Harcban a vízzel, élvezve gyümölcseit
Harcban a vízzel, élvezve gyümölcseit
A szatmári Tiszahát hét települése közül – Csécse, Cseke, Kisar, Milota, Nagyar, Becs, Kóród – hatnak a neve személynévből keletkezett magyaros névadással. Csak Kóród elnevezését eredeztetik a nyelvészek a -d képzős életunt, elszikkadt növényi szárból. Az említett hat település – közöttük a helynevek törzskönyvezésekor a Szatmár megkülönböztető jelzővel egyedített és lokalizált Cseke is – a honfoglaló nemzetségek, nagycsaládok szállásterületéből szerveződött faluvá. Talán éppen úgy, ahogyan azt az itt birtokos Kölcsey saját nemzetségéről vallotta: „A nemzetség s a megyeiek elejétől fogva úgy hitték, hogy eredetünket Ázsiából vesszük, s javainkat ex prima occupatione et divisione regni birjuk.”
E könyv első fejezetei szólnak a Csekén megtelepedők XVI. századig felívelő történetéről. Azt azonban hozzá kell tennünk, hogy a falu társadalmi és településszerveződési energiája – fel egészen a XIX. század közepéig – nem tudta kikristályosítani azt a szabályozott belső telekrendszert s az ezek területéhez arányosított szántó- és rétjárandóságot, amit mértékadó szabványként vizsgál a rendi korok törvényszerűségeit firtató történetírás. Ez Szatmárcsekén még Mária Teréziának sem sikerült.
A telki állományt szabályozó és számszerűsítő geometriai formáknak – a telekkönyvezett tulajdon kényszerű elfogadásáig – Szatmárcsekén mindig útját állta a Tisza és a Túr. S talán még e két, szeszélyesen kanyargó folyónál is hathatósabban az a viszonylag nagyszámú közép- és kisnemesség, amely Csekén mindig jelen volt, s tagjaik a korán megavasodott szabadságideához, az évszázados úzusokhoz minduntalan Árpád népének vereckei hősiességére hivatkozva formáltak jogot. Fundusaikat a falu belterületének árvíztől kevésbé látogatott magaslatain foglalták el, a domborzati jellegzetességektől függő utcákat, közöket, tereket hagyva telkeik szomszédságában.
A falu kétutcás településszerkezete csak a XVIII. században formálódott ki, de a fundusok mérete ekkor sem követett semmiféle rendszert. A jobbágyok másfél–négy, a házas zsellérek legalább egy pozsonyi mérő nagyságú beltelket használtak, s többségüknek alig volt nagyobb a telkükhöz tartozó szántója, rétje, mint a fundusa. Természetesen ezeknél a zsellér- és jobbágyfundusoknál sokkal nagyobbak voltak a középnemesi telkek, a kúriák s a hozzájuk tartozó, évenként nyilas osztással művelés alá vett szántók, rétek.
Szatmárcseke – ha rövid időre olykor-olykor egy-egy arisztokrata, zászlósúr, országnagy be is birtokolt határába, fundusaiba – többnyire közép- és kisbirtokos nemeseknek a tulajdonában volt. A középkor századaiban bizonyára jó familiárisai lehettek a mindenkori országnagyok valamelyikének, talán a somlói vagy az ecsedi Báthoriaknak, a Perényieknek. De a nemesi vármegyét a hatalmukba adó Hunyadiak korától megerősödtek annyira, hogy 1848-ig önálló rendként tartották kezükben a megyei igazgatást és igazságszolgáltatást. A diétákon is meghatározó befolyással rendelkeztek, s világlátásukat, öntudatukat, büszkeségüket ehhez a helyzethez igazították.
Birtokaik és a gazdálkodásuk modernizálása helyett szívesebben hagyatkoztak az aranybullára és annak ellenállási záradékára. Szatmárcsekének a kora újkortól – talán néhány évtizedet kivéve – 1849-ig mindig ilyen urai voltak. Az országnagyok és főméltóságok között kell megemlítenünk a Báthoriak somlói ágából Istvánt és Andrást, magát Werbőczyt, a Perényieket, a gúti Országhokat. A kevésbé híres nemesek közül 1544-ben Muchey Pál, Nagyváthy János és Rácz Miklós, 1559-ben Horváth György, 1561-ben Fekete Balogh János, 1577-ben Kubinyi László és Pongrácz Zsigmond, 1592-ben Thardy Vörös Orbán, 1594-ben Wukityevich István kaptak benne részbirtokokat, de valójában törzsökös birtokosai a falunak a Kölcsey és a Kende família tagjai voltak. Ők határozták meg Szatmárcseke sorsát. Mindkét família az ősi foglalás jogán tartott igényt Csekére, s uralták is a községet több-kevesebb állandósággal a rendiség korában mindvégig. A XVII– XVIII. században részbirtokokat tudhattak a magukénak a gróf Rhédey, a Pongrácz, az Isaák, a Gulácsy, a Fáy família, de ők igazán mély nyomot nem hagytak a település életében.
Szatmárcsekét északról az S kanyarokat bőséggel cifrázó Tisza határolta, olykor több tucat holdnyi gyümölcsöst, rétet vagy szántót szaggatva át a túlparti Badaló vagy Tarpa határához. A Tisza évenként többször felküldte áradó vizét nemcsak a falu kaszáló mezejére és szántóföldjeire, de a lakóházak lábaihoz is. Nem szűkölködött a vizek árasztásával a Túr sem. Nyugatról az Eszenyő-erdőnek, délről a Liget-erdőnek a Túr által mocsarasított talajú, áthatolhatatlan rengetege tolakodott be a település hat és félezer holdnyi határába. Keletre is ott voltak a mocsárerdők, a Tisza és a Túr vize táplálta mocsarak. Szekerek, lovasok, gyalogosok előtt alig, csak a messze kalandozó tekintet előtt nyitott távlatot a láthatár, hogy a szemlélődő ember rácsodálkozhasson a máramarosi bércekre.
A honfoglalástól vagy már évezredekkel korábbtól Kölcsey haláláig olyan romantikus és vadregényes volt Szatmárcseke és környéke, amilyennek a község e mindmáig legkiemelkedőbb lakója láttatta barátjával: „A körny, melyben lakom – írta Kállay Ferencnek –, el van dugva szem elől, szép, de vad s felette magányos. Egyfelől a Tisza foly, másfelől a Túr, mely itt amabba szakad, s minket a torkolatban hagy laknunk. Egyfelől nagy erdők körítnek, másfelől nyílás esik, s láthatárainkat a máramarosi bércek határozzák.”
Emberkéz ezt a vadont átrendezni, a hasznon munkálkodó akaratának vágya szerint alakítani a rendiség századaiban képtelen volt. Ahhoz országos összefogásra, mindenre odafigyelő, mérnöki pontosságú központi irányításra, s persze töméntelen mennyiségű pénzre lett volna szükség. Mindennek hiányában a föld népe ha egy-egy darabkáját megművelhette a határnak. Megkaszálhatta az árvíz kímélte szénafüvet. Felszánthatott, búzával, rozs-zsal, árpával, zabbal bevethetett néhány vékásnyi, egy-két pozsonyi mérő alá valót a határ egy-egy porongosabb emelkedőjén. Ültethettek a lakosok néhány tucat almafát, egy-két kertnyi szilvát, s imádkozhattak Istenhez, hogy az árvíz betakarítás előtt el ne rabolja megélhetésért végzett fáradozásaik gyümölcsét. Szerencsésebb volt azonban, ha hagyták, hogy a természet elvégezze a maga dolgát, s a Tisza szegeiben, a holtágak kerítette szigeteken alma-, szilva-, körtefát, diót neveljen, bokrosítsa a mogyorót, növelje a makkot adó tölgyeseket, azokban a gombát, szedret, epret, málnát, gyógynövényeket, hogy ezek áldásaival a communitas megszabta rend szerint éljenek. Az árvíz nyolc-kilencszáz évig mindennapos vendég volt Csekén. Olyannyira, hogy alig volt lakosa, aki csónakot ne tartott volna. Ezt a „töméntelen vizet” emlegették leginkább káraik között az úrbérrendezéskor maguk a lakosok is. Kétfordulós határukban „kivált a laposabb szántóföldeket meg szokta csapni az árvizes időkben a Tisza árja… – mondották. – A kaszálóréteket is meg szokta nyomni ugyan a Tisza vize árja, s néha a kaszált rendjeiket és boglya-szénákat is felvészi.” Cseke szántóföldjeinek, kétszer kaszálható rétjeinek, fában gazdag erdejének, gyümölcsöseinek dicsérete mellett a rendszeresen visszatérő árvizeket hangoztatta Vályi András is 1796-os ország-leírásában: „szántóföldgyeit a víz el szokta önteni, és réttyeit is elborítja néha”.
Mióta ember lakta a tájat, évenként beírhatták volna az idők könyvébe Köcsey Antónia naplójegyzetét: „Több hetek óta vagyunk már árvízzel körülvéve ismét. Az idén tán már harmadikszor… Szinte minden felől vízzel vagyunk körülvéve, nagy esőzések után Tiszánk annyira megáradt, hogy az egész határt elborítá, s a faluba is bejött. Ablakainkból nézve sajátos, s ezért érdekes alakot vőn a vidék. Zuhogva halad udvarunk előtt a víz, keresztül rajta híd, melynek csak igen kevéssé látszanak lábai, messze, igen messze csak vízözönt láthatni, melyből fák, bokrok és sövények tűnnek fel, néhány házak épp a víz szélén vannak, kívül esnek ugyan a vízből, de a falaikat verdesi a hab…”
Ez a szántóvető-foglalkozásra mostoha körülmény okozta, hogy Cseke lakói a Tisza és a Túr szabályozásáig megélhetésüket az állattartásra, az erdőszerűen tenyésző almásokra, szilvásokra, a réteken és a Tisza szegeiben, zugaiban felnövekvő körte- és diófák termésére, az erdőlésre, a zsákmányolásra, gyűjtögetésre építették, és mindvégig csak másodlagos szerepet játszott megélhetésük előteremtésében a gabonatermelés.
A rendiség korában mindvégig két nyomásban művelt csekei határban a szántóföldek és a rétek mindkét fordulóban – a vízrajzi viszonyok miatt – apró darabokban voltak szétszórva. 1774-ben erről a falu szolgálónépei így vallottak: „…ezen helység határjában lévő parasztok szántóföldeik között nem sok találtatik egy köblös, vagyis két posonyi mérővel bévethető, hanem három s két vékás, vagyis másfél és egy posonyi mérő alá való holdakból állanának nagyobb részint. Azért akiknek felesebb szántóföldeik vadnak is hold számra, az határnak két fordulójában nem bírnak többet 41-36-28-26 és 20 posonyi mérővel bévethetőknél.” Ennek egy-egy esztendőben természetesen csak felét vethették be, a másik fele nyomásban maradt. Azt állataikkal legeltették vagy takarmányt kaszáltak rajta a teleltetéshez.
Hasonlóan apró darabokban voltak szétszórva a rétek is: „…kaszálló réttye hasonlóképpen, akinek bővebben vagyon is, ugyan a két fordulóban legfeljebb 26-22-18 s 15 embervágó vagyon. Azon kaszállóiknak némely részin kaszálhatnak sarjút is.” Ezekhez az apró parcellákból összeálló nyolc-tíz-tizenöt pozsonyi mérős paraszti külsőségekhez hasonlítottak a bent lakos nemesi udvarházak földesúri parcellái is, legfeljebb a jobbágyok által művelteknél háromszor-négyszer nagyobbak voltak, s a nyílhúzáskor övék volt az első nyíl, ők határozták meg, hol kezdjék a szántók, rétek kiosztását.
A Tisza és a Túr ilyen rakoncátlan viselkedése közepette szinte észrevétlenül köszöntött Csekére a kora újkor, amiből a lakosság legfeljebb annyit érzékelt, hogy megszaporodtak a fegyverbe öltözött férfiak, egyre többet emlegették a hozzájuk közeli ecsedi várat, és az ugyancsak közeli Szatmár alatt megsokasodtak az ellenséges hadak. A papok pedig egyre gyakrabban gyülekeztek Csengerben, Erdődön, Szatmárban az igaz hit felett vitázni. A XVI. század első felében azonban a csekeieket még jobban kínozta a malária, többet pusztított közöttük a himlő, vörheny, skarlát, egy-egy járvány alkalmával a pestis, mint Szapolyai János vagy I. Ferdinánd katonasága. De a törökök nem zaklatták még őket. A falu lakossága is kevesebb volt annál, hogy jelesebb hitújítók pápát és Rómát átkozó prédikációikkal az ő lelküket akarták volna megnyerni Luther vagy Kálvin tanainak. Vívta hát Cseke lakossága a maga áldatlan harcát a természettel, s használta annak ajándékait. Az évszakok ritmusára felfűzött életük megszokott rendjét legfeljebb egy-egy emberi tragédia, egy jelesebb családi esemény, például valamely rangosabb esküvő vagy egy új nemes birtokba iktatása s olykor-olykor a decimátorok, portális adóösszeírók falura szállása zavarta meg. Ezek a „csodák” azonban csak egy-két-három napig tartottak, aztán jött a víz, elárasztotta a rétet, a szántómezőt, megringatta a boglyákat a szérűn, megcsapkodta a házak küszöbét.
Máskor érett a szilva, az alma, főzni kellett a lekvárt, aszalni a szilvát, susinkázni az almát, főzni a pálinkát, megmeríteni a hálót a Tiszában, kifogni a csíkot az erekből, ecetet készíteni a vadgyümölcsből, begyűjteni a diót, a mogyorót. Meg kellett kaszálni a rétet, megszántani mindenkor hat ökörrel a két-három pozsonyi mérőt befogadó szántót, bevetni, majd nyáron learatni. Fát kellett dönteni, vágni, tűzre, épületre, szerszámoknak, szekereknek, kerekeknek, vesszőt sövénynek. Tutajt kellett készíteni, azt faedényekkel, dongákkal, zsindellyel, gyümölccsel, aszalvánnyal, lekvárral, pálinkával megrakni, s indulni vele le a Bodrogközbe, békésebb időben Szolnokig. Be kellett fogni a szekerekbe, susinkát, almát, aszalt szilvát, lekvárt, sulymot vagy szilvapálinkát vinni a debreceni vásárba, csíkot Beregszászba, Munkácsra. Hajtani a sertéseket a fehérgyarmati, mátészalkai vásárokra, a tinókat, üszőket, fejős- és meddő teheneket a kisvárdai, munkácsi, beregszászi vásárokra. Olykor sót is lehetett szekerezni a tiszaújlaki, vásárosnaményi sóházból akár Debrecenig is. Nagykárolyban meg lehetett venni télire a hiányzó búzát, rozsot. A csekei embernek, mert nem a szántóvető-tevékenység volt a főfoglalkozása, mindig piacoznia, vásároznia kellett. Ez volt életének a rendje.A XVI. században a község lakói még nem voltak sokan. Megfértek a telkek és háztartások a falu belterületén, a porongokon. 1549-ben Cseke tíz földesura 71 háztartásnak, mintegy 350-370 embernek parancsolt. A legtekintélyesebb földesura ekkor a falunak Báthori András volt, akinek ugyan csak nyolc háznép szolgált, amelyekből kettő volt teljes erejű, tehát hat ökröt fogatoló, öt háznép az átmenetileg elszegényedett jobbágyok közé soroltatott. Őket egy dominális bíró fogta össze és mozgósította az inspektor, gazdatiszt vagy számadó parancsának megfelelően. Báthori Andrást rangban, országos tekintélyben Perényi János követte, akinek azonban Csekén egyetlenegy szegény jobbágy szolgált.A két zászlósúr mellett 1549-ben nyolc középnemesi família is birtokolt Csekén. Közöttük néhány rangosabb, akik közül gyakran kerültek ki szolgabírók, alispánok Szatmár megyében. Közöttük ekkor a legtekintélyesebb Kölcsey Ferenc, akinek Csécsén, Csekén, Fülesden, Kölcsén, Milotán és Nagyszekeresen 99 háznép engedelmeskedett, ebből Csekén élt 27. Tíz teljes erejű, tehát hat ökörrel rendelkező, tizenhat szegényebb háznép, akik csak kalákában összefogva szánthattak és fuvarozhattak. Az ő szolgálataik összehangolásáért, Kölcsey Ferenc parancsainak a közvetítéséért és végrehajtásáért volt felelős a dominális vagy földesúri bíró, aki más szolgálattal nem tartozott, az uraság kúriájában, illetve majorságában élt, tőle kapott élelmet és ruhát is, háznépével együtt.A Kölcsey család mellett a Kende famíliát kell kiemelnünk, a hozzájuk tartozók közül 1549-ben négyen éltek Csekén. Kende Máté földesúri bírója négy egész erejű és tizenegy átmenetileg elszegényedett jobbágyot igazgatott az ura óhajainak megfelelően. Ferencnek, Gáspárnak és Andrásnak azonban csak egy-egy elszegényedett jobbágy szolgált a szokásoknak megfelelően, alighanem csak zsákmányolható javakkal, kulinárékkal, konyhára valókkal, esetleg jószágok teleltetésével, tűzifával, hallal, csíkkal, gombával gazdagítva uraik bevételeit.Földesúri bíró fogta ösz-sze Szepessy István két egész erejű és öt szegény, illetve két újonnan telekre ült, összesen kilenc jobbágyi sorsú háznépét. Földesúri bírót tartott két egész erejű és két szegény háznépéhez Bogáthy István is. A földesurak sorát Csekén Székely László zárta, akinek egy elszegényedett jobbágy szolgált itt, hasonlóan a többi szegényebb alattvalókhoz.Az 1549-ben Csekén élt 71 háztartásból ötnek a feje földesúri bíró volt. Összesen húsz család rendelkezett teljes igaerővel, 44 háznép átmenetileg két vagy annál kevesebb igavonót tudhatott a magáénak, s két család frissen telepedett meg a faluban. Zsellért, majorsági szolgát, bérest, cselédet, iparost nem találtak az összeírók. Puszta telket sem. Ez utóbbi adatok arról tanúskodnak, hogy még a Csekén bent lakós földesurak sem majorkodtak.
A község pecsétje 1789-ből
)
A Kende család márványcímere a római katolikus temetőben volt kriptáról
Cseke az I. katonai felmérésen (1782–85)
A Kölcsey család fából faragott, színezett címere a református templom ülőpadján
