Parasztgazdák és az uradalom

Teljes szövegű keresés

Parasztgazdák és az uradalom
A forradalom, illetve az áprilisi törvények eltörölték a jobbágyságot, s vele egyetemben egy sor feudális szolgáltatást is. 1848-ban 10 332 jobbágy- és 12 853 zsellér úrbéres háztartást írtak össze Somogyban. 1848 forradalma Somogyváron 71 jobbágycsaládot érintett. Mentesítette őket 5402 napi gyalogrobottól, 71 ezüst forint fizetésétől. A község 48 és fél jobbágy- és egy zsellértelekkel szabadult fel a földesúri kötelezettségek alól.
Az 1848–49. évi Czindery-féle összeírás szerint a Széchényieknek számottevő birtokai voltak. Somogyváron és Váraljapusztán, holdját ezerkétszáz négyszögölével számítva 41 és háromnegyed hold belső telekkel, 448 és hétnyolcad hold kaszálóval, 3191 és háromnegyed hold szántófölddel, 643 és fél hold legelővel, 2482 és fél hold erdővel, tizenkét hold szőlővel, 72 és háromnegyed hold hasznavehetetlen földel, összesen 6889 és egynyolcad hold területtel rendelkeztek. 2670 és hétnyolcad holdat tett ki a volt jobbágyi birtok.
A megye lakosságának kilencven százaléka nem nemesi jogállású volt. Ezért is üdvözölték lelkesen a márciusi vívmányokat. Mindazonáltal a legértékesebb földterületek továbbra is az egyházi és a világi nagybirtokosok kezén maradtak. A jobbágyfelszabadítás 5559 – átlag 30,5 holdas – jobbágytelket, a művelhető területek tizenhárom százalékát érintette. A nagybirtok tehát megőrizte gazdasági fölényét. A volt jobbágyok kezére került föld kevésnek bizonyult a családfenntartáshoz, ezért már áprilisban mozgolódni kezdtek. A tavaszi és nyári föld-, legelő- és erdőfoglalásokról például Nagybajomból, Csokonyából, Komlósdról és Hedrehelyről érkeztek hírek. Az elégedetlenség lecsillapítására Szemere Bertalan belügyminiszter a Dél-Dunántúlra Csány Lászlót nevezte ki teljhatalmú biztosnak.
A vármegyében májusban még csupán a nemzetőrség szervezésének kezdeténél tartottak. István nádor július elején nevezte ki Somogyba az első zászlóaljparancsnokokat. A megyei nemzetőrparancsnok augusztusban Tallián Károly őrnagy lett. Körülbelül hétezer nemzetőr vigyázta – kétheti váltással – a somogyi Dráva-vonalat. A hiányos ellátás és az otthoni nyári munkák azonban nem tették kívánatossá a szolgálatot. A csapatok felfegyverzése szintén nehéz feladat elé állította a megye fiókbizottmányát. Szeptember elején már nyoma sem volt a kezdeti lelkesedésnek. A községek hiányos századokat küldtek a régiek felváltására. A források sok parancsmegtagadásról és idő előtti távozásról tudósítanak.
1848 tavaszán 105 somogyvárit – köztük 48 önkéntest – vettek lajstromba. A nemzetőrök több mint háromnegyed része – természetesen – a húsz-harminc évesek korosztályaiból verbuválódott. A Beavatási jegyzőkönyv a 8. honvédzászlóaljhoz 1848 című kimutatásban viszont nem volt somogyvári születésű katona. A visszatért honvédek 1849-es jegyzékében hat helyi férfi neve: Bodnár Józsefé, Gelencsér Jánosé, Stadinger Istváné, Svat Ferencé, Fejes Ferencé és Zsebők Józsefé szerepel. Őket a 15. tüzérütegtől, a Ferdinánd huszárezredtől, a 46., 10., illetve a 60. zászlóaljtól (Komárom) bocsátották el.
Szeptember 30-án Szőlősgyöröknél a lakosság és az ott állomásozó nemzetőrök szétvertek egy jelentős ellenséges hadtáposzlopot, amelyet mintegy hatszáz fegyveres őrség kísért a Lengyeltóti felé vezető országúton. Az összecsapás során több mint száz császári katona esett el, kétszázharmincan pedig fogságba estek. A küzdelemnek három magyar hősi halottja volt. A Historia domusban olvashatjuk: „1848. szept. 30. ifjú Gábriel István, Hoffer Mari Férje, somogyvári századbéli közvitéz szept. 30-án a Sz. Györöknél az illireken kivívott győzedelem alkalmával homlok löv[éstől] el vérzett. Sirattya öreg attya, kinek egy fiú gyermeke, kesergő nője, kivel példásan élt. A csatatérről bajtársai által haza hozatván, holtteste az itteni temetőbe október 1-én eltemettetett (26 éves korában).”
A Jellasics-hadjáratot követő késő őszi, harcoktól mentes, nyugodt időszakot nem tudta kihasználni a megyei bizottmány, amely előzőleg a „haza oltárára” felajánlott kétszáz lovast és ezer fő gyalogost. Az ezerkétszáz katonás vármegyei védsereget a népesség arányában állították ki. Hét embernek kellett ekkor Somogyvárról honvédnak állnia.
Miközben az újoncállítás megyeszerte akadozott, a császári hadsereg ismételten megszállta a közeli Muraközt. 1849 januárjában indult Johann Burits tábornok Somogy elfoglalására. 1849 tavaszán Kossuth Lajos megbízta Noszlopy Gáspárt a megyei népfelkelés megszervezésével. A két Noszlopy testvérnek, Gáspárnak és Antalnak egy hét leforgása alatt sikerült unokatestvérük, a költő fia, Berzsenyi Antal segítségével tizenötezer főnyi felkelősereget toborozniuk. A kormánybiztos május elejére előbb felszabadította Kaposvárt, majd az egész megyét. Noszlopy ezt követően azonnal hozzáfogott a somogyi honvédsereg szervezéséhez; kétezer katonát sikerült július végéig csatasorba állítania. A császári csapatok túlereje elől azonban – négy hónap múltán – kénytelen volt elhagyni Somogyot; augusztusban Veszprémbe, majd Komáromba vonult vissza.
Somogy vármegye tizenhárom csendőrőrsét 1855-ben szervezték meg. Jóllehet a zsandárok száma folyamatosan emelkedett, a közbiztonság egyáltalán nem javult. A megyefőnöki jelentés 1860-ban arról számolt be a helytartónak, hogy a betyárok igencsak elszaporodtak Somogyban.
A szabadságharc leverése nem zárta le a földbirtokviszonyok rendezetlenségéből fakadó, a társadalmat foglalkoztató problémákat. Így – szemben a látszattal – a lakosság egyáltalán nem nyugodott bele a sorsába, s amikor arra a legkisebb alkalom is kínálkozott, támadta a rendszert. Az Alexander Bach bukását követő évek a tüntetésszámba menő ünnepségek jegyében teltek el. Ezeknek a demonstrációknak az volt a végcéljuk, hogy elérjék az alkotmányosság visszaállítását. Sorukba illett Berzsenyi Dániel síroszlopának felavatása a közeli Niklán. Az 1860. június 14-i esemény nemzeti tüntetéssé vált.
Az Októberi Diploma kibocsátását követően Somogy vármegyében megkezdték a megyei önkormányzat újjáépítését. Jankovich László főispán a decemberi közgyűlésre valamennyi 1848-ban törvényesen megválasztott bizottmányi tagot meghívta. A rövid életű, 48-as alapon álló megyei önkormányzatot 1861 végén az abszolutisztikus rendszer hívei váltották fel, ám Anton Schmerling bukása után ismét Jankovich László és Csépán Antal vette át a vármegye irányítását.
Ismeretes, hogy 1848–1849-ben nem zárult le az úrbéri birtokrendezések ügye. Különösen érzékenyen érintette a volt jobbágyokat a megyében az irtás-, illetve a maradványföldek kérdése. Hogy az úrbéri perek kimenetele mennyire volt előnytelen a parasztoknak, az 1860-as évek végi megmozdulások során egyértelművé vált.
Az úrbérrendezés Somogyváron 1854 és 1857 között zajlott le. Az úrbéri telkek száma 48 és fél, zsellér egy volt. A rendezés egyezséggel zárult le. A legelőelkülönözés eredménye telkenként plusz hat hold, összesen 271 hold volt, az erdőelkülönözésé pedig telkenként 1854-ben plusz három hold, összesen 145 hold; és a legelőn lévő fa is a parasztok birtokába került, mégpedig 1857-ben telkenként két hold, összesen 72 hold.
Galgóczi Károly mezőgazdasági statisztikája 1855-ben látott napvilágot. Ebben néhány olyan somogyi uradalomról is írt, amely már a fizetett munkaerőt alkalmazásával áttért a modernebb gazdálkodásra. Galgóczi megemlékezett gróf Széchényi Lajos somogyvári uradalmáról is: „A majorsági igás munkák mind majorsági erővel végeztetnek. A majorsági napszámok részint gyalog béresek által, részint a majortúl távolabb eső és készpénzes napszámosok által hajtatnak végre. Mind az urasági majorokban, mind a volt jobbágyok földjein 1848 óta általánosan a föld javítását s a gazdaságnak ezzel összekötött emelését lehet tapasztalni. …Ezen részes földekhez napszám szolgálat is van kötve, melyet a többi közt pontosan szolgálnak a vállalkozók. A bérföldeket szinte a volt jobbágyok szokták felfogadni. …Őszszel és tavasszal 12–16 garas a mezei munkás bér, szőlőmetszés 25–30 garas és 1 itcze bor.
Nyáron nehéz pénzért munkást kapni – kaszás rendesen 30–35 garas, 1 itcze bor – gyűjtő napszám (lányok általában) 16–18 garas – ősszel 18–24 garasig a férfi napszám – asszonyé 15–18-ig. Az uradalomban a Czenki vasekék s egyéb jobb célszerűbb gazdasági eszközök, u. m. borona, 7 fogú eke kapáló, a legjobb sikerrel használtatnak, cséplőgép és nagyobb gabona vetőgép nincs. Főtermény búza és rozs. A vetésforgás a föld sajátosságához képest különböző, mindenütt takarmány s kapás növényekkel levén változtatva, úgyhogy szántóföldet és rétet összevéve a gabona termesztés, mintegy 54, a takarmány termesztés pedig – 46 száztoliát foglalja az egész területnek. Trágyázás bükköny takarmány és kapásnövények alá történik. …1200 négyszögölre a föld erejéhez képest vettetik a búza és közönséges rozs
1 1/4–2 p. mérő, bokros rozs 1–1 1/4, zab, árpa, zabosbükköny 1 1/2–
2 1/4, őszi repce 10/72–14/72, kukorica 10/72–12/72, hajdina, borsó, magbükköny 1–1 1/4, lóher 16–18 font, komócsin s fűmaggal vegyítve, burgundi répa 3–4 font, egyéb répa 4–6 font, burgonya, mely a rothadás óta igen elhagyatott 10–12 p. mérő.
Az állattenyésztés főképp a nemesített birka körül központosul. A jármos ökör és a lovak télen-nyáron istállón tartatnak, a birkák nyáron legeltetnek. Vetett takarmány csak a bárányok számára van készítve, minthogy elég bő legelője van a többi jószágnak; legelőül vetettik keverve lóher, lucerna és mezei komócsin. A fentebbi takarmány és gabona arányánál fogva a gazdaság elegendő trágyával ellátva lévén, – a lóherések kivételképpen gipszeltetnek.” Tehát gipsztartalmú műtrágyát használtak.
A publikussá vált statisztikai vizsgálatoknak köszönhetően tudjuk, hogy nemcsak a pénzintézetek száma gyarapodott, hanem a mezővárosokban, sőt az egyes falvakban dolgozó iparosoké és kereskedőké is. A kutatás jelen fázisában nincsenek adataink a somogyvári iparosok számáról és szakmai összetételéről. Egy 1850-es összeírásból tudjuk, hogy a somogyváriak a szőlősgyöröki vásárba járhattak, ha a közelben akartak eladni s vásárolni.
Majd három tizeddel a nagy kolerajárvány után ismételten megjelent a ragály, most már településünkön is: „1855. augusztusában tört ki a kolera újból plébánián, miután többen kigyógyultak belőle, következett 83 halálozás. Somogyvárott 29 fi és 29 nő, Pamukon 5 fi, 10 nő, Vámoson 10 fi, 7 nő 1855. aug. 17 – szept. 26. között. Különben ez évben 210 ember halt el összesen, mig 1854-ben 112, 1856-ban pedig 79.”
A somogyi nagybirtokok bérmunkával dolgozó tőkés nagyüzemmé való átalakulása rendkívül akadozva indult és tulajdonképpen nem is valósult meg maradéktalanul. A megye földbirtok-koncetrációs szerkezete nem kedvezett sem a nagybirtokosoknak, sem a parasztoknak, akik közül kevesen rendelkeztek negyedteleknél nagyobb földtulajdonnal. A meglévő kedvezőtlen örökséget csak tovább fokozták a több éve ismétlődő elemi csapások, az 1873-ban kirobbant gazdasági válság, a pénztelenség és a harminctól kétszáz százalékos kamatlábra is rugó valódi uzsorakölcsönök, melyek hatására a falusi népesség elszegényedése jelentős mértékben felgyorsult. A megye alacsony színvonalú (kis)ipara szintén megsínylette a válságidőszakot. Az alapvetően kisipari keretekben mozgó műhelyek pangásáról és tönkremeneteléről befutott információk szintúgy lehangoló képet festenek.
A kiegyezés után, 1869-ben számba vették a megye iparosait. Akkor egy-egy mészáros, asztalos, kőműves, csapláros, cipész, lakatos, szűrszabó és bognár, két-két fazekas, csizmadia, szatócs, kereskedő és molnár, három kovács, valamint hat takács dolgozott Somogyváron.
A Lengyeltóti Gazdasági Kör 1874. szeptember 25–27-én terménykiállítást rendezett Somogyváron. Ezen a megye polgárai négy csoportban mutathatták be termékeiket. A Somogy tudósítója szerint kevesen – mindössze negyvenen – jelentkeztek a kiállításra. Az érdeklődő közönség is hiányzott. Az újságíró nagyon dicsérte Schilhann József, a somogyvári uradalmi kertész konyhakertészeti bemutatóját. A szeptemberi eredményhirdetésen a község polgárai több díjat is elvittek. Egy aranyat kapott a hetedik helyezett Szabó György kiváló minőségű és tisztaságú búzájáért. Az erdészeti csoportban harmadik lett a somogyvári uradalom fenyőfája. Szintén harmadik helyen végzett az uradalom Hoinbrenk rendszerű szőleje. A negyedik helyezett lett a helyi plébános fehérbora. Schilhann két első és egy második díjjal zárta a kiállítást.
Az 1873. évi pénzügyi „nagy krach” utórezgései és az 1884-es hitelválság közti esztendőkben a megyében jobbára csak a nagybirtokok esetében volt megfigyelhető mérsékeltebb gazdasági fejlődés. A Pécsi Kereskedelmi és Iparkamara 1882. évi jelentése a régió – így Somogy – iparának helyzetét kedvezőtlennek tartva, a tőke és a szakképzettség hiányára, az osztrák konkurenciára, az ipartörvény késlekedő reformjára panaszkodva a napi küszködésről és tengődésről számolt be. Mezőgazdasági körökből pedig az olcsó orosz és amerikai gabona versenye miatt egyre szűkülő búzaexport-lehetőségekről érkeztek panaszok. Ez a jelentés már a filoxéra feltűnésére is figyelmeztetett.
Az 1880-as esztendők közepén, ha lassan is, de az 1860-as évektől kezdődő, az extenzív gazdálkodást felváltó intenzívebb mezőgazdaság nyert teret. Megkezdődött az ökörállomány jelentős mérvű fogyása mellett a lóállomány lendületes gyarapodása, a mezőgazdaság vonóerejének mennyiségi és minőségi változása. Somogyban ezzel együtt megindult a szarvasmarhafajta váltása is. A megye ipara azonban változatlanul vontatottan és egyoldalúan fejlődött, s így a felesleges munkaerőt nem tudta felszívni. Nem javult a lakosság és az ipari keresők között meglévő kedvezőtlen arány sem.
Közvetett adataink szerint Somogyváron is megindult az igás ökörállomány fogyása, s a lovak számának növekedése. A magyar fajta szarvasmarhát kezdte felváltani a pirostarka és a szimentáli.
Somogy, amely mindig is döntően agrármegye volt, az 1860-as esztendőkig – a városok hiányában – csak kézművesiparral rendelkezett. A kiegyezést követő iparosodás azonban a vármegyét sem kerülte el, bár hozzátehetjük: a feudális maradványoktól terhelten továbbra is az elmaradottabb régiók közé tartozott.
A megye közlekedési hálózata ekkor már hét vasútvonallal rendelkezett. A tőkés fejlődés eredményeit figyelemmel lehetett kísérni a vasútépítés terén, az egyre intenzívebbé váló mezőgazdaságban és az 1890-es évektől gyors növekedésnek indult iparban, melyen belül az állati és a növényi termékeket feldolgozó ágazatok fejlődtek a leginkább. Az 1890-ben létrehozott Mezőgazdasági Ipar Részvénytársaság kibérelte a kaposvári Esterházy hercegi hitbizományt. Az alapítók szándéka a cukorrépa termesztés meghonosítása, illetve a megyeszékhelyen cukorgyár építése volt. Az 1894-ben indult korszerű üzem a délkelet-Dunántúl cukorrépáját dolgozta fel, s nemcsak a hazai piacra szállított, hanem jutott exportra is. A gyár a környező falvak nincstelenjeinek százait jutatta kenyérkereseti lehetőséghez.
Az első időszakban még a kaposvári üzem kereste a kapcsolatot a répatermelőkkel. Dierer Henrik répatermelési felügyelő 1896-ban Lengyeltóti környékét járta be: „Somogyvár és Lengyeltóti vidéke nagyon szűkölködik munkáskézben és idegen munkásokra berendezkedve nem lévén, egy-két évig rendszeresebb cukorrépa-termelésre kilátás nincs.” Szerinte e vidék gazdái azért idegenkedtek a cukorrépa termesztésétől, mert számukra ismeretlen volt a szükséges technológia.
A hagyományos szántóföldi művelés és a szarvasmarhatartás mellett fontos szerepet töltött be a település gazdasági életében a szőlőművelés is. Fényes Elek még 1851-ben írta Somogyvárról: „Szőlőhegyekkel körülvett környékén bora bőven terem.” 1873-ban a szőlőbirtokosok száma 185 volt. Ekkor 177 katasztrális holdon termesztették a gyümölcsöt. 1895-re 268, 1913-ra pedig már 271 katasztrális holdra nőtt a szőlős területek nagysága. Gróf Széchényi Imréné birtokán ekkor olaszrizlinget, furmintot, chasselas-t és madealine-t termesztettek. A filoxérapusztítás után – nem véletlenül – Somogyváron létesítette a vármegyei gazdasági egyesület az új amerikai szőlőalanyok központi telepét. Ott élt ugyanis a homoki szőlőtelepítési kormánybiztos, Széchényi Imre is.
A XX. század első felében Somogyvár egyike azon kevés településeknek, ahol nagy területen termesztettek olajlent és repcét. A Széchenyi-uradalomban a takarmánytermesztés is jelentős hagyományokkal rendelkezett. A fő termény azonban változatlanul a búza, az árpa, a rozs és a zab volt.
Az uradalom ló- és juhtenyésztése a XVIII. század óta jó hírnévnek örvendett. Az állattenyésztés kapcsán elsősorban a juhtenyésztést kell megemlíteni. Az 1890-es években ezt veszteségesnek minősítették. Ugyanezt tették a marhatartással is. Ezekben az esztendőkben viszont 167-ról 780-ra növekedett a sertésállomány. Az uradalom egyébként nem rendelkezett nagy állatállománnyal. 1872–1892 között a lovak száma tízről mindössze 38-ra, a szarvasmarháké pedig 137-ről 299-re emelkedett. A Somogyban ekkor még nagyon elterjedt bivalyok száma 1886–1892 között 28-ról 92-re nőtt.
A hivatalos statisztikai adatfelvételeknek köszönhetően már a XIX. század végétől pontosan mérhetjük a Somogyvárott is bekövetkezett változásokat. 1895–1911 között Somogy megyében közel háromezerrel csökkent az igásökrök száma. Ugyanebben az időszakban több mint hétezerrel nőtt a lovak száma. Amíg a településen 1895-ben 221 igás ökröt számoltak össze, addig 1911-ben már csak ennek a felét találták. Ugyanakkor a lovak száma 79-cel nőtt (393). Tehát a községben a megyei átlagot meghaladó mértékben cserélődött ki a mezőgazdasági vonóerő, ami egyértelmű előrelépést jelez. Szintúgy, mint a tej- és hústermelés növekedését mutató szarvasmarhafajta-váltás.
Somogyváron 1895-ben a 240 pirostarka és a szimentáli fajtával szemben 666 szürkemarhát tartottak. 1911-re ez utóbbiból nem találtak egyet sem, az előzőkből pedig már 864-et számláltak össze. A növekedés több mint háromszázhatvan százalékos volt! Ezzel is meghaladták a megyei átlagot. Ugyanekkor 34 százalékkal nőtt Somogyban az összes sertés száma. (Bár azt nem tudjuk hogy az ebben a periódusban lezajlott sertésvész mennyiben befolyásolta az adatok változását.) Minden bizonnyal tartották magukat a faluban a régi táplálkozási szokások, hisz 1911-ben a sertések zöme még zsírsertésfajta volt. A század második felében a sertéstartás lett elsődleges a háztartások gazdálkodásában.
Ekkor már minden háztartásban tartottak baromfit, ebből 1895-ben 4812-at találtak. Figyelemre méltó, hogy a megyei átlaggal szemben nemhogy csökkent volna, hanem majdnem megkétszereződött a juhok száma, jelezve a Széchenyi-uradalomban folyó intenzív juhtenyésztés nagyságrendjét. A XIX. század végi gazdacímtár a nagyobb állattenyészetek között tartotta számon az uradalom juhászatát.
Széchenyi Dénes idejében, tehát 1871 után a somogyvári uradalom magából Somogyvárból és a községhez tartozó Máriapusztából állt. Fia, Imre vásárolta meg 1886-ban a mintegy ezerholdnyi pamuki birtokot. Széchenyi Dénes 1889-ben eladta fiának, Imrének és menyének, Andrássy Mária grófnőnek hétszázezer forintért Somogyvárt.
A XIX. század végi gazdacímtár szerint Somogyvár nagyobb birtokosai közül Széchényi Imre 5288, a község pedig 387 katasztrális hold földtulajdonnal rendelkezett.
Bakács István megvizsgálta a somogyvári uradalom bevételeit és kiadásait. 1875–1876-ban és 1886–1887-ben rendkívül rossz termést takarítottak be. Akadt arra is példa, hogy a takarmányt, sőt a cselédeknek járó természetbenit is úgy kellett megvásárolni. 1871–1872-ben a kastély felépítése és berendezése, illetve 1879–1883 között a barcsi birtok és ingatlanok vásárlása több mint 162 ezer forintot vett ki a család kasszájából. Dénes gróf húsz év alatt majd egymillió forint kölcsönt vett fel. Ezt azonban az uradalom jövedelmeiből nem lehetett törleszteni. Ezért adta el a saját fiának, a törvényes örökösnek Somogyvárt. A pénzügyi manőver mögött gróf Andrássy Aladár, a Széchényi fiú apósa állt, mert így akarta elérni, hogy leánya legyen „Somogyvár egyedüli úrnője”. Ezután Dénes gróf Sárpentelére költözött.
Az uradalmi tiszttartók mindig nagy körültekintéssel szerződtették az aratókat. Gyakran az okozott nehézségeket, hogy a rossz időjárás miatt a munkával nem lehetett végezni a tervezett idő alatt. Szintén Bakácstól tudjuk, hogy „…1893-ban például Somogyvárott és Vidámházán a búza egyszerre érett be s így Adamecz tiszttartónak Pamukról kellett aratókat odarendelnie. Ám a somogyvári aratók ezeket elűzték s tettleg is bántalmazták. A tiszttartó ekkor csendőröket kért az aratás zavarmentes lebonyolítására. Ezek közbelépésére azonban nem volt szükség s a pamukiak akadálytalanul arathattak. A tiszttartó azonban ekkor a somogyváriakat arra kényszerítette, hogy kettőzött szorgalommal, még vasárnap is dolgozzanak, míg az elébök állított aratókkal össze nem érnek. A következő évtized somogyi sztrájkjait jórészt csak az aratók robbantották ki, mert számukra rendkívüli túlmunkaidőt írtak elő. A megyében 1905-ben 24 helyen tört ki cselédsztrájk, 90 helyen pedig aratósztrájk.” Somogyvárt azonban elkerülték a sztrájkok.
A falu lakóinak pénzügyi gyarapodását jelzi, hogy 1897-ben hitelszövetkezet megalakulását jelentették be a Kaposvári Cégbíróságon. Az 1899-ben létesített Somogyvár Községi Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet pedig a termények értékesítését igyekezett előmozdítani. Az 1900-ben alakult takarékmagtár gabona kölcsönzésével segített a szükségben lévő somogyváriakon.
Az millenniumi ünnepségek egyik leglátványosabb, s ugyancsak ellentmondásos rendezvényre Ferenc József magyar királlyá koronázásának 29. évfordulóján került sor. Az egyes törvényhatóságok egy-egy bandériumot kiállítva a különböző történeti korokat is megjelenítő ruhákban pompázó hódoló küldöttségként vonultak el a királyi pár előtt. Az alispán még 1895 szeptemberében kérte fel a somogyi bandérium vezetésére ifjabb Széchényi Imrét, aki szabadkozva, de végül elvállalta a feladatot. A gróf a szervezést megkezdve, több somogyi arisztokratát, illetőleg birtokost szólított fel a részvételre. A szervezők úgy döntöttek, hogy a somogyi csoport hozzávetőlegesen húsz-huszonöt főből álljon. A megye lovascsapata május közepére teljesen felkészült a felvonulásra, s a somogyvári kastélyban május 20– 21-én főpróbát tartott. A somogyi bandérium végül, mellőzve a korhű ruházatot – a tudósító szóhasználatával élve – „modern díszmagyarban” vonult fel. A csoportot Jankovich-Bésán Gyula vezette Széchényi gróf helyett, aki az országzászlók díszmenetében Ladoméria (ma: Ukrajna) zászlaját vitte.
A millenáris ünnepélyek egyik legfényesebbikét a Kaposvári Egyházkerületi Római Katolikus Néptanítók Egylete szervezte május 28-ra a somogyvári Kupavárba. A helyi rendezőbizottság elnöke, Viniss Fülöp osztopáni plébános úgy látta, hogy „mivel a kupavári ünnepélyek megtartása – az általános óhaj és érdeklődés miatt – most már nagyobb szabású, s ha nem is országos, de mindenesetre megyei s így nagy jelentőségű leend…” Az eseményről, sajnos nem tudósított a korabeli sajtó.
Az 1850-es években kezdődött meg – a földszerzés és a jobb élet reményében – a somogyi parasztok kirajzása a Dráván túli megyékbe. Az 1880–90-es évtizedekben már majd négyezer ember költözött Somogyból Horvát-Szlavónországba. 1904–1914 között pedig – ekkor már Amerikába – közel tizennégyezer ember vándorolt ki a megyéből. Somogyvárról Horvátországba és Szlavóniába 1880 és 1890 között nem kért senki útlevelet. Amerikába viszont 55 falubeli vándorolt ki.
1914 nyarán kirobbant az első világháború. A világégés négy esztendeje alatt a bevonult 563 somogyvári közül 87-en haltak hősi halált, ahogy kilencezren Somogyországból. A háborús nyomor, a hazatérő katonatömegek, a központi hatalom felbomlása forradalmi helyzethez vezetett. 1918. november 4-én a vármegye törvényhatósági bizottsága is megalakította Somogy vármegye nemzeti tanácsát. E megyei szervnek azonban nem volt ereje megakadályozni a kibontakozó anarchiát. A frontokról hazaengedett katonák ugyanezen a napon fosztogatni kezdték a gazdátlan, élelmiszert és takarmányt tároló gazdasági épületeket. Néhány helyen a kastélyokat is megtámadták.

A főerdész háza a XIX–XX. század fordulóján

Kupavár romjai Gerecze Péter ásatásai után

A falu első világháborús emlékműve napjainkban (Bősze Sándor felvétele)

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT