Kiültek a kispadra…

Teljes szövegű keresés

Kiültek a kispadra…
A paraszt- és cselédemberek majdnem egész életüket a természetben töltötték, így volt alkalmuk megfigyelni az időjárással, a növények életével kapcsolatos jelenségeket. A jóslások a naptári névnapokhoz, főként szentekhez, egyházi ünnepekhez kötődtek. Az esti etetés, itatás közben kiültek a házak előtti kispadokra, meghányták-vetették a falu és a világ sorsát, de főleg a várható időjárást. Régen falunk lakóinak a kispad jelentette és részben jelenti ma is a közösségi életet, a szomszédi kapcsolatokat.
A naptári évhez kötődő szokások fő vonásaikban megegyeznek a Dunántúl hagyományos szokásvilágával, de akad néhány egyedi horpácsi szokás is.
Vízkeresztkor (január 6.) a friss szenteltvízből hazavittek egy üveggel, hogy mindig legyen otthon a háznál. Ezt használták a halottak beszenteléséhez, otthoni beteggyógyításhoz, stb. Ekkor volt a házszentelések ideje is.
Gyertyaszentelőkor (február 2.) azt figyelték, kisüt-e a nap? Azt tartották, hogy ha a barlangjából kijövő medve meglátja a saját árnyékát, visszabújik és még sokáig tart a tél.
Dorottya napja (február 6.) Ha Dorottya locsol, Julianna (február 16.) szárít. Vagy fordítva történik, mert e két nap egyikén biztosan hull csapadék.
Zsuzsanna (február 19.). Ezen a napon szólal meg először a pacsirta, ezért a gyümölcsfák védőszentjének tartják.
Jégtörő Mátyás (február 24.). Ha jeget talál, ront, ha nem talál, csinál
– mármint jeget, tehát hideg idő következik.
Gergely (március 12.). Meg szokta rázni a szakállát, azaz havazott. Ha a lányok az e napi hóban mossák meg arcukat, akkor szépek lesznek.
Húsvéthétfőn reggel volt a locsolkodás ideje – de nálunk csak finoman, kölnivízzel. Ezenkívül szokás volt a tojáskrajcározás, egy jó lépésről kellett a kétfillérest a tojásba vágni. Akinek sikerült, azé lett a tojás.
Húsvét előtt még ma is kirakják a harang hangját helyettesítő kereplőt a templom főkapujához.
Vince (április 5.) A szőlősgazdák az esőt várták: Ha csorog a Vince, tele lesz a pince. Aztán: Korai dörgés – jó termés.
Május elsején virradóra a májusfaállítás régi és máig élő szokás. Fenyőt, nyírt vagy nyárfát állítanak a legények a választott lánynak, esetleg köztiszteletben álló személynek. Régebben a bíró, jegyző, később egyes vezető beosztásúak, mostanában inkább a kocsmáros kap májusfát, aki a gesztust itallal viszonozza.
Medárd napja (június 8.). Ezt mondják: Milyen idő Medárd napján, negyven napig olyan aztán. A mi vidékünkön az esők leggyakrabban északnyugatról érkeznek, s nálunk erre azt mondják „Kata lyukából”, „Kata-likból” jön, sőt Horpácsra a szél is innen fúj.
Pünkösdkor a „törökbasázás”, a „pünkösdikirálynő-járás” és a „pünkösdi cigánykerékhúzás” dívott. A törökbasázásról úgy tudjuk, hogy ebben a formában csak ezen a vidéken és a Rábaközben fordul elő.
Török basának egy erősebb fiút öltöztettek fel. Folyami sással kötötték be teljesen, még a feje búbját is, csak a cipője látszott ki. Csengettyűket is kötöttek rá. Ketten vezették, közben bottal ráütöttek, ekkor elkezdett ugrálni. A házaknál az ajtó előtt énekeltek. A törökbasázók éneke többféle szövegváltozatban is fennmaradt, közülük a Horváth Győző által, az 1923-ban született Németh József egykori horpácsi lakostól gyűjtöttet tesszük most közzé:
Pünkösdi királynőnek mindig egy helyes kislányt öltöztettek fel tiszta fehérbe, arcát is fehér fátyollal takarták le. A többi öt-hat lányka is fehér ruhát viselt. Énekük szövegét, úgy véljük, érdemes ismertetnünk, mivel a szöveg egy része a dal ritka változata:
Elhozta az Isten piros pünkösd napját
Mi is meghordozzuk királykisasszonykát.
Húgom, húgomasszony, szent Erzsébet asszony
Ha váltságod volna, majd kiváltanálak
Bűvös kívánattal, bűvös kívánattal
Öreg asszonyoknak porhanyó pogácsát!
Öreg embereknek csutora borocskát!
A szép leányoknak ibolyabokrétát,
A szép legényeknek vágtató paripát.
Nem anyámtól lettem, rózsafán termettem,
A pünkösdi rózsafának jeles napján lettem.
Kérjük, segítsék királykisasszonyunkat
garasokkal, sóval, tojással vagy elemózsiával.
Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Ugyancsak a pünkösdi ünnepkörhöz tartozott a cigánykerékhúzás. Egy rúdra szekérkereket erősítettek, a kerékre pedig egy férfinak és egy nőnek beöltöztetett bábut kötöztek. Vida Pál és Keresztes József készítették. A kereket végighúzták a falun, miközben a kerék leért, s így forogtak a bábuk. A mellékelt fotó 1938-ban készült, dr. Sedlmayr Kurt udvarán. A négy „szereplő” balról jobbra: Németh József – a gyűjtés idején, 1996-ban volt hetvenéves –, Mészáros György, Vida Ferenc, Keresztes Antal – az utóbbiak ekkor már nem éltek.
Péter-Pál (június 29.). Az egyik legnagyobb ünnepe volt a falunak, hisz ekkor kezdték meg a termés betakarítását. Az aratás megkezdésekor a grófot, bérlőt vagy intézőt szalmakötéllel körülfogták és felköszöntötték. Befejezéskor pedig gabonából font koszorút tettek az úr nyakába, akitől pénzt kaptak az aratóáldomás költségeire. Ezt Sopronhorpácson a Kenderföldön – a kastélyparktól északra –, Lédecen az úr háza melletti kertben ejtették meg. Régebben a férfiak aratógatyában és árvalányhajas sapkában ropták itt a táncot a marokszedőkkel, de a gróflányokkal is. A katonának bevált – regruta – legény ilyenkor szalagos kalapban jelent meg. Leggyakrabban az iváni cigányok húzták a talpalávalót.
Illés (július 20.). Igen gyakori e napon az égiháború.
Mihály (szeptember 29.). Régen a háziszőttes aratógatyát e napon váltották melegebb nadrágra. Szent Mihálykor keleti szél, igen kemény telet ígér – mondja a jóslás.
Vendel (október 20.). Az állatok védőszentje. A szokásos esti családi imába is bekerült: Szent Vendel tiszteletére, barmaink megtartásáért.
Márton (november 11.). Ha Mártonkor jégen áll a lúd, karácsonykor bizton sárba fut. A kanász is e napon járta a sertéstenyésztőket „Szent Márton vesszejével”, és kívánt egészséget a háziaknak: Adjon Isten jó estét, a gazdának szerencsét, kurta farkú malacot, csutorának feneket, hogy ihassunk eleget.
Miklós (december 6.). Régen a legények álarcosan járták a gyerekes házakat, lánccsörgetés mellett ígértették meg velük, hogy jók lesznek, és kis ajándékokat adtak át.
Luca (december 13.) A legények – hónuk alatt egy nagy csomó szalmával – csapatostul lucáztak. A lányos házak elejét jól megszórták szalmával. Mondókájukban jókívánságokkal árasztották el a háziakat. Az otthagyott szalmát a gazdasszony a tyúkfészekbe rakta, hogy azok többet tojjanak. Egyébként varrni e napon nem volt szabad, azt tartották, hogy ezzel bevarrják a tyúkok fenekét. A lucázás sajnos már nem élő szokás.
Karácsony (december 25.). Szenteste napján két-három gyerek összeállt, házról házra járva karácsonyi énekeket énekeltek. Ha volt maguk készítette betlehemjük, azt is magukkal vitték. Sokszor szájharmonikával, harmonikával kísérték az éneket. Ez a népszokás is lassan kimegy a divatból. A karácsonyfa régen minden háznál a gerendába vert szegen lógott. Nagyobbrészt alma, dió és házi sütemény volt rajta, a szaloncukrot is az asszonyok főzték. Irka, ceruza, palavessző volt az ajándék.
Aprószentek (december 28.). A legények fűzfakorbáccsal járták a házakat. Kissé rávertek a háziakra ezen szöveggel: Kelléses, kelléses ne legyen az új esztendőben! Friss egészségben az Isten éltesse sokáig! Ez is egy kis adakozással járt.
A már említett kispadon nemcsak az időjárásról, a falu pletykáiról hanem a világ dolgairól, de legfőképpen a csodákról, mesés eseményekről is szó esett. Az efféle csodás történetek javát a pap bácsi – Mohl Adolf lövői plébános – jegyezte le, s adta közre 1926-ban: a Nyugat-magyarországi mondák és mondafélék című kötetében.
A mi falunk nevével ugyan nem találkozunk a könyvben, de a gyűjtött mesék szinte mindegyikét – mint ma is – e vidék minden faluja, így Sopronhorpács is a magáénak tartotta, s úgy mesélték, mintha náluk történt volna meg – főként ha a történet kedvezően mutatta be a helyszínt. S való igaz, itt vagy ott is megeshetett volna a környéken, nem csak a lejegyzés helyén. Ilyen monda volt például a kövesdi kereszthez fűződő csodás esemény, amely Gyuri legény és a farkasok kalandját örökítette meg, s a „jótett helyébe jót várj” mondást példázza.
Keveset tudunk a falu lakóinak hétköznapi, ünnepi viseletéről. Ruházatuk természetesen alkalmazkodott az évszakok változásaihoz, és anyagi lehetőségeiktől függően anyagában, minőségében jelentős eltérést mutatott.
Az asszonyok Horpácson és környékén századunk első felében hosszú, ráncos szoknyát viseltek, erősen testhezálló, deréktól loknis, szoknyára boruló blúzzal, mint a Rábaközben. A szoknya sötétebb színű, majdnem földig érő. Az ünnepi ruha szabásban nem különbözött a köznapi viselettől, de drágább, finomabb szövetből készült, a köznapi viszont erősebb anyagból. A nők csizmát, vagy magas szárú fűzős, fekete cipőt hordtak, jobb esetben volt belőle külön ünnepi és hétköznapi. Nyáron a köznapi divatban tért hódított a szandál, de ha csak egy mód volt rá, mezítláb jártak. A mezítláb járás egyébként mindenkire vonatkozott nyáron, csak a nagyon öregek voltak kivételek. Télen a nők nagykendőt hordtak, amely nagyjából a nagykabátot helyettesítette. A lányok öltözete hasonlított az asszonyokéhoz, csak kissé világosabb és fél lábszárig ért a szoknyájuk. Befont hajukba szalagot kötöttek, fejkendőt nem viseltek.
A Horpácson köznapokon viselt férfi ruházat csizmából, csizmanadrágból, lajbiból – felsőruhaként viselt mellény – és kisdolmányból – testhez simuló, csípőig érő kabát – állt. Nagydolmányt – nagykabátot – a férfiak sem viseltek. Ez a nagyfokú edzettséggel, megszokással és az akkori ruhaanyagok minőségével magyarázható, azzal, hogy ezek a szelet kevésbé engedték át. Nyáron a férfiak bő vászoninget és alul rojtos bő gatyát viseltek háziszőttesből. Az 1930-as években még lehetett látni egy-két bőgatyás gazdát. Köznapi öltözetüknél később tért hódított a bakancs, de efölött sokan külön csizmaszárt – kamáslit – viseltek. Cipőben csak az úgynevezett „nadrágos emberek” jártak.
Külön kell szólni a férfiak szemrevaló zsinóros, magyaros ünnepi népviseletéről, amit körülbelül az első világháborúig hordtak. Jellemző volt erre az erős, kék vagy fekete posztóanyag, ebből készült a nadrág, a lajbi és a kabát is. Ezek mindegyike elől-hátul gazdag zsinórozással volt ellátva. Egy öltözet ilyen ruhára száz rőf – körülbelül hetven méter – zsinór került. Horpácson Kiss József szabó mester – Briber Józsefnek, e kötet egyik szerzőjének anyai nagyapja – varrta ezeket a ruhákat, így szerencsénk van bemutatni néhány darabot a ma is meglévő 35 darab zsinórozásmintából.
A családi élet szokásai az emberi élet fordulóihoz, a legnagyobb eseményekhez kapcsolódtak.
Községünkben még a közelmúltban is élt az a szokás, hogy a csecsemő fürdővizét csak egy bizonyos helyre volt szabad kiönteni, kezére pedig színes szalagot kellett kötni „szemmelverés” ellen.
A komaság megtiszteltetés volt, de régente óriási terhet rótt a keresztszülőkre. Abban a szegény világban bizony nehéz volt eleget tenni a szokásnak, hogy a keresztanya tíz napon keresztül szinte megvonta családjától azokat a falatokat, amiket a gyermekágyas anyának naponta vinni illett. A tizedik napon például tízfélét.
A lakodalmat a leánykérés előzte meg. A keresztapa vagy más idősebb rokon férfi kérte meg a szülőktől a lány kezét. Ezután illett befejezni a kicsi korban megkezdett kelengye gyűjtést. Többek között dunnákat, párnákat, huzatokat, terítőket, sütőruhákat, zsákokat, babszedő ruhákat gyűjtött össze az örömanya és régen a tulipános ládába, későbbi időben a szekrénybe – de mindig külön – rakta.
A lakodalmas házból a keresztapa vagy a násznagy kérte ki a menyasszonyt. Ez sok időt vett igénybe, mert először más lányokat, asszonyokat küldtek ki nagy tréfálkozások közepette, s csak végül az igazit. Ekkor egy pohár bor elfogyasztása után és a menet összeállása előtt az első vőfély tisztsége volt a búcsúztatás. Rigmusba szedve köszönt el a szülőktől majd a testvérektől. Mondandóját így fejezte be:
A menyasszony búcsúztatást így befejezvén híven
Bár nyelvem elfáradt, könnyebb lett a szívem.
Most már indulhatunk Isten háza felé,
Kísérjük a hív párt a szent oltár elé!
Mint férj és feleség jövének majd vissza,
Legyen frigyük áldva, Isten előtt tiszta!
Végre indulhatott a menet a templomi esküvőre. Elöl a násznagyok és a nyoszolyóasszonyok, a menyasszony az első vőféllyel, a vőlegény az első koszorúslánnyal, a többi vőfély és koszorúslányok, végül a meghívottak. Régen kalinkót – lakodalmi kalácsot – is dobáltak a nézőseregnek, ez a szokás már nem él.
A lakodalmas ház ajtajában söprűt helyeztek el. Ha ezt a menyasszony átlépte, azt mondták rendetlen lesz, ha jó messze eldobta, rendszeretőnek, szorgalmasnak ítélték.
Lakodalomkor – amennyiben az új asszonyt más helységbe vitték – a templomkerítés kapujában történt a „zsinórhúzás”. Itt kötelet húztak ki
a legények, hogy az új férj és a násznép váltságdíjként pénzt, bort fizessen nekik. Ez a szokás azonban később zsarolássá fajult, és az akkori plébános kérésére 1893-ban a szolgabíró betiltotta.
Sokáig megmaradt azonban, egészen a közelmúltig, hogy a legények a lakodalmas háznál „kikérik” az egy pint bort, három kalinkót és a három táncot, amire a vendégsereg átengedi a lakodalmazó lányokat, asszonyokat. Újabban vendéglőben tartják a lakodalmakat, így már ez a hagyomány is a múlté.
Az éjféli menyasszonytáncot ma is megtartják. Erre kendővel bekötött fejjel jön ki a menyecske, akit minden vendég megtáncoltat, de előzőleg nagyobb pénzdarabot tesz a tányérba. Tekintélyes pénzösszeg gyűlik így össze.
A lakodalmi zenét régen a duda-, később a citera-, majd a cigányzene szolgáltatta, de szóhoz jutott a dzsessz is. Az volt a legény, aki bankót húzott a cigány vonójába. A szakácsnő pedig vacsora után egyik kezét ruhába csavarva jelentette be, hogy kezét megégette, ezért neki is szedtek össze tányérba egy kis fájdalomdíjat.
A fiatal pár aztán valamelyik szülő házához került, gyakorta egy szobába. A szülők dirigáltak halálukig, csak ezután lett önálló életük. Régen ebben a helyzetben általában mindenki megnyugodott, és békésen élt együtt nemegyszer három generáció is.
Az emberi élet utolsó állomása a halál. Lajtha László az 1950-es évek elején Sopron megyében gyűjtött, s így jutott el Sopronhorpácsra is. Feljegyezte a haldokló, a halott búcsúztatásával kapcsolatos népi szokásokat. A haldoklótól igyekeztek távol tartani a gonoszt, mivel az mindig ott van, abban a szobában, ahol valaki haldoklik. A gonoszt Horpácson a fény, a gyertya füstje és a szenteltvíz tartotta távol. Így mondta ezt az egyik adatközlő: „…amint odavilágítottunk, vagy körüljártuk gyertya fényével, füstjével a haldoklót, eltűnt.” A körözésben nagy szerepet kapott a hármas szám. Rövid szünetek után mindig újrakezdték az ágy háromszor való körüljárását. Szenteltvízzel „…nemcsak a haldoklót, vagy halottat, hanem mindjárt az elején meghintettük a sarkokat s az ágyat is. Így tanultuk a szülőktől…
Az ördög ne férjen hozzá… ezért megszenteltük szenteltvízzel, még a szeme nézésének helyét is…”
A gonoszt a halál beállta után is távol kellett tartani. Ezért mihelyt meghalt a beteg, a tükröt, amely visszatükrözi a fényt, és benne megláthatja magát valaki, be kellett takarni. Horpácson a tükör fehérrel volt letakarva. Amikor valaki meghalt, megállították az órákat, és akkor indították meg, amikor a temetésről hazajöttek. Ha a gazda halt meg, állatai dupla porciót kaptak. A halottra ünneplő ruháját adták. Leányt menyasszonyi ruhában, a fiatalabb asszonyokat gyakran esküvői ruhájukban temették.
Még a fehér gyász nyomai is felfedezhetőek voltak századunk közepén Sopronhorpácson: „Az öreg Kántor Józsefné 76 éves korában új fehér ruhát csináltatott halottas ruhának. Ez már hatvan évvel ezelőtt történt.” Az esti harangszó után kezdődött a virrasztás. A régi időkben virrasztáskor kivitték a szobából azt az ágyat, amelyben az illető meghalt. A férfiak és nők vegyesen virrasztottak hajnalig. Éjfél előtt jöttek-mentek az ismerősök, utána hajnalig csak az előénekes és a rokonság maradt. Horpácson mindig férfi volt az előénekes. Lajtha könyvének egyik adatközlője szerint: „Előidőkben megszegett kenyeret és bort tettek az asztalra… nem tudnám megmondani miért. Ma már rövid a virrasztás… csak elmenőben kínálnak.” A halott végső búcsúztatása mindig egyházi szertartással történt.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages