A Nyírség peremén
A Nyírség peremén
Szabolcs, a magyarság egyik legrégebbi települése a Nyírség északnyugati peremén fekszik. Határát északról a Tisza ártéri síksága, a Bodrogköz határolja. Tengerszint feletti magassága az ártéri síkságon 95,9–97,2 méter, az ármentes felszínen 99,8–120 méter között változik. A falu belsősége 100–104 méter magasságban, az ártérperem ősi telepítővonalán épült, két síksági tájtípus (az ártér és az ármentes hordalékkúp-síkság) találkozásánál.
Az Alföld település- és gazdaságföldrajzi szempontból alapvetően két geomorfológiai szintre különül: az árterekre és az ármentes lösz- és futóhomokos hordalékkúp-síkságokra, illetve medenceperemi hordalékkúpokra. A Nyírség 5100 négyzetkilométeres domborzati szigete is egy ilyen kiterjedt ármentes térszín, úgynevezett életkamra, amelyet a folyószabályozások előtt árvíz járta, mocsaras, lápos területek fogtak közre.
A két domborzattípus más és más ökológiai feltételeket biztosított a tájat hasznosító-átalakító ember számára. Az ártereken a legeltető nagyállattartás, az ármentes életkamrák felszínén alapvetően a földműveskultúra alakult ki.
Az ártérperem egyes energikus pontjain fejlődtek ki azok a települések (piachelyek és -központok), amelyek a gazdasági javak cseréjét bonyolították le. Szabolcs is ilyen gazdasági erővonalon, a Nyírség Tisza-ártérre néző peremén települt, és történelmének első – a honfoglalás korától a XIII. század közepéig terjedő – szakaszában a vármegye térszervező, gazdasági és védelmi központja volt.
Az Árpád-kori várgazdaság és a központi szerepkör megszűnése után a település – környezetéhez hasonlóan – agrártevékenységet folytat, az ártéri síkság és a Nyírség természeti erőforrásait egyaránt hasznosítja.
16-18 millió évvel ezelőtt erőteljesebbé vált a Kárpátok kiemelkedése és a Kárpát-medence süllyedése. A Nyírség és az egész alföldi nagytáj helyét a régebbi korokból származó kisebb-nagyobb röghegységek foglalták el. A szerkezeti mozgások hatására a miocén közepén ezek a röghegységek különböző mélységbe süllyedtek.
A miocén végén és a pliocén korban a lesüllyedt alaphegységi rögökre ezer-kétezer méter vastag tengeri, majd beltavi üledék, agyag, agyagmárga és homok rakódott le. Később, a negyedidőszakban, amely mintegy 2,4 millió évet ölel fel, a folyóvízi és eolikus (szél által szállított) üledéklerakódások, továbbá a szerkezeti mozgások alakították-formálták a felszínt.
Az Északkeleti-Kárpátokból és Erdély északi részeiből érkező ősfolyók – köztük a Tisza és a Szamos – a pannon-tengeri rétegekre százhúsz-százötven méter vastag üledéket halmoztak fel. Az ősfolyók homokfelhalmozódásából egy hatalmas hordalékkúp épült. A pleisztocén (jégkorszak) vége felé, a würmben a nyírségi vízválasztó emelkedésével a Tisza és a Szamos elhagyta a hordalékkúpot, és a mai Ér-völgy területére tolódott, ahol széles völgysíkot alakított ki. A Nyírség hordalékkúp-síkságán áthaladó többi folyó üledékfelhalmozása továbbra is felszínformáló tényező maradt. A hordalékkúp-fejlődés akkor szűnt meg, amikor az úgynevezett felső pleniglaciálisban (28–26 ezer évvel ezelőtt) az alföldperemi süllyedékek, a Szatmár-beregi-síkság, a Rétköz, a Bodrogköz, a Taktaköz kialakultak.
A Tisza 20–18 ezer, a Szamos 16–14 ezer évvel ezelőtt elhagyta a Ér-völgyet, és a fiatal süllyedékek felé fordult. A két folyó irányváltoztatása átalakította a vízrajzi hálózatot. A Tisza magához ragadta a Kárpátokból lefutó – korábban a nyírségi hordalékkúpot építő – folyókat. A Nyírség körüli süllyedékek területén a Tisza és mellékfolyói homok-, iszap- és agyagüledékkel borították el a jégkori rétegeket.
A Nyírség felszínfejlődésében a folyóvízi akkumuláció mellett az eolikus folyamatoknak volt fontos szerepük. A pleisztocén vége felé – a mainál hidegebb és szárazabb éghajlat alatt – megindult a futóhomok és a különböző homokformák kialakulása. A futóhomok helyben – a hordalékkúp folyami homokjából – képződött az északias szelek hatására.
A Nyírség északi-északnyugati részén (a XX. század híres „burgonyaövezetében”) gyakori a homokos lösz, löszös homok, Rakamaz, Timár, Szabolcs és Balsa térségében az úgynevezett típusos lösz. A nyírségi futóhomok vastagsága néhány decimétertől 30-31 méterig terjed.
Borsy Zoltán egyetemi tanár, az Alföld híres kutatója két nagy (würmbeli) homokmozgást állapított meg. A futóhomokmozgás első nagy hulláma 27–22 ezer évvel ezelőtt zajlott le, de kisebb-nagyobb megszakításokkal 13 300-ig folytatódott. A második homokmozgási periódus a jégkor vége felé, 12 400 és 10 200 évvel ezelőtt gazdagította a Nyírség formakincsét.
Szabolcs térségében a futóhomokra löszös homok, homokos lösz, s erre települve egy keskenyebb sávban típusos lösz képződött. A hordalékkúp-síkságnak ezt az északnyugati peremét löszös Nyírségnek is nevezik, mivel itt a legjelentősebb a lösztakaró kiterjedése és vastagsága (300–532 centiméter). Borsy professzor vizsgálatai szerint a homokos löszréteg két-háromszáz centiméteres, a löszös homok pedig ötven–kétszáz centiméter vastag. A Nyírség-perem legszebb, a földrajzi szakirodalomban is híressé vált löszfeltárása Timárban található. Szabolcs enyhén hullámos lösz- és löszöshomok-felszínén általában keskeny, kétszázötven méternél hosszabb, néhány méter mély szélbarázdák és kisebb-nagyobb deflációs mélyedések alakultak ki.
Szabolcs északi részét, az ártérövezetét holocén (jelenkori) öntésképződmények (öntéshomok, -iszap és -agyag) borítják. Felszínét a régi, feltöltődő stádiumban lévő medermaradványok (például a Kis-Tisza, Kerek-tó) és kisebb mocsarak tagolják. Az ármentesítés óta a szántóföld is teret hódított a Tisza ártéri síkságán.
Szabolcs és környéke – a Péczely-féle klímakörzet-beosztás szerint – mérsékelten meleg, száraz. A globális sugárzás, vagyis a felszín egy négyzetméterére jutó évi sugárzó energia 4400 megajoule. A besugárzás évi összege csak hét-nyolc százalékkal kevesebb, mint a Duna–Tisza köze középső és déli részén, az úgynevezett napfényövezetben.
A napsütéses órák száma évi átlagban 1950 (a nyári hónapokban 760–800, télen 170–180 óra), s ez a csillagászatilag lehetséges napfénytartam ötven százaléka alatt marad. A besugárzást és a napfénytartamot a legerősebben a felhőzet befolyásolja (évi átlagban a borultság 58–60 százalékos). Területünk évi középhőmérséklete 9,6–9,8 Celsius-fok, a vegetációs időszaké 16–17 Celsius-fok.
A tél meglehetősen hosszú és hideg (a januári középhőmérséklet –2,5 Celsius-fok). A tavaszodás későn indul meg, a tavaszi fagyok április közepéig gyakorta ismétlődnek, és olykor komoly károkat okoznak Szabolcs almaültetvényeiben és a házikertek szőlő- és gyümölcsfaállományában.
A nyár enyhébb, mint az Alföld középső és déli területein (a július havi középhőmérséklet 21 Celsius-fok). Az évi közepes hőmérséklet-ingadozás 23,5 Celsius-fok.
Az éghajlati elemek közül a mezőgazdálkodás szempontjából a csapadék mennyisége és időbeli megoszlása a legfontosabb. Szabolcs és környéke évi hatszáz milliméter csapadékban részesül. A tenyészidőszakban átlagosan 370–380 milliméter eső várható. Az évi vízhiány Szabolcs térségében 75 milliméter, amit öntözéssel lehet pótolni.
A nyári és kora őszi hónapok csapadékszegénysége okozza a Szabolcs környékén is előforduló aszályokat. A havas napok száma 25–30, 15–16 centiméteres maximális hóvastagsággal. Szabolcsban és a Nyírség túlnyomó részén északkeleti és a délnyugati szél a leggyakoribb. A tavaszi munkaképes szél deflációs tevékenysége, az úgynevezett szélverés (homokverés) a vetést károsítja.
Szabolcs vízrajzi szempontból is két részre tagolódik: a tiszai ártér felszíni és felszín alatti vizekben gazdag és az ármentes hordalékkúp vízhiányos területére.
A Tisza 4,7–4,8 kilométer hosszan szegélyezi a falu közigazgatási területét. A folyó mentén néhány lefűzött holtág (morotva) jelzi a társadalom tájformáló-környezetátalakító tevékenységét. A levágott kanyarulatok közül a Kis-Tisza a legjelentősebb, mai – feltöltődő – állapotában is mintegy egy kilométer hosszú és 45–50 méter széles.
A Kerek-tó és a hozzá kapcsolódó mocsaras mélyedés is egykori medermaradvány. Kisebb tavak és vízállások a belterülettől nyugatra és a Fecske-part nevű dűlőben is megmaradtak. A Tisza a belterülettől száz-kétszáz méterre folyik. Szélessége az 555. folyamkilométernél hozzávetőlegesen kétszáz, a Kerek-tótól északnyugatra száz-százhúsz méter. A folyó vízhozamát Szabolcsban nem mérik, egy távolabbi mérőhely (Záhony) adatai szerint kisvízkor 74, a középvízálláskor 336, nagyvízkor 3750 köbméter másodpercenként. A kis- és nagyvízhozam közötti különbség a Záhonytól Tokajig terjedő szakaszon több mint ötvenszeres.
A folyónak három árvize van: a kora tavaszi, a kora nyári („zöldár”) és késő őszi. Az árvizek alkalmával felerősödik a Tisza egyébként is jelentős medereróziója és hordalékszállítása.
A Tisza régen, a gőzhajózást megelőző korokban fontos vízi útvonal volt. Lefelé („völgymenetben”) az úgynevezett ereszkedő, felfelé („hegymenetben”) a vontató hajózás biztosította az összeköttetést az alföldi tájak és a Felső-Tisza-vidék, illetve a Ruténföld (Kárpátalja) között. A szabolcsi Vontató-part neve emlékeztet arra az időre, amikor e helyen lovak és ökrök vontatták a gabonaszállító bárkákat, a hajókat.
A folyó partját széles sávban ártéri erdők szegélyezték. A mocsarakkal és lápokkal tagolt ártéri ligeterdők elpusztultak, a lösz- és homoki tölgyesek is alaposan megfogyatkoztak. A XVIII. században a Nyírség egyharmadát még erdők borították. Az erdősültség Szabolcsban és a környező településeken a nyírségi átlagnál magasabb lehetett (Szénégető-erdő). A település ártérövezetében ma telepített (kultúr-) erdő található, túlnyomóan nyárfaállománnyal. Az erdő átlagos évi folyónövedéke 3,1–3,5 köbméter hektáronként. Az ártér öntés és réti talajait további erdőtelepítéssel lehetne gazdaságosan hasznosítani. Az erdő mint megújuló természeti erőforrás növeli a település népességeltartó képességét.
A holocén (jelenkor) a táj fejlődésének olyan szakasza, amelyben már itt él az ember, és életfenntartó tevékenységével kezdetben csak hasznosítja, később átformálja természeti környezetét. A Nyírség-perem és a Tisza-ártér élelemgyűjtő, halász-vadász társadalma fokozatosan áttért a termelő gazdálkodásra, a földművelésre és az állattenyésztésre. Az életmódváltás, az úgynevezett neolitikus forradalom a Kárpát-medencében Krisztus előtt 5000-től 4200-ig tartó folyamat. Az ember és a természeti környezet kapcsolatában az alkalmazkodás mellett az átalakítás (környezetformálás) is jellemzővé vált.
A termelő ember mint a táj dinamikus tényezője az életmódváltás óta interaktív kapcsolatban áll a természeti környezet élő és élettelen elemeivel. A neolit kori ember kő- és agancs-eszközökkel művelte a földet, környezetátalakító munkája elszigetelt kis területekre korlátozódott. Az atlanti fázisban (Krisztus előtt 5300–3000) a nedvesebb éghajlat elősegítette az erdőfejlődést, a nyírségi homok- és löszpuszták beerdősülését, a Tisza-ártérben a lápok térhódítását. A szubboreális klímafázisban (Krisztus előtt 3000–600) még több csapadék mellett folytatódott az erdők és lápok terjeszkedése. Az emelkedő vízszint következtében az emberek számára felértékelődött az ártérperem és a nyírségi életkamra ármentes területe. Az ártérperem változatos erőforrás-kínálata fontos telepítési tényező volt, az itt megtelepülők mindkét tájtípus, az ártér és az ármentes térszín természeti erőforrásait hasznosították.
A szubboreálisban – a népesség növekedésével összefüggésben – intenzívebbé vált a tájhasználat és a tájformálás. Az ármentes felszínen például a Rakamaztól Balsáig terjedő löszös Nyírség-peremen feltehetően erdőégetéssel nyert irtványföldeken és -réteken gazdálkodtak. Az erdők égetéses irtását az őstársadalmak (majd később a magyar honfoglalók is) azért alkalmazták, mert az így előkészített terület megművelése sokkal könnyebb és hatékonyabb volt, mint a sztyepp feltörése. A fák kivágásához egyébként sem voltak megfelelő eszközök. A szubatlanti fázisban, Krisztus előtt 600-tól a klíma valamivel szárazabbá vált, a gazdálkodásban a nagyállattartás került előtérbe. A Kárpát-medencébe betelepült sztyeppei nomád és félnomád népek erdőirtással növelték életterüket. Időszámításunk kezdetén a Kárpát-medence mintegy nyolcvan százalékát erdők borították, ezer évvel később az erdősültség már csak 35–37 százalék lehetett.
A régészeti feltárásokról készült tematikus térképek azt igazolják, hogy a falu és határa a neolitikumtól a magyar honfoglalásig csaknem minden kultúrtörténeti korszakban lakott terület volt. Az ősi kultúrák tárgyi emlékei azonban nem jelentik a megtelepülés és a tájhasználat folyamatosságát. Szabolcs és környéke természeti erőforrásai a művelésre alkalmas termőföld, az ártéri gyep, nád és erdő, a táplálékot (halat) adó és a közlekedést biztosító folyó, minden korban fontos telepítési tényezőknek számítottak. A helyi energiák (természeti erőforrások) mellett egyes történelmi korokban Szabolcs geográfiai fekvéséből származó előnyök, az úgynevezett helyzeti energiák (az áthaladó utak, a tiszai átkelőhely, a védelemre alkalmas térszín stb.) is serkentették a megtelepülést és a gazdasági tevékenységet.
A 720-tól 820–850-ig tartó katasztrofális szárazság miatt az alföldi legelők kiégtek, az állatok elpusztultak, a táplálék nélkül maradt népek elmenekültek vagy megsemmisültek. A IX. század második felében a csapadékosabbá vált klíma tette lehetővé a félnomád magyarság megtelepülését. A honfoglalást megelőző időben százötven-háromszázezer ember élt a Kárpát-medencében, ez a gazdálkodásra leginkább alkalmas sík- és dombvidékekre (220 ezer négyzetkilométer) számolva négyzetkilométerenkénti 0,7–1,4 fős népsűrűségnek felel meg. Ilyen alacsony népsűrűség mellett a korábban itt élt népek alkotásai, a kisebb-nagyobb kultúrtájai nem voltak fenntarthatók.
A X. században épült szabolcsi földvár, amely az ősi közlekedési folyosó energikus pontját, a tiszai átkelőhelyet is védelmezte, már komoly környezetátalakító munkálatokat kívánt. Az irtványterületeken szántó-, rét- és legelőgazdálkodást folytattak, feltehetően nagyobb intenzitással, mint a Nyírség-peremtől távolabb települt falvakban.
Szabolcs és a várgazdasághoz tartozó szolgáló falvak az Árpád-kori település- és gazdasági fejlődés magterületét alkották. A művelt földek a termékeny löszös felszínen terjedtek, és feltételezésünk szerint Rakamaztól Balsáig (vagy talán Gáváig) összefüggő kultúrtájat formáltak. A Szabolcs környéki településcsoport jelentősége a mongol invázió után fokozatosan csökkent, mivel a forgalmi és védelmi centrum a közeli Tokajba helyeződött át.
A falu határának tájhasználata (erőforrás-hasznosítása) az Árpád-kori alapokon fejlődött tovább. Az amfibikus – váltakozóan nedves-száraz – ártéri síkság gyeptakarója (természetes takarmánybázisa) a későbbi évszázadokban is az állattenyésztés ökológiai feltételeit biztosította. A rét- és legelőhasználat mellett az ártéri erdő, a nád, a halászóhely és az agyag is fontos volt a település életében. A falu lakó- és gazdasági épületei nemcsak a régi időkben, még a XIX. század végén is túlnyomórészt az ártéri agyagból, földből és vályogtéglából készültek, tetőfedésre pedig a nádat használták.
A falu XVIII. századi térszerkezete a korabeli kartográfiai források alapján rekonstruálható. Szabolcsról – jelenlegi ismereteink szerint – ez idő tájt nem készült térkép, ellenben a két szomszédos településről, Timárról (1767) és Balsáról (1770) Kneidinger András kamarai mérnök részletes – a területhasználat övezetességét ábrázoló – térképet szerkesztett. Néhány évvel később, 1784-ben készült el az első katonai felvétel Szabolcsot és tágabb környezetét ábrázoló, 1:28 800-as méretarányú szelvénye.
A három kéziratos térkép alapján megállapítható, hogy a XVIII. századra már kialakult és stabilizálódott az a környezetgazdálkodási rendszer, amely korunkra is átöröklődött. A Tisza alacsony síkságán az ártéri erdő és gyep (rét és legelő), a tájhatáron – az ártéri és a hordalékkúp-síkság találkozásánál – a belsőség, vagyis az épített környezet és a kertek, a Nyírség magasabb térszínén a szántóföldek és a homoki erdők képezték a racionális környezetgazdálkodás egy-egy övezetét.
Szabolcs szántóövezete a löszfelszín elterjedését követve, dél felé mesz-szebbre terjedt, mint Timár és Balsa határában. A szántó nagyobb kiterjedése miatt a homoki tölgyerdő gazdasági jelentősége kisebb lehetett, mint a környező falvakban. A XIX. századi integrált (az egész Alföldre kiterjedő) folyószabályozási és ármentesítési munkálatokig a község a földművelés, az állattenyésztés és az erdőhasznosítás mellett halásztelepülés is volt, ezt igazolja a falu hivatalos pecsétjén megjelenő halábrázolás (1772).
A folyószabályozási munkák során 1863-ban nagy meanderek levágásával kiegyenesítették a Tisza szabolcsi szakaszát. A több évtizeden át tartó vízügyi munkálatok alatt az alföldi folyók legendás halállománya 90–95 százalékkal csökkent, így megszűnt Szabolcs halászfalu-jellege. A XIX–XX. században Szabolcs a határ 70–80 százalékán szántóműveléssel hasznosította legfontosabb természeti erőforrását, a csernozjom-barna erdőtalajt és a kovárványos barna erdőtalajt. Az agrártevékenységgel létrehozott kultúrtáj – mint vázlatos leírásunkból is kitűnik – hosszú idő alatt nyerte el mai képét. Kialakításában és gazdagításában több mint harminc emberöltő munkája összegeződik.
Szabolcs és környéke geomorfológiai vázalata (Borsy Z. után). Jelmagyarázat: 1=homokos lösz, 2=lösz, 3=öntésagyag, öntésiszap, 4=szélbarázdás felszín, 5=kisebb deflációs mélyedésekkel tagolt szélbarázdás felszín
A Tisza ártéri síksága, háttérben a löszös Nyírség pereme (Frisnyák Sándor felvétele)
A Szabolcs környéki Tisza-kanyarulatok átvágása az 1860-as években
Szabolcs környéki erdők az 1780-as években. Jelmagyarázat: 1=szántó, 2=gyep, 3=erdő
Telepített erdő a földvár mellett és az Otva északi területein (Frisnyák Sándor felvétele)
