Épített örökségünk | Száz Magyar Falu

Épített örökségünk

A földvár régészeti kutatásával egy időben, a Szabolcsra vonatkozó okleveles adatok gyűjtésekor figyeltünk fel a Kállay család oklevéltárában kiadott 1357. évi adatra, amelyben a település értékbecslésekor említik annak Szűz Mária tiszteletére szentelt „monostorát” hat kőoszloppal és fatoronnyal. Az nyilvánvaló volt, hogy a monostor alatt nem szerzetesi intézményt kell értenünk, hanem nagyobb méretű templomot, amelyet értéke miatt neveztek a becslők annak.

A vármegyei monográfiában a földvár első ásatójának, Jósa Andrásnak a közlése világított rá arra, hogy hol is kell keresnünk a kérdéses épületet: „Ez a templom (t. i. a református) csak megmaradt része egy hajdani nagyobbnak, mert több helybeli egyén állítása szerint, a templomnak még negyven év előtt is két sor ablaka volt, úgy, hogy emeletesnek látszott. Oszlopok nyúltak fel még egyszer annyira, mint most a templom fedele.”

A földvár keleti oldalának közelében, egy kis magaslaton álló református templom alaprajzi felmérése már megcsillantotta az azonosítás reményét, ugyanis a félköríves szentéllyel záródó, téglalap alakú hajó alaprajzába beszerkeszthető volt a hajót három részre osztó, két sorban elhelyezkedő három-három kőoszlop helye. 1970-ben az egyházi hatóságok engedélyezték, hogy a templom belsejében, a bal oszlopsor első oszlopának a felderítésére kutatóárkot húzhassanak. Ekkor nemcsak a kőoszlop alapozására, hanem annak 125 x 130 centiméteres lábazatára is rábukkantak. A váratlanul így középkorivá minősült épület teljes régészeti és műemléki kutatására 1970–72 között sor került, melynek eredményeképp a szabolcsi Szűz Mária-„monostor” építéstörténetét ma már nagy vonalakban vázolni tudjuk.

A 13,7 méter belső hosszúságú és 9,2 méter belső szélességű templomhajót az északi és a déli főfalaktól egy-egy méterre épített kőoszlopok tagolják háromhajóssá. A hajóhoz félköríves, 6,5 méter széles és 3,4 méter hosszú szentély csatlakozik diadalív közbeiktatásával. Az egy méter széles főfalak, egészen a jelenlegi párkányig, Bodrogszentes (ma Szlovákia) határában bányászott kőből épültek, hasonlóképpen a kőoszlopok is. Az építés idejére sem írásos, sem közvetett tárgyi bizonyítékunk nincs, azonban abból a tényből kiindulva, hogy a megyék első egyházai a királyi vármegyék ispáni-esperesi székhelyein épültek, a szabolcsi Szűz Mária-templomot joggal tekinthetjük XI. századi eredetűnek. Ezt támasztja alá, hogy alaprajzi megfelelői némi méretbeli eltéréssel a kalocsai I. székesegyháznak, a pécsváradi apátságnak, valamint a zirci királyi udvarház (curia) templomának, amelyeket a kutatás egyértelműen XI. századi épületeknek tart.

A templom az Árpád-korban a megyés ispánnal egyenrangú esperes egyháza volt, amelynek jelentőségét azzal is hangsúlyozták, hogy nem téglából, hanem kőből építették, ami egyedülálló a megyében, s a falsarkokat is faragott kövekből rakták. A szentélyt ugyancsak kővel boltozták, ugyanígy a kőoszlopok és a főfalak közötti – egy méter széles – mellékhajókat. Bár a mellékhajók boltozata nem maradt meg, jól látható a diadalív két oldalán a kőoszlopokat összekötő ívek indítása.

Ma már nem tudjuk eldönteni, hogy a főhajónak a mellékhajókból kiemelkedő, bizonyára sík fedésű tömegét ablaksorral látták-e el, vagy sem. A Jósa András által említett „két sor ablak” e megoldásra utalna. A hajó déli oldalát a jelenlegiek helyén álló, a hajó északi falán láthatókkal azonos négy ablak tagolta, s hogy az északi mellékhajó is legyen megvilágítva, ritka kivételként a hajó északi oldalán is egy-egy eredeti ablaknyílást találunk.

A szentélyt talán a tengelyében elhelyezett kör alakú nyílás világította meg, ennek helyét nagyobbíthatták meg körablakká 1900-ban, amikor déli oldalán is a hajóéval azonos méretű ablakot vágtak. Az épület eredeti bejárata a déli oldalon volt, ennek hatalmas, egy darabból kialakított küszöbköve szerencsére megmaradt.

A középkor folyamán két ízben folyt jelentősebb átalakítás az épületen: a XIV. század második felében a szentélyt kifestették. A falképciklusnak csak a szegélymintáit tárták fel kisebb részletekben, az 1900-as átépítésre visszaemlékezők szerint a tizenkét apostolt ábrázolták a falképek, amelyeknek a feltárása és helyreállítása sajnos elmaradt. A XV. század utolsó harmadában az északi diadalívbe pálcatagos díszítésű, kőből faragott szentségtartót építettek, s a hajó északi falát áttörve hasonló megoldású sekrestyeajtót helyeztek el, az északi falsarokhoz csatlakoztatva 5,4 x 3,2 méter belméretű sekrestyét ragasztottak, melyet sarkain egy-egy támpillérrel erősítettek meg. Ugyanakkor kőből szenteltvíztartót is faragtatott a kegyúr, ezt a XVI–XVII. század folyamán peremén megcsonkítva a szentély egyik kirabolt sírjába hajították, így találtak rá a feltárások során. (Ma az új szószék alatt látható.) Lehetséges, hogy ennek az építkezésnek nemcsak a szépítés szándéka, de talán a pár évtizeddel korábbi, a Tisza-vidéket is érintő cseh zsoldostámadások károkozásának a felszámolása is célja volt.

A település már református többsége a XVI. század második felében veszi birtokába a korábban katolikus templomot, ám az 1588-ban még 31 jobbágytelkes faluról száz évvel később, 1689-ben azt jegyzik fel, hogy „in toto (egészében) puszta, más possessorok (birtokosok) részéről nem is lakják”.

A teljesen elhanyagolt épületen 1757-ben végeztek javítást (ezt az évet gondolták korábban a templom építése évének). A tokaji kőmívesmesterrel, Téppel Józseffel kötött szerződés szövege szerint még állott mind a hat kőoszlop az eredeti boltozással, s csak a déli – a középkori – bejáratot kellett kicsiny méretei miatt nagyobbítani. E bejárat vakolatába bekarcolt „A(nn)o 1796 Re(novavit)” felirat szerint ez évben is volt valamiféle javítás a templomon, de erről többet nem tudunk.

A reformáció négyszázadik évfordulója alkalmából, 1917-ben készített (hiányos) templomtörténet szerint az 1757. évi reparáció az 1. számú (a háború alatt eltűnt) régi anyakönyvben, a 308–312. oldalon volt megörökítve, de a 309–310. oldalt akkorra valaki kitépte. A megmaradt részből kitűnik, hogy a templom „…csak gyékénnyel volt valamelyes része befedetve, de a megnevezett 1757-ik esztendőben, a templomnak falai kivül belöl egészen megvakoltatnak, egészen zsindely alá vétetnek, megpadoztatott, katetra (!) és székekkel megujittatott, az akkor Szabolcson élt és birt néhai Garai László Úr possessorai, nevezetesen néh. u. n. Vitézlő Tőrös György Uram elmaradott özvegyének, Tek. u. n. Ivány Anna asszonynak és két fiának T. u. n. és V. Töröss György és Ferencz Uraméknak szorgalmatoskodások által.”

1829–30-ban a templom tetőzetét kellett megjavítani, ehhez kétezer darab zsindelyt használtak fel. Ugyanakkor a templomban – valószínűleg a lakosság megnövekedett száma miatt – új karzatot is építettek, s a templom mellé harangtornyot, ez utóbbira kétszáz forintot fizettek az ácsoknak, míg a zsindely és az új kar 16, illetve 15 forintokba került. A harangtorony építésére egyébként már 1778-ban megszerezték a vármegye engedélyét, azonban a pénz – úgy látszik – csak erre az időpontra jött össze.

Az 1841. évi, a Nyírséget sújtó földrengés miatt életveszélyessé vált templomot 1847-ben alakították át. Ekkor a hat kőoszlopot elbontották az új, az oszlopok törmelékével megemelt padlószintig, ezzel együtt eltűnt a mellékhajók boltozata is. A déli bejáratot befalazták, helyette a hajó nyugati oldalán nyitottak újat (a Printz Antal építőmesterrel kötött szerződés szerint: „az ocska ajtó berakása és ujnak kivágása és elkészítése, a Hat ablaknak egyformán való ki vágása s elkészítése, egy kőből való katedra elkészitése, ki meszelése, ugyszint egy Úrvacsorájához meg kivántató kő asztal elkészítése”).

Talán a sekrestye elbontására is ekkor került sor, ugyanis a sekrestyeajtó elé épült a dísztelen szószék feljárója. A megváltozott alaprajz miatt új tetőszéket is készítettek, ennek Körösi Ferenc ácsmester volt a kivitelezője, tervezője pedig Kraker Mátyás királyi ácsmester. Valószínű, hogy a hajó padlószintjének megemelésével, a szentély járószintjének csökkentésével (a szentélylépcsők elbontásával) alakítottak ki egységes járószintet. A pillérbontások és földmozgatások során rábukkantak a két mellékhajóban lévő középkori oltár kőalapozására és körülöttük több késő középkori sírra is, az előbbieket megsemmisítették, az utóbbiakat kirabolták, kincset sejtve alattuk, illetve bennük. A szentély középkori főoltára alapozásának még a nyoma sem maradt meg, valószínű, hogy ezt korábban, a XVI. században, a reformáció felvételekor tüntették el.

Az utolsó nagy átalakítást 1900-ban végezték. Nem törődve az épület eredeti szerkezetével, összképének harmóniájával, a már évszázadokkal korábban funkcióját vesztett szentélyt új, díszes főbejárat céljából középen áttörték, és hozzáragasztottak egy díszletszerű, oszlopos, timpanonos homlokzatot. Ugyanakkor a nyugati bejárat elé tornyot építettek, a szentélyt és a hajó nyugati végét karzatokkal szabdalták fel, a szentségtartó fülkét elfalazták.

A toronynak a templomhajóba történt gondatlan csatlakoztatása mentette meg az épületet 1944-ben. A menekülő német csapatok ugyanis a földvár közelsége és magassága miatt hadászati szempontból jelentéktelen értékű templomtornyot – hasonlóképpen, mint az egész környéken (Gáván, Balsán, Tímáron, Rakamazon) – felrobbantották. Mivel a torony nem volt rendesen bekötve a középkori templomépület falába, így az utóbbi – a nyugati főfal V alakú kitörését nem tekintve – szerencsésen megmenekült, csak 1847-ben épült tetőszerkezete semmisült meg. A háború után ideiglenesen helyreállított, bádoggal fedett épület állapota a kis lélekszámú gyülekezet anyagi ereje miatt egyre romlott, mindaddig, amíg a kutatás fel nem fedezte értékeit.

A templom műemléki tervezését 1974-ben Komjáthy Attila, kivitelezését 1975–80 között az OMF Nyíregyházi Építésvezetősége végezte Koroly József vezetésével. Elbontásra került a szentélyen álló eklektikus kapuépítmény, a háború utáni, nagyon alacsony hajlásszögű, bádogozott fedélszék, a keleti és nyugati, rossz minőségű karzat. Az új fa, zsindely fedésű fedélszék mennyezetkialakítása a háromhajós térbeosztás érzetét kelti, ezt erősítik az egykori kőoszlopok felett megjelenő fénynyalábok is, a főhajó világítása a csillagos mennybolt képét idézi.

A templom felszereléséről több, különböző évekből származó összeírást ismerünk. A legelső 1745-ből származik, eszerint „az Szent Communiohoz (áldozáshoz) való eszközök Tiszteletes Sallai Péter Uram gondviselete alatt” a következők voltak: egy nagy füles, fedeles ónkanna (1742-ből), egy kőkorsó kék festékkel, aranyos, és a fedele, alja ónból, egy keresztelő fedeles ónkannácska, egy magas ónpohár, az asztalhoz való három óntányér, nagy, középszerű és kisebb, valamint számos abrosz és kendő.

A klenódiumok száma 1857-re két darabbal gyarapodott: az egyik ezüstpoharat az egyház költségén készíttették 1757-ben, a másikat Mudrány Jánosné, született Bárczy Katalin adományozta az egyháznak. A előbbi korabeli magyar munka, míg Bárczy Katalin adománya a XVII. század elejéről való, szintén magyar ötvös készítette, ám a foglalatán található két áttört abroncsot és a három angyalhermát más ötvöstárgyról szerelték rá. A két óntányér és a habán kancsó kivételével valamennyi tárgy ránk maradt, ma a debreceni Református Kollégium Múzeumában őrzik azokat.

1992-ben nagy ünnepség színhelye volt a község, a szabolcsi zsinat kilencszázadik évfordulójára emlékeztek. Ekkor avatta fel Antall József miniszterelnök és Szabad György, a parlament elnöke a megyei közgyűlés ajándékát, a Varga Imre szobrászművész által készített Szent László-mellszobrot, a herma parafrázisát.

Amikor Mikola István, a református lelkészlak utolsó lakója és családja 1971-ben elköltözött Szabolcsból új munkahelyére, Geszterédre, a Petőfi utca 39. szám alatti épület lehangoló állapotban volt. A minden bizonnyal a századfordulón bádogozott tetőzete rozsdállott, a falakról a vakolat nagy foltokban omlott, a két világháború között bevezetett vízvezeték már használhatatlanná vált. Ekkor az épület középső, nagy termébe költöztették át a református templom padsorait a műemléki helyreállítás idejére, itt került sor annak befejezéséig az istentiszteletekre.

A Balsáról átjáró lelkész, Körtvélyessy László úgy vélte, hogy a paplak, az istálló és a hozzá tartozó szín lebontásával, az egykori nemesi telek házhelyekké történő felparcellázásával egyháza olyan összeghez juthat, amelyből egy új, az igényeket kielégítő, tehát gyülekezeti teremmel is rendelkező paplak volna felépíthető, közel a templomhoz. Sajnos, tervéről csak a presbitérium tagjai tudtak, s így arról már csak az istálló és a szín lebontása után értesült róla a megyei múzeumigazgató, a szabolcsi ásatások korábbi vezetője. Ő mindent latba vetve a Megyei Tanácsnál elérte, hogy az épületegyüttesből megmaradt paplakot 1977-ben múzeumi célra megvásárolják, s az így kapott összegből (a tényleges vételárat tíz százalékkal még növelve) az egyház új parókiát építsen.

Tulajdonképpen ekkor történt meg a megmaradt épület műemléki szemrevétele, felmérése és leírása, majd kutatása, amelyet azután a teljes helyreállítás és a műemlékjegyzékbe való felvétel kísért. Ma ez az egyetlen korhűen rendbe tett és nagyobbrészt berendezett nemesi udvarház Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, ott, ahol hasonló épületek százai váltak 1945 után tanácsházzá, iskolává, óvodává, tsz-irodává, kiforgatva eredeti állapotukból. Az épület műemléki kutatását és helyreállításának tervezését Balassa Iván és Sisa Béla végezte, az ő leírásuk alapján tekintjük át helyiségeit.

Az épület stílusjegyei – kőből faragott ajtókeretek fölött a virágfüzérek, a nyitott előtér oszlopainak négyszirmú virágai, az egyik beépített szekrény ajtajának árkádos díszítése – arra utalnak, hogy a Mudrány-kúria a XVIII. század végén épült. Alaprajza szerint olyan pallér tervezte és kivitelezte, aki tudását, gyakorlatát a kelet-magyarországi nemesi kúriák építése során szerezhette.

A kúria alaprajza szimmetrikus: haránttengelyétől jobbra és balra azonos nagyságú és elrendezésű helyiségek sorakoznak. A nyitott előtér három, vaslemezből kovácsolt ajtaja közül a középső a zárt előtérbe, a másik kettő az egykori konyhába és a cselédszobának is használt kamrába nyílt. (Mudrány János felesége 1827-ben levélben szobalányt kér!) A zárt előtérnek ugyancsak három tölgyfatokos ajtajából a középső az egykori fogadószobába, az „ebédlő”-be, míg a többi a hajdani hálóhelyiségekbe irányította a látogatót, s végül – ezek által közrefogva – még egy-egy férfi, illetve női nappali szoba található, amely vendégszobaként is funkcionált. Az épület alapozása terméskő, 1,2 méteres lábazattal, a fő- és válaszfalak téglából készültek, a tető nyereg alakú, fenyőgerenda tartószerkezettel, műemlék-palával fedett. A beépített terület 181,7 négyzetméter, az épület keleti része alatti tizennégy négyzetméteres pince boltozott.

A konyha és a zárt előtér kivételével valamennyi helyiséget freskóval díszítettek: a más és más kerettel övezett színes mennyezet négy sarkában a hun-magyar történet, illetve a magyar történelem kiváló személyiségeinek a portréi tűnnek a szemünkbe, melyek egy részét a műemléki helyreállítás hozta a napvilágra. A freskók készítőjéről, a festés időpontjáról ma sincs semmiféle adatunk, a szobánként változó színezésű és keretelésű, sőt más-más mesterségbeli tudással készült képek korát is nehéz meghatározni. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy Mudrány János fennmaradt levelestárában 1825. február 10-i kelettel egy nagy terjedelmű kéziratos eszmefuttatást találunk, mely bár Bártfán kelt (a Mudrány-família a közeli Késmárkról indult Zemplén-Szabolcsba), s ama ismeretlen festőhöz címezték, „a ki magát az Igaz Magyar és Nagy Érdemű Nemzetes és Vitézbb Fáy András Úr meséi eleibe festett Címje mívével mind egyenes, mind Satírozott vonásaiba nem tsak é Magyar Hazába, hanem az egész Világon halhatatlanná tette”.

A tulajdonos eszmei elkötelezettségét hirdetendő, a hun uralkodók – Buda és Attila –, a honfoglaló magyar fejedelmek – Álmos, Árpád, Zsolt és Taksony – után királyaink sorjáznak: Szent István, Szent László, II. András, IV. Béla, III. András, Mátyás király, Szapolyai János. Majd nemzeti szabadságküzdelmeink kiemelkedő alakjai: Hunyadi János, Báthori István (1568), Bocskai István, Bethlen Gábor, Thököly Imre, II. Rákóczi Ferenc és Bercsényi Miklós következnek. A festő, akinek mesterségbeli tudása nem volt a legragyogóbb, bizonyára még az e korszakban is divatos, először 1664-ben kiadott „Mausoelum …Regum et …Ducum…” metszetei alapján dolgozott, de például Bercsényi portréját a jelenleg a Magyar Történeti Arcképcsarnokban őrzött, 1703-ból származó eredeti olajkép, vagy annak másolata alapján festette meg.

A Mudrány-kúria „galériája” – sajnos – nem teljes: III. András képét egy román bomba tépte darabokra az 1919-es proletárdiktatúra helyi csatározásainak az idején, míg az egyik (a két világháború között fürdőszobának átalakított) hálószobácska képeit a helyiek elmondása szerint az álszemérmes háziasszony verette le a mennyezet négy sarkáról. Ha a fenti névsor hiányai között tallózunk, elsősorban Géza fejedelemnek, I. (Nagy) Lajos királynak és – a helyre utalóan – Szabolcsnak, a honfoglalás kori vezérnek a portréja kivánkozik az üressé vált keretekbe.

Az épület történetéről nagyon keveset tudunk. A XIX. században feltűnő Mudrány-család első ismert szabolcsi tagja, Mudrány János házasság révén telepedett meg Szabolcson. Felesége, a bárcai Bárczy családból származó Katalin (†1858 előtt) révén jutott a kúria birtokába. Mudrány Jánost először az 1815. évi, az öt Bárczy-leszármazott között kötött osztályoslevél említi, míg a kúria Bárczy Katalin édesanyja, Vattay Erzsébet halála (†1816) után három évvel később, 1819-ben történt osztozás alkalmával tűnik fel. Eszerint „Az No. 10. kihuzandó nyíl lészen a Szabolcsi Residentionalis Ház, ehez való gyümöltsös Kert, Granarium (magtár), Istaló Cseléd és Palinka hazak és pro Commoditate (alkalmatosságra) egy Tsürös Kertnek való föld” a harmadik gyermeknek, Erzsébetnek jutott, s csak a negyedik nyíl lett Katalin révén Mudrány Jánosé, ám ismeretlen időben – de a fenti időponthoz közel – a csere megtörtént. A kúria Mudrány János második fia, András révén öröklődött, aki az épületet – gyermektelen lévén – a református egyházra hagyta (végrendeletét lásd a Függelékben). Az egyház birtokában volt – mint említettük már – 1977-ig parókiaként és szolgálati lakásként, majd a műemléki helyreállítás óta, 1980-tól a nyíregyházi Jósa András Múzeum képző- és iparművészeti gyűjteménye egy részének enteriőrszerű bemutatására szolgál. A kúriát 1987-ben műemlék jellegű épületnek nyilvánították.

Az épület déli oldala előtti mély árok az Árpád-kori várost védő szárazárok maradványa. Ennek a kerítéshez közel eső szegletében helyezték el

a földvárból kikerült márvány síremlékeket, így a Tőrös család és Mudrány János, illetve András sírköveit. Ugyancsak ide került a vár előteréből Gúthy Mátyás 48-as honvédtiszt rekonstruált síremléke, sajnos a sárkányfogas Gutkeled-címer és a féloszlop alatti felirat már nem volt helyreállítható.

Az egykori nemesi telek valamikor egészen a mai Szabolcs vezér utcáig terjedt, ennek déli részére 1945 után lakóházak épültek. Ma a kert a házzal együtt 10596 négyzetméter, azaz egy katasztrális hold és 1346 négyszögöl.