Népek, vallások

Teljes szövegű keresés

Népek, vallások
Megpróbáltuk az ábrázolt népszámlálásokat úgy kiválasztani, hogy egy nagyjából azonos időszak eltelte után mutassák a népesség számának alakulását. Ez az időszak kezdetben 40–43 évet jelentett, majd állandósult harminc évben, amit annál is könnyebb volt betartani, mert 1869-től a népszámlálásokra általában tízévente került sor, néhány kivételtől eltekintve, de ezek a kivételes évek nem kerültek be táblázatunkba.
Külön figyelmet érdemel az 1828-as és az 1829-es év egymás mellett feltüntetett s egymástól jócskán eltérő számsora. Egyik évben sem volt népszámlálás. Az 1828. év adatainak forrása Dr. Thirring Gusztáv Sopron vármegye községeinek népesedési fejlődése az utolsó 150 év alatt című tanulmánya. Maga Thirring írta: „Meg kell azonban említenünk, hogy az 1828. évre vonatkozó adatok, melyek nem hivatalos népszámlálás eredményeiből kerültek ki, hanem egyházi shematismusokra és más egykorú forrásokra támaszkodnak, nem tekinthetők mindenben teljesen megbízhatónak, amint az a többi évek adataival való összehasonlításból kiderül.” Mi is így éreztük, s ezért mellétettük az 1829-ben felvett egyházlátogatási jegyzőkönyv adatait, melyek magasabbak, de csak a katolikus vallásúak számát tartalmazzák. Ennek ellenére közelebb állhatnak a valósághoz, különösen ha figyelembe vesszük az 1784–87-es és az 1869-es hivatalos adatokat.
Az évek során a népszámlálások módszerei is változtak, s ezért eredményük esetenként eltéréseket mutat, de ezt a tendencia ábrázolása szempontjából jelentéktelennek ítélhetjük. Például az 1960-as népszámlálás három számot is közöl: Sopronhorpács jelenlevő népessége 1077, állandó népessége 1074 és a lakó népessége 1073 fő.
A korábbi népszámlálások esetenként tényleges, polgári, jogi népességről beszélnek. Ezek a megkülönböztetések természetesen egy statisztikusnak sokat mondhatnak. Mi az egyszerűség kedvéért minden esetben a lehetséges legnagyobbat választottuk.
Nos, az adatokból végül is megállapíthatjuk, hogy a község lakossága 1960-ban volt a legnépesebb. Azóta viszont csökkent a száma, 1990-ben már 13 személlyel kevesebb volt a száz évvel korábbinál: 1890, 879 fő.
A népszámlálások természetesen a lakosságszámon kívül más információ-kat is közvetítenek. Így például 1870-ben a lakosság 27 százaléka analfabéta volt. 1930-ban a hat évesnél idősebbeknek már csak 2,4 százaléka, azaz 19 fő nem tudott írni-olvasni. Mára ez a szám szinte nullára csökkent, ugyanakkor napról napra találkozunk a funkcionális analfabétizmussal, alanyai megtanultak ugyan írni-olvasni, de nem használják, ez persze statisztikailag kimutathatatlan.
Ha a lakosság korösszetételét nézzük, egy, a magyar falvak többségére jellemző folyamatot figyelhetünk meg. Az első magyarországi népszámlálás még csak a férfilakosság legfiatalabbjai körében vett fel életkori adatokat. Eszerint a férfiak 39,9 százaléka tartozott –301-ből 120 – a 17 év alatti „sarjadék” kategóriába, a 120-ból pedig 99 volt az 1–13 év közöttiek száma
– 32,9 százalék. 1930-ban a nagyjából ugyanezen korosztály – 0–12 évesek – a lakosságnak 27,2 százalékát tette ki, bár közben abszolút száma 246 főre növekedett. A legutóbbi népszámlálás felvétele szerint e korosztály aránya tovább csökkent, már csak az összlakosság 18,7 százalékát érte el. Az ifjabb korosztályok csökkenésével egy időben nőtt a 60 éven felüliek száma. 1930-ban 120-an voltak – 18,3 százalék –, 1990-ben már 187-en – 21,2 százalék –, 1998-ban pedig 199-en – 23,2 százalék. Az itt felsorolt példákból jól nyomon követhető a lakosság egyre növekvő elöregedése.
A falu lakosságának nemzetiségi összetétele a története során alig változott. Herényi István a települést – keletkezési idején – a magyar népességű falvak közé sorolja. Magyar többségét mindvégig megőrizte, bár a tatárjárás után bajor bevándorlást jegyeztek fel. A faluban 1711 és 1714 között pestisjárvány dúlt, s a lakosság körülbelül ötödrésze a kór áldozatává vált. 1720 táján emiatt németeket telepítettek be, akik valószínűleg beolvadtak az őslakosságba.
Az abszolutizmus korában tartott népszámlálás (1850) szerint Horpácson húsz – az összlakosság 4,4 százaléka –, az 1930-as népszámlálás szerint kilenc német élt – egy százalék. Ez utóbbi számlálás feltüntet még két horvát és öt egyéb nemzetiségűt is. Velük együtt is csak 1,8 százalékot ért el a nem magyar ajkúak aránya.
A falu lakossága első írásbeli említésekor már keresztény. A település egyházát ősi eklézsiaként említik a schematismusok – egyházmegyei évkönyvek. Alapításáról nincsenek írott ismereteink, az egyes idevonatkozó adatokat a templom régészeti feltárásai szolgáltatták. A helyi közösség hitéletének gyakorlására a XII. század utolsó negyedében épült a falu első temploma. Ősi eredetét támasztja alá az a viszonylag jelentős birtok, mellyel a századok folyamán a mindenkori plébános, illetve a templom rendelkezett. Ezt bizonyítja az 1413-ban kelt oklevél is a helyi eklézsiáról.
A község és temploma feltehetően a XVI. század első felében a törökkel folytatott csatározásokban súlyos sérüléseket szenvedett. Mutatja a pusztítás mértékét a század végén, 1588-ban kelt portaösszeírás, amely két lakott job-bágyportáról, hét zsellérről – közülük öt az ekkor már evangélikus papot szolgálta – és nyolc (!) pusztult jobbágyhelyről szólt. Mindennek ellenére az egyház működött. Mohl Adolftól tudjuk, hogy 1533 és 1633 között a közeli Nemeskér is a horpácsi egyházhoz tartozott. A nemeskériek évente egy palástot adtak a horpácsi plébánosnak. Ezt a kötelezettséget később a Nádasdyak vállalták át.
1566-tól Alsólendvai Péter volt a község plébánosa. Hívei nagy részével – mint földesura – áttért az evangélikus hitre, s a templom is evangélikus lett. A plébánost saját lován és szekerén vitték prédikálni Nemeskérre. Részt vett 1591-ben a Csepregen tartott evangélikus kollokviumon és június 3-án aláírta annak jegyzőkönyvét. 1566–1596 között volt horpácsi plébános, illetve lelkész. 1645-ig evangélikus lelkészek követték a helyi egyház élén.
Kiss Bertalan evangélikus püspök 1631-ben meglátogatta a horpácsi eklézsiát. Ez alkalommal az akkor 78 éves Tóth Mihály papi jobbágy azt vallotta, hogy a templomhoz a nemeskéri határban levő romos klastromból is hordták a követ. Ezt ő a nálánál idősebb Czankó Pál papi jobbágytól hallotta, de Czankó maga is az öregektől tudta.
1644-ben Nádasdy III. Ferenc visszatért a katolikus hitre. Megindult a harc a templom birtoklásáért. Első lépésként 1645-ben elűzték az evangélikus lelkészt. Az evangélikusok ragaszkodtak szent hajlékukhoz, többször megkísérelték elfoglalását, ám a horpácsi uradalmi tisztek ebben megakadályozták őket. Végül a jezsuiták 1660 körül végleg a katolikusok számára szerezték meg a templomot.
Az 1663. évi katolikus egyházlátogatási jegyzőkönyvből kiderül, hogy a templom elhanyagolt, a szertartásokat a mellékhajóból kialakított úgynevezett kistemplomban végzik. A vasvári káptalan iratanyagában megőrzött okmány tanúsága szerint 1674-ben Gallos Gergely a horpácsi plébános és a kapornaki apát.
A község plébániáján a születési anyakönyv 1731-el, a házassági 1732-vel és az elhaltak anyakönyve 1741-el kezdődik. Az egyházmegyei almanach szerint előtte az anyakönyvezés Egyházasfalun történt. Ezekből az adatokból úgy tűnik, hogy a horpácsi plébánia egy fél évszázadra elvesztette önállóságát, Egyházasfalu filiája – leányegyháza – lett.
A plébániatemplom helyreállítása 1714-ben a templom befedésével kezdődött. Széchényi II. György 1718-ban azt jegyezte fel kiadásai közé, hogy Frager Tamás soproni festőnek előleget adott a díszítőmunkálatokra. A rekonstrukció hosszan elhúzódott. A befejezésről és a költségek biztosításáról szól az alábbi, a plébánia levéltárában fennmaradt irat bevezető mondata: „Anno 1744dikben az Horpácsi Sz. Péter … Sz. Pál … Tisztességekre épétett Templomuk Guácsos (?) nevű erdőnek fáját Kintelenéttettünk el adni, és annak árábúl az emlétett templomunkat meg boltoztatni, Tornyát, Kerétését és minden belső s. külső Szükségével vigbe vitettni.” (Lásd Függelék II.) A felújítás, átépítés időszakában Klementics Mátyás volt a horpácsi plébános.
Az 1828-as egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint a plébános Barabás László, aki 1776-ban született Nagyatádon, 1802-ben szentelték pappá és 1804-től teljesített falunkban szolgálatot. Ekkor a plébániának két filiája volt: Lédec és a horvát nyelvű Und, amely 1861-ig tartozott hozzá. A látogatáskor a parókia könyvtárában két tucat könyvet vettek számba. Többségük latinul íródott, de magyar nyelvű művek is akadtak. Például: Az Úr Imádság és Idvezlet Magyarázattya, Öreg Tóbiásnak élete Bélek Lászlótól, Bigai Antal: Értekezések a Keresztényi Reménységről, Egésséget tárgyaló Kathechismus.
A templom állandó gondozásra szorult, rendszeresen tatarozták. A feljegyzések szerint a XIX. század folyamán 1846-ban, 64-ben és 87-ben. De nemcsak az épület, a berendezés is megújult. 1892-ben kijavították és kifestették a szentélyt. 825 forint költséggel új főoltár készült. 1899-ben a tönkrement Szent Anna-oltár helyére gyűjtésből ötszáz forintos költséggel elkészült a Jézus Szíve-oltár. Új Mária-oltárt állítottak 1902-ben ötszáz koronáért, melyből Molnár János gazda és neje, Kustor Anna négyszáz koronát vállalt magára. Ez utóbbiak a templom 1956–60 közötti nagy helyreállításáig maradtak fenn. Új orgonát kapott a templom 1904-ben, 2700 koronáért, melyből 1 850 koronát a templom pénztára, 850 koronát a hívek adakozása biztosított. Jelenleg is ezt az orgonát használják, jó állapotban van. A kórus padozata eddig tapasztott agyag volt, most már cementlapos. A gyűjtést Klafszky Henrik plébános és Sulyok Antal templomatya személyesen végezte.
Az egyházközség területén található imremajori kápolnácskába 1857-ben Széchényi Lajos második felesége, Wurmbrandt Stuppach Franciska grófnő faragott oltárképet készíttetett Briber János népi faragóval. Jelenleg a másolata látható a nagytemplom nyugati falán. 1891-ben pedig a filiában, Lédecen épült új kápolna.
A háború a híveken kívül 1918-ban már az egyházközséget is elérte. A harangokat hadi célokra elvitték, csak a lélekharang maradt meg. 1921-ben pótolták, amikor vásároltak egy harangot 90 ezer koronáért, melyből 30 ezret a kegyúr Széchényi Dénes, ezret Kovács Péter plébános és ezret idős Bán József lédeci gazda adományozott. A többi költséget faeladásból és gyűjtésből fedezték. A lédeci elöljáróság nem akart hozzájárulni, mivel az ő harangjaik is hiányoztak. Újabb két harangot vásároltak az elvitt harangok helyett 1926-ban. A nagyharang felirata: „Isten dicsősségére. Öntették a horpácsi és lédeci hívek.” A kisharang neve Szt. Mihály. Felirata: „Az élőket hívogatom, a holtakat elsiratom.” Amikor a három harang együtt megkondult, sokan sírtak. A költség 70 millió koronára rúgott. Ebből 22 millió megint faeladásból, a többi egyházközségi adóként gyűlt össze. Horpács 2/3, Lédec 1/3 részt fizetett.
Tömeges lelkigyakorlatra – misszióra – 1891. szeptember 25. és október 3. között került először sor a faluban, két szerzetes pap vezetésével. Ekkor állíttatta gróf Széchényi Imre felesége, Sztárai Alexandra a templomban elhelyezett missziós keresztet, melynek készítője Harrach Tamás asztalos volt. A grófnő három új miseruhát és karingeket is ajándékozott a templomnak. A következő missziót 1929. október 13-tól 20-ig két piarista szerzetes tartotta. 1947. november 9. és 15. között, a közellátási gondoktól sújtott időben került sor az utolsó misszióra, ferences szerzetesek szervezésében. A falusiak mély hitét igazolja, hogy mindenki meggyónt és áldozott. A két papnak gyűjtést rendeztek, mely során hat zsák liszt, fél zsák bab, zsír, dió, lekvár és sok más gyűlt össze.
A búcsújárások is a hívők lelki épülését szolgálták. 1896. június 8-án 14 Répce-menti plébánia 1800 híve nyolc pap és 17 tanító vezetésével, – köztük a horpácsi plébániából 82 fő – Osli községbe, a Mária-kegyhelyre tett gyalogos zarándoklatot – nyolcvan kilométer oda-vissza – az ezredév emlékére. 1900 augusztusában a magyar kereszténység és az államalapítás kilencszáz éves jubileumi ünnepségére a csepregi Nagyboldogasszony-templomnál összegyűlt ötezer hívő közt a horpácsiak is ott voltak.
A lelki élet elmélyítését szolgálták a vallási társulatok is. Az 1931-es egyházmegyei shematismusban említik először a Horpácson is működő Jézus Szent Gyermekségének Társulatát és egy ifjúsági egyesületet. Ez utóbbi már jóval korábban működött, 1910 körül zászlaját is felavatták. 1936-ban tovább növekedett a gyermekszervezetek száma a Szívgárdával és az Ifjúsági Vöröskereszt egyesülettel. Ebben az évben már a felnőttek társulataival is találkozunk, a Jézus Szíve Társulattal, az Oltáregyesülettel, a Rózsafüzér Társulattal, 1943-ban pedig a Hitterjesztés Műve nevezetűvel, 1947-ben a Katolikus Szülők Vallási Szövetségével.
Az egyház, a templom újabbkori történetének legnagyobb eseménye kétségtelenül az 1956-60. évi műemléki restaurálás volt. Ennek egy rendkívüli pillanatát is meg kell említenünk. Helyszíni szemlét tartott az Országos Műemléki Felügyelőség 1956. május 23-án. Amikor a félig kibontott templombelsőt meglátták, az őket fogadó Nagy István plébános szavai szerint „el-ámultak a látottakon”, és azonnal biztosították a további költségeket. A lakosság igen jelentős társadalmi munkáját is nagyra értékelték. Az itt élők tudták és tudják, hogy e kincs nem egyedül az övék, hanem az egyházé és az egész országé, sőt minden látogatójáé. Büszkék voltak és ma is büszkék gyönyörű templomukra.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages