltötték büntetésüket a fogházra ítélt adózók, lefolytatták pereiket a nemesek, új főhadnagyot a nemesek, parasztbírót választottak az úrbéresek, és folytatták küzdelmüket egymás és a természet erői ellen.
Ha a falu lakossága hamar meg is feledkezett a költőről, Szatmár megye – bár a politikai élete végzetesen konzervatív irányba fordult – nem tagadta meg a nemzeti liberalizmus egyik zászlóbontóját, Kölcsey Ferencet. A megyeház tanácskozó termének falára megrendelték hajdani főjegyzőjüknek és az 1832–1836-os országgyűlésen diétai követüknek az arcképét. Megyegyűléseken ismertették az ország számos vármegyéjének Kölcsey nagyságát méltató átiratát. Idő teltével maguk a csekeiek is felismerték, hogy községüket, veszekedős, torzsalkodós létüket, önzésüket és irigységüket, jobbra, emberségesebb létre jogos életüket Kölcsey Csekén eltöltött évei emelték be a magyarság köztudatába.

A költő pecsétjének viaszlenyomata

A Kölcseyek leszármazása XVIII–XIX. század (Gábor Júlia után)

Einsle eredeti festménye Kölcsey Ferencről, báró Kende György tulajdonában (1938)

A Kölcsey telken álló Kende-kúria magtára 1889 utánról (elbontották)

A Kölcsey Ferenc által adományozott úrasztala.
Körirata: • T[ekintetes]. N[agyságos]. N[em].Z[etes]. KÖLTSEI • FERENTZ UR • A MAGA KÖLTSÉGÉ • VEL TsINÁLTATTA •

A költő első síremléke (1854)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages