Nagyközséghez csatolt kisközség
Nagyközséghez csatolt kisközség
A Bach-korszakban, az 1849 után bevezetett új közigazgatási rendszer a dadai járást megszüntette, s Szabolcsot a hozzá tartozó Kisfalud pusztával az akkor újonnan szervezett nyíregyházi járásba osztotta be a szomszédos Timárral és Balsával együtt. Az országra kényszerített Habsburg-abszolutizmus az 1850-es évek végére válságba jutott, s azután, ha korlátozottan is, de 1861-től mind a törvényhozásban, mind pedig a közigazgatásban az 1848 előtti állapotokat állították helyre. A helység visszakerült régi közösségébe, a dadai járásba.
Az 1870-es évek elején a járást nagy területe miatt három – alsó, közép- és felső – részre osztották. Szabolcs ekkor a középsőnek lett része. Az 1876. évi XXXIII. törvénycikk, mely a törvényhatóságok területét rendezte, már csak két – alsó és felső – dadai járást különböztetett meg. Ettől kezdve Szabolcs a felső járáshoz tartozott.
Közigazgatási érdekesség, hogy ezekben az években még nem volt állandó székhelye a járásoknak, a központ a szolgabíró lakása és települése. Biztosan tudjuk, hogy még 1876-ban is, Szabolcs vármegye területének rendezésekor, a dadai részjárás székhelye Szabolcs község volt, élén Dobozy Ferenc szolgabíróval. Elődei révén került a korábban Szabolcson birtokos Tőrös család öröksége a Dobozyak birtokába. A XIX. század elején Tőrös Juditot Dobozy Antal vette feleségül, s a szabolcsi birtokrészt örökölte Dobozy Ferenc, majd a későbbiek során eladta a helybeli Filep (vagy Fülöp) zsidó családnak, attól a Szabó család (Szabó Antal balsai gazda) vette meg a házat és a birtokot, a később csak Szabó-udvarnak nevezett belsőséget, összesen 109 katasztrális hold földet.
A jobbágyfelszabadítás utáni falusi társadalmi viszonyokról az 1860-ban összeállított lelkészi és tanítói díjlevél pontjai adnak felvilágosítást. Ezek szerint a település lakosságának alsó rétegét a jobbágyfelszabadítás előtti házatlan zsellérek és feleséges szolgák alkották, akik akkor 27-en voltak. Felettük a 31, házzal bíró zsellér állt, majd a 13 féltelkes gazda következett, akiknek birtoka egyenként 12 és fél hod szántót, kaszálót és legelőt jelentett. Ők együtt végezték mind az egyház, mind pedig a falu fuvarral járó és kétkezi munkáit. A helyi társadalom legfelső szintjét pedig az egykori földesurak alkották, birtokuk nagyságától függetlenül. Az 1860-as évek második felében a község jegyzője Nagy Sámuel volt.
Az 1871. évi XVIII., majd az 1886. június 27-én szentesített XXII. törvénycikk rendezte az ország helységeinek státusát, s a településeket helyzetük és lakóinak száma alapján városokra, nagy- és kisközségekre osztotta fel. Szabolcs továbbra is a kisközségek között maradt ügyeinek intézésére a törvények által meghatározott elöljáróságot állítva fel. A községi képviselő-testületet tíz fő alkotta, akik közül ötöt választottak, öt pedig a legtöbb adót fizető polgárok közül került ki. Az elöljáróságot a bíró, a másod-, vagy törvénybíró, a jegyző, a két községi esküdt és a körorvos alkották. A későbbiek során az ügyek szakszerűbb vitelére és egyfajta takarékosságra is törekedve a központi irányítás Szabolcsot Balsához rendelte, s a két település ügyeit egy közös jegyző intézte, akinek illetményét arányosan fizette a két falu. Ez a „nagyközséghez csatolt kisközségi”, később körjegyzőségi rendszer egészen 1950-ig működött.
1876 tavaszán nagy árvíz pusztított a faluban, óriási kárt és még több munkát okozva Dobozy Ferenc szolgabírónak.
Az 1880-as népszámlálás adatai szerint Szabolcson száz lakóházban 651 ember élt, akik közül 337 a református, 180 a római katolikus, 106 a görög katolikus, kettő az evangélikus, 25 pedig az izraelita vallást követte. A lakosság egyharmada, 205 fő tudott írni és olvasni. A reformátusoknak helyben volt az anyaegyházuk, a római katolikusok az újvencsellői, később vencsellői, a görög katolikusok a timári, az izraeliták előbb a gávai, majd a tiszaberceli egyházukhoz tartoztak, a gyermekek azonban mindnyájan a helységben működő református iskolába jártak. A település utolsó postája és távírdája 1863-ban még Tokajban, az 1870-es években már Rakamazon volt. Az 1890-es helységnévtár postatakarékpénztárt és postamester által kezelt postahivatalt is említ a faluban, bár nem sokáig, mert 1898-ban már mind az anyakönyvi kerület, mind pedig a posta Balsán működött.
1886 májusában himlőjárvány söpört végig a vidéken, a járásorvos május 24. és június 28. között az iskolát is bezáratta, így az év végi vizsgákat csak július 10-én tartották az iskolában. Az új tanévre készülve Tomory András lelkész a templom előtti kertrészt ajánlotta fel faiskola céljára, hogy ott a gyermekek az oltás, szemzés tudományát is elsajátíthassák a tanító irányításával.
Kegyeletteljes és szép kétnapos ünnepséggel köszöntötte a honfoglalás ezredéves évfordulóját a falu és a tanulóifjúság 1896. május 9–10-én. Bár a vármegye közgyűlése még 1895-ben elhatározta, hogy a megye nevezetesebb településein emléktáblákkal, emlékoszlopokkal tiszteleg az ősök előtt, a nyíregyházi emlékoszlopon kívül egy sem készült el arra az évre. Így aztán Szabolcs lakossága is a várban aznap ültetett diófa tövébe, egy olajosüvegben helyezte el az ünnep közepette a falu néhány papírlapon összefoglalt történetét 1896. május 10-én. Nem sokkal később, 1896. október 13-án a vármegye őszi rendes közgyűlésén a megyei millenniumi bizottság előterjesztette javaslatát a felállítandó oszlopok és táblák anyagára, szövegére. Ennek előtte már a pályázók közül a közgyűlés Gerenday Antal és fia budapesti síremlékmű-gyárának pályázatát fogadta el. Gerenday két variációt, egy egyszerűbbet és egy sokkal díszesebb tervet adott be. A közgyűlés, valószínűleg anyagi okokból, az első terv mellett döntött. Az emlékbizottság javaslata alapján „A szabolcsi vár tetejére állitandó emlékoszlop gyanánt az I. számú pyramis alaku, 5 m. magas sóskuti terméskőből, kőből faragott diszitménnyel, s a felirathoz carrarai márványtáblával 2 méter széles talapzattal 895 frt. árban és ehhez a 40-ik számú kerités minta 398 frt. árban elfogadtatik.”
Ekkor véglegesítették az oszlopra kerülő feliratokat is, melyek némi módosítás után az alábbiak szerint kerültek megfogalmazásra. A főfalon: „A honfoglaláskor / pihenő, / 1092-ben / országgyűlési / tanácskozási / helye volt / a magyaroknak / e vár.” A hátfal felirata így szól: „SZABOLCS / Honfoglaló vezér és / SZENT LÁSZLÓ / KIRÁLY / Emlékül emelte / Szabolcsvár. m. közönsége / 1896.” Az oszlop jobb és bal oldalára egy-egy idézet, Leövey Sándor versének részlete, került: „Elmult egy ezerév, / Annak állj, mint őre, / És légy buzdító jel, / A munkás jövőre!”, illetve: „Hirdesd, mig a világ, / Hirdesd, mig napja tart, / Hogy helyén találja harcz, / Munka a magyart!” A kovácsoltvas kerítést négyszer négy méteres nagyságban feketére festve és lakkozott kivitelben ajánlotta a vállalkozó.
1897. május 15-én már állt az oszlop a földvár sáncának gerincén, s a háromtagú megyei ellenőrző bizottság megállapítása szerint a terveknek teljesen megfelelően és díszes kivitelben. Aprócska gondként jegyezték fel, hogy az oszlop a függőlegestől néhány centiméterre észak felé dől, s félő, hogy az alapozás esetleges ülepedése után az a szög tovább nőhet, de ez a jóslat szerencsére nem következett be.
A megyei közgyűléssel egybekötött fényes ünnepségről így számol be a Nyírvidék:
„Szeptember 7-ikére hirtelen ősziessé vált az idő, s hideg őszi esőben indult el Nyíregyházáról külön vonat, hogy az ünnepélyen résztvevőket Rakamazig szállítsa. Kevéssel 10 óra előtt érkezett meg a vonat az állomásra, ahol mozsár-lövésekkel fogadták az érkezőket, akik az ott várakozó fogatokra ülve, szakadó esőben indult meg a hosszú kocsisor, elől a vidék bandéristáival, Szabolcs felé. 11 óra volt, midőn az összes kocsik a Mudrány-féle kastélyhoz, mely most az ev. ref. egyház tulajdona, megérkeztek. Rövid készülődés után a közönség megindult a közeli földvár felé, amelynek legmagasabb pontján a hatalmas kőoszlop felállíttatott, ellátva az ünnepélyes alkalomra lobogódísszel, s megkoszorúzva. A kőoszloppal szemben, a földvár másik oldalán volt felállítva a deszkasátor, ahol a rendkívüli vármegyei díszközgyűlés végbemenendő volt. Ez alatt elállott az eső is és mintegy 2000 főre menő közönség foglalt állást a sátor körül, amely alatt a vármegyei bizottmány tagjai gyülekeztek.”
Az ünnepély a szabolcsi és balsai népiskolás gyermekek énekével kezdődött, majd Tomory András lelkész mondott imát. Ezután a vármegye főispánja, báró Feilitzsch Berthold nyitotta meg a rendkívüli közgyűlést, üdvözölte a megjelenteket, éltette az ősi magyar alkotmányt és az uralkodót, majd dr. Jósa András tartott igen színes és érdekes felolvasást a vár történetéről.
Előadása után Kornis Ferenc országgyűlési képviselő tartotta a hivatalos ünnepi beszédet, ám az ő felszólalása „…épen e tendencziája miatt, a jelen volt nagy közönségben – kivétel nélkül – a legnagyobb visszatetszést szülte, mert ez ünnepélyen Kornis Ferencz képviselő úrnak nem az volt a megbizatása, hogy a napi politikai kérdések fölött nézetét – ha mindjárt kerületének egy községében ment végbe is az ünnepély – elmondja, hanem az, hogy ezer éves történelmi multunknak ezen a megszentelt helyén, a honfoglalás nagy politikai gondolatának és keresztül vitelének dicsőitésére, nemzeti fennállásunk annyi sok féle politikai áramlatok között megért második ezerévének küszöbén nagy ősünk: Szabolcs vezér emlékezetének állitott oszlop előtt a vármegye közönségének kegyeletét az ősök iránt – tolmácsolja” – háborog a lap.
E félresikerült beszéd után Mikecz János alispán – többszöri zajos éljenzésekkel megszakított beszéd kíséretében – adta át az emlékoszlopot a községnek, melynek nevében Veress Ferenc képviselő-testületi tag válaszolt, s vette át az emlékművet. A díszközgyűlés berekesztése után Dömötör György nyíregyházi római katolikus segédlelkész szavalta el dr. Járossy György alkalmi versét, melynek címe: A szabolcsi várban. Az ünnepélyt a tiszaháti dalárda szép éneke zárta, majd a jelenlévők visszatértek a faluban felállított sátorhoz, ahol a közebéd várta őket.
„…Ebbe azonban már beleszólt az idő. Hatalmas zápor eredt meg s még hozzá sem ült a társaság a felteritett asztalokhoz, a sátor gyékény tetején keresztül az eső bezuhogott a sátor belsejébe. Emiatt aztán természetesen az egész közebéd meg lett zavarva. Legnagyobb részt esernyő alatt, a közönség sebtiben jóllakott, s aztán mindenki igyekezett a fogatokhoz, hogy minél előbb visszajuthasson Rakamazra. Ez volt az oka, hogy a banketten egyetlen tószt sem mondatott.”
A tudósításhoz az újságíró még azt tette hozzá, hogy az alispán Leövey Jenő árvaszéki jegyzőnek ez alkalomra írott szép költeményét, melynek végsorai díszítik az emlékoszlopot, a vármegye költségén kinyomtatta és az ünnepélyen szétosztatta. Megemlítette továbbá, hogy a szép megemlékezésen Hajdú, Ung és Zemplén vármegye, valamint Debrecen városa is képviseltették magukat.
Az 1897. október 5-én készített végelszámolás szerint az ünnepség a vármegyének 1514 forint 89 fillérjébe került, melyből a legnagyobb tételek Steihardt Vilmos tokaji vendéglős 684 forintos közebéd számlája, a deszkabódék 450 forintos költsége, a különvonat indításának költsége és a vármegyei hajdúk 71 forintos viteldíja, valamint a szabolcsi elöljáróság által tett kiadások – 157 forint – megtérítése volt. Az ebéd és a különvonat díjából végül is 340 forint 50 fillér megtérült, így a végleges mérleg 1174 forint 39 fillér volt.
A XX. század eleji nagy kivándorlási hullám Szabolcsot sem kerülte el, bár a mértéke jóval kisebb a megyei átlagnál: a Mudrány-hagyaték parcellái sokat segítettek a nincstelenek itthoni megélhetésében. Az 1904-es megyei útlevél-nyilvántartó adatai szerint az összesen kiadott 2878 útlevélből mindössze ötöt kapott szabolcsi (Peimli Mátyás, Horváth János, Kozma József, Kolába István, Leffler György). 1907-ben az akkor tetőző megyei kivándorlási hullám 5362 kiadott útleveléből is csak nyolcan kértek innen kivándorlási útlevelet Fiumén át Amerikába (Grill Károly, Vagner János, Bihari Erzsébet, Erdős József, Pataki István, Kozma Józsefné és leánya Kozma Julianna, akik a családfő után utaztak, valamint Csáthi Mária).
Ezért volt meglepő a falu egyházi és világi vezetői számára, hogy 1908-ban, amikor a megyében „csak” 3353-an kértek útlevelet, Szabolcsban rekordot döntött a kérelmezők száma, tizennégyen akartak és távoztak Amerikába (Sánta Antalné, Magyar Balázs, ifj. Csáthi Ferenc, Kolába István, Komlósi Istvánné, Pataki Istvánné, Bonyicziczki Mihály és József, Sajgó József, Halászi György, Kiss Ferenc, M. Kovács István, Ujfalusi János és Grill János), ki férje, apja után, ki az útlevél egy éves lejárta után hazatérve ismét visszament, kit pedig a hírek csábítottak a meggazdagodás, a jobb élet felé. Ekkor hozta az egyháztanács azt a rendeletét, hogy akik Amerikába távoztak, a Mudrány-hagyatékból földet nem kaphatnak bérletbe, vagy ha a bérlet idején távoztak, az itthon maradottaktól is elveszi az egyház a bérletet. Ennek a kemény intézkedésnek volt is foganatja, mert 1910-ben már csak heten kértek kivándorlási útlevelet a vármegyétől (Horváth József, Kiss János, Morvai Pál, Hornyák József, Vaszil Julianna, Kahu Emánuel és Kristóf Sándor).
A XIX. század végén és a XX. század elején Szatmári József és Nagy János váltották egymást a községi főbírói székben, 1908-ból ismerjük a jegyző, Horváth Gyula nevét is.
Az 1907-es helységnévtár adatai szerint a 103 lakóházban akkor 670 lélek élt és művelte a község 2147 holdas határát. A körjegyzőség székhelye Balsa, ahol az utolsó posta is volt, az utolsó távírda és a csendőrőrs székhelye pedig Rakamaz.
Az 1910-es megyei almanach a következőket jegyezte fel a községről: „Kisközség, lakosainak száma 670. Körjegyzőség Balsa. Nagy János főbíró, Tomory Dezső ref. lelkész, Toka Károly ref. tanító.” A község belszervezetéről, a tisztségviselők fizetéséről az 1908-ban elfogadott és a vármegye által is jóváhagyott községi „szervezkedési szabályrendelet” ad értékes információkat: „…Szabolcs község a törvény által reá ruházott teendőket saját erejéből teljesíteni nem lévén képes, a végből mint kisközség Balsa községgel körjegyző tartásra szövetkezik… A község képviselő-testületének 12 tagja van, kik közül 6 választott, 6 pedig adója után nyeri jogosultságát… A községi elöljáróság tagjai: főbíró, másod-, vagy törvénybíró, a két községi esküdt, a pénztárnok, a körjegyző, a körorvos… Segéd és szolgaszemélyzet: jegyzői írnok, halottkém, két községi éjjeliőr, községi szülésznő, egy kisbíró (községi szolga)…”
Ez a szabályrendelet az illetményeket is meghatározta. Eszerint a községi bíró fizetése évente nyolcvan korona, a törvénybíróé, aki egyben közgyám is, húsz korona, a körjegyzőé ötszáz korona, az esküdteké tíz-tíz, a pénztárnoké száz és a körorvosé kilencvenkilenc korona. A jegyzői írnok 244 koronát, az éjjeliőrök nyolcvan-nyolcvan koronát, a kisbíró, aki egyben postaküldönc is, százharminc koronát kapott, ő viszont ezenfelül még lakást is a községházán, a halottkém tizenkét, a szülésznő pedig száz koronára számíthatott, ezenfelül minden községi hivatalnoknak járt a falun kívül végzett hivatalos munkája után a napidíj.
1909. január 30-án halt meg Tapasztó Pál, az utolsó 48-as honvédek egyike. 1896-ban még az alábbi 48-as honvédek éltek Szabolcson: Bányász János, Csegei Mihály, Czikó András, Dankó György, Dankó Imre, Pap István, Szkiba András, Tapasztó Pál – mind közvitéz és napszámos.
1914 nyarán kitört a nagy háború. A balkáni tűzfészkekről szállongó híreket bizonyára ismerték a szabolcsi lakosok is, a hivatalos propaganda pedig módszeresen hangolta rá a közvéleményt a bűnös Szerbia elleni megtorló hadjáratra. Az 1914. július 31-én elrendelt általános mozgósítás már hazafiúi lázban égve találta a falu népét. Megmagyarázhatatlan lelkes hangulat lett úrrá mindenkin. A katonakötelesek közül többen azonnal bevonultak csapattestükhöz magukra öltve a mundért. Szabolcs vármegye akkor a császári és királyi VI. hadtest, illetve a magyar királyi III. honvédkerülethez tartozott, melynek alakulataihoz indultak augusztus elején a szabolcsiak is. Legtöbbjük a munkácsi 11. honvéd gyalogezred munkácsi és ungvári, a szatmári 12. honvéd gyalogezred szatmárnémeti, valamint a szintén munkácsi császári és királyi 65. gyalogezred zászlóaljaihoz vonultak be, de voltak a faluból a nyíregyházi császári és királyi 14. huszárezredben, a nagyváradi 37. közös gyalogezredben és a losonci 29. vadászzászlóaljban is. Nyolcan a császári és királyi hadseregben, heten pedig a Magyar Királyi Honvédségben szolgáltak.
A kezdeti lelkesedés hamar elfogyott, amikor a súlyos harcokról, a veszteségekről érkeztek a híradások, s az itthon maradottak élete is egyre nehezebbé vált. A világháború öt esztendeje alatt a falu is lerótta a maga véradóját, az 1929-ben kiadott megyei összesítés szerint a falu hősi halottainak száma tizenöt fő. Az 1990-évek elején felállított első és második világháborús emlékoszlopon tizennyolc név szerepel, ennek oka, hogy a késői utókor ide írta fel az 1919-es harcok katona és civil áldozatait is. Ezen a névsoron tizenhárom katona szerepel, kettő valamilyen módon lemaradt, egyikük, Soplák János ugyan tiszalöki születésű, de szabolcsi lakos volt. (Az első világháborús emlékművön szereplő névsort lásd a Függelékben.) A falu első hősi halottja minden bizonnyal Muszbek István rakamazi születésű, 31 éves, nős, 65. gyalogezredbeli honvéd volt, aki Ravaruszkán, 1914. szeptember 13-án esett el.
A tizenöt hősi halottból kilencen harminc éven aluliak voltak, ketten pedig már elmúltak negyvenévesek. A szabolcsi katonák harcoltak Galíciában, Bukovinában, az olasz és ismét az orosz hadszíntereken, a legnagyobb veszteségeket 1915-ben Galiciában, 1918-ban pedig az olasz és orosz frontokon szenvedték, 1915-ben hat, 1918-ban pedig három hősi halott volt a faluból. Álljon itt a nevük: Cserés Sándor gyalogos, Cserged István honvéd, Daku József honvéd, Halász György honvéd, Karakó István gyalogos, Kádár József szakaszvezető, Pristyák Kiss József tizedes, Koizs György honvéd, Morvai Pál honvéd, Muszbek István gyalogos, Pallai János gyalogos, Peimli István gyalogos, Peimli Mátyás honvéd, Somplák János vadász, Vaszil Gyula huszár.
Az elhúzódó háború az otthon maradottaktól is súlyos áldozatokat követelt. A bevonultak munkaerejét nélkülözve nehezen mentek a mezőgazdasági munkák. Ráadásul 1915–16-ban bőven hullott csapadék, 1917-ben viszont nagy aszály pusztított. A termelés országosan visszaesett, egyre kevésbé fedezte a szükségleteket. Az első hadikölcsönből mind a község, mind pedig az egyház jegyzett, ez utóbbi négyszáz koronát a Szabolcs– Balsai Hitelszövetkezetnél. 1918 tavaszán már a VIII. hadikölcsönnél járt az ország. 1918. május 18-án Tomory Zoltán községi főbíró és presbiter jegyzett ebből tízezer koronát.
Már a második háborús évben felszólították az egyházakat a harangok hadicélokra – beolvasztásra – való átadására. A szabolcsi egyház az 1915. szeptember 5-én tartott presbiteri és egyházközségi gyűlésén úgy döntött, hogy a kisebbik, a XVIII. századból származó és kissé hibás hangú harangját adja át ingyen, csak a balsai vasútállomásra szállítás költségeit kéri. A másik, az 1906-ban öntött nagyobb, hárommázsás harangját viszont megtartja, mert az jó és szép hangzású.
A harangért 1917. március 28-án délután érkezett meg Gyapay Árpád hadnagy mint harangrekviráló biztos. Parancsa szerint a nagyobb és jobb harangot kellett elvinnie, és ez ellen hiába tiltakozott a lelkész, azt vitték el, a kassai császári és királyi katonai parancsnokság pedig ezerkétszáz korona kártérítést fizetett érte. A harangot március 30-án délután szerelték le, majd Tomory Dezső lelkész szép imával vett tőle búcsút, s másnap reggel Szatmári József főgondnok szállította át a balsai kisvasúti állomásra. Hamarosan az orgonasípokra is sor került. 1918. július 11-én jelent meg a lelkészi hivatalban id. Kerékgyártó István debreceni orgonaépítő, aki a Magyar Szent Korona Országainak Fémközpontja Részvénytársaság rekviráló megbízottjaként lefoglalta és leszerelte a régebben általa épített orgona 21 sípját. Négy nap múlva az összesen húszkilónyi csomagot Balsára szállították, majd Budapestre küldték vasúton. A háború után újra jelentkezett id. Kerékgyártó István, de a román megszállás miatt a helyreállítás nem kezdődhetett meg. 1919 júliusában viszont a vörösök ágyútüzében az orgona jelentősen megrongálódott, időközben Kerékgyártó István megrokkant, megvakult, s így az egyház 1921. november 29-én a Várady Miklós és Társa orgonaépítő céggel között szerződést a hangszer rendbehozatalára, a sípok pótlására, a megmenthetők tisztítására, javítására, összesen 21 250 korona értékben. A munkával 1922. február 20-ára készültek el. 1915 végén a hadba vonultak otthon maradt családtagjainak segélyezésére Csáthi Ferenc és neje Kemény Julianna kétszéűázötven koronát küldtek, amit Trenton városában gyűjtöttek. Ugyanakkor Erdős József és felesége, Papp Julianna szintén Amerikából ötven koronát küldtek hasonló céllal, és tizenhat koronát az úrasztalára.
Az őszirózsás forradalom idején jelentősebb események nem történtek a faluban, kivéve, hogy november elején egy éjjel a frontokról hazatért és szélnek eresztett katonák Tomory Zoltán főbírót meglepték. Bort és cigányt követelve hajnalig mulattak, majd továbbmentek. Ekkoriban itt is – mint sok helyen másutt – megalakult a szociáldemokrata párt, melynek vezetősége 1919 márciusában azzal a kérvénnyel fordult az egyháztanácshoz, hogy akiknek a Mudrány-tagban két holdnál több bérleményük van, a két hold feletti részt azoknak adják, akik még földdel nem bírnak. Ezt a javaslatot az egyháztanács magáéva tette, s Csombók Ferenc még azon az ülésen kijelentette, hogy egy hold földet átad Iski Ferenc részére. Felajánlását az egyháztanács „jóleső érzéssel” vette tudomásul. A faluban egyébként 141 földigénylőt írtak össze.
A Tanácsköztársaság kikiáltása után, március 23–24-én a faluban is megalakult a munkástanács, de sok ideje nem maradt az intézkedésekre, mivel alig egy hónap múlva már feltűntek az országot megtámadó román csapatok előőrsei. A megszállás után aztán jelentősen kivette a részét a falu a megpróbáltatásokból. Először 1919 április végén vált a település rövid ideig hadszíntérré, amikor a Tokaj felé visszavonuló vörös csapatok kisebb-nagyobb csetepatékba, tűzharcba keveredtek a megszálló román katonasággal. Április 28-án az itt védekező 1. vörös hadosztály alakulatai átkeltek a Tisza jobb oldalára, s így teret engedtek a mögöttük felvonuló, majd tartós védelemre (esetleges újabb támadásra) berendezkedő román 16. gyaloghadosztály egységeinek. Mindez azonban eltörpült a júliusi vörös ellentámadás mellett.
Az 1919. július 13-án kiadott parancs szerint a III. vörös hadtest főerejének, az 1. hadosztálynak, melyet a 2. vörös dandár 21. gyalogezredével is megerősítettek, Tokajnál kellett átkelnie a Tiszán és Szabolcs–Rakamaz körzetében kellett hídfőállást foglalnia. Tőle balra, a 3. vörös dandár egyik ezredének Szabolcs, valamint Balsa között kellett átjönnie a folyón, majd úgyszintén Rakamaz felé támadnia.
1919. július 20-án délben a vörös hadsereg III. hadtestje, benne az 1. hadosztállyal, Tokajnál átkelt a Tiszán, és az esti órákra megszállta Szabolcsot. Két nap múlva egy román hadosztály próbálta visszaszerezni – sikertelenül – a tokaji hídfőt, az ellentámadás után a vörös hadsereg július 23-án Gáváig jutott el. A másnapi – ismét sikertelen – román kísérlet után a III. vörös hadtest készen állt a korábbi feladat, a Nyíregyháza elleni támadás végrehajtására, de a Tisza mögé való visszavonulásra kapott parancsot. A hullámzó harcokról, a nagy ágyúzásokról így ír az 1919. augusztus 10-i presbiteri jegyzőkönyv: „Lelkész meghatva tesz jelentést azokról az elszomorító eseményekről, melyek egyházunkat, főként összes egyházi épületeinket érték az itt lefolyt háború alatt 1919. év július hó 20–21. és 22. napján… A község lakói ez alatt a három nap alatt különösen sokat szenvedtek a két, sőt három oldalról is jövő ágyú tűztől. Az ágyútüzet a magyar vörös gárda zúdította reánk! S ebben a nehéz ágyú tűzben összes egyházi épületeink lövéseket kaptak, megrongálódtak! Legnagyobb kár szép templomunkat érte. Hét lövés érte e szent épületet. Egyik lövés harangunkat lőtte szét és némította el! A másik a templom északi oldalán a tetőt, mennyezetet és az orgonát tette tönkre. Egy harmadik lövés az északi oldalon a szószék mellett ütötte át az 1 méter 10 cm falat és az úr asztalát is megrongálta.
A többi lövések pedig a templom délnyugati tetőzetét, mennyezetét és falazatát rongálták meg erősen. A tanítólak és különösen melléképületei szenvedtek sokat a 15-ös gránátsrapnelektől!… A lelkészlak középső legnagyobb szobáját pedig 1919. év juli. 21-én egy 15-ös gránát találta és tette tönkre, főként a lelkésznek ebben a szobában levő bútorait! Az a kár amit egyházunk e három nap alatt szenvedett, legkevesebb 75.000 kor., azaz Hetvenötezer koronára tehető!…” Azt is elmondta a lelkész, hogy az ágyúzás megszünte után egy román katona őt a parókián majdnem agyonlőtte, amikor július 21-én a falut visszafoglalták. A vörös hadsereg 27-éig tartotta a települést, majd Tokaj felé elvonultak. Az ágyútűzben Csáti Mihály és Csegei János (presbiter, kurátor és jó nevű ács) vesztették életüket.
A sikertelen tiszai offenzíva után a visszavonuló vörös csapatok nyomában a románok is átlépték a Tiszát, s megindultak Budapest felé. Ez annyiban könnyítette meg a falu helyzetét, hogy az addig figyelőnek használt toronyból az őrség leköltözött, a katonai célokra használt templomot, iskolát és más középületeket kiürítették, s a pünkösd óta betiltott istentiszteleteket augusztus közepétől újra meg lehetett tartani, ősztől pedig az iskola is működött.
A templomot augusztus 13-ára kitakarították, az istentiszteletek rendjét – harang híján – dobszóval tették közé. A romok eltakarítása után kezdődhetett volna a helyreállítás, de mind az egyház, mind a lakosság tragikus szegénységbe került a román és vörös fosztogatások után, úgyhogy egyelőre a Nyíregyházi Takarékpénztár Egyesülettől csak hatezer koronát vettek fel a legszükségesebb renoválási költségekre. A falut ugyanakkor tizenkétezer koronás kölcsön terhelte, melyet a román katonaság élelmezésének biztosítására volt kénytelen felvenni.
A bádogozást a templomban és a parókián Kaszás György nyíregyházi mester végezte, s szeptember végére készen is lett a 3800 koronás munka. Az ácsmunkát Kovács József rakamazi mester készítette (1900 koronáért), az üvegezéseket Grünstein József nyíregyházi mesterrel végeztette az egyház. A kőművesmunkákat Tótpápai berceli kőműves vállalta. A megnövekedett költségek miatt az egyház gyűjtést rendezett, melynek eredményeként 2247 korona jött össze, ebből ezerötszázat Tomory Dezső, Tomory Zoltán és özvegy Tomory Andrásné adtak. Ezenkívül a lelkész kétezer, a főbíró ezer koronát adott kölcsön a munkákra, és Toka Károly illetményéből is kétezer koronás kölcsönt nyújtott Tomory Dezső egyházának.
Az 1920-as évek második felének többnyire vármegyei kezdeményezésű beruházásai jótékony hatást gyakoroltak a falura is. 1925 végére végére épült meg a Rakamaztól Timáron át vezető út, mely Szabolcsot és Balsát kötötte össze a járás székhelyével, Gávával. (Korábban a falutól jóval délebbre haladt el az a másodrendű út, mely Rakamazról indulva ért Gávára.) 1927-ben a villamos világítás is eljutott a településre, bár kezdetben csak a módosabbak és a közintézmények engedhették meg maguknak a villanylámpa luxusát. Szintén abban az évben napi kétszer forduló autóbuszjárat kötötte össze Gávát, Rakamazt, valamint Tokajt a már megépült új úton.
Ezt a járatot a tokaji Dőry báró kezdeményezte, s a Nyíregyháza Vidéki Kisvasutak Igazgatósága tartotta fenn, ám e vállalkozás hamarosan kudarcba fulladt.
Már 1925-ben szó volt a kisvasút meghosszabbításáról Balsától egészen Rakamazig, de a közben lévő községek – Szabolcs és Timár – erre nemigen óhajtottak pénzt költeni, s az akkori gávai főszolgabíró, Olchváry Pál csak azt tudta naplójába bejegyezni: „Az érdekelt községek adakozásra nem hajlandók, így nem lesz egyhamar ez a vasút kiépítve.”
Neves vendégei voltak ezekben az években a falunak. 1925. október 26-án gróf Csáky Károly honvédelmi miniszter mint a választókerület képviselőjelöltje látogatta meg Szabolcsot, Vass József népjóléti miniszter és a megyei előkelőségek kíséretében. Kortesbeszédének megtartása után Tomory Zoltán, aki a második világháború végéig a község főbírója is volt, látta őt vendégül. Egy év múlva már mint megválasztott képviselő ismét meglátogatta kerületét, akkor Tomory Dezsőnél volt az ebéd.
1927. július 26-án érkezett a földvár alá az a gödöllői leventecsapat, melyet vitéz dr. Endre László gödöllői főszolgabíró vezetett. A százhúsz fős csapat Záhonyból indult három nagy tutajon és Szegedre tartottak. A várat Tomory Dezső lelkész mutatta meg nekik. 1929. május 14-én Páll Gyula nagykállói állami reálgimnáziumi tanár és nyolcvan-kilencven növendéke látogatta meg a földvárat. Most is Tomory Dezső volt az idegenvezető, majd a három tanárt ebéddel vendégelte meg, az ifjúságnak pedig a helyben főzéshez negyven kilogramm burgonyát, valamint fát adott. 1929. október 6-án (vasárnap) a Magyar Turistaegyesület nyírségi osztálya kilencven nyíregyházi felsőkereskedelmi iskolai növendékkel és tanáraikkal együtt érkezett a földvárhoz.
Az egyházközségi iktatókönyv 1930. április 23-án kelt, az érkezett küldeményeket listázó rovatában az alábbi beírások szerepelnek: „két év előtti szives vendéglátásomra emlékezve Móricz Zsigmond kis regényét megküldi”. „Szíves figyelmét megköszöntem levélben.” Július 5-én Tomory Dezső lelkész még az alábbiakat fűzte ehhez: „Inkább magánügy.”
„Így innen kivétetett!” 1930-ban jelent Móricz Zsigmondnak az Ebéd című novellája, melynek alapötlete az 1928-as látogatásakor született.
A községi emlékezet szerint Móricz Zsigmond azelőtt is járt már Szabolcson, de ez a novella igencsak felkavarta a kedélyeket mind a községben, mind a Tomory-házban. Az az ebéd, amit az évente egyszer, aratás táján a megyei és járási egyházi, világi előkelőségeknek adott a lelkész, déltől általában másnap hajnalig tartott, bőséges és finom fogásokkal Vasi Józsefné Tóth Margit szakácsnő jóvoltából. Azonosíthatók az ebéden részt vett személyek is. A novella vége – amikor a község bikája által megtiport csordást a lelkészlak udvarára behozzák, s az ott a jelenlévők előtt kiszenved, a házigazda, Tomory Dezső azt találja mondani: „Az istenit ennek a csordásnak, ennek is így kellett parádéra csinálni. Elrontotta az ebédet” – nagy felháborodást váltott ki, annyira, hogy állítólag Tomory Dezső be is perelte Móriczot, ám a bíróság az alkotói szabadságra hivatkozva elutasította a keresetet. Akárhogy is történt, az biztos, hogy azután Móricz már nem járt többet Szabolcson.
A vár azonban mint turisztikai látványosság egyre csak vonzotta a látogatókat, akiket a legtöbbször változatlanul Tomory Dezső vezetett, s a vendéglátás sem maradt el. 1930-ban ott táborozott a sárospataki 763. sz. Sztáray Mihály cserkészcsapat, mely levélben mondott köszönetet a lelkésznek mindazért a sok szeretetért, mellyel elhalmozta a cserkészeket, s a Martini Miklós teológus szerkesztette Tábori hírek egy példányát ajándékozták neki.
1932 nyarán Ortutay Gyula gyűjtött népballadákat a faluban. 1934 nyarán a kisgazda és lovas levente távlovaglás résztvevői érintették Szabolcsot. A megyei előkelőségek kísérte csapat vitéz Horthy István nyugalmazott lovassági tábornok vezetésével június 13-án érkezett Balsa felől a faluba, majd tagjai a földvárat látogatták meg, ahol Olchváry Pál nyugalmazott főszolgabíró és Tomory Dezső fogadták őket. A csapatban magyarok mellett lett, holland, svéd és amerikai lovasok is voltak. A látogatás után a távlovaglás résztvevői Tokaj felé indultak tovább.
1940-ben az elöljáróság új tűzoltólajtot és a kisbírónak egy kerékpárt vásárolt, hogy a faluhoz akkor tartozó hat tanyát könnyebben és gyorsabban elérhesse. Az időközben kitört második világháborúba Magyarország 1941 nyarán kapcsolódott be, az elsők között frontra küldött alakulatok között ott volt a nyíregyházi magyar királyi Hadik András 4. honvéd huszárezred is, soraiban a szabolcsi katonákkal. A háború idején a faluból főleg ebbe és a szintén nyíregyházi székhelyű magyar királyi II. Rákóczi Ferenc 12. honvéd gyalogezredbe vonultatták be az újoncokat és a tartalékosokat, akik a gyalogezreddel és annak ikerezredével, a 42-kel, megjárták a Don-kanyart, majd 1944 tavaszától a Kárpátokon túl, Galíciában, azután a Kárpátok erődvonalaiban: a Hunyadi-, a Szent László- és az Árpád-vonalban, végül pedig már hazánk földjén igyekeztek – eredménytelenül – feltartóztatni az orosz gőzhengert.
A huszárok is kivették részüket a világháborúból, ők 1944 nyarán a hazától messze, Belorussziában, a Pripjaty-mocsarak környékén keveredtek először harcba a reguláris orosz erőkkel, majd a nyíregyházi lovashadosztály hazaszállítása után, 1944 őszétől a Duna–Tisza közén, a fővárosban, végül a Dunántúlon vívtak egyenlőtlen, halogató harcokat a szovjet csapatokkal.
Azt nem tudjuk, hányan vonultak be a faluból a háború során a honvédség alakulataiba, ismerjük viszont a hősi halottak nevét (lásd a Függelékben). A községben felállított hősi emlékművön két női név is szerepel: Balogh Juliannáé és Kurta Borbáláé, ők az ágyúzások áldozatai. Vencel Bertalan honvéd, a 21/III. zászlóalj 7. századának katonája, 1942. november 7-én Kologyezsnojénál kapott halálos lövést, és Sirokiban temették el. Sírjelszáma: 4592. Kandrács Ferenc honvédet a 4/II. huszárosztályból 1944. szeptember 14-én a lengyelországi Zielonkában temették el. Pallai Gábor őrvezetőt ugyanazon a napon Tordánál helyezték örök nyugalomra, Nagy József tizedes 1944. december 29-én az esztergomi helyőrségi kórházban hunyt el.
A front 1944 október végén érte el a falut, lakosságát a visszavonuló német csapatok addigra kitelepítették. 1944. november 2-án reggel négy német katona a tornyot minden előzetes értesítés nélkül felrobbantotta, majd Timár felé távoztak a szinte üres településről. A községbe a 4. román hadsereg II. hadtestéhez tartozó alakulatok vonultak be: egy jó hónapig állt a Tisza mentén a front. A szemben lévő oldalon a magyar 24. gyaloghadosztály, benne a nyíregyházi 12. gyalogezred ásta be magát, az őket támogató tüzérség is nyíregyházi alakulat, a 22. tábori tüzérosztály volt.
A harcokról így ír Huszár László őrnagy, a 12/II. zászlóalj parancsnoka: „A védőállások a part menti házakban voltak kialakítva, így műszakilag is erősebbek voltak. A megszálló legénység helyzete is jobbnak tűnt, mint az előző hónapokban. Az első vonal elé fektetett tűzérségi és gyalogsági zárótűz vonala hatásos volt. Ezen a területen közel egy hónapig védtünk. Ellenséges vállalkozások még a part szegélyét sem tudták megközelíteni. Veszteségünk az előzőekhez képest lényegesen kisebb volt. A tőlünk jobbra lévő alakulatnál november 20-án nagyobb szovjet és román erők Timárnál átkeltek a folyón. Az erősen fedett, bokros partszakaszon egy 3-4 km széles sávban beásták magukat. Mivel a német felső vezetés a Tisza vonalát tartani akarta, az átkelt ellenség visszavetését rendelte el. Ehhez Kenézlő területén nagyobb 10-12 üteg erejű tüzércsoportot vont össze. (…) Az ellenséges tüzérség sem tétlenkedett. Pokoli tűzharc kezdődött. A támadást a 12/III. zászlóalj hajtotta végre Maár Gyula őrnagy vezetésével. Felzárkózva a tüzérségi tűzre, egy lendületes, elsöprő támadással visszavetette az ellenséget – mely többszörös túlerőben volt – a Tisza túlsó partjára. A megmaradt részeket foglyul ejtették. (…) A Tisza-parti védelmi állásainkat november 25-én fel kellett adnunk…”
A harcok elcsitulta után 1944 december elején tértek vissza a falubeliek házaikba. Ekkor már rendeződtek a viszonyok is, s a szabolcsiak megúszták a „malenkij robotot”, azzal – ahogy ez a faluban máig élő emlékezet megőrizte –, hogy a balsai Seszták Andor görög katolikus kántor, mások szerint Gáván járási vezető, még első világháborús hadifogoly korából Oroszországból hozott magának asszonyt, aki tudomást szerezvén a megyebeli elhurcolásokról igen határozottan lépett fel az orosz parancsnokságon a szabolcsiak és balsaiak védelmében. Hogy végül is mi történt, a részleteket tekintve ma már nem lehet kibogozni, ami biztos, egy bátor asz-szonynak köszönhetően sem Balsáról, sem Szabolcsból nem vittek el senkit.
1945 tavaszán a község kezdeményezte, hogy önálló jegyzője legyen, elszakadnak Balsától. Ez meg is történt június 13-án, de a jegyzőn a két településnek változatlanul osztoznia kellett. Az 1950. évi rendezés során megszünt a dadai járás, ugyanakkor megalakult nyíregyházi, s ebbe sorolták Timárt, Szabolcsot, valamint Balsát. 1945. január 12-én újraválasztották a községi elöljáróságot. A főbíró vitéz Csegei János, pénztárnok Lakatos Ferenc, a törvénybíró Pallai Gábor, a közgyám Cserés József, az esküdtek pedig Csegei András, Kolába István, Cserés József és Szabó Ferenc lettek. A vezetőjegyző Végh József. Egy hét múlva főispáni utasításra a bíróknak és a pénztárosoknak le kellett mondaniuk, mivel 1944. október 20. előtt már szolgáltak ilyen minőségben. Az új választás során Cserés József lett a bíró, Csegei János pedig a pénztárnok. 1945 augusztus végén már pártalapon alakult meg az új, 16 tagú képviselő-testület hat nemzeti parasztpárti, három független kisgazdapárti, három szociáldemokrata és négy magyar kommunista pártbeli taggal. 1948-ban a falu főbírója Lakatos Bertalan, a főjegyző pedig Szilassy István volt.
Az új közigazgatási rendszer, a tanácsok megszervezése és a tanácsválasztások során, 1950. október 22-én Szabolcson a jelenlévő 435 választó Hornyák Elemért választotta a végrehajtó bizottság elnökévé, Vass Józsefet elnökhelyettessé és Rádi Gyulát titkárrá. Ekkor már működött a faluban egy termelőszövetkezeti csoport is Szabadság Tszcs. néven, melynek elnöke Takács Géza volt.
Tomory Zoltán 1944-ben elhagyott tízszobás lakását ezekben az időkben igényelte ki a községi tanács tanácsházának, kultúrháznak (valamint a mozinak) és titkári lakásnak. A birtokhoz tartozó garázs és melléképületek a Fölművesszövetkezet tulajdonába kerültek, ott működött a bolt, valamint a raktár. Ekkoriban vett nagyobb lendületet a község középületeinek és utcáinak villamosítása is.
Az 1952–53-as tanévtől a hatékonyabb oktatás érdekében Zombori István igazgató elérte, hogy a tantestület növekedjen négy főre, a már államosított Veressné-féle házban alakították ki a negyedik tantermet és egy tanítói lakást. Ezek után a százhúsz szabolcsi gyermek négy csoportban – I–II., III–IV., V–VI., VII–VIII. –, összevont osztályokban tanult.
1953 decemberében a Hazafias Népfront mintegy kétszáz kötetes népkönyvtárat ajándékozott a falunak, melyet a 2. számú tanteremben helyeztek el a tanács által adott könyvszekrényben, vezetését Zombori István vállalta, és közmegelégedésre, 1996-ig látta el. Két év múlva a tszcs által leadott földön sportpályát és szabadtéri színpadot létesített a falu, az első előadást 1955. április 4-én tartották meg.
A község lakóinak megélhetését segítette, hogy a Háziipari Szövetkezet 1952 óta egy kosár- és üvegfonórészleget működtetett Szabolcson, a Tisza-parti füzesek vesszőjének feldolgozására. 1955-ben 72 tagja volt a részlegnek, de télen, amikor más munka szünetelt, majdnem a fél falu kosárfonással és demizsonok befonásával foglalkozott.
Az 1956-os forradalom Szabolcsot is ugyanúgy felkavarta, mint minden más települést az országban. A faluban október 28-án, vasárnap délután tartottak nagygyűlést, ahol mintegy száz férfi és nő volt jelen. Kovács Béla, az akkor Budapesten dolgozó szabolcsi munkás is felszólalt, elmondva, hogy a fővárosban munkástanácsok alakultak a hatalom gyakorlására, és itt is tenni kell valamit. Ezután a községházán az ott jelenlévők megalakították a munkástanácsot, melynek elnökévé Kovács Bélát választották, a tagok között ott találjuk Zombori István és Bódi Miklós tanárt is (az igazgató ekkor már Nagy Imre volt). Az akkori tanácselnököt, Deák Józsefet és a vb. titkárát, Kántor Miklósnét leváltották, el is hagyták a falut. A középületekről eltávolították az állami címereket.
„A munkástanácsban helyes nézet alakult ki: a rendnek helyre kell állni, e munkástanács ideiglenes, csak az a feladatunk, hogy megőrizzük a rendet és a nyugalmat. Ezért doboltattuk ki a szesztilalmat, a fegyverbeszolgáltatást, az idegenek jelentkezési kötelezettségét, biztosítottuk a Szabadság Tsz-t a segítésről, gondoskodtunk a közvagyon őrzéséről. Én magam külön is részt vettem a szövetkezeti alkalmazottakkal a boltok őrzésében. A visszatérő tanácselnököt igazán barátian kértük, hogy pár napig még inkább maradjon otthon (Gáván), hiszen az emberek forrófejűek még” – olvashatjuk ezekről a napokról Zombori István 1957-ben kelt igazoló jelentését. Kovács Béla munkástanácsi elnökségéről néhány nap múlva lemondott, helyére Lakatos Bertalant választották.
A forradalom bukása utáni megtorlás során Bódi Józsefet és Zombori Istvánt magatartásukért a megyei tanács művelődési osztálya írásbeli megrovásban részesítette, ám Zombori István visszaemlékezésében arról is szól, hogy 1957. április 1. és 5. között a karhatalom nyíregyházi központjában volt letartóztatásban, ahol igencsak megverték. 1957-ben a tanácstagságát is megszüntették. Kovács Béla és még két társa, Kovács Gábor és Halászi Aladár ellen 1958-ban a megyei ügyészség a nyomozást megszüntette.
A községben eddig is meglévő termelőszövetkezet sem bomlott fel 1956-ban, egy későbbi végrehajtó bizottsági jelentésben olvasható, hogy a tagság nem hagyta abba a munkát, mind a felszerelés, mind az állatok és a termény a tulajdonában maradt, bár néhányan a korábbi földtulajdonukat visszakövetelték. Ekkoriban Pamli András volt a tsz. elnöke, melynek földterülete 330 katasztrális holdat tett ki.
1960-ra a falu lakosságának kilencven százaléka belépett a termelőszövetkezetbe, s a falut termelőszövetkezeti községgé nyilvánították. A tsz. elnöke ekkor Bodnár Ferenc. Az így megnövekedett tsz. központját a Veressné udvarban alakították ki. A Tisza másik oldalán lévő földek művelésének megkönnyítésére 1959-ben új, nagyobb csónakot vásárolt a község, a tűzvédelem biztosítására ugyanabban az évben új tűzoltószertárat, s ahhoz kapcsolt pihenőt is épített. A következő esztendőben, 1960-ban befejeződött a település teljes villamosítása. Szabolcs lakossága akkor 831 lélek.
Lehetőleg mindenki megtartására törekedett a tsz. és a Háziipari Szövetkezet is, a munkafeltételek javításával. Ezt a célt szolgálták a kultúrházban rendezett ismeretterjesztő előadások és a szakkörök. Zombori István a könyvtár mellett a honismereti szakkört is vezette, ő volt a községi sportkör elnöke is. Barkász Aladárné a lányokat és asszonyokat tanította hímzés fortélyaira, munkáikból rendre szép kiállításokat rendeztek.
Erre az időre a tsz. már szinte a teljes határt művelte: szántó 540, legelő negyven, gyümölcsös 28, szőlő hat, füzes húsz, erdő 82, művelés alatt nem álló tizenöt, összesen: 731 katasztrális hold, háztáji 130 hold.
1962. szeptember 20-ától a könyvtár a tanácsházán működött, oda szállították át a két könyvszekrényt, s a kölcsönzés a hivatali idő lejárta után történt. Később a könyvtár a tűzoltók pihenőjébe költözött. Időközben az állomány is gyarapodott 884 kötetre, s a beiratkozott olvasók száma elérte a százötven főt, ami egy ilyen kis községben igen jó arány, hiszen majdnem minden családból egy személy több-kevesebb rendszerességgel, de látogatta az intézményt. A 230-240 családot számláló településen hét tévékészülék s majdnem minden háznál rádió szolgálta még a kultúrát, egy személykocsi és tizenöt motorkerékpár pedig a közlekedést segítette.
Az 1960-as évek közepére a falu területe 926 katasztrális holdra fogyott a Tisza partszaggatásai következtében. A lakosság száma 776 fő. A megélhetés forrása továbbra is a mezőgazdaság lett volna, ám ahhoz a földterület már kevésnek bizonyult. Így aztán a munkaképes férfilakosság jó része, 1966-ban például 135-en, eljárt a faluból máshová dolgozni. A 147 tsz-tag élete sem volt rózsás, 1963-ban aszály, 1965-ben, 1970-ben pedig nagy árvíz pusztította a határt. A nehézségeken még az sem segített igazán, hogy a tsz. száz hold rétet bérelt az olaszliszkai Győzelem Mgtsz-től.
Az viszont mindenképpen előnyös volt Szabolcs számára, hogy 1966-ban a tanácsháza előtt 279 méter mély kutat fúrtak állami erőből, kísérleti célra, majd ezt átadták a falunak. A helyi tanács 1968 elején felhatalmazást adott Tóth János elnöknek, hogy kösse meg a vízműtársulási szerződést. A percenként hatszáz liter vizet adó, bő vizű kútra alapozták a törpe vízművet, a társulás 1968. április 24-én Fazekas Imre elnökletével alakult meg, s egy év múlva már egészséges ivóvízzel látta el a falut.
Az 1960-as évek végén ismét felvetődött a közigazgatási rendszer korszerűsítése, az egyszerűbb ügyintézés érdekében a községek összevonása. A faluban akkor az fogalmazódott meg óhajként, ha már mindenképpen meg kell a dolognak történnie, ne Balsához, inkább Timárhoz csatolják Szabolcsot, hisz minden, az utak, a vasút közelsége, az ellátás, a takarékszövetkezet Rakamaz felé viszi a falut. 1969. július 1-jével az összevonás megtörtént, és megalakult Timáron a községi közös tanács. A héttagú végrehajtó bizottságba három szabolcsit választottak: Tóth Jánost elnökké, Zombori Istvánt és ifj. Konyár Istvánt pedig taggá. A végrehajtó bizottság titkára Supér Miklós, korábbi timári titkár lett. Az ügyrendet úgy állapították meg, hogy minden harmadik végrehajtó bizottsági ülés Szabolcson lesz, s a faluban működik majd egy tanácsi kirendeltség is az ügyek zavartalan vitelére. Átalakult a tanácstagság is: a közös tanácsban 41-en foglaltak helyet, ebből 17-en Szabolcsból.
Az új helyzetben a felszabadult hivatali helyiségek új funkciót kaptak, az elnök irodáját például rendelővé alakították át, ahol a Timárról hetente kétszer átjáró orvos látta el a falu betegeit.
Az 1960-as évek végén indult meg a rendszeres régészeti feltárás a településen és annak határában. Már 1970-ben úgy határozott a végrehajtó bizottság, hogy „tekintettel a szabolcsi földvár muzeális és idegenforgalmi jelentőségére a benn lévő temetőt 1970. december 31-i hatállyal lezárja”. Ez az esztendő, mint minden más Tisza menti falut, a községet is megviselte. A nagy tiszai árvíz itt május 17-én kezdődött, és 23-ára az összes legelőt elöntötte, úgyhogy az állatokat a tarcali legelőkre kellett átvinni. Június 11-én ismét áradni kezdett a folyó, s csak a hónap második felében vonult le az árhullám. Maga a falu, magas fekvésének hála, nemigen volt veszélyben, csak néhány lakás ment tönkre, ezek helyett később újak épültek.
Még ugyanabban az évben az iskolában is történtek változások, a felső tagozatos gyermekek szeptembertől már Timárra jártak át tanulni, s őket 1976-ban az alsósok is követték. A régi református iskolát az ásatásokat végző régészek kapták meg szállásul, a régi római katolikus iskolába pedig az addigi méltatlan helyéről végre beköltözhetett a már 2830 kötetet számláló községi könyvtár. Összeolvadt a két község sportegyesülete, 1971 elején a két tsz. is egyesült, a továbbiakban a timári Béke Tsz. néven szerepelt.
Az 1970-es évek elején vetették fel azt az ötletet is, hogy az ásatások befejezése és a templom műemléki helyreállítása után a földvárban országos úttörőtábort kellene kialakítani, de ehhez a falu segítségére is szükség van. A végrehajtó bizottság viszont úgy foglalt állást, hogy a település költségvetése a helyi gondok enyhítésére is kevés, tehát ezt az ötletet valósítsák meg azok, akik számára fontos. Végül is, minthogy a megyei vezetés is szívügyének tekintette a földvárat, lassan elindult a várban lévő temető felszámolása, a síroknak az új köztemetőbe való átszállítása, majd a vároldalról a cigányputrik eltüntetése.
1974-ben Zombori István könyvtáros felmérést készített a falu lakosságáról, kulturális és közművelődési ellátottságáról. Ekkor Szabolcson a nagyjából kétszáz családban 650 ember élt, köztük húsz magános és húsz pár öreg. Távol tanult 42 ifjú. Távol dolgozott a falutól 143 fő. Harminc gyermek járt át a timári iskolába. 131 rádió, 124 televízió mellett 62 napilap és 211 hetilap járt a településre.
Az elvándorlást és a távol dolgozó mesteremberek hazacsalogatását igyekezett az egyesült tsz. melléküzemágak beindításával megoldani, így egy vasszerkezeti és egy gumiipari üzemág indult be a növénytermesztés és az állattenyésztés mellett. Azért is kellettek ezek a melléküzemágak, mert a tsz. területének 65 százaléka az ártérben volt, s az előző, az 1975-ös évben is az árvíz, majd a nagy belvíz jóformán az egész termést elvitte. A növénytermesztésben állandóan dolgozó férfiak havi átlagkeresete azokban az években 2300, a nőké 1200 forint volt. Az állattenyésztésben dolgozók havi bére 4000 forint. A traktorüzem munkásai 3200–3500, a szerelőműhelyéi 3200, a vasüzeméi 3800, a gumiüzem női dolgozói 2600, a férfiak 4200 forintra számíthattak havonta. Mindezek mellett még az 1970-es évek elejétől a faluban működött a Rakamazi Cipőipari Szövetkezet egy részlege is.
Az évtized végére megoldódott a timári iskolába való átjárás gondja is buszjárat rendszeresítésével és azzal, hogy a négy nevelő és a mintegy hetven gyermek részére buszvárót rendeztek be.
1980 nyarán ismét tanácsválasztásokat tartottak a két faluban, ekkor a tanács elnöke Weisz Géza lett Timárról, helyettese a szabolcsi Tóth János, a tanács szabolcsi tagjai pedig: Pallai Andrásné, Majoros Jánosné, Tóth János, Hubai Sándor, Urbán Józsefné, ifj. Vasi Károly, Vasi Györgyné. Az új évtized elejére a település lélelszáma tovább csökkent, 1981-ben már csak 596-an laktak itt, s ebből még mindig száz fölötti a Rakamazra, Miskolcra és a még távolabbi munkahelyre ingázók száma.
A kényszerű házasságból végül is Szabolcs húzta a rövidebbet, mert ahogy az az 1980-as tanácsi iratokból kiderül, állandó panasszal éltek amiatt, hogy sem a rakamazi áfész nem törődik a falu ellátásának javításával, sem a közös tanács nem akar nagyobb gondot fordítani a társközség fejlesztésére. Megszűnt a futballpálya, lebontották a szabolcsi régi református iskolát, ugyanakkor a fejlesztések, beruházások inkább csak Timáron történtek.
Az 1985-ös választás után a módosított tanácstörvény alapján a társközségekben, így Szabolcson is, a falu érdekeinek képviseletére községi elöljáróság alakult Hubai Sándor elnökletével, melynek feladata képviselni a közös tanácsban és más szervek előtt a falut, szervezni a község életét, dönteni a rendelkezésre álló anyagi eszközök elosztása felett. Az évtized végén már nem véletlenül mondta Lakatos Dénes tanácstag, hogy a kisközségek helyzete kilátástalan a pénzhiány miatt. Növelte a két falu közötti feszültséget a timári új iskola építése is, hiszen a lakosság folyamatos csökkenése miatt alig ötven gyermek járt át, viszont a szabolcsi településfejlesztési adót is oda kellett fizetni. Végül a falu beszüntette annak beszedését, az addig befolyt összeget egy később építendő világháborús hősi emlékműre kívánta fordítani. Az is a sérelmek közé tartozott, hogy a szabolcsi ravatalozó építési költségeit is „elvitte” a timári iskola.
Mindezek a feszültségek azután oda vezettek, hogy az 1990-es választások után, az akkor függetlenként indult Lakatos Dénes polgármester vezetésével Szabolcs község ismételten az önállóság útját választotta.
Szabolcs a III. katonai felmérésen (1883)
A millenniumi emlékoszlop (1897) egy megvalósítatlan terve
Egy, az Amerikába szakadt szabolcsiakból: Vasi István (1910 körül az USA-ban készült kép)
Egy első világháborús szabolcsi katona: Szatmári Ferenc (1915)
Egy szabolcsi család 1916 körül: Bodnár Jánosné (a második férje volt Nagy János főbíró), leánya, Bodnár Jolán, és unokája, a kétéves Bodnár Erzsébet
A szabolcsi banda az 1930-as évek végén
A szabolcsi bandatagok 1948–56 között. Balról jobbra: Zombori István tanító, prímás, Vígvári János terces, Pallai Gábor nagybőgős, Szatmári Bertalan cimbalmos, Csáti Gábor kontrás, és Gondor Tivadar prímás
Fejfa a református temetőből (Frisnyák S. felvétele)
Kovács István repülős honvéd az orosz fronton (1942)
A volt Tomory-kúria, ma óvoda, posta, rendelőintézet és kultúrterem
Községrészlet a földvárról nézve
Az első „idegen” a faluban. Egy osztrák nyugdíjas tette rendbe a régi parasztházat
