A Wenckheim család országlása | Száz Magyar Falu

A Wenckheim család országlása

Amint Újkígyós község alapításánál bemutattuk, a telepítő gróf Wenckheim József Antal sajátos karaktert képviselt kora arisztokratái között. Az irodalomtörténet Jókai Mór Egy magyar nábob című regényének hősében véli felismerni a kígyósi grófot. Valóban, életvitele, házasságai, mesés gazdagsága (hetvenezer hold föld birtokosa) számos mendemondára adtak okot, ami a nagy író fantáziáját is megmozgathatta.

A család története ezer szállal fonódik össze a kígyósi puszta históriájával. A Wenckheimek itteni országlásának szűk másfél évszázadát kíséreljük meg áttekinteni ebben a fejezetben.

A kígyósi latifundium ura 1780-ban született, apja II. Wenckheim József altábornagy, aki a török elleni felszabadító háborúkban tanúsított vitézségéért előbb osztrák, majd magyar bárói címet szerzett, 1802-ben pedig grófi rangot kapott, amit leszármazottai is örököltek. Anyja báró Gruber Terézia, akinek a nagyanyja báró Harruckern Johanna, apai ágon nagyanyja báró Harruckern Cecília. A két Harruckern hölgy testvér volt, így a Wenckheim család két ágon is örökölt a hatalmas Harruckern vagyonból.

A fiatal gróf nevelői tekintélyes emberek voltak: Somogyi János és báró Révai Pál. Tanulmányai végeztével Arad vármegyében vállalt jegyzői hivatalt néhány évig. Hogy miért itt, annak az a magyarázata, hogy a megye főispáni székében rokonai, báró Wenckheim József és báró Orczy László ültek egymást követve. (Rokonai bőkezűen támogatták a magyar irodalmat és a színészetet, kiváló gazdák voltak.)

Az ifjú arisztokrata nemes és polgár barátaiból zenekart szervezett. Aradi kapcsolataiból származott első házassága is. Rövid hivatalnokoskodás után átvette birtokai kezelését, a kígyósi, a békési, a székudvari és az aradszentmártoni uradalmat. Ókígyóson 1810 körül építtette a most is álló kis kastélyt, azzal a gyulai származású Czigler Antallal, akinek a nevéhez a Wenckheim-uradalmakban még több épület tervezése és kivitelezése fűződik – ahogy arról másutt megemlékeztünk. Kastélyában anyagi lehetőségei ellenére igen egyszerű, puritán életet élt: ezt Göndöcs Benedek visszaemlékezéséből is tudjuk. Állandóan nyitva álló szobájából és asztalfiókjából egyetlen alkalmazottja sem tulajdonított el soha semmit. A szegényeket, a jótékonysági intézményeket bőkezűen támogatta, 1848-ban is komoly összeget tett le a haza oltárára.

Magára nem, de a gazdálkodásra sokat áldozott, hiszen híres arabsló-tenyészete volt, szarvasmarha-állománya, juhászata, sertéstartása ugyancsak ismert a megye határain túl is. A majorokban akácfát telepített, ezzel Tessedik Sámuel előző századi kezdeményezését követve jelentősen hozzájárult az Alföld fásításához. A fákkal sikerült megkötnie a homokos lösztalajt is. Meglevő erdei megfelelő karbantartásáról gondoskodott, birtokain tekintélyes vadállomány élt. Az újkígyósi dohánykertészek telepítésével, láttuk az árendális szerződésből, majorsági földjének megmunkálásához is munkaerőt tudott biztosítani. A bérlőcsaládok érdeke volt a minél jobb gazdálkodás, hiszen a szerződésben kikötött mennyiség felett termett dohányt maguk értékesíthették. Az egész hatalmas birtokot tehát részben nem a kényszerű és csekély hatékonyságú jobbágyi robotmunkával műveltette, hanem bérlők, bérmunkások alkalmazásával. A földművelés mellett a helyi mezőgazdasági ipar meghonosításának is úttörője volt. (Gőz-, szél- és vízimalmok építése.)

Amilyen sikeres volt a gazdálkodásban, olyannyira nem a magánéletében. Első felesége az Arad megyei másodalispán, nemes Klempay Márton leánya, Regina volt, Török Albert királyi tanácsos özvegye. Az asszony korai halála után második felesége a polgári származású Feicht Anna, aki 1846-ban halt meg. A harmadik feleségét, Scherz Krisztinát romantikus körülmények között vette el. Krisztinát ugyanis anyja, Müller Katalin törvénytelen gyermekként szülte Gyulán, 1825. augusztus 8-án. Az apa, idős Scherz József Pozsonyból került Kígyósra az uradalom alkalmazásába, fiával, ifj. Scherz Józseffel együtt. Müller Katalintól származó gyermeke születését már nem élte meg. A kis Krisztina anyja a gróf kulcsárnője volt, leányát gondosan nevelte, és igyekezett mindennel megismertetni a kastélyban, hogy egykor majd utóda lehessen a család szolgálatában. A gazdának megtetszett a csinos fiatal leány, és udvarolni kezdett neki. Erre az anya felmondott leányával együtt, nyíltan gazdája tudtára adva távozási szándéka okát. Erre a 67 éves gróf díszmagyarját magára öltve szabályosan megkérte a huszonkét éves hajadon kezét. Az újkígyósi katolikus plébánia anyakönyvében olvasható, hogy 1847. november 25-én léptek házasságra. Az esküvő tanúi Wieland János uradalmi pénztárnok és Keller János székudvari tiszttartó, a vőlegény alkalmazottai voltak. Az esküvői szertartást Wieland Ferenc szentmártoni, Richter Mihály békési, Léhner Mihály kígyósi plébános és Göndöcs Benedek kígyósi káplán végezték. (A többpapos esketést végző egyházi személyiségek a vőlegény kegyurasága alá tartozó plébániák papjai voltak.) Hankó József idézi azt az anekdotát, hogy harmadik házasságát a családban nem mindenki fogadta örömmel, különösen a gerlai gróf, Wenckheim Károly nem, akire a vagyona szállt volna, ha örökös nélkül hal meg. Dühében hat fekete lovas hintót – rajta koporsóval – küldött az új férjnek, azzal a meglehetősen barátságtalan üzenettel: „Neked nem aszszony, hanem ez kell.” (Erre is történik utalás Jókai regényében.)

1849. április 21-én, az újkígyósi keresztelési anyakönyv bejegyzése szerint, a házaspárnak megszületett Krisztina Anna Mária Regina nevű leánygyermeke. A gyermek keresztszülei Keller székudvari tiszttartó és felesége, Fröhlich Rozália voltak, a keresztelőpap pedig Göndöcs Benedek kígyósi káplán. A gyermek világrahozatala annyira megviselte az édesanyát, hogy augusztus 31-én meghalt. Temetési szertartását Rázel József gyulai prépost-plébános végezte, nagy papi segédlettel. Végső nyughelye a férje által 1844-ben építtetett Szent Anna-kápolna mögé, a kápolna dombjába épített, Ybl Miklós tervezte családi kripta lett.

A 69 éves apa, lesújtva a tragédiától, betegeskedni kezdett, s három évvel később, 1852. december 28-án, Pesten gróf Wenckheim József Antal is eltávozott az élők sorából. A korabeli sajtó tudósításaiból tudjuk, hogy holttestét december 30-án szállították haza Ókígyósra. Temetésére 1853. január 4-én került sor. Hazaszállításának napján a pesti minoriták templomában reggel tíz órakor ünnepélyes gyászmise volt, amelyen Mozart Requiemjét játszották. A január 4-i temetés is fényes külsőségek között zajlott le. Ugyancsak a korabeli újságbeszámolóban olvashatjuk, hogy az elhunyt koporsója 1495 forintba került, a jelenlevők között hét mázsa viaszgyertyát osztottak ki, ami ugyanannyiba került, mint a koporsó. A temetési szertartás összes költsége – az újság szerint – meghaladta a tízezer forintot. Őt is a Szent Anna-kápolna mögötti családi sírboltba temették, Scherz Krisztina mellé. A mai Szabadkígyós önkormányzata 2000. augusztus 20-án, a volt nagymajor helyén mellszobor állításával emlékezett meg az uradalom egykori alapítójáról.

Árván maradt kisleánya vagyonát gyámjai (ifj. Scherz József, Göndöcs Benedek, Farkas József) kezelték. A nevelését Göndöcs Benedek újkigyósi segédlelkész látta el, aki megtanította a rangjának megfelelő életformára, de ugyanakkor melegszívű honleányt is nevelt védencéből. Ahogyan a szájhagyomány mondja, még a bálokra is elkísérte mint gardedám. (Később, gyulai plébánoskodása idején is megmaradt szoros kapcsolata a családdal, halála után, még a két háború között is az uradalom gondoskodott a gyulai Szent Kereszt temetőben levő sírjának rendben tartatásáról.) A gyermek napi gondozása nagyanyjára, Müller Katalinra maradt, akit a nemes szívű unoka később 82 éves koráig személyesen ápolt, 1872-ben bekövetkezett haláláig.

A kisleány sokat forgolódott az emberek között az uradalomban, az alkalmazottak szeretettel bántak vele, „kis kontesznek” hívták. Ebben bizonyára szerepe van annak a történetnek is, mely szerint halála előtt az öreg gróf egy vasárnap délután a cselédséget a templom előtti térre hívatta össze, és rájuk bízta kicsiny leányát. A térre egy asztalt tétetett ki, rajta egy köcsög tele aranypénzzel. Mellé ültette a három és fél éves Krisztinát, aki mindenkinek adott egyet az aranypénzből. Ezzel végezve, maga az apa állt az asztalra, és cselédjei előtt törvényes gyermekének mondta ki a kisleányt, lelkükre kötve, hogy ne engedjék vagyonából kiforgatni. Erre később nem is került sor.

1857-ben nyolcéves volt Krisztina, amikor Ferenc József császár és felesége, Erzsébet királyné Ókígyósra látogatott. A császári pár Szegedről érkezett, Békés megye vezetői Orosháza határában ünnepélyesen fogadták. Erre az alkalomra tízezer fős lovas bandériumot állítottak ki a megye helységeiből. Újkígyós például hetven lovast küldött. Kígyósra Gerendás felől érkeztek május 25-én, délután négy órakor. A régi kastély közelében a grófnő gyámjai a vendégek tiszteletére diadalkaput építtettek. Hankó József feltételezése szerint ez is Czigler Antal építész munkája volt. Az építmény nyugati oldalára az „Isten hozott!” felirat került, a párkány felett később vörös márványból készült táblán örökítették meg a látogatást. (Felirata: „Ferenc József császár nejével / hű népe éljene közt itt haladott el / május hó 25-ik 1857-ik évben.” A keleti oldalra pedig az „Éljen a haza!” felirat került. A diadalkapu íve alatt míves vasrácson a család bronzból kiformált katonai címere volt látható.

Az építmény túlélte századunk két nagy háborúját, a forradalmakat, 1949– 1950 telén viszont az akkori gépállomás igazgatójának utasítására két traktorral ledöntötték. (Az uradalmi gépműhelybe a gépállomás költözött be.) A vasrács egy ideig még megvolt, majd a hulladékgyűjtő vállalatnál fejezte be pályafutását. A bronzcímert és a márványtábla töredékét a kastély kápolnájában őrzik.

A magas rangú vendégeket a feldíszített kastélynál a kis grófnő verssel köszöntötte. Az utakat zöld fűvel szórták fel. A fogadásnál jelen voltak a kisleány gyámjai is. A kastélyban töltött rövid pihenő után a császári pár a lovas bandérium sorfala mellett folytatta útját Gyulára. Bizonyára a látogatás emléke is közrejátszott abban, hogy Wenckheim Krisztina grófnő később a legendás császár- és királyné udvarhölgye lett.

1872. június 18-án Budapesten házasságot kötött unokatestvérével, gróf Wenckheim Frigyessel (1842–1912). A férj családja a gerlai uradalom birtokosa volt. Apja Wenckheim Károly egykori huszártiszt, anyja a híres Radetzky tábornok leánya. Frigyes jogi tanulmányai befejezése után ügyvédi vizsgát is tett, házasságával pedig nagy kiterjedésű uradalom irányítója lett. Az Arad megyei borossebesi birtokán hegyi vasutat építtetett, mészégetőket, márványbányát működtetett. A kiegyezés után több alkalommal szerzett képviselői mandátumot a gyulai, illetve a kisjenői kerületben.

Az új házaspárt az ókígyósi tanoncok „öröm-énekkel” köszöntötték, Turcsányi Gyula „Üdv zengeményt” adott ki. A házasságból hét gyermek született. (Friderika – gróf Wenckheim Dénesné, Krisztina – gróf Széchenyi Antalné, József – felesége gróf Wenckheim Denise, László – felesége Eleonóra Wood, Pál – nem alapított családot, Mária – gróf Nádasdy Tamásné, Ilona – gróf Zichy Alajosné.)

Amikor gróf Wenckheim Józsefné Jankovits Stefánia, a gyulai kastély birtokosa meghalt, a család azt tervezte, hogy a kastélyt Wenckheim Frigyes megvásárolja, amire azonban nem került sor. Ezért a fiatal pár 1874 és 1879 között Ybl Miklós tervei alapján Ókígyóson építtette fel az akkori viszonyok között is impozáns méretű, elegáns kastélyát. Megnyitására Göndöcs Benedek írt ünnepi röpiratot.

A Wenckheim-uradalom ebben az időben élte fénykorát. A kígyósi kastély mellett ekkor épült fel Borossebesen a vadászkastély, Budapesten a Wenckheim-palota. (1924-ben az örökösök eladták a fővárosnak, így került ide később a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár.) A trianoni béke után a család elvesztette a román területen maradt szentmártoni, székudvari és a borossebesi uradalmakat. A román Nemzeti Bank fizetett ugyan ezért kártérítést, de ez messze nem volt arányban a veszteséggel.

A grófnő 1884-ben, mint láttuk, eladta az újkígyósiaknak az általuk használt földet. 1921-ben a községnek ajándékozta a Szent Imre-telepet. Újkígyós mellett sokat köszönhet bőkezűségének Gyula, hiszen az Árvaház (a későbbi Szalézi Kollégium) alapítása, a gimnázium létesítésének elősegítése nagylelkű adománnyal és számtalan más jótétemény fűződik a nevéhez.

1924. szeptember 19-én távozott az élők sorából. Az ókígyósi családi kriptába temették, férje mellé. A kastély örököse az elsőszülött fiú, Wenckheim József lett, aki 1920-ban kötött házasságot Wenckheim Denise grófnővel. Elsőszülött fia, Wenckheim Dénes Szigfrid (1921–1943) a keleti fronton pilótaként halt hősi halált. 1941-ben Cziráky Tonchette grófnővel kötött második házasságából egy leánygyermeke született, Beatrix, aki az USA-ban él. Wenckheim József másik fia katolikus elemi iskoláit Ókígyóson végezte, majd a békéscsabai Magyar Királyi Állami Mezőgazdasági Középiskolába íratták be. 1944-ig, a család külföldre emigrálásáig itt folytatta tanulmányait. Szüleivel együtt előbb Ausztriába, később Algériába került. Francia származású feleségével előbb Franciaországba, majd Bonnba költöztek, ahol szállítmányozási vállalkozóként dolgozott. Az ő gyermekei, illetve most már unokái lennének a mai szabadkígyósi kastély örökösei.

A nagyvilágban szétszóródott Wenckheim család történetének kutatója, Hankó József munkája soron számos családtaggal létesített személyes kapcsolatot. Ő kezdeményezte, hogy az ókígyósi kastélyban össze kellene hívni a még élő családtagokat. Ez adta a Wenckheim-világtalálkozó ötletét, amelyre első alkalommal 1997-ben került sor a kígyósi kastélyban, a mezőgazdasági szakiskola, a Szabadkígyósi és az Újkígyósi Polgármesteri Hivatal szervezésében. Az 1999-ben tartott második világtalálkozót már a család szervezte, gróf Csáky Ilona irányításával.

2000. augusztus 14-én volt Hankó József Két évszázad a Wenckheim családdal című könyvének bemutatója a szabadkígyósi kastély könyvtárában. A kötet nagy értéke, hogy a családtörténet bemutatásánál számba veszi a jeles főrangú família második világháború utáni történetét, az egykori kígyósi uradalmi majorokról a szemtanúk információi alapján készített helyszínrajzai pedig további kutatás kiindulópontjai lehetnek.

Iratok hiányában a kígyósi uradalom gazdálkodását meglehetősen nehéz volna részletesen bemutatni. 1831-ből rendelkezésünkre áll leltára, amelynek alapján mégis némi fogalmat alkothatunk egy 1848 előtti allódium gazdálkodásáról.

A „Kígyósi allodiális Puszta” 1831-ben összesen 21 430 holdat tett ki, a holdakat ezeregyszáz négyszögöllel számolva. Ennek jelentős hányada kézpénzzel fizető bérlő – többek közt az újkígyósi dohánykertészek – használatában volt (7635 hold). Az urasági kaszálók, a „Marha és Birka Járások” együttesen közel 6500 holdat tettek ki. Ez több mint egyharmada az összes területnek, ami az állattartás egyértelmű túlsúlyára mutat. Az uraság közvetlenül 2400 holdat műveltetett, feles termelésbe 1500 holdat adott ki. Az uradalomnak tehát csak a saját kezelésű szántó megmunkálására, és a jószágállomány gondozására kellett idegen munkaerőt alkalmaznia.

Wenckheim József Antal az újkígyósi bérlőkkel kötött szerződés alapján gondoskodott az allodiális birtok megműveléséhez szükséges munkaerőről. Annyi tőkéje neki sem volt, hogy a szántóföldek teljes területét saját kezelésben műveltesse. Ezért folyamodott a készpénzzel fizető bérlők, feles bérlők felfogadásához, a dohányföldnek kiszakított újkígyósi belterület bérbeadására. A művelési módok megoszlásának ismerete alapján jól látható: az allodiális birtok 1848 előtt is gazdaságosan már csak a feudalizmuson túlmutató eszközök (bérlet, feles bérlet, dohánytermesztetés – ugyancsak bérleti alapon) igénybevételével volt hasznosítható.

Az uradalmi birtok tagolódása is kikövetkeztethető a leltárból. Eszerint a Belső-major, Annamajor, Józsefmajor és Apátipuszta, később Apátimajor volt a gazdálkodás színtere. (Az utóbbin 1831-ben a Czigler Antal építész által saját költségén és bérelt földjén téglából épített juhistálló, a juhász és a cselédek számára épített ház állt. A bérlet lejárta után az uraság kifizeti a költségeit, írja leltár. Ez utóbbi adat arra is utal, hogy az állattartás, a legelőhasznosítás terén is élt a gróf a bérbeadás lehetőségével.)

A leltárból kiderül: hogy az uradalom kígyósi központjában állt az uraság kastélya (nyolc szoba, konyha, kamra, pince), vályog- és téglafallal, zsindelytetővel. A kastélyhoz különálló mosóház tartozott, fala alul tégla, felül vályog, nádtetővel. A központban volt a tiszttartó, a perceptor (ispán), a kovács és a perceptorális katona lakása, valamint a másik kovácsé, aki a pusztagazdával lakott egy házban. Az urasági istállók közül külön épülete volt a központban az igáslovaknak, az anyakancáknak és a csikóknak.

A komoly méretű urasági juhtartást mutatja, hogy két juhistálló és egy, a kosok részére épített istálló is volt a központban. Emellett a többi majorban is volt juhhodály és a birkás gazda számára épített ház. Egy juhász, a csikósok, valamint a béresek számára ugyancsak volt kvártély az uraság portáján. Külön laktak a csődörösök, a kocsisok és a pusztai katonák. Működött a központban egy kétkerengős szárazmalom, ahol a molnárnak is lakást alakítottak ki. (Egy-egy kerengő egy követ hajtott, a hajtóerőt igáslovakkal biztosították.) Volt még a Nagy-halom alatt két téglából rakott pince és egy jégverem. Két kukoricagóré, két gabonás hombár is tartozott még a gazdasági berendezésekhez. A kastély, a személyzet szállásai, a gazdasági épületek mellett a központban volt egy vendégfogadó is, külön pincével, istállóval.

A birtok külső épületei között a vincellérház, a kertészház és a csőszházak szerepelnek a leltárban. (Az egyik csőszházat bérlő használta; megfelelő karbantartásáról köteles volt gondoskodni.)

Még többet árulnak el az állattartás méreteiről a leltárban felsorolt állatlétszámok: ménes lovak 103, igáslovak és nyerges lovak 27, jármos ökör 32, gulyabeli szarvasmarha 413, juhok 8054. Az igaerőt ezek szerint a jármos ökrökkel és lovakkal biztosították, bár, mint feltételezhető, a lovak a szárazmalom hajtásában is fontos szerepet játszhattak. A kimutatásban van annak is a magyarázata, hogy miért nincs marhaistálló a leltárban: a gulyát nyilván ridegen tartották, a tenyészlóállomány istállózását kellett csak megoldani. A történeti néprajz szempontjából igen tanulságos lenne az ingóságok leltárának elemzése is, azonban erre itt nincs terünk. A gazdasági eszközök között ekék, szecskavágó masinák, számos kéziszerszám, lószerszámok, nyergek, téglavető szerszámok szerepelnek. A kerti eszközök között érdemes megemlíteni a melegágyra való ablakokat, szám szerint huszonnégyet, ami fejlett kertkultúrára enged következtetni.

Alig több mint száztíz évvel később, 1944-ben gróf Wenckheim József és neje uradalma az alábbi gazdasági egységekre tagolódott: Nagymajor, Józsefmajor, Frigyesmajor, Apátimajor, Kocziszkimajor, Zupánmajor, Makos-háti major. Hankó József – a már többször említett szabadkígyósi Wenckheim-kutató – 1991–1995 között, az akkor még élő szemtanúk vallomása alapján összeállította az azóta eltűnt majorok épületkataszterét, és megjelölte az épületekben lakó, ott szolgálatot teljesítő személyzet létszámát. (Az utóbbit Liptay Elek kimutatása alapján.) Eszerint a felsorolt majorokban 599 ember élt és dolgozott 1944-ben. Természetesen ez alatt a száz év alatt nagy változás ment végbe a gazdálkodásban. A jobbágyfelszabadítás után a kapitalista gazdálkodásra áttért nagybirtok előbb a Felvidékről, majd Trianon után az északi megyékből idevándorolt időszaki munkások alkalmazásával biztosította a munkaerő-szükségletet. Újkígyósról továbbra is sokan dolgoztak az uradalomban.

Az uradalom gazdálkodásának történetét egyelőre szinte lehetetlen részletesen feldolgozni, mert a családi iratok zöme az 1944 nyarán elmenekített és a háború viharában elkallódott értékekkel együtt elpusztult.