Sorsfordulók, jeles napok | Száz Magyar Falu

Sorsfordulók, jeles napok

Az újkígyósi hagyományos népi táplálkozásról viszonylag kevés ismeretünk van. Bálint Sándor a helyszíni terepmunkán kevés adatot gyűjtött össze, ezeket a szegedi nagytájról írott monográfiájában adta közre. A népi táplálkozás jellegzetes tésztafélesége a kalács volt. Számos alkalommal, így lakodalomba, ünnepekre, aratás után sütötték a háziasszonyok. A „guduc, guduckalács” apró, briósra emlékeztető kalácsfajta, amely már csak a régimódi háztartásokban fordult elő Újkígyóson is. A halottkultuszban volt jelentősége.

Az üres, a töltött kalács, a különféle rétesek, a böjtös eledelként ismert guba szintén előfordult a szegedi nagytáj csaknem valamennyi községében. Számos ízletes étel készült tarhonyából is, amely a népi konyha egyik kiválóan tartósítható és szükség esetén elővehető nyersanyaga ma is. A zsíron pörkölt tarhonyának Újkígyóson öregtarhonya a neve.

A nagy ünnepek, így a régi lakodalmak sem múlhattak el kása nélkül. A köleskása sokféleképp készíthető el. Levesbe használva, ha kásából galuskát szaggatnak, községünkben „kásagaluska-leves” a neve. A kása minden lakodalomban elmaradhatatlan étele volt a szegedi kultúrtáj népének, évszázadokon át. A szaporaságra utaló kultikus jelentősége miatt volt kedves, régen az édes sütemények helyett is fogyasztották. A kitolókása felszolgálása a jómódú lakodalmakban az utolsó fogás volt, hajnalban, amivel tudtára adták a vendégnek, hogy elfogyasztása után már nem tartóztatják, hazamehet. Tápén és Újkígyóson Szilveszter napján az óév búcsúztatása is kitolókásával történik, ami a szaporaság, a sok pénz megszerzésének lehetőségét is jelképezi.

Ugyancsak sokféle receptje volt a kukoricából készült ételeknek. Községünkben a kukoricalisztből készült keménymálé neve „poroja”. A szokottnál jóval vastagabban, tehát több kukoricaliszt hozzáadásával készítik, és jó zsírosan kisütik. A kukorica vörös csutkájából készült itt a „vöröscsutka-tea”, ami köhögés ellen volt jó. „A csíramálé kelesztett kukoricalisztből készül, amely az éjszaka folyamán erjedni és édesedni kezd. Reggelre szépen megkél, majd tepsiben kisütik. Más neve csipásmálé, Újkígyóson öntöttmálé. Ezt a fajtát manapság már alig sütik és élik” – írja Bálint Sándor.

A krumpli elkészítésében is nagy változatosság mutatkozik. A hagyma nemcsak fűszer, hanem levesalapanyag is volt. Az újkígyósi „furulyaleves” pirított vöröshagymával ízesített forró lé volt, amelybe száraz kenyeret szeltek. A „tejhaszon” élésének számtalan módja Újkígyóson is ismert, különleges tájszavak nélkül. A régi fűszerszámok közül itt is használták a szerecsendiót, újkígyósiasan „szerecsönvirágot”. A sáfrány is használatos: Bálint Sándor megemlékezik arról, hogy az itteni dohánykertészek még neveltek kertjükben egy-egy sáfránybokrot. A gyömbér, a majoránna, „keménymag” (köménymag), a babérlevél és a kapor szintén ismert ételízesítő.

A dohányzásban a pipa volt a legelterjedtebb. Az igazi pipás jobban szeretett szűzdohányt füstölni, mint a dohánymonopólium útjait megjárt állami készítésű trafikdohányt. Ezért a szűzdohány csempészésére sokan „szakosodtak” és a legrafináltabb módszerekkel játszották ki a szaglászó fináncokat. Az újkígyósiak körében „batyusnak, napnyugati bölcsnek” nevezett csempészek ellen mégis kénytelen volt létrehozni a község a már említett patrulszolgálatot.

Az emberélet három nagy szükségével, a születéssel, a házasságkötéssel és a halállal kapcsolatos szokásokkal kapcsolatban is Bálint Sándor gyűjtött a helyszínen adatokat; e témakörben is azt vizsgálta, hogyan maradtak meg a szegedi hagyományok a község népéletében.

A fiataloknak bőven volt alkalmuk arra, hogy megismerhessék egymást. Együtt dolgozhattak, szórakoztak, részt vettek az egyházközség életében. A cuháré vagy házi bál a felserdült fiatalság és az új házasok szórakozási alkalma volt, citerás vagy harmonikás muzsikája mellett. A legény-, illetve nagylánysorba még el nem ért fiatalok számára a házaknál rendezett mulatságnak „kisbál” volt a neve. Itt citeraszó mellett táncoltak a serdülő leányok, fiúk, megismerkedve a szórakozás és az együttlét íratlan szabályaival.

Ókígyós is ismeri a közvetítők intézményét, kijelöli azokat, akik az érdekelt nevében járnak el egy-egy fontos életfordulón. Ilyen a „gyűgyű”, az a talpraesett rokon, ismerős vagy keresztanya, aki a komolyra fordult kapcsolat megpecsételésére, a házasságkötésre megtette a legény helyett az első lépéseket. A lányos házhoz a legénnyel megérkezve nem kézzel, hanem a farával csukja be az ajtót, mert így a leány sem „farol”, ellenkezőleg, hajlandóságot mutat. A magukkal hozott kulacs borból a leány tölt, mialatt alaposan szemügyre veszik. Ha a leánykérés sikerrel járt, a „gyűgyű” ajándékba kötőt, zsebkendőt, fejre való kendőt kap a megbízóitól.

A lakodalmak már az 1842-es Rendtartás bevezetésekor is tetemes kiadással jártak, a falu lakosságának elszegényedését okozhatták azzal, hogy egy-egy család adósságot kényszerült vállalni a költségek előteremtésére. Már az eljegyzés, a „kézfogás,” ahogyan a rendtartás nevezi, felért egy kisebb lakodalommal, hiszen „behívott vendégekkel, pazar evéssel s ivással, vagy muzsikával s tánccal” egybekötve esett meg.

Az egyházi házasságkötés előtt háromszor hirdették ki az egybekelni szándékozókat, hogy kiderüljön, nincs-e valamilyen akadálya a frigynek. Az egybekelés előtt a plébánián jegyesoktatáson vettek részt, ahol hitbeli ismereteikről adtak számot (ahogy a rendtartás mondja, a „tudnivaló imádságokat” kellett elmondaniuk), és megismerték az egyház álláspontját a házassággal és a gyermekáldással kapcsolatban.

A hagyományos katolikus közösségekben általában adventben és nagyböjt idején nem tartottak lakodalmat. Legtöbbször a nagyfarsang (Vízkereszttől húshagyó vasárnapig) vagy a „ződfarsang” (húsvéttól pünkösdig), illetve a kisfarsang (az újbor és Katalin napja közti időszak, szeptember vége–november 25.) a lakodalmak ideje. A hét napjai közül régen a hétfő és a szerda volt divatban, a keddi és pénteki napot szerencsétlen kezdésnek gondolták. Újkígyóson élt a mondás, „olyan, mint a keddi mönyasszony, azaz nem hívják semminek, szerencsétlen sorsú”. Ha meg szombaton lett volna, a mulatozó násznép elmulasztja a vasárnapi szentmisehallgatást, a csütörtökről péntekre, a böjti napra virradván pedig a lakodalomban, a pénteki hústilalom miatt, a vendégek nem nyúltak volna a húsételhez.

A régi Újkígyóson a vőlegény szüleinek „örömapa, örömanya”, a menyasszony szüleinek „szomorúapa, szomorúanya” a neve. Az archaikus szegedi hagyományhoz hasonlóan a menyasszony násznagyait (házassági tanúit) „fehérnásznagynak” nevezik.

A lakodalomba a nagyvőfény és a kisvőfény nem személyeket, hanem a házat hívja meg, amikor az egybekelni szándékozó fiatalok családja nevében a lakodalomba invitálja őket. Újkígyóson a nagylányoknak, legényeknek külön meghívás szólt, akik ekkor nevezték meg, kit hívjanak meg párjukként velük együtt. (Ebben is a parasztember tapintata nyilvánult meg, hiszen így a meghívott fiatal azzal a leánnyal vagy legénnyel lehetett együtt, akivel valóban szívesen megosztotta a felhőtlen szórakozás óráit.) A két vőfény együtt hívogatta a násznépet, és a lakodalom alatt is megosztották a szolgálatukat. A vacsora alatt „poétáztak”, öreges szóval „fakturáskodtak”, szellemes vitájuk egymással és a násznagyokkal szórakoztatta a lakodalmas násznépet. Egyébként tisztüknél fogva ők voltak az ifjú pár szószólói, ők gondoskodtak a tisztes hagyományok megtartásáról. A lakodalom minden mozzanatát tréfás versezetekkel, rigmusokkal vezették be.

A rákészülés többek között a levestészta meggyúrásából, a tészták, a kalácsfélék és a kenyér megsütéséből, a szükséges nyersanyagok előkészítéséből állt. A levesfőzést, a parasztkalács, a kenyér, a pecsenye sütését a szakácsasszony végzi, aki a faluban főzőtudománya alapján érdemelte ki a családok bizalmát. A paprikást azonban mindig a „szakácsembör, embörszakács” főzi bográcsban, ami Bálint Sándor véleménye szerint a régi pásztorhagyományok továbbélését mutatja. A lakodalmas ház kétféle, a vőlegényé a „legényös ház, vőlegényös ház”, a másik a lányos ház, menyasszonyos ház.

A lakodalom előtt egy nappal került sor az ágyvitelre, amikor a menyaszszony ágyát, kelengyéjét feldíszített szekéren vitték át a vőlegényes házhoz, ahol majd az újasszony otthona lesz. Újkígyóson a menyasszony ágyáért kerülővel, vagyis nem a megszokott úton mentek. Ilyenkor – írja Bálint Sándor – illett ellopni az „előtét” a kemencéről és a piszkafát, aminek az erotikus célzata kétségtelen. Sajátos helyi szokás itt, hogy amikor a menyasszony ágyát viszik, bárkinek joga van a kocsit megállítani, és a hátát nekidörzsölni a kocsi lőcséhez. Ez szerencsét hoz, tartják.

Az esküvő napján a menyasszony cipőjébe, a vőlegény csizmájába régi máriást, ezüstpénzt volt szokás tenni, hogy megvédelmezze viselőjét a rontástól. Mind a menyasszony, mind a vőlegény ruhájának újnak kellett lennie. A vőlegényes násznépet valamikor szalmakötéllel befont zárt kapu fogadta, őrökkel. Csak akkor mehettek be, ha a násznagy tréfás kérdéseire a „vőfény” meg tudott felelni. Ezután következett a barokkos szépségű menyasszony-búcsúztató, amikor a vőfély szívhez szóló versben köszönt el a menyasszony nevében szüleitől, családjától. A vendégsereg felállva, a férfiak kalaplevéve, nemritkán könnyezve, hallgatták végig. Ezután a nászmenet elindult az esküvőre. Útközben a vőfély a nála levő kulacs bort elkínálgatta, a kulacs nyakára tett kalácsot régebben a koldusok között osztotta szét. A menetben nagyon vigyáztak arra, hogy másik menyasszonnyal vagy temetési menettel ne találkozzanak.

A templomi szertartás után más úton, most hosszabbon térnek vissza a vőlegényes házhoz. (Ezalatt nemegyszer „fajtalan” beszédek hangzottak el, amit a községi Rendtartás ugyancsak tilalmazott.) Hazaérkezve a vőlegényes házhoz az asszonynép a nászmenetet még nappal is égő gyertyával vagy égő kukoricacsutka fényénél fogadja. A menyasszony megcsókolta a vőlegény szüleinek a kezét, majd az új párt a konyha előterébe, a pitvarba terelték, ahol mézes perecet kellett szakítaniuk. Ebbe tréfából madzagot sütöttek bele, így nehéz volt eltörni. Az újasszonyt ilyenkor felnézették a szabad kéménybe is, hogy fekete szemű gyermeke legyen.

Hamarosan a vacsora következett, amikor a vőfély tréfás versezetek és intelmek kíséretében feleskette a családhoz tartozó asszonyokat, hogy a násznépnek tisztességes és bőkezű kiszolgálásban lesz része. A vacsora kezdetén, vallásos közösségről lévén szó, a násznagy vezetésével a násznép felállva imádkozik, majd zenekari kísérettel közösen eléneklik a Himnuszt. A vacsora hagyományos fogásai régebben a tyúkhúsleves, köleskása, később a tejberizs, marha- vagy birkapaprikás, sütemény, amit legtöbbször a násznép hoz ajándékba. (Ma már a kása kiment a divatból.) A paprikáshoz a násznép kalácsból vagy kenyérből választhatott. A bort távolabbi helységekből hozatták (Tiszakürt, Alpár, Gyöngyös, Jánoshalma). A vőfély minden fogás előtt tréfás beköszöntőt mondott, külön a borra is.

Sajátos újkígyósi szokás, hogy a vacsorát a zenészek is együtt költötték el a násznéppel, mindaddig, amíg a vőfély vezetésével a Rákóczi-induló hangjára be nem vonultak a konyhából a szakácsnék, a segédkező leányok-asszonyok, és táncot rögtönöztek, majd ők is asztalhoz ültek. Ezután következett régebben a kásapénz beszedése is. A szakácsné állítólagos égési sebei miatt bekötözött kézzel, fakanállal végigbökdöste a férfiakat, akik „orvosságra” pénzt adtak neki.

A vacsora után megkezdődött a tánc, majd a menyasszony visszavonult, átöltözött, és következik a régi sortánc, amikor csak a legközelebbi férfi hozzátartozók táncoltak vele. Közben a fiatalság másik helységbe vonult át, és egy sajátos népi játékkal, a „fordulj balhával” töltötte az időt, mindaddig, amíg a vőfély bekiáltott: „Szabad a tánc!”

Éjfél körül a menyasszony újra visszavonult, fejéről levették a koszorút, és felkontyolták. Ezután következett az „újasszony tánca”. A násznagy körbehordozta a két egymásra fordított tányért, amibe az új asszonnyal táncolni akaró férfi vendég pénzt tett. Amikor már a vevők sora megritkult, az újdonsült férj nagyobb összeget tett a tányérba, és kiragadta a feleségét a lakodalmas nép közül. A tányérokon – másutt a rostában – összegyűlt tisztes összeg volt az új pár első keresete.

Hajnalban megérkeztek a lányos ház vendégei a legényes házhoz, kárlátóba. A kárlátó tartását is tilalmazta az 1842-es Rendtartás, tehát már ekkor is létezett ez a szokás. Megvendégelték őket, a két násznép tánca alatt húzták a kárlátók nótáját, ami a sok ráadás miatt elég hosszúra nyúlt. Ha jól kimulatták magukat, a kárlátók visszamentek a lányos házhoz.

Az újkígyósi lakodalom 1865-ből származó ábrázolásán ott látunk egy feldíszített fagallyat, amit a korabeli képaláírás Ádám-fának nevez. Kálmány Lajos egy másik szegedi törzsökből kiszakadt községből, Szajánból származó leírásából említi Bálint Sándor, hogy a kárlátók virágot, zöld ágat, fagallyra aggatott almát, szilvát, diót visznek ajándékba a legényes házhoz. „Ez – mint írja – az életfa, amelyet azonban ők nem így neveznek.” Valószínű, hogy Újkígyós esetében is erről van szó, sőt a kép előterében, a kezében tányérokat vivő férfialak valószínű a kárlátók megvendégelésére készül.

A lakodalmi fesztelen jókedv sok bohóságra is készteti a násznépet. Újkígyóson régebben például a mulatságból hazaosonó vendégért tepsivel, rossz vödörrel nagy zajt csapva mentek el, ezzel felköltötték, és saroglyán visszacipelték a mulatságba.

A lakodalom az új pár számára a menyasszony avatásával végződött a templomban, a következő napon. A vendégek közül ki hajnalig, ki később is kitartott; a lakodalmi koreográfiának megvoltak a sajátos mozzanatai, amikor a vendég tudta, mikor kell lassan elhagynia a mulatságot. Az 1842-es községi Rendtartás a lakodalmi mulatságot csak a reggeli szentmise előtti első harangszóig engedélyezte, ami arra utal, hogy a többnapos lakodalmak szokásának akartak ekkor véget vetni. A távozó vendégeket a zenészek „hazamuzsikálással” kísérték a házukig, a vendég és a családtagok után vonuló jókedvű legények megtáncoltattak az utcán minden szembejövő fehérnépet.

A lakodalmat követő vasárnap az új pár legközelebbi hozzátartozói csendes, meghitt vendégségben ürítették ki az „újasszony poharát”. Régebben a szegedi tájon hét napig nem engedték ki az új asszonyt új otthonából, hogy megszokjék, hogy ne rontsák meg. A lakodalmat követő dolgos hétköznapok során dőlt el, hogy az új pár hogyan tudott beilleszkedni a családba, mennyire értették meg egymást a házastársak.

A családi élet beteljesülésével az emberi élet első nagy szüksége, a születés csodájának megélése, az újszülött befogadása várt a fiatal házasokra. A gyerekágynak szép újkígyósi kifejezéssel „Boldogasszony ágya” volt a neve. A gyerekágyas asszonyt a keresztszülőnek kiszemelt komaasszony gondozta felváltva a család rokon asszonyaival, szomszédasszonnyal, vitte a könnyű, de tápláló ebédet. Az ételhordásra használt díszes cserép- vagy porcelánedény újkígyósi neve „komaszélke”. (A komaasszony legtöbbször az asszony leánybarátnője, akivel komaságba kerülve, a műrokonság sajátos vállalásával a vér szerinti családtagjainál is szorosabb kapcsolat alakult ki.)

Az újszülött gyermeknek nevet kellett adni, hogy szólítani lehessen. A keresztnév, „körösztnév, körösztölőnév” annak a védőszentnek a neve, akinek az oltalma alá kívánta helyezni a nevet adó szülő gyermekét, annak egész élő életében. A névadó szentet és vele együtt a nevet nemritkán a keresztszülő neve után választják a szülők vagy a naptárban a legközelebbi szent nevét javasolják. Kiválasztásában sokszor szerepet játszik az a szokás is, hogy a gyermek annak a szentnek a nevét kapja, akiknek az ünnepén született. Így érthető, hogy sok, a paraszti névadásban szokatlan keresztnévvel találkozhatunk a régi anyakönyvekben.

Az öreg újkígyósi asszonyok szerint meghal a gyerek, ha olyan szent nevét kapja, akinek az esztendőnek a születést megelőző időszakában volt az ünnepe. A templomból hazahozott, immár megkeresztelt apróság keresztelői lakomája a „csök”, amikor a gyerekágyas először megy a templomba, az ottani avatása utáni asszonyi vendégség pedig a „Boldogasszony pohara”. Az újszülött a „korozsma” néven ismert keresztelési ajándékot, rendszerint ruhaneműt kap keresztanyjától. A keresztszülők később is mellette állnak élete minden fontos eseményénél.

Az emberi élet harmadik szüksége, a halál körüli újkígyósi szokásokról Bálint Sándor gyűjtésének szűkszavú összefoglalásán kívül keveset tudunk. A parasztember bölcsessége e téren is megmutatkozik, hiszen ő természetesnek tekinti, hogy aki egyszer erre a világra született, annak el is kell mennie. A szegedi hagyományvilágnak megvan a sajátos szokásrendje e téren is. Az idős emberek felkészültek a végső búcsúra, papot hívattak, meggyóntak, megáldoztak, felvették az utolsó kenetet, kibékültek haragosaikkal. A család vette körül a világból távozni készülőt, a fájdalmas órákban a haldokló mellett az „énekösasszony” látta el a szükséges teendőket. Amikor a halál bekövetkezett, a tükröt letakarták, az ablakba égő gyertyát állítottak.

A „virrasztón” az „énekösasszony” énekelt, vezette az imádságokat, a régi kéziratos imádságoskönyvből, ami Bálint Sándor megjegyzése szerint még a barokk halottkultusz szakrális hagyományait őrizte. A nagylány halottat menyasszonyi ruhába öltöztették, a vőlegény halottat menyasszonynak öltözött lány kísérte ki a temetőbe, kezében fehér párnára helyezett tányérral. Ha a tányér menet közben véletlenül összetört, akkor a halott elvette volna feleségül. A jámbor társulatok tagjai elhunyt tagtársukat közösen kísérték ki utolsó útjára, fáklyázva. A temetés után visszatérő gyászolók a gyászház bejáratánál kezet mostak, majd megülték a halotti tort. Általában hideg élelmet, túrót fogyasztottak, amihez nem kellett főzni. Módosabb helyeken a főtt étel is előfordult.

A halotti tort még a XVIII. század második felének végén II. József császár rendelete tiltotta meg népünknek. Ennek ellenére szokásban volt a községben is, sőt nagyobb szabású lehetett, mert az 1842-es Rendtartás súlyos büntetést helyezett kilátásba a hozzátartozóknak, ha megszegik a tilalmat. Az ekkori előírás csak a temetésre jött „vidékieknek”, sírásóknak és a koporsócsinálóknak a „sovány megvendégelését” engedte meg. A vidéki vendégek a kibocsátó városból érkezők vagy a szétszóródott dohánykertész atyafiság másutt élő tagjai lehettek. A sírt ekkor még nem a „hivatásos” sírásó, hanem a család közeli és távoli férfi rokonai ásták. A koporsó összeállítása sem asztalos vagy koporsókészítő, hanem ügyes kezű parasztember feladata volt.

Az esztendő néprajzáról Bálint Sándor 1960-ban publikált kutatási eredményei mellett rendelkezésünkre áll Krupa András 1970-es évek közepén végzett adatgyűjtése is. A régi paraszti kalendárium első jeles napjának a Katalint tartják (november 25.). Ez az újborral kezdődő kisfarsang utolsó napja, az ezt követő adventi időszakban nem volt szokás bált tartani. Katalint a legenda szerint Jézus menyasszonyává választotta, ezért az eladó lányok országszerte megértő pártfogójuknak tekintették. Bálint Sándor erre a napra teszi azt a szokást, hogy frissen levágott meggyfagallyat vízbe tettek, amely azután karácsonyra kizöldült. (Ugyanakkor megjegyzi, ez a szokás Luca napjára is jellemző: e nap estéjén meggyfagallyat vágtak, és vízbe állítva meleg helyre tették: ha karácsonyra kizöldül, jó esztendő várható, az eladó lány is férjhez fog menni.) A kizöldülő gally tehát az új esztendő várását jelenti, a termékenység jelképe. Krupa András közölte az erre a napra jellemző időjárási verses pragnosztikát is: Ha Katalin kopogós, / a karácsony lotyogós. / Ha pedig Katalin lotyogós, / a karácsony kopogós.

Ferenc napnak (december 3.) szerelmi jósló rítusa volt: ha a legény meg akarta tudni, ki lesz a felesége, böjtölnie kellett, hogy álmában meglássa. A hetvenes évek közepén is legaktívabbaknak a Luca napjához (december 13.) fűződő szokásokat találta Krupa András. Az asszonyoknak régebben nem volt szabad kimenni a házból, még a szomszédba sem. A boltba sem mentek el ilyenkor, általában semmit sem adtak ki a házból ezen a napon. Ez utóbbi szokás a hetvenes években is élt, még a villanyszámlásnak sem fizették ki a számlát, ha ezen a napon jött a pénzt beszedni. A rítusok egy másik része a baromfiak jó tojóképességnek megőrzését volt hivatva szolgálni. (A tyúkok megpiszkálása, a gazdaasszony egy helyben ülése és így tovább.) E jeles nap a szerelmi praktikák ideje is volt. Például a gombócfőzés: a gombócokba tizenkét, egy-egy férfinevet tartalmazó cédulát gyúrtak bele, és amelyiket a víz előbb felvetette, azt tartották, úgy hívják majd a férjet. Lucától karácsonyig az ugyancsak férfineveket tartalmazó tizenkét cédulából egyet-egyet a hajnali misére indulás előtt tűzbe vetettek, az utolsót az éjféli mise előtt. A megmaradt cédulán szereplő nevű lesz – vélték – a jövendőbeli. A Luca-pogácsa sütéséhez kapcsolódó hiedelmek Bálint Sándor szerint már az ötvenes években elhalványodtak. A szerelmi praktikák terén azonban a hetvenes években is megvolt a pogácsa sütésének szokása. Vagy pénzt sütöttek bele (aki a pénzt előbb megtalálta, hamarabb ment férjhez), illetve a gombócfőzéshez hasonlóan férfinevekkel ellátott cédulák belesütésével akarták kideríteni a jövőt. Egyik adatközlő a csillagszámlálás esténkénti megismétlésével vélte megtudni, ki lesz a várt vőlegény. Ismert volt, hogy a tükör fej alá tételével látható meg a vőlegény, vagy kapu elé kiállva Luca hajnalán, ahonnan a kakasszó felhangzott, onnan volt várható a jövendőbeli. A karácsonyig gyűjtött szemét kivitelekor karácsony napján a kakaskukorékolás irányából szintén arra lehetett következtetni, hová megy férjhez a leány. Luca-naptárral is találkozott Krupa Újkígyóson. Itt tojáshéjba tett só mutatta meg, melyik hónap lesz csapadékos. A Luca-szék készítése is ismert volt. (A Luca-széket Luca naptól karácsonyig készítették s egykor hittek babonás erejében.)

Karácsony böjtje (december 24.) a nagypéntek mellett a másik legszigorúbb böjti nap a szegedi nagytáj népének életében. A böjt miatt éhes gyerekeket Újkígyóson azzal vigasztalták a szülők, hogy a kiállott böjt végén meglátják az aranyszekeret a mennyezeten.

A karácsony vigíliájának napja (az ünnepet megelőző nap) hasonlóan a Lucához az új évre készülődés szokásanyagát is hordozza. Ilyenkor a kígyósi asszonyok valamikor földet hoztak be az utcáról, hogy idejében a kotlós alá tegyék. A szomszéd kazlából loptak pár szálat, hogy szerencséjük legyen.

Ez a nap egyben a készülődés a nagy ünnepre, a sütés-főzés, a karácsonyi asztal, az ajándékok rendezgetésének ideje is. A karácsonyi asztal alá szakajtóban búzát, kukoricát, szalmát, takarmányt tettek, s Újkígyóson a jószággal István vértanú napján, általában éhomra etették meg, írja Bálint Sándor. A kútba almát tettek, a béresnek az éjféli mise idején, amikor a szentségre harangoztak, erről kellett megitatnia a jószágokat. Az ünnepek után, János-napkor vették ki, és az egyik adatközlő szerint a gazda szétosztotta a családtagok között, hogy ők se legyenek betegek. Szent János almájának nevezték. Más forrás szerint a karácsonyi asztal alá tett almát a takarmánnyal együtt adták oda a jószágnak István – van olyan adatközlő, aki szerint János – napján.

Az ünnep előestéjének egyetlen étkezése a karácsonyi vacsora, amely még a böjt jegyében zajlik le. Először mézbe mártott foghagymát vagy dióbelet nyelnek, majd a leves következik (bab, köleskása, szilva, aszalt meggy, cibere), utána mákos tészta vagy guba, mézzel lelocsolva. Községünkben a karácsonyi morzsát gondosan összegyűjtötték, még az ünnepek alatt meggyújtották egy részét, s az istállóban megfüstölték vele a jószágot. A maradékot később használták fel. Az aprójószág szaporodása érdekében más praktikákhoz is folyamodtak. (Fészek berakása a kotlóssal az asztal alá.)

A kántáló gyerekek karácsony köszöntése és betlehemezése már elmaradt, esetleg egy-egy betlehemes játékot mutatnak be a templomban az éjféli mise előtt. Az éjféli miséről hazatérve már hozzáláthattak a zsíros ételekhez is, kolbász, hurka, disznósült került az asztalra. Megetették a háziállatokat is, hogy a jószág az új évben mindig jól egyen. Régen a gyerekek számára fából, subadarabból kisbárányt késztettek, az állatfigura karácsony estéjén ott állt az asztalon vagy az ablakban. (A bárány az Üdvözítő, Jézus jelképe, „az Isten báránya”.)

Krupa András gyűjtéséből több, a karácsony esti szerelmi varázslásokra vonatkozó adatunk is van. (Mákostészta-csík elvitele a templomba, légyfogás a szobában, aszalódott alma lerázása az almafáról éjfél után és így tovább.)

Az aprószentek-napi korbácsolás maradványa a gyerekek megvesszőzése, ami a családfő dolga, vagy a szomszédba küldése mustármagért, ahol a gyereket megverése után meg is jutalmazzák. (Aprószentek napján emlékezett az egyház a Heródes által elrendelt betlehemi gyermekgyilkosságokra.)

Szilveszter (december 31.) estéje Újkígyóson „bővedeste”, amikor a család az év végi hálaadáson vesz részt a templomban, ahol elhangzik a „Téged Isten dicsérünk” kezdetű hálaadó imádság, a „Te Deum laudamus”. Valamikor ezen a napon került az asztalra a keményre főzött köleskása, a „kitolókása”, utalva az óesztendő távozására. Ilyenkor egész nap disznóhúst kell enni, mert a disznó betúrja a szerencsét. De arra is van példa, amikor disznó helyett tyúkot kell fogyasztani, mert az bekaparja a szerencsét. Ezen a napon beszedik a száradó ruhákat itt is. Újév napján (január 1.) szemeset kell enni, lencsét főzni például, ami szaporítja a pénzt. Újkígyóson ezen a napon kukoricát pattogattak. Az év első napján korán kellett kelni, hogy mindig korán tudjon kelni mindenki, és megmosakodni kint a kútnál, hogy a szokás követője friss maradjon.

Vízkereszt (január 6.) ünnepén került sor a házszentelésre. A plébános – vagy míg volt, káplánja – meglátogatta azokat a családokat, akik kérték, és elvégezte a szertartást. Ezt igazolta az ajtóra az évszám két első jegye után felírt három betű: G. M. B. és az évszám utolsó két betűje. A három betű a napkeleti bölcsek (Gáspár, Menyhért, Boldizsár) nevét jelentette, hiszen vízkereszt a látogatásukra való emlékezés ünnepe is.

Vince napján (január 22.) az időjárásból a terméskilátásokra vontak le következtetést, ismerve a verses mondást itt is: Ha megcsordul Vince, / tele lesz a pince.

Pál napja (január 25.) ugyancsak az időjárás további alakulásáról levonható tapasztalati következtetésekre adott alkalmat. Ez tekintették a tél fordulójának, ezért volt Pál-forduló a neve. (Napsütésnél hidegebb, borult időnél jobb következett azután.)

A Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén (február 2.) gyertyát szenteltek a templomokban; a szentelt gyertya az év folyamán az emberélet több fontos eseményénél jelen volt. Az időjósló regula szerint, ha sütött a nap, ez a mondás járta: „Vegyük elő az ízéket, mert még rossz idő lesz”, vagyis még fűteni kell. (Az „ízék” takarmányhulladékot, főként kukoricaszárat jelentett.) Az ereszen nőtt jégcsap nagyságáról a kukoricacső méretére következtettek.

Szent Balázs napján, február 3-án a katolikus templomokban Balázs-áldásban részesítették a híveket, hogy Szent Balázs közbenjárására megmeneküljenek a torokbetegségtől és minden más bajtól.

Mátyás apostol ünnepe február 24-én ugyancsak időjárási előjelzésre volt alkalmas, mert „ha Mátyás nem talál, csinál” jeget ezen a napon.

A farsang időszaka, a húsvét idejétől függően hosszabb, vagy rövidebb lehetett: vízkereszt és húshagyókedd közti időszakra esett. Ezeken a napokon került sor a lakodalmakra, bálokra. A család részére azonban csak az utolsó három nap: „farsangvasárnap, farsanghétfű, farsangkedd, vagy húshagyókedd” volt különleges, ünnepi időszak. Ekkor a rokonok kölcsönösen meglátogatták egymást, étel-ital bőven volt az asztalon mindenütt. (Ez más archaikus közösségekben is így esett.) Farsangvasárnap előtti csütörtök volt a „kövércsütörtök”, amikor még a három nap előtt egész nap enni, vendégeskedni kellet, hogy bő termés legyen. Húshagyókedden éjfélig bált tartottak; az éjfél előtt egy órával vagy éjfélkor megszólaló harangok jelezték, hogy véget kell vetni a mulatságnak, mert másnap már hamvazószerda következett, a nagyböjt első napja. Ezen a bálon ismert volt a tuskóhúzás Szegedről hozott hagyománya és a lányok bekormozásának szokása is.

Legtöbbször már a nagyböjt idejére esett a tavaszköszöntő Gergely-járás hagyománya is (március 12.). Bálint Sándor véleménye szerint a szegedi deákhagyományokból eredeztethető szokást valamelyik régi iskolamester honosította meg Újkígyóson, bár Szent Gergely pápa tisztelete egyébként sem volt ismeretlen az itteni katolikusság előtt. A Gergely-járásban résztvevő diákok az iskolában toborozták a nebulókat. (A háziaktól kapott liszt, tojás, szalonna, bab a tanítót illette.)

A nagyböjt első napján hamut szentelt a pap, és a hamuval keresztet rajzolva hamvazkodó hívei homlokára figyelmeztetett: „Emlékezz, ember, porból vagy, és porrá leszel.” A nagyböjt időszakának szigorú fegyelmén idővel könnyített az egyház, az archaikus közösségekben azonban még sokáig továbbélt a szigorú böjt szokása. Ilyenkor csak növényi eredetű élelmet fogyasztottak, zsír helyett olajjal, esetleg vajjal főztek. Hamvazószerdán gondosan kimosták az edényeket, kiforrázták, hogy még a zsír maradéka is kimenjen belőlük. A negyvennapos időszak alatt napjában csak egyszer ettek. Sokan a férfiak közül erre az időre lemondtak a pipáról, borról. Bálint Sándor Pongrácz Rókus tisztes újkígyósi öregember példáját említi ennek igazolására. Ilyenkor hallgattak a zeneszerszámok is, sehol nem volt a faluban hangos muzsikálás, bál, mulatság. A böjti levesek között említi Bálint Sándor a „sóbavízbelevest”, amely petrezselyemből, sárgarépából, krumpliból, levestésztából készült, a „kukoricagaluska-levest”, a köleskásából készült „kásagaluska-levest”, tarhonyalevest és az „olajospaszúr-levest”. A leves után a második fogás száraztészta, más-más ízesítéssel (túró, sajt, kenyérmorzsa), olajos káposzta, töröttpaszúr (bab). A sütemények között az „öntöttmálé, görhe” (vastagra sütött málé), „ganca” (forró olajban kisütött kukoricapép) szerepelt a böjtös étrendben. Vacsorára hajában sült krumplit olajba mártogatva vagy olajos sült tököt adtak.

A nagyböjt utolsó hete a nagyhét, amikor Krisztus kínszenvedésére emlékezik az egyház. A hagyományos közösségekben, így községünkben is, nagykedden nem mostak, mondván: a sáros vízen elcsúszik Jézus; a kínszenvedéshez vezető utat juttatták ezzel az emberek eszébe. Nagycsütörtök este kialudt a tűz a házban, nagypénteken csak hideg ételeket ettek – írja Bálint Sándor. A későbbi szokásanyagban viszont az szerepel, hogy nagypénteken kell kenyeret sütni, illetve, hogy kukoricát pattogattak, amit az a hiedelem táplált, hogy sok pénzük lesz, ha ekkor pattogatnak kukoricát. Ez már a húsvéti előkészületek profanizálódását mutatta. Ugyanígy az adatközlők által említett két szokás, miszerint nagypénteken is hajnalban kell a kútnál megmosdani, hogy egész évben frissek maradjanak, illetve nagypénteken éjfélkor a lányoknak a fűzfa lehajló ágai alatt kell fésülködni, hogy hosszúra nőjön a hajuk.

A nagyheti szent három nap (nagycsütörtök, nagypéntek, nagyszombat) szakrális hagyományaiból keveset tud a jelenlegi kutatás. A második világháború előtt a szertartások délelőtt voltak, nagypéntektől az újkígyósi templomban is állt a szent sír. A nagyszombati húsvéti szertartások szintén délelőttre estek, amikor a nagycsütörtökön „Rómába elrepült” harangok viszszatértek és újra megszólaltak. Az újkígyósi asszonyok ilyenkor szokták gyorsan kiseperni a ház helységeit, hogy megszabaduljanak a férgektől. (A nagycsütörtöki szentmisén, Jézus kiszenvedésére emlékezve, a szépen szóló harangokat még egyszer meghúzzák, a templomi csengőkkel csengetnek, majd a harangok és csengők elnémulnak nagyszombat reggelig. A harangok helyett a toronyban csikorgó hangú kereplő, a szertartásokon kellemetlen hangú, kis kézi kereplő szól.)

A nagyszombat esti feltámadási körmenet Bálint Sándor véleménye szerint archaikus tavaszkezdő szokásra megy vissza. A körmenettel a feltámadt Krisztus hatalmát jelenítik meg a földnek, megfenyegetik, megfélemlítik vele a gonosz szellemeket, amelyektől a természeti csapások erednek. A szertartásról hazatérve már húsvéti eledeleket esznek, előbb azonban a családfő lehetőség szerint a templomban e napon szentelt vízzel meghinti az ételeket. Községünkben a gyerekeknek édesanyjuk ilyenkor egy darab főtt kolbászt nyújt át, mondván: „A torkod majd nem lösz fáj!” (Így!) A húsvéti sonka csontját, a tojás héját elégetik, nem dobják oda a kutyának, illetőleg nem vetik a szemétbe, mert szentelés érte. Az ilyenkor fogyasztott ételek a nagy ünnepre való tekintettel már előző nap elkészültek. Krupa adatközlői a húsvéti sonkával való szerelmi jóslásról is tudnak, a feldarabolt sonkacsontokra felírja a leány a saját és a barátnői nevét, és amilyen sorrendben a kutya felveszi a csontokat, olyan sorrendben mennek férjhez. Itt már az étel szentelmény jellege elhomályosult, nem is hintik meg szenteltvízzel.

Húsvét vasárnap hajnalban a „Jézus-keresés” ősi, a középkorra visszamenő szokása Bálint Sándor adata szerint Újkígyóson is ismert volt. Ilyenkor a temetőben gyülekeztek a hívek, majd közös ima és ének elvégzése után megindulnak a templomba. Békés megyében a németek által lakott Elek katolikusai között élt még e szokás emléke (az ottani németek 1947. évi kitelepítése előtt).

Húsvét másnapja a vidám locsolkodás ideje volt. Már az 1842-es községi Rendtartás is megemlíti, hogy a házról házra járó legények locsolkodás közben az „illendőség sértésével” gyakorolják a termékenység elősegítését célzó szokást, ezért tiltja is a regula. A kútnál való locsolkodás később is divat, az is előfordult, hogy a leány feje fölé rostát tartottak a legények, és azon keresztül öntötték rá a vizet.

Pünkösd hajnalán a szegedi táj népe zöld ággal, fűzzel, főleg bodzával díszíti fel a házak ablakait, a kerítést. E szokás maradványa lehet, hogy az újkígyósiak a pünkösd hajnalán szedett bodzavirágot foganatos orvosságnak tartják. Az ünnep szép hagyománya a pünkösdölés. A pünkösdi királyné versét Harangozó Imre gyűjtötte Újkígyóson, 1994-ben. A pünkösdöt követő úrnapján körmenettel ünnepelték az oltáriszentséget. A körmenet hagyományos útvonalán sátrak álltak, ahová a pap a szertartás alatt az oltáriszentséget elhelyezte. A sátrak állításáról, a díszítésre használt virágok, zöld ágak további sorsáról nincsenek innen származó adataink.

Az esztendő jeles időszakai a pünkösddel lezárultak, de fűződnek szokások a tavasz, illetve a nyár más napjaihoz is. Szent Györgykor (április 24.) hajnalban fehér lepedővel húzták le más földjéről a harmatot, hogy az övéké teremjen jobban, tehenük több tejet adjon. Krupa adatközlői úgy tudták, hogy e nap előtt kígyót vagy gyíkot kellett fogni, s ha vele körültekerték a torkukat, nem lettek torokfájósak. Ha ekkor mennydörgést hallanak, meg kell hemperegni a földön, hogy egészségesek legyenek, illetve ha az első mennydörgés idején az ember a hátát a fának dörzsöli, egész évben nem fog fájni. Május 1-jén a májusfaállítás is szokásban volt. Keresztelő Szent János születése napja (június 24.) előestéjén a fiatalok Szent Iván tüzét ugrálták át, a tűzbe almát dobáltak, és megsütötték. Századunk harmincas éveire, az adatközlők szerint, már rituális tartalma elveszett, a gyerekeknek játékra, fiataloknak pedig a szórakozásra nyújtott alkalmat. Péter és Pál apostol ünnepe (június 29.) az aratás kezdő napja, azonban Sarlós Boldogasszony napján (július 2.) mindenképpen meg kell kezdeni az aratást, még akkor is, ha a gabona nem érett meg egészen. Illés próféta napján (július 20.), akinek a tiszteletét még az anyavárosból hozták, viharos az időjárás, a nagy szél még a búzakereszteket is széthordhatja. Ilyenkor járja az a mondás, „Illés mög Jakab (július 25.) Annát kergeti”. Szent Annát, a nagyanyák védőszentjét a régi asszonyok különösen tisztelték, ünnepe előtt kilenc kedden böjtöltek. (Szent Anna és Joachim voltak Mária szülei.)

Krupa András 1970-es években gyűjtött anyaga alapján megállapítja, hogy a környező településekkel való érintkezés, az uradalomban dolgozó, sokszor messze földről idekerült munkások a közös nyári munkák idején vagy végleges letelepedésük esetén hatottak a szegedi eredetű őslakosság hiedelem- és szokásvilágának alakulására.