Bérletből tulajdon
Bérletből tulajdon
Wenckheim József Antal már idézett, 1852. június 11-én Ókígyóson kelt végrendelete szerint a kiskorú örökös, Wenckheim Krisztina gyámjai 1853-ban harminc évre szerződést kötöttek a kígyósi dohánykertészekkel. (A földesúr ugyanis 1852. december 28-án, életének 72. évében Bécsben hunyt el.) 1858-ra felépült a végrendeletben említett templom is.
Csak a kiegyezés után született meg a telepítvényes községek lakóinak további sorsáról rendelkező jogszabály. Az 1873. évi XII. törvénycikk (a telepítvényekről) 1. paragrafusa határozza meg e földek jogi helyzetét: „Azon majorsági birtokterületek, melyeket a föld tulajdonosa egyeseknek vagy többeknek évi szolgálmányok fejében szerződés mellett haszonvételre engedett át, s amelyeken ennek folytán e törvény hatályba lépte előtt községek keletkeztek: mint az úrbéri s ezzel rokon viszonyoktól eltérő természetűek, következő intézkedés alá esnek.” A második paragrafus határozza meg azokat a feltételeket, amelyek megléte esetén „…a telepítvényeseknek jogában áll a telepítvényi összes belső és külső birtokot a rajta fekvő szolgálmányok megváltása mellett tulajdonul megszerezni. A váltságtőkét az évi tartozás értékének húszszoros összege képezi.” Az évi tartozás meghatározására a törvénycikk előírta, hogy ahol 1858 és 1867 között készpénzzel fizettek a telepítvényesek a föld használatáért, ott az évi tartozás mértékét a tíz évre eső átlag alapján állapítják meg. Ha a tartozás lerovása meghatározott mennyiségű terményben történt, a termény árát számították át. A törvénycikk lehetővé tette, hogy a telepítvényesek a szántóföld mellett az általuk épített falu belsőségeire – nyilván a házhelyre, kertre – is tulajdonjogot szerezzenek, amiért vételárat kellett fizetniük. Az így kiszámított összeget öt százalék kamattal terhelve, húsz év alatt egyenlő részletekben kellett kiegyenlíteniük a telepítvényeseknek. A törvénycikk gondoskodott arról is, hogy a már működő községek templomának, az iskolának, a faiskolának, a temetőnek a telkei ingyen juthassanak a megváltást fizetők birtokába. Emellett a községnek jogában állt további közterületekként szolgáló földek megvásárlása, ha ezt indokoltnak látta.
Újkígyós mindenben megfelelt a törvénycikk előírásainak, a váltságösszeg megállapításakor tehát azt kellett figyelembe venni, hogy a község készpénzben, illetve terményben fizetett-e a birtokosnak. A lakosok élni is kívántak a törvénycikk nyújtotta lehetőséggel, és miután az 1854-ben kötött második szerződés 1884-ben járt le, a község lakói ez év szeptember 12-ig, a község búcsújának napjáig szerették volna megkötni az új jogszabályon nyugvó kontraktust gróf Wenckheim Krisztinával, a birtok örökösével. A grófnő viszont ragaszkodott ahhoz, hogy a vételárat a község 1884. október 1-jéig fizesse ki. A községi vezetők most is, mint mindig, amikor a település életének fontos eseményéről van szó, körültekintően igyekeztek eljárni. A közgyűlés megválasztotta az örökváltsági bizottságot, amelynek elnöke Újkígyós római katolikus plébánosa, Széchényi Lajos lett. A bizottság tárgyalt a grófnővel a szerződésről, elkészíttette a dokumentumot, és gondoskodott a váltságösszeg előteremtéséről.
A községnek a szükséges összeg készpénzben nem állt rendelkezésére. A fenti törvénycikk lehetővé tette, hogy valamelyik pénzintézettől kölcsönként felvegyék a megváltás összegét, majd részletekben törlesszék a tartozást. A képviselő-testület 1884. szeptember 11-i közgyűlése jegyzőkönyvéből derül ki, hogy a községi albíró és a jegyző Budapesten a Pesti Első Hazai Takarékpénztári Egyesülettől vett fel 427 600 forintot, amelyből a 392 794 forint 82 krajcár megváltási összeget kifizethették, a többletből állva az első félévi kamatjárulékot és a bélyegilletéket.
A készpénz birtokában 1884. szeptember 9-én megtörténhetett a szerződés megkötése. Eszerint gróf Wencheim Krisztina a Kígyós 1. sz. telekkönyvben a 7436–7502. helyrajzi szám alatti földterületet, valamint a község területét 104. katasztrális hold 783 négyszögöl nagyságban, és az 1231 katasztrális hold 138 négyszögöl külső földet a fenti vételárért eladta. A község pedig kötelezettséget vállalt arra, hogy a vételárat 1884. október 1-jéig a tulajdonosnak kifizeti, ami meg is történt a pénzintézettől felvett kölcsönből.
Az ezután következő két évtized a község életében döntő változást hozott. Az egykori telepes gazdák eredendően azonos feltételek mellett bérelték az általuk használt földeket. Ám a váltságösszeg fizetésekor voltak, akik valami ok miatt nem tudták fizetni a rájuk eső tartozást, ezért a községi képviselő-testület úgy döntött, hogy: „Birtokaikból kibecsültessenek, s ezen birtokrészek azon öröklők birtokába bocsátassanak, kik helyettük ezen összeget megfizették, vagy kiknek dohányjárandóságukból ezen összegek a kincstár által levonatnak.” Ennek az lett a következménye, hogy a fizetni nem tudó gazdák földje a helyettük helytálló kezébe ment át, ami megváltoztatta a település birtokviszonyait. Volt, akinek két-három telek is a tulajdonába került, míg mások föld nélküli zsellérekké váltak. A hátralékosok nyilvántartására nyolctagú bizottság alakult a községi bíró elnökletével. A testület félévenként vette számba az adósokat és intézkedett a kényszerbehajtásról.
A törlesztés 1887 tavaszáig csaknem zavartalanul folyt, ekkor azonban nem sikerült az esedékes összeget a gazdáktól összegyűjteni. Hiába alkalmazták a nem fizető családokkal szemben a kibecsülést, csak egy újabb, a Békés Megyei Takarékpénztártól felvett kölcsönből tudták rendezni a pesti bank követelését.
Ugyanebben az évben az Aradi Dohánybeváltó Felügyelőség felmondta a kígyósiakkal kötött szerződést. A hatóság azzal indokolta döntését, hogy partnere nem ültette el az előírt mennyiséget. Végül a község küldöttsége kieszközölte a szerződés felmondásának visszavonását, bár a hatóság a kígyósi dohány minőségének romlását és a csempészkedés elterjedését is a falusi vezetők szemére vetette. A község ezért úgy határozott, a kígyósi dohányt külön pajtába rakják a mázsáláskor, hogy a rosszabb minőségűvel ne keveredjen. A csempészet meggátlására őrszolgálatot (patrul) hoztak létre. (Az abszolutizmus idejétől, 1849 végétől a dohány forgalmazása állami monopólium lett, s ezért a dohányosok az állam által megszabott áron szerezhették be a füstölnivalót az állami „dohánytőzsdéken”, vagyis a trafikokban. A dohánytermelést és a kereskedelmet az állam a pénzügyőrökkel, a nép nyelvén fináncokkal ellenőriztette. A nép hallatlan leleményességgel igyekezett megszerezni egy kis finánc nem látta „szűzdohányt”, ami jóval olcsóbb volt, mint az állam által forgalmazott.)
1890 nyarán ismét olyan súlyos helyzetbe került a község, hogy haladékot kellett kérnie a pesti banktól, de nem kapta meg. Most a Csabai Takarékpénztár kölcsönzött a községnek. 1899-ben megint felmondta az aradi dohánybeváltó a szerződést, ezért az újabb törlesztőrészlet fizetésére ismét egy másik banktól kellett kölcsönt felvenni. Csak 1906-ra ért véget a kegyetlen vesszőfutás, ettől az évtől lett végleg gazdája a földnek az a gazdacsalád, amely a két évtized alatt folyamatosan fizetni tudta a megváltásra felevett kölcsön rá eső részleteit.
Római katolikus templom (Újkígyós, 1896)
Újkígyós pecsétje 1850-ből
Ünneplő cselédek az uradalom tanyáján (1900-as évek)
