A dohánykertész tudománya
A dohánykertész tudománya
Újkígyós szegedi eredete volt az oka annak, hogy a város néprajzának kitűnő kutatója, Bálint Sándor többször is felkereste a községet, és tanítványai közreműködésével gyűjtőmunkát végzett itt. Elsősorban azt kereste, amint a község néprajzáról gyűjtött anyagot ismertető dolgozata záró részében elmondta, hogy milyen szálakkal kapcsolódik az ősi kibocsátó város kultúrájához a békési feketeföldön megtelepült közösség. 1976-tól három kötetben kiadta A szögedi nemzet című hatalmas munkáját, amelyben mint a szegedi nagytájhoz tartozó településről, Újkígyósról is számos adatot közöl. E nagy összegzés megírásához készülődve Újkígyóson csak korlátozott anyaggyűjtésre volt módja. A község néprajzának módszeres feldolgozására, a népélet egészének részletes vizsgálatára eddig nem került sor.
Krupa András békéscsabai néprajzkutató az 1970-es évek második felében a naptári ünnepekhez fűződő szokásokból, az újkígyósiak ajkán élő mondákból, igaz történetekből, népballadákból adott közre figyelemre méltó anyagot. Egy másik közleményében egy újkígyósi népi emlékirat szövegét tette közkinccsé. Gyűjtött anyagát mindig összevetette a környékben élő szlovákság, illetve magyarság népi hagyományainak jellegzetességeivel.
A község alapításánál említettük, lakói a szegedi nagytájból kiszakadva kerültek Békés megyébe. Amint Bálint Sándor kutatásaiból tudjuk, maga Szeged városa, illetve az onnan a környező településekre kirajzott szegedi népesség a török alatt elsajátított kertkultúra révén ismerte meg a Balkánról török közvetítéssel bekerült dohánytermesztés fortélyait.
„A szegedi, tápai, gyevi (Algyő), mindszenti, sövényházi, tehát egy népi törzsökhöz tartozó dohánykertészek ősi lakóhelyükről először a Délvidék, főleg Torontál, kisebb részben Temes (Majláthfalva) és Bácsbodrog (Gyulafalva) megye kamarabirtokaira, sőt ezeknek részleges eladása után magánuradalmakba, így a Marczibányi (Csóka), Tajnay (Szaján), Kiss (Ittebe), Csekonics (Magyarcsernye, Kisorosz) és más családok birtokaira, továbbá Szeged szabad királyi város kamarai bérleményére (Szőreg, Ószentiván, Térvár, Gyála) települtek. Szeged Torontálba kirajzott ősnépe, mintegy 50 falut népesít be nem egészen száz év alatt a múlt század derekáig” – foglalta össze az ide vonatkozó legfontosabb ismereteket.
E szegedi eredetű, gányó néven emlegetett kertészfamíliákból telepített tehát új lakosokat Békés és Csanád megyébe, Újkígyósra a Wenckheim család, Kisiratosra a Salbeck család 1818-ban, Hengelmüller bécsi pusztabérlő pedig Csanádapácára, 1821-ben. Bálint Sándor szegedi eredetű lakosok jelenlétét is feltételezi a Békés megyei Pusztaföldvár és Szentetornya esetében is. Ugyanakkor a kígyósi kertészekből is költöztek át más birtokra, így 1892-ben részt vettek az Arad megyei Simonyifalva második telepítésében.
Az újkígyósiak származási helyét a katolikus anyakönyvek alapján Bálint Sándor Szeged mellett Tápé, Algyő, Csanytelek, Mindszent községben adja meg, felsorolva az innen származó családok neveit az alábbiak szerint: Agócs, Apró, Bába, Bacsa, Bali, Bálint, Báló, Batki, Becsei, Belovai, Bodó, Boldog, Bozó, Bozóki, Bozsó, Búvár, Búza, Csányi, Csókási, Csonka, Csóti, Deák, Domokos, Dudás, Dunai, Faragó, Farkas, Fodor, Forgó, Fődi, Gedó, Gera, Greguss, Györfi, Hajnal, Hegedűs, Hódi, Huszka, Kálmán, Kántor, Kása, Király, Kocsis, Kónya, Kőrösi, Lippai, Lőrinc, Madarász, Makra, Masa, Márton, Miklós, Mojzes, Mucsi, Nacsa, Nyári, Ökrös, Pálfy, Prágai, Rácz, Révész, Rozsnyai, Rúzsa, Sándor, Sípos, Süli, Szakáll, Szántó, Széll, Szűcs, Terhös, Urbán, Vetró, Vincze, Virág, Zsótér.
Králikné Füzesi Etelka az újkígyósi katolikus halotti anyakönyvek adatainak feldolgozásával a családfők és feleségük származási helyét is megadja. Algyő: Bús, Hódi, Sötét Kovács, Varga, Sípos, Hulánszky. Apátfalva: Mátó, Szabó, Varga, Tóth, Lukács, Balázs. Ányás: Joó, Miklós, Nagy, Baks: Seres, Prágai. Csany: Balogh, Bali, Bánfi, Bozsó, Darida, Deák, Kiss, Kukla, Krucsai, Rácz, Sebestyén, Hulánszky, Kecskés, Vida, Bali, Nagy, Sándor, Tróza, Bakó, Németh, Mezei, Lőrincz, Locskai, Szanola. Csongrád: Baráth, Buri, Csernus, Darida, Gazdag, Gera, Kiss, Krucsai, Lajos, Locskai, Lengyel, Mucsi, Oláh, Süli, Hegedűs, Sándor, Nagy, Bartók, Bali, Hódi, Tóth, Huszka, Bánfi, Tóth, Seres, Kovács, Percsik, Krucsai, Turai, Felföldi, Domokos, Magon, Szénási, Magyar, Hévizi. Felgyő: Kiss, Zsóri, Tóth. Földeák: Bajúsz, Kovács, Szabó, Tóth, Nagy, Rákóczi, Borbély, Menyhárt. Hantháza: Bozó, Bózsó, Mucsi, Elekes, Farkas, Magó. Homok: Tóth, Kiss, Szabó, Török, Zsóri, Murvai, Gombkötő, Váradi. Mindszent: Bacsa, Bánfi, Csatlós, Darida, Dunai, Elekes, Gajda, Győrfi, Harangozó, Judik, Kasznár, Kiss, Kocsis, Kósa, Kulcsár, Laczkó, Lengyel, Locskai, Lőrincz, Mezei, Mucsi, Prágai, Sipka, Szanda, Tóth, Varga, Vida, Zsótér, Ambrus, Kulcsár, Kispál, Rákóczi, Zsótér, Nagy, Csernák, Balogh, Szanyi, Szabó, Kecskés, Kormányos, Bánfi Mezei, Bereczki, Prágai, Kocsis, Lantos, Dániel, Tóth, Kelemen, Gyapjas, Rákóczi, Antal, Magon, Nagy, Zsótér, Bánfi, Judik, Kovács, Tatár, Zsiga, Pajkó, Kónya. Síróhegy: Bacsa, Prágai, Seres, Csányi, Nagy, Prágai. Szeged: Bacsa, Bali, Bajúsz, Budai, Csányi, Csókási, Dunai, Gazdag, Harangozó, Hódi, Jusztin, Lőrincz, Miller, Nyári, Prágai, Rákóczi, Széll, Tóth, Zsigovics, Farkas, Dunai, Nyári, Kónya, Pálinkás, Kasznár, Szabó, Csókás, Benkó, Budai, Kocsis, Bagi, Szekerczés, Bereczki, Baló, Szabó, Kántor, Fekete, Horváth. Szőreg: Szabó, Török. Tápé: Dávid, Domokos, Gyenge, Nagy, Nyári, Révész, Szabó, Terhes, Molnár, Csíkos, Nagy, Lengyel, Tóth, Szabó, Göbös, Nyári. (A férjek nevét ábécérendben, a feleségek nevét a férjek nevének sorrendjében közöljük.) A névanyagból látható, hogy ugyanazon családnevet viselők több településen is előfordultak, ami a kibocsátó városból való korábbi szétvándorlás irányaira is utal.
Újkígyós tehát szigetként ékelődött be a békési tájba, a szomszédos Csanádapácával és Medgyesbodzással állt szorosabb kapcsolatban, ami elsősorban a házasságokban látszik. Római katolikus vallása miatt is elütött a környezetétől, hiszen szlovák evangélikus és magyar református közösségek vették körül. Nyelve a kibocsátó város „szögedi” ö-ző nyelvjárásához tartozik, családi körben még mindig él a régi hagyomány. Bálint Sándor egyik adatközlőjénél figyelte meg, hogy kívülállóval az e-ző irodalmi nyelven beszélt, a családban viszont a régi tájnyelven.
„Újkígyós eredetileg gányófalu volt” – írja Bálint Sándor, ezért életét, mindennapjait a dohánytermesztéssel kapcsolatos munkák határozták meg. A falu képe, az utcák szerkezete is ezt mutatja: a szerződésben biztosított numerus belsőségén feküdt a ház és a dohányföld. A művelés igényessége tette szükségessé, hogy a növény mindig elérhető közelségben legyen. Ezért voltak itt is, mint más gányófalvakban, hatalmas porták. (Mint korábban utaltunk rá, ezt változtatta meg az 1958-as községrendezés, amikor a nagy telkeket felosztották.)
„Újkígyóson a következő dohányfajták ismeretesek: a régebben termelt szögedi vastagrúzsa-, guba-, kapa-, továbbá a nyilván szabolcsi eredetű tiszaháti-, penzóvári-, negyvenlevelű-, továbbá a cigarettának való újabb döbröcöni rúzsadohány” – írja Bálint Sándor. Az ő kutatásai alapján ismerjük a dohánymunkák menetét is. Ez a dohánymag vetésével kezdődik, amit vagy februártól csíráztatott, vagy száraz magként úgynevezett hidegágyba vetnek, március 12–19., azaz Gergely- és József-nap között. A palántáskertet sövénnyel kerítik el az udvartól, amely az aprójószág, de az időjárás ellen is védelmet nyújt. A dohányágyak földjét lótrágyával trágyázzák, és a vetés előtt alaposan felporhanyítják. (E trágyaszükséglet is indokolja a község fejlett lótartását!) A magból kikelő palántával még sok munka van (öntözés, gyomlálás, éjszakai fagyok elleni védelem).
A kiültetésre már alkalmassá vált palántákat hajnalban kiszedik a palántáskert földjéből; ültetéskor a „dohányfúrú, palántaültető-fúrú” néven ismert eszközzel lyukat fúrnak a földbe (ha száraz a talaj, előtte meglocsolják locsolótök vagy bádogkanna segítségével). Ha víznyerési lehetőség nincs a közelben, „kopolyakutat” ásnak a föld szélén, amelyből a szükséges locsolóvizet kimeregetik. (Ez később sekély volta miatt előbb-utóbb kiszárad.) A palántázást végző rakó mellett palántahányó dolgozik, idősebb családtag vagy nagyobb gyerek, aki a palántacsomóból pár szálat az ültetés helyére vet.
A palántázást öt-hat nap múlva követő munka a „fódozás”, amikor a kiszáradt, meg nem fogant, hibás töveket kicserélik. A nyár folyamán háromszor kell a dohányt kapálni, az utolsó kapáláskor a tövet körültöltögetik, amit „aláhúzásnak” neveznek. A dohányszedés hónapja augusztus, amikor először az alsó, legfejlettebb leveleket tördelik le (aljszödés), majd a többi következik. A földön hátramaradt egy-két méter magas szárnak Újkígyóson „dohánykoré” a neve. Kemence fűtésére használták, de kerítést is készítettek belőle. Volt eset, amikor a földön hagyták, trágyának.
A dohánylevelek „fölválogatását”, osztályozását a termelési tapasztalatok birtokában végzik el a családok. A minősítési kategóriák szerint van „nagyelső, kiselső, nagymásodik, kismásodik”, végül a „harmadik” a legsilányabb fajta. A szárazság foka szerinti besorolás: „nagysárga, kissárga, nagypiros, kispiros, nagyződ, kisződ”. A válogatás során egybegyűjtött azonos fajtájú leveleket a „dohánytű” segítségével a három öl, közel hat méter hosszú „dohánymadzagra” fűzik fel, majd a kukának nevezett gamóval (kampó, horgas fa) felakasztgatják száradni a dohánypajtákban elhelyezett vízszintes rudakra, a „szergyiákra”. A száradás után következik a levelek szakszerű csomagolása, a „bálozás”, majd az állami dohánybeváltóba szállítás: az ottani mázsálás után derül ki, hogyan sikerült az év.
A dohánykertészkedés nyomta rá a bélyegét a község külső képére; a házak is ennek a foglalkozásnak megfelelően épültek. A Pesty Frigyes-féle helynévgyűjtés kérdőívén, 1865-ben, a megtelepedést követően majd fél évszázaddal azt olvashatjuk, hogy a község először két utcából állt. Az Öreg utca volt az egyik, a másik a Templom utca, amely az 1818-ban épült vályogtemplomról kapta a nevét. A dohányföldek bérlői az úgynevezett numerusos gazdák. „A numerus belsőségén volt régebben a ház és a dohányföld. Újkígyóson, mint egyéb szegedi eredetű temesközi gányófalvakban is, hatalmas porták vannak. Egy-egy párhuzamos utcasor lakóházai sokszor több száz méter távolságra fekszenek egymástól” – olvassuk Bálint Sándornál. A házak beosztása, a porta szerkezete is a fő foglalkozásnak volt tehát alárendelve. A kezdetben csak szoba-konyhából álló házban feltűnően nagy volt a szoba, a ház hosszában elhelyezve, ötször nyolc négyzetméter. Itt történt a dohány csomózása, ami helyet igényelt. A csomózás alatt nagy keletje volt a meséknek, legendáknak, igaz történeteknek, amelyeket egy-egy jó mesélő mondott el a résztvevők szórakoztatására. Az utcai tornác, amit feltehetőleg a szomszédos szlovák településekben ismertek meg, a termés szárítására volt alkalmas. A napsugaras házvégek, amelyek a szegedi anyavárosból származnak, itt már nem találhatók meg, állapította meg Bálint Sándor professzor helyszíni adatgyűjtése során. Adatközlői emlékezete szerint azonban a községben is voltak korábban. A portán kapott helyet a gányófalvak jellegzetes gazdasági épülete is, a szárításra szolgáló dohánypajta, amelynek meglétéről már az 1842. évi Rendszabályokban is olvashatunk. A legegyszerűbb változata faoszlopokon nyugvó szalma-, zsúp- vagy nádtető. Oldala nincs, így körben járja a szél. Községünkben repülőpajta, színpajta a neve.
A dohánykertészcsaládok az értékes kapásnövény termesztése mellett a földesúrtól bérelt szántóföldön gabona- és kukoricatermesztéssel is foglalkoztak. Az újkígyósi kertészek különösen fogékonyak voltak az újra, amit elősegített a Wenckheim-uradalomban látott korszerű mezőgazdasági technológia megismerése is. Bálint Sándor említi azt az adatot, miszerint a Magyar Mezőgazdasági Múzeum gyűjteményében található egy újkígyósi gazdától begyűjtött, a múlt század középéről származó cséplőgép. Ez annak a jele, hogy az anyagilag megerősödött, tehetősebb kertészgazdák már korán gondolhattak a termelés gépesítésére.
A szántóföld mellett legelőbérletet is biztosított az árendális szerződés, ami a juhtartás virágzását segítette elő. Megint Bálint professzor emlékeztet rá, hogy a katolikus templom homlokzatán elhelyezett, ma is színesre festett Szent Vendel-szobor erre utal, lévén Vendel a juhászok védőszentje. (Októberi ünnepe az igavonó állatok pihenőnapja is volt, ekkor gazdáik nem dolgoztatták őket.) Tisztelete a katolikusság körében itt is, de másutt az országban is a merinó fajta meghonosodásával függött össze. De a hagyományos, durvaszőrű fajták, a cigája és a racka tartása is gyakorlat volt a községben. A juhtartás a ma már szűkre szorult legelőn is folyik, a lakodalmak egyik kedvelt főétele a birkapaprikás.
Ugyancsak jelentős volt a kígyósiak szarvasmarhatartása. A mezőgazdaság igaerejét a múlt században az ökör, sőt az uradalom példájára a bivaly szolgáltatta. A második világháború utáni igásló hiány egy évtizedre újraélesztette e letűnt gyakorlatot. A tavasztól őszig a legelőn tartott jószágot a gazdák gulyába „verték”, „állógulya” néven. A legelőről naponta hazahajtott tehenek csordáját is „gulyának” nevezték. Az istállózó tartás a trágyaszerzés és a tejhaszon miatt volt fontos. Az utóbbiból a gazdaasszonyok pénzeltek, számos családi kiadás fedezetét biztosítva ezzel. „Jellegzetes újkígyósi szokás volt valamikor – írja Bálint Sándor –, hogy a vásárban vett tehenet a gazdaasszony pendelyén át hajtották be az istállóba.”
A lótenyésztés a szomszédos uradalom példája, a mezőhegyesi állami méntelep közelsége miatt virágzott fel a községben. Különösen a nóniusz fajtát tartották szívesen. A ménesbirtok megfelelő apaállat biztosításával lehetővé tette, hogy valóban minőségi lóállomány legyen a gazdáknál. A kukoricatermesztés a disznótartás lehetőségét teremtette meg, amely szintén fejlett volt a községben. Az aprójószág, a baromfi tartásának feltételei a hatalmas portákon adottak voltak. A méhészkedést a község egyik, az okszerű gazdálkodásban is jártas plébánosa, a már említett Göndöcs Benedek tette népszerűvé, aki egyszerű szerkezetű, praktikus méhkaptár feltalálója is, amit nevéről Göndöcs-kaptárnak neveznek.
Dohányszárító pajta ma (Tömösi Károly felvétele)
Újkígyósi népviselet az 1860-as években (Képes Újság, 1865)
