A vasfüggöny szomszédságában
A vasfüggöny szomszédságában
Az új háború szelét 1942-ben már erősen érezte a lakosság. Januártól bevezették a kenyérjegyet először huszonöt, majd húszdekás napi adaggal. Később több élelmiszert és iparcikket is bevontak a jegyrendszerbe. Áprilisban megérkezett a jelentés a község első hősi halottjáról, a lédeci Mészáros Józsefről. A leventék gyakorlati foglalkozások helyett a bevonultak családtagjainak dolgoztak, valamint gyűjtöttek a fronton levő soproni ezrednek. Egy alkalommal például 125 pengőt, 50 darab szappant, 150 doboz gyufát és 70 darab tűzkövet.
A szegény réteg adta a legtöbb katonát, következésképpen az áldozatokat is. Idézünk a vezérkar egy augusztusi jelentéséből: „Egyes hadosztályok megállapításaiból kitűnik, hogy a kivonult hadsereghez behívottak zöme nincstelenek, parasztok és kisemberek tömege. Vezető társadalmi rétegünket a harctéren nem találtuk… A legénység zömét napszámosok, cselédek és más nincstelenek tették ki.”
1944-ben már Magyarországon is tombolt a zsidóüldözés, falunkból is elvitték az egyetlen zsidó családot. Amikor felpakolták őket, szegény ember csak ezt hajtogatta: „Bár tudnám, kinek vétettem, jóvátenném, de nem bántottam soha senkit.”
A lakossággal a locsmándi határban tankcsapdát ásattak a németek. Később a község határában is géppuskafészkeket, lövészgödröket. Értelmetlen munka volt. Német katonákat szállásoltak be a faluba – Kraftwagenstab. Utána jött az erdélyi és bácskai menekültek áradata. Napról napra légiveszély, támadtak az angol gépek. Egy alkalommal a Papremisztől délre dobtak le egy bombát, húsz méter átmérőjű gödör keletkezett. Október 20-án késő este néztük, amint Sztálin-gyertyákkal világították be és bombázták Szombathelyet. Novemberben megjöttek hozzánk a nyíregyházi huszárok, valamint híradós csapatok, szánalmas ruházatban.
Baky László nyilas államtitkár februártól a Széchényi-kastélyban tartózkodott családjával. Március 15-én még gyújtó beszédet mondott az ünnepé-lyen, de már senkit se lelkesített. Aztán a gazdáktól elvett lovakon menekült Nyugatra, több tiszttel együtt. A győri kórház a kastélyban akart berendezkedni. Lovas szekereken hozták a felszerelést, gyógyszert. Az ő lovaikat meg a gazdák vitték haza. Az uradalom teheneit a cselédség osztotta szét. A nagybérlő teheneit házakhoz adták ki. A németek is vittek el igás állatokat, sertéseket.
A leventék szerencsére nem kerültek Nyugatra. Hála ezért dr. Sedlmayr Kurt civil körzetparancsnoknak, aki ennek kihirdetését „elszabotálta”. A grófi család, a személyzet, a főintéző és családja elmenekült Ausztriába. SS-katonák érkeztek. Az egyházasfalui katonai raktárból sokan „szajréztak” különböző ruhaneműt, így legalább nem az oroszoké lett. A németek felrobbantották a Metőc Új utcai hídját, de a forgalom Lövő felé a grófi majoron keresztül zavartalanul folyt tovább.
Igazi nagypénteknek bizonyult március 30-a Sopronhorpácson. A lakosság bunkerokban és pincékben ült, de két család bunkerét a Péter-tó mellett német géppuskások foglalták el, a bent levőket egyszerűen kihajtották. A grófi cselédség a krumplisvermekben húzódott meg. Most nem számított a vagyon, egyedül az életét mentette mindenki. Reggeltől hallatszott a fegyverdörgés, most már egészen közelről. Több német páncélos is tüzelt, az oroszok aknavetővel lőttek. Igen kevés volt a német és magyar katona, annál több az orosz. Déli irányból érkeztek, németeket kerestek, no meg nőket. Aki nem bújt el, vagy nem volt szerencséje, megerőszakolták. Szedték össze az órákat, a kerékpárokat, sínen is elmentek vele, ha nem volt rajta gumi. A gyerekeket viszont szerették, cukrot adtak nekik. Szinte egész nap folyt a harc, több lakóház és pajta leégett vagy találatot kapott.
Élethű képet nyerhetünk ezekről a rémületes napokról, ha elolvassuk Kovács Péter horpácsi katolikus esperes feljegyzéseit:
„Ágyúszó egész éjszaka, mind közelebbről. Egy német Tigris páncélos reggel óta lő. Majd nagy sebességgel elvonul észak felé. Aknák csapódnak be. Rémület. Végül a kézifegyvereké a szó és megjelennek az oroszok. Két akna a kertemben vágott le… Aztán még háromszor szörnyű gránáteső. A szomszéd háza (Döbrösiék) és Kissék háza telitalálatot kapott. A plébánián mint eddig megállapítottam, alighanem csak az ablakok törtek be. Fél tíz felé [este] fölnézek a pincéből, mert vártam már az oroszokat. Csakugyan ekkor jött kettő, utána többen. A pincében ráakadtak az odamenekült népre, akikkel az egész napot végigimádkoztuk. Aztán feljöttek, bort, ennivalót kértek. Magam szervíroztam. Egy jóindulatú ukránnal jóba lettem, kettő ezalatt lement a pincébe. Kiválogatták a lányokat és erőszakoskodni kezdtek. Sikoltozás. Szólok az ukránnak, akivel éppen arról beszélgettem, hogy mennyire nem igaz az oroszokról terjesztett hír. Erre nagy nehezen eleresztették őket. Engem újra borért küldenek. Súgok a lányoknak, fussatok, amerre láttok, én megvédeni már nem tudlak benneteket. A pince kiürül. Viszem a bort. A legerőszakosabb káromkodik, azonnal tűnjek el. El is mentem a szobámba és lerogytam az imazsámolyra. (…) Utána benézek a konyhára. Üres. Borhulladék az asztalon, törött üveg lent. Lemegyek a pincébe. Üres. Lezárom. Rendet csinálok nagyjából a konyhán.”
„Istenem, mi történik a híveim közt? A falu ég. Lövöldözés. Lárma. (…) ifj. Mészáros Imre bírót és családját kiirtják. Én úgy gondolom, az apa és a két legény a leány védelmére kelt. Húsvét napján temettem őket.”
Április 12-én Pinkamindszenten befejeződött a német és megkezdődött az orosz megszállás.
Az élet csak lassan indult. Mégis erre utalt több hadifogoly hazaérkezése, a leégett és belövést kapott házaknál a romok eltakarítása. Viszont elkezdődött a robotba járás a legkülönbözőbb munkákra.
Községünk ebből különösen kivette részét az itt létesített fogolytábor miatt. E célból több grófi cseléd családot kilakoltattak, a major területét bekerítették, őrtornyot és őrszemélyzetet állítottak fel. Cselédházakban, istállókban, padlásokon körülbelül háromezer, zömmel magyar és német fogoly élt itt áprilistól októberig. A szeretteiket kereső érdeklődők sokszor megjelentek a tábor bejáratánál, hogy a foglyokkal találkozzanak. Leveleikre követ kötöttek, és így dobták be. Az őr egy-egy géppisztolysorozatára természetesen továbbálltak. Néhány fogolynak sikerült megszöknie. Helyettük helyi személyeket fogtak le az oroszok, hogy a létszám meglegyen. Őket csak nagy nehezen lehetett kimenteni. Más alkalommal a grófi földeken közösen dolgozó cselédeket és aratókat vitték be, mivel tiltakoztak szénájuk elrablása ellen. Szerencsére csak egy napig tartott a rabság.
Néhai Udvardi József – 1994-ben volt 86 éves – szülőfalujában volt hadifogoly. Később így beszélte el a történteket: „Bécstől nyugatra ért bennünket a háború vége. Lovas kocsit szereztünk, azon jöttünk hárman hazafelé. Közben rühösséget szimuláltunk; testünket végigkörmöltük, hogy kisebesedjen, így elfogásunk esetén ne vigyenek bennünket a SZU-ba [Szovjetunióba]… Bécsben egy mellékutcába befordulva lecsaptak ránk az oroszok. A lovat és szekeret elvették, minket meg gyalogosan hajtottak Sopronba. Onnan a sopronhorpácsi lágerba. Szeptemberben szabadultam.”
Végül hajtsunk fejet a második világháború sopronhorpácsi áldozatai előtt.
Névsoruk: Briber István, Csitkovics Gyula, Dongó Gyula, Drázsnyák Sándor, Fülöp István, Geiszter István, Goldschmied Henrik, Goldschmied Henrikné, Goldschmied József, Halász Ferenc, Haller József, Horváth József, Kántor Ferenc, Kovács József, Kovács Lajos, Mészáros Gyula, Mészáros István, Mészáros József, Mészáros Imre, Mészáros Ilona, Mészáros József, Mészáros György, Molnár Antal, Németh Ferenc, Németh Imre, Németh János, Nyikos József, Papp Antal, Pete József, Poór Jenő, Preiczer László, Rácz Sándorné, Regényi András, Sobor Antal, Tóth Mihály, Vertetics Ferenc. És mondjuk együtt a költővel:
„Hol nyugszunk nem tudja barát, feleség, gyerek
Elszórt testünk nyomtalanul nyelte magába a föld
Szívetek őrizzen: milliók eleven milliókat
Áldozatunk nem a gaz jogcíme. Jóra parancs.”
Elszórt testünk nyomtalanul nyelte magába a föld
Szívetek őrizzen: milliók eleven milliókat
Áldozatunk nem a gaz jogcíme. Jóra parancs.”
| (Keresztury Dezső: Sírvers) |
Sopronhorpács Önkormányzatának emlékjele a Hősök könyve, amelyet a kilencvenes években készíttetett el, benne az első és a második világháború elesett hőseinek és civil áldozatainak adataival, fényképeivel.
A volt grófi cselédek és aratók 1945-ben betakarították és szétosztották az uradalom ez évi, körülbelül négyszáz mázsás kalászosgabona-termését. Községünkben 112 földigénylő között 438 hold földet osztottak ki. Elsősorban a földnélküliek kaptak hat-nyolc holdat, a törpebirtokosokét öt holdra egészítették ki. A munka nehezen indult igaerő, gépek és tőke hiányában. De mégis, végre maguknak dolgozhattak, kalákában segítették egymást. A földigénylő bizottság 1946-ban az erdő nélküli lakosság részére erdőterületet kért a helyi Széchényi-uradalmi erdőből. A kérést nem teljesítették, sőt később a közbirtokossági erdő is termelőszövetkezeti kezelésbe ment át. Erdő magánkézben nem maradt.
Szerveződtek a pártok, legerősebben a Kisgazdapárt. Községünkben is a kisgazdák kapták az 1945. november 4-i választáson a legtöbb szavazatot.
1947. augusztus 31-én megesett a „kék cédulás” választás is. Államosították az iskolákat, ez ellen a sopronhorpácsi szülők is tiltakoztak. Vallásellenes intézkedések követték egymást 1948-ban, erősödött az államhatalom, bevezették a nyílt diktatúrát. Koncepciós perek, internálások, egyre romlott a lakosság hangulata.
Községünktől négy–öt kilométerre megkezdődött a vasfüggöny építése 1949-ben. Utána hosszú évekig, évtizedekig csak külön engedéllyel lehetett a nem itt lakóknak a 15 kilométeres határsávba belépni. Behordáshoz, csépléshez, disznóvágáshoz engedély kellett. Megkezdődött a kuláküldözés, internálás. A pártok se bírták a nyomást, egymás után szűntek meg, egyedül a kommunista párt maradt.
1950-ben községünkben megszervezték a gépállomást, nyolc darab G 35-ös Hofherr traktor érkezett. Az október 22-i választás eredménye: mind az 590 szavazásra jogosult személy a Népfrontra szavazott. Október 27-én meg-alakult a községi tanács. Fő feladata a minden terményre kiterjedő beszolgáltatás kikényszerítése volt.
Az ország költségvetésének húsz százaléka ment a hadsereg fejlesztésére 1951-ben. Emiatt az életszínvonal elérte mélypontját. A kuláknak minősített öt család éhezett, többeket közülük elhurcoltak. Magas adók, békekölcsön jegyzések sújtották a lakosságot. Kovács Péter esperest 1952-ben el-vitte az ÁVH. A beszolgáltatást növelték, egyszerűen hozzáírtak, versenyeztették a községeket.
Sztálin halála (1953) után egy kis fény az alagút végén, és engedett a szorítás. A következő évben villamosították a József Attila utcát is, részben társadalmi munkával. Csak 24 fő jegyzett békekölcsönt.
Mellőzve az önkéntességet 1956. március 8-án megalakult Horpácson a Kossuth, Lédecen a Hunyadi tsz. Még ez év október 23-án viharszerűen tört ki Budapesten a forradalom. A falu népe csak 24-én reggel a rádióból értesült a megmozdulásról. Első reakcióként a pár hónappal ezelőtt alakult termelőszövetkezet esett szét, a bevitt állatokat hazavezették.
A helyi események a 27-i előkészítés után 28-án vasárnap zajlottak. A Kutatóintézetben szimpátiagyűlést tartottak. Délután a fúvószenekar vonult végig a falun, és több helyen térzenét adva hívta a lakosságot az esti falugyűlésre. Óriási volt a lelkesedés.
A gyűlés sokáig emlékezetes marad a jelenlevőknek. Színpadra került a nemzeti és a fekete zászló – a hősi halottak emlékére. Himnusz, majd Petőfi Nemzeti dalának elszavalása következett. Beszédek hangzottak el néhány múltbeli túlkapást is megemlítve. Végül a Nemzeti Tanács megválasztására került sor. A következők kaptak bizalmat: Bán József ifj., Horváth Ferenc (postás), Kapovics István, Lukács László, Magyar János, Mészáros István, Molnár Gyula (Lédec) és Varga András. Elnök Horváth Ferenc lett. A helyi nemzetőrség parancsnoka Almás Ferenc.
A Nemzeti Tanács rövid működése alatt több gyűlést tartott. Fő tevékenysége a Budapestnek szánt élelmiszer összegyűjtésének és elszállításának megszervezése volt. Külön gyűjtöttek a Kutatóintézetben és a községben is. Lukács László és Csigó Dezső vállalta a szállítás nem mindig veszélytelen feladatát. Teherkocsival vitték az élelmiszert a Sopronba érkezett osztrák gyógyszersegéllyel együtt a pesti Erzsébet Kórházba. Néhai Csigó Dezső
– 1997-ben halt meg, 69 éves korában – visszaemlékezése szerint az élelmiszert a II. kerületben egy „Szabó bácsi” nevezetű személy vette át mint parancsnok. Azonnal, de minden tolakodás nélkül szétosztották, amit vittek.
November 4. után a megtorlás következett, annak ellenére, hogy a faluban a lelkesedésen és az élelmiszer-szállításon kívül semmi sem történt. Varga András intézeti kutatót a Talpra, magyar! elszavalásáért fegyelmileg áthelyezték, egy másik személyt munkahelyétől is megfosztottak, a nemzetőrparancsnokot feljelentették. A helyi plébánost becsukták, mert egy éjjelre szállást adott egy kispapnak, aki másnap Nyugatra távozott. Már nem községünkben lakott, de itt született Göcsei László, aki a budapesti harcokban mint páncélos hadnagy esett el.
A levert forradalom után lassan, de változott a falu. A Fő utca 1957-ben visszakapta régi nevét a nem éppen szimpatikus Sztálin utca helyett. Orvos költözött a községbe dr. Vámosi József személyében. A Kutatóintézet szervezésében 25 felnőtt kezdte el helyben a hetedik és a nyolcadik osztály elvégzését 1959-ben, majd később a mezőgazdasági technikumot.
1945 és 1960 között 42 új ház épült fel. A hatvanas évek emelkedő életszínvonalát a televízió készülékek és a háztartási gépek számának emelkedése tükrözte. De a nagy pénzeket a most épülő modernebb vasfüggöny emésztette fel. Nálunk is naponta átvonult az építő brigád, a technika, a gépek.
Sopronhorpács 1973-ban központi – székhely – község lett. A betársult négy szomszéd község: Egyházasfalu, Und, Völcsej és Zsira. A közigazgatásilag egybevont öt községben 1198 lakás, 99 személygépkocsi, 132 motorkerékpár, 855 palackos gáz és 802 televíziókészülék volt. 1977-ben a település megkapta a nagyközségi rangot. Erre településszerkezete, az európaszerte ismert Kutatóintézete, a műemlék római katolikus temploma, a helyi tsz-központ és Áfész-központ érdemesítette.
Az 1956–1989 közötti időszak a község igazi fejlődését hozta el. Maradandó beruházások valósultak meg: földszintes iskola épült szolgálati lakással, majd az iskolákhoz még két-két tanterem, újabb pedagógus lakások, bővítették az óvodát, egészségház szolgálati lakással. Rendelők, laboratóriumok létesültek, a közlekedés színvonalát emelték az elkészült utak, járdák, s a Metőc-patak megjavított betonhídja. Felépült a ravatalozó, a posta és a művelődési ház. Összefogással épült regionális vízmű kezdte meg az egészséges ivóvíz szolgáltatást.
Az 1990-es év politikai változásait községünk lakossága is felfokozott érdeklődéssel és várakozással élte meg. Néha örömmel, néha csalódással. A magánosítás során ismét egyéni tulajdonba került 18 452 aranykorona értékű szántó és 655 aranykorona értékű erdő.
A nagyközség fejlődése nem állt meg. 1993-ban befejeződött a gázvezeték építése, 1994-ben megindult a szervezett szemétszállítás, a lakossági telefonok száma is nőtt. 1999-ben pedig megkezdődött a szennyvízcsatorna építése.
A település 1999 végéig viselte a nagyközségi címet, melyről az önkormányzat lemondott, mivel a rendszerváltást követően társközségei önállósodtak. 2000-től tehát ismét községi jogállásúvá vált Sopronhorpács, ugyanakkor Und községgel társulva körjegyzőség székhelye lett.
