Két világháború között
Két világháború között
Az 1918 elején hozott közellátási rendelet, amely a készletek még teljesebb elvonásáról szólt, gyakorlatilag részleges mezőgazdasági és ipari cserekereskedelemhez vezetett. Hasonlóan súlyos problémát jelentett az emberi munkaerő fokozatos csökkenése is, a férfiak bevonultatása akut hiányt okozott. Az első világháború és a forradalmak után növekvő drágaság, a minimális hadisegély és a csökkenő mezőgazdasági munkabérek is nehezítették a megélhetést. A Tanácsköztársaság bukása után Gaál Gaszton, Baranya, Somogy és Tolna megye kerületi kormánybiztosa 1919-ben rendeletben állapította meg a cselédkonvenciót, amelyet az egy hónappal korábbi évi húsz mázsáról tizenhatra csökkentett. Ezenfelül arra is kötelezte a cselédeket, hogy az esetleg megmaradó gabonájukat – szabott áron – adják el. A kormánybiztos rendeleteit csak karhatalommal tudták végrehajtani a megyében.
1920-ban, a Nagyatádi-féle földreform idején Somogyváron az uradalom hétszáz holdat adott át, s ezt kiosztották. Ebből kaptak a nincstelen földigénylők és az egy-két holddal rendelkezők is. Ekkor ötven házhelyet is kimértek. Bár még volt lehetőség a falu hosszirányú terjeszkedésére, ez nem történt meg. A falu külterületein adott az uradalom a házhelyeket. „Ide épültek s ki lettek zárva a falu közösségi előnyéből. Ez a szerencsétlen intézkedés is elősegítette a község még nagyobb szétszóródottságát, melynek hátrányos voltát legnagyobb mértékben ezek a külterületen élők érzik” – rögzíti az ismeretlen krónikás.
A világháború, a forradalmak, a munkanélküliség és a trianoni trauma következtében az 1920–30-as években a megye gazdasága lassan fejlődött. A dualizmus kori trend folytatódott tovább, vagyis – néhány üzemtől eltekintve –nem alakult ki jelentős gyáripar, bár az iparban foglalkoztatottak számának lassú emelkedését lehetett megfigyelni. A világgazdasági válság a megye iparában jó esetben stagnálást, de inkább határozott visszaesést okozott. Hirtelen megemelkedett a munkanélküliek aránya, és nőtt az elszegényedés.
A válság éveiben egyébként rendkívül alacsonyak voltak a mezőgazdaságban fizetett munkabérek. Hozzá kell azonban tenni, hogy ezek a bérek a válságot megelőzően, 1928-ban sem voltak magasak. A napszámbér az őszi és a téli hónapokban kétharmadára, illetve felére esett vissza. A munkanap napkeltétől napnyugtáig tartott. A válság hatására a terményárak rohamosan zuhantak, s vele együtt estek a korábban rögzített napszámbér is. A mezőgazdaságban – tudjuk – novembertől márciusig nemigen volt munkaalkalom. A napszámosnak tehát a nyári és őszi aratási és betakarítási munkák idején kellett megkeresnie a maga és a családja számára az egész évi kenyeret.
A válságot követő években az adófizetési morál is alacsony szintre süllyedt Somogyban. A falvakban az adóvégrehajtások során gyakorta tartottak az „ellenszegüléstől”. A jegyzők és a főszolgabírók ezért gyakran igényelték a főispántól a karhatalmat. A lengyeltóti főszolgabíró 1935. szeptember 12-én az alábbit jelentette: „A karhatalomra azért van szükség, mert annak hiányában a végrehajtást szenvedők ellenszegülése várható az eddigi tapasztalatok szerint. Somogyváron a tavasszal történt végrehajtások során a fegyverhasználat is alig volt elkerülhető.”
Az egyes birtokkategóriákon belül 1895–1935 között lényegesen, 28 százalékkal csökkent az ezer holdon felüli birtokok száma Somogyban. Az ennél kisebb birtokok mennyisége viszont jelentősen megnőtt. A legintenzívebb növekedést az öt katasztrális hold alatti birtokkategóriában mérték. Mindez a birtokok fokozatos szétaprózódását mutatta. Az 1925. évi felmérések szerint Somogyváron a művelési ágak megoszlása a következőképpen alakult: 4143 katasztrális hold szántó, 376 katasztrális hold rét (kaszáló), 271 katasztrális hold szőlő, 503 katasztrális hold legelő, 1818 katasztrális hold erdő és 328 katasztrális hold terméketlen terület volt a faluban, ahol ekkor egy nagybirtokot, természetesen, a Széchényiekét találták az összeírók. Száz és ezer hold közötti középbirtok nem volt a faluban. A kisbirtokokat átlagos kiterjedésűnek írta az adatlap. A község közös legelője 87 katasztrális holdra terjedt ki. Külön legeltetési társulatot nem alakítottak a somogyváriak, akik azonban rendelkeztek közös erdővel.
Az 1920-as évek közepén szőlőbirtokait saját kézben tartotta gróf Széchényi Imréné. A földjeinek egy részét viszont bérbe adta a Magyar–Német Mezőgazdasági Részvénytársaságnak. Az 1935. évi gazdacímtár szerint a község földterületeinek 65 százalékát, 4876 katasztrális holdat, illetve 37 százalékát, 2766 katasztrális holdat gróf Széchényi Ilona Mária, illetőleg a Magyar–Német Mezőgazdasági Rt. birtokolta. Ekkor 144 birtok nem érte el az egy katasztrális hold területet. Öt és ötven katasztrális hold között ugyanakkor 146 birtokot számláltak össze. A törpebirtokok aránya Somogyváron pontosan akkora volt, mint a Lengyeltóti járás átlaga. Az öt katasztrális hold alatti gazdaságok összterülete alig érte el a tizenhárom százalékot. Ezzel már föléje került mind a járási, mind pedig a megyei átlagnak. A falu területének fele szántóföld volt.
Az 1930-as évek második felében összesen mintegy ezerháromszáz hektár területen termesztettek gabonát a helybeliek. Legnagyobb arányban búzát vetettek. Emellett jelentős mennyiségben termett a rozs és az árpa. Zabot viszont jóval kisebb mennyiségben vetettek. Ezekben az években hozzávetőlegesen 425 hektárnyi kukoricát arattak. Burgonyát mindössze 55–194 hektáron ültettek a község lakói. Az állataik számára nagy területen termeltek takarmány növényeket, lucernát, vörös herét, baltacimot, zabosbükkönyt, silókukoricát, bíborherét és takarmányrépát. A statisztikákból tudjuk, hogy az 1930-as években a szántóföldi köztes növényként jelentős területen termesztettek a somogyváriak babot és tököt. A század második évtizedéhez képest jelentősen visszaesett a művelt szőlőterület nagysága.
A földeknek csak kisebb részét trágyázták. A kevés istállótrágyából a szántóföldekre, a kertekre, rétekre és a szőlőkbe jutott. Műtrágyát az uradalomban használtak. Ennek nyilvánvalóan pénzügyi – és lehetséges: szemléletbeli – okai voltak. Ugyanúgy, mint a kevés számú, pontosabban: a jégkár és állatelhullás ellen biztosított 39 gazdaság esetében. A tűzveszélyes építkezés keserű tapasztalatai viszont szinte minden családot tűzkár elleni biztosításra sarkalltak.
1911-hez képest 1935-ig nemcsak közel egyharmaddal csökkent a szarvasmarhák száma, hanem a pirostarkákkal és szimentáliakkal szemben újra megjelent a magyar szürke (244 példány). A szarvasmarha-állományt tekintve 1942-ben érték el az 1911-es szintet. Ennek az oka nyilván a háborús konjunktúra lehetett. A század elejéhez képest a lovak száma egyenletesen nőtt. 1942-ben 414-et számláltak össze. Ezeket az állatokat csak igavonásra használták.
A szarvasmarha- és a lóállomány növekedése a település lakóinak vagyoni gyarapodását is mutatja. Ugyanúgy, mint a sertések számának növekedése. 1911-ben 2541 darabot, 1935-ben 3017-et, 1942-ben pedig 3908 darabot számláltak meg. Közben nagyságrendekkel nőtt a hússertések száma, jelezve a táplálkozási szokások lassú átalakulását. Hasonlóan, mint a baromfiak, különösen a tyúkfélék számának megkétszereződése. A két világháború közti években ugyanakkor a juhok száma felére-harmadára zuhant vissza. Ekkor a merinó volt az uralkodó fajta.
A község viszonylagos fejlődését mutatta, hogy saját, 1925-ben 65 önálló iparossal megalakított ipartestülete is volt. Két kárpitos, egy köteles, két ács, öt kőműves, három szabó, tizennégy cipész, három kovács, öt asztalos, két kályhás képviselte a helyi kisipart. A háziipart pedig a kosárfonás és szövés jelentette. „Tégla-, cserép- és agyagárugyár most épül” – olvashatjuk az 1925-ös közigazgatási tájékoztató lapokon.
Az egy évvel későbbi felmérés úgy tudta, hogy hét kereskedő és ötvenöt iparos szolgáltatott Somogyváron. Akadt köztük órás, tutyis, kötélgyártó, borbély, géplakatos, kárpitos és nyerges, ács, cserepes, kályhás, szabó, bognár, kovács, mészáros, kőműves, asztalos, gépész és cipész. Tizenegy motorikus hajtóerőre berendezett üzemet, motoros meghajtású cséplőgéptulajdont is összeírtak a faluban. Ekkor még javában folyt a Széchényi Imréné tulajdonában álló tégla- és agyagárugyár építése. Az özvegy grófné egy gőzmalom tulajdonjogával is rendelkezett. Két vendéglős, Cseri Ignác és Fürst Géza működött a faluban.
1932-ben is jelentős számú – 51 – iparosa volt a településnek: asztalos, bádogos ács, bognár, borbély, cipész, cséplőgép-tulajdonos, fazekas, géplakatos, hentes és mészáros, kádár, kárpitos és kocsifényező, kályhás, kerékgyártó, kovács, kőműves, kötélgyártó, pék, férfiszabó, női szabó és szíjgyártó. Csenkey László és Társai Téglagyár, valamint Széchényi Imréné malma foglalkoztatott munkásokat.
A község gazdasági fejlődését előnyösen befolyásolta, hogy a kaposvár– fonyódi vasútvonalon feküdt, rendelkezett marharakodóval és egyéb rakodóhelyekkel, a két világháború közötti időszakban gazdasági kisvonat is üzemelt határában. A településről könnyen elérhető volt a marcali és a kaposvári piac, évente kétszer helyben is tartottak országos vásárt, s a fogadó is hozzájárult, hogy Somogyvár forgalmasabb hely az átlagosnál. A községnek saját halastava is volt.
Az 1925. évi közigazgatási tájékoztató lapok szerint a község állandó piaca Kaposváron és Marcaliban volt. A faluban két országos kirakodó- és állatvásárt rendeztek. Egy vegyes és egy szövetkezeti kereskedés, valamint hat szatócs szolgálta ki a helybelieket. 1932-ben három baromfikereskedő, két cement- és mészkereskedő, nyolc fűszer- és vegyeskereskedő, két gabona- és terménykereskedő, két marhakereskedő, három vaskereskedő és egy lisztkereskedő jelentette a helyi kereskedelmet. A falubeliek kereskedelmét és ellátását segítette az 1920-as években a Hangya Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezet, valamint a Tejszövetkezet. 1925-ben két kocsmában csillapíthatták szomjukat, illetve egy vendéglőben éhségüket a helybeliek. Egy kisebb fogadó állt az idegenek rendelkezésére. 1932-ben kilenc kocsmáros mérte az italt a faluban. Az idegen a község vendéglőjében talált magának szállást. A vendéglős Cséry Ignác volt.
Az 1930-as években a somogyváriak a helyi vásárba jártak, évenként háromszor. Áruikat ezen kívül még tizenegy alkalommal tudták eladni a közeli lengyeltóti, somogyjádi, szőlősgyöröki és gamási vásárokban. A heti sertésvásárt Lengyeltótiban tartották.
A falu népe nem feledkezett meg a hősökről sem. Az első világháborús emlékmű építésével kapcsolatban az 1926. szeptember 18-i képviselő-testületi ülésen hangzott el, hogy „…a hősi emlékszobor felállítása költségek hiánya miatt eddig nem volt eszközölhető és semmi kilátás nincs arra, hogy a szükséges költség társadalmi gyűjtés útján beszedhető lenne. …a község pénztárából a múlt évi pénztári maradvány, illetve a más címeknél elérhető megtakarítás terhére a képviselőtestület tizenötmillió korona költséget szavazzon meg…” 1927-ben avatták fel végül Siklódy Ferenc szobrász alkotását, az első világháborús hősök szobrát.
Az 1940-es évek antiszemita hangulatát használták ki néhányan Somogyváron. Ők jelentették fel Visnyei Simon körjegyzőt Szathmáry Lajos főispánnál zsidóbarátkozás címén. A főispán azonnal áthelyezte Visnyeit, és csendőrnyomozókat küldött ki a faluba. Szerintük Visnyei jó viszonyt ápolt Steinitz István somogyvámosi földbérlővel. A lakosság úgy tudta, hogy a körjegyző segített a gettóba szállításkor a helybeli zsidóknak. A somogyvári zsidókat 1944. május 24-én költöztették a tabi gettóba.
A község papja jegyezte fel 1942-ben: „Tavasszal mindig több férfinak kellett bevonulni a katonasághoz, és egymás után mentek az orosz harctérre. Az itthoni lakosságra mindig jobban nehezedett a háború terhe. …Somogyvárról több mint egyszáz ember volt a fronton. …A fronton lévő katonákkal igyekeztünk kapcsolatot fenntartatni. Az iskolás gyermekekkel írattunk nekik levelet, karácsonyra mindegyiknek küldtünk egy kis szeretetcsomagot. …Itthon megszerveztük a bajtársi szolgálatot, és igyekeztünk a hadbavonultak családjainak segítséget nyújtani. Volt ruha-, lábbeliakció, fát szereztünk nekik télen, fogatokkal segítettük őket munkájukban. Az 1943-as doni visszavonulásban több mint tízen eltűntek a faluból. Katonáinknak legnagyobb része májusra hazakerült. Fogadásukra mind a három faluban rendeztünk egy-egy vacsorát, amelyen én és a főjegyző rövid beszédben üdvözöltük őket. Ezeknek hazatérése ugyan kis megnyugvást keltett a hívek lelkében, de a háború nyomasztó hatását nem tudta megváltoztatni.”
A háború első éveiben tapasztalt angolszász, illetve szovjet légitevékenység 1944 év elejétől megerősödött. 1944. június 16-án délelőtt – 290 vadászgép biztosításával – hozzávetőlegesen hat-hétszáz amerikai nehézbombázó lépte át Dunántúl déli határát. A Bécs és Pozsony környéki olajfinomítókat támadó kötelékek ellen német és a magyar gépeket vetettek be. A rendkívül heves légiharc szinte a fél Dunántúl légterét érintette. A Tihany–Somogyvár légtérben is zajló harc során Somogy megye területére is több repülőgép zuhant.
A 3. ukrán fronthoz alárendelt szovjet, jugoszláv, illetve bolgár hadsereg csapatai 1944. december 1-jén érték el a megye határát. A német ellenállás december 9-én megakasztotta a szovjet offenzívát, a front hosszú hónapokra megállt, s németek fellélegezhettek, mert a számukra oly fontos nagykanizsai olajvidéket egyelőre nem fenyegette közvetlen veszély. A Dunántúlt kettészelő Margit-vonal menti frontvonal (Balatonkeresztúr, Balatonújlak, Kéthely, Marcali, Nagybajom, Kutas, Nagykorpád, Lábod, Babócsa) tavaszig alig változott. A németek 1945. március elején egy nagy ellentámadás során három helyen kívántak csapást mérni a Vörös Hadseregre. A csapás egyik iránya Kaposvár felé mutatott. Csapataik a Dráva mellett és Nagybajomból indították offenzívájukat. A támadás azonban március 23-án elakadt. Fjodor I. Tolbuhin marsall csapatai erre azonnal ellentámadásba lendültek, és 31-én végleg kiszorították a német erőket a megye területéről.
A Margit-vonal menti falvak lakóinak túlnyomó többsége 1944–1945 telén vagy elmenekült, vagy pedig a katonai hatóságok (magyarok, németek, oroszok, bolgárok) kiürítést elrendelő parancsára volt kénytelen elhagyni a lakhelyét. Az 1944 ősze és 1945 márciusa közti hónapok alatt jó félszázezres tömeg mozgott ide-oda a megyében. A Vörös Hadsereg parancsnokságai utasítására az általuk elfoglalt – front közeli – településeket 1944 decemberében kiürítették, s a lakosságot hátrébb telepítették.
Az 1941. június 26. és 1944. december 31. közötti időszakra vonatkozó adatok alapján hozzávetőlegesen 5500–6500 főre tehetőek a somogyi veszteségek. A nemrég közreadott – nem teljes – veszteséglista szerint ebben az időszakban 5916 somogyi katona halt meg. A megye 5751 zsidó polgárából közel 5200-at deportáltak. Közülük hozzávetőlegesen hatszázan tértek haza. Somogyvárról 21 zsidót deportáltak a koncentrációs táborok valamelyikébe. A polgári lakosság közül – úgy tudjuk – 4498 fő halt meg a harci cselekmények során. A második világháború 108 somogyvári halálát követelte.
Adjuk vissza a szót a falu plébánosának, aki 1944-ben ezt vetette papírra: „Népünk mindinkább unja a háborút. Sokallják a vér- és anyagi áldozatot. Kormányaink igyekeznek kibúvót találni, de a németeknek még mindig van erejük ahhoz, hogy bennünket még jobban belesodorjanak a háborúba. A fölöttünk elhúzó angol–amerikai repülőgépek már bombázzák városainkat. Az orosz csapatok is mind jobban közelednek határaink felé. November első napjaiban, a vámosi búcsú napján a somogyvári Kis-hegy északi részén hullott 11 bomba. Mindezek, valamint a zsidók elhurcolása …és a drákói beszolgáltatási rendeletek, mind jobban megviselik híveinket. ...A faluba állandóan érkeznek a menekültek Erdélyből és a tiszántúli részekről. Nagy gondot okoz ezek elszállásolása. Közben a menekülők ezrei özönlenek az országutakon. …Állandóan esik az eső, a mezőkön nem lehet dolgozni a nagy sár miatt. Mindenki tanácstalan, fél és retteg, nem tudja, mit csináljon. Menjen, ne menjen? Október utolsó napjaiban egy magyar fogatos zászlóalj érkezett Somogyvárra ezerötszáz lóval és nyolcszáz emberrel. Somogyvámos és Pamuk is tele van lóval és katonával. …Állataik lesoványodva, embereken rossz ruha és még rosszabb lábbeli, sokan civilben jártak közülük. A katonák maguk is elkeseredettek voltak, mert családjaik már orosz kézen voltak. December elsejére virradóra, első péntek hajnalán hirtelen tovább vonultak.
Közben állandóan jöttek a rendelkezések: leventék vonuljanak Lengyeltótiba, férfiak Zala megyébe 18–42 éves korig. …Somogyvárról senki sem menekült el. Az intelligens emberek is mind itt maradtak. …Tőlünk sem levente, sem férfi nem ment el nyugat felé. Pénteken és szombaton már szűnt a menekülés. …Így köszöntött be hozzánk az advent.”
A szovjet katonák 1944. december 4-én értek a településre. Felderítőik már egy nappal előbb megjelentek a községben. „A község központjában az akkori községi vezetők fogadták őket. Közben váratlanul egy német páncélos harckocsi jelent meg Balatonboglár felől. Tüzet nyitott és az egyik szovjet tisztet halálra sebezte. Azután a szovjet felderítők visszavonultak…” A német tankok – mert valójában kettő volt – Marcaliba vonultak vissza.
„…A faluban állandóan ropogott a géppisztoly és szólt a puska. Állandó kocsizörgés és menetelés az utcán. …Itthon már oroszok járnak a házban, földúlják az egész lakást, szedik össze az órákat, borotvát, ollót, töltőtollat, lábbeliket, szóval minden megfogható és értékes dolgot. Egymás után jönnek különféle csoportok, de az mind géppisztolyt szögez az emberre és visz, amit tud. Szólni nem szabad, mert az ember életével játszik. Természetes, mindenki félt és rettegett. …Igyekeztem szívességet mutatni a nálam levő oroszok iránt és annak tulajdonítom, hogy nagyobb atrocitások nem voltak velem szemben. Azért sohasem bántottak, hogy pap vagyok, sőt inkább nagyobb tisztelettel voltak irántam, mint a világiak iránt. …Megtörtént a környékbeli papokkal, hogy papi civilbe öltözködtek és elhajtották őket munkára. Ha nem teszi le a reverendát, akkor semmit sem kellett volna tennie. Ha nálunk munkásokat kerestek, hozzám is jött a járőr, de nekem tisztelgett és tovább ment. A helybeli orvosok, jegyzők, tanítók mind robotoltak, de én végeztem papi teendőimet. …Ez alatt az idő alatt alakult ki a marcali front. …kialakulásáról mi csak karácsony felé tudtunk, mikor a frontra kivitt munkások hazajöttek. Az oroszok nagyon bizalmatlanok és titoktartók voltak. December 8-án öten voltak a misén. Borzasztó volt a háború moraja. Boronka és Szentpál felől olyan bombázást lehetett hallani, hogy a templom ablakait állandóan recsegtette és ropogtatta, mintha ki akarta volna törni. …Este lehetett látni, hogy a fronton, hogy robbannak a lövedékek és hogyan villámlanak az ágyúk kilövéskor. …A plébánia területén is borzasztó dolgok történtek, mert a rengeteg katona evésnek-ivásnak és az erkölcstelenségnek élt. Sok katonaszökevény volt az oroszok között, akik jöttek vissza a harctérről. Állandóan raboltak és fosztogattak. Itthon meglepték a lakásokat, hegyekben feltörték a pincéket, elhajtották a lovakat. Levágták a marhákat, gyűjtötték a tojást, lődözték agyon a disznókat, libákat, récéket és tyúkokat. Lányok és asszonyok szalmakazlakban, istállópadlásokon, kukoricaszár-csomókban bujkáltak, hogy mentsék becsületüket és tisztaságukat. A parancsnokságok sem tettek eleinte semmit.”
Ekkor kezdték a malenkij robotra összegyűjteni a férfiakat. December közepén körülbelül ötven katonaviselt férfit hurcoltak el Romániába, illetve Oroszországba.
„Karácsonyra ismét újabb és újabb csapatok érkeztek a faluba. Egyik ment a frontra, másik pedig jött. …egyesek sírva mentek a harctérre, mert rengeteg vesztesége volt az oroszoknak a szentpáli és boronkai berkekben. A grófi kastély állandóan tele volt sebesültekkel, mindig hozták őket a harctérről. …December vége felé már látták az oroszok, hogy Marcaliból végleg megállt az előnyomulás. Be kellett rendezkedniök egész télre. A front mögött fekvő falvak lakosságát kiürítették. Karácsony és újév között óriási embertömegek menekültek visszafelé a frontról. Szegény magyarok földönfutóvá lettek. …Somogyvár–Kaposvár–Balatonboglár közötti országútig mindenkinek hátra kellett vonulnia keletre. Somogyvár egy része, az úgynevezett Vári-hegy–Beslia …ki volt ürítve. Csak minden 10-ik ház maradhatott otthon. Pamuk egészen elmenekült. Somogyvár másik része, a falu és Kis-hegy, valamint Somogyvámos is tele volt menekültekkel. A plébánia területén élt kb. tizenkétezer lélek.
…Március 17-ike után a németek nagy támadást indítottak Marcalinál. Már úgy volt, hogy az oroszok visszavonulnak. Rengeteg sebesültet hoztak a frontról. Valamennyien nagyon féltünk, hogy a harcok központjába esünk. …Somogyvárott két öregembert, Vámoson pedig két fiatalasszonyt és férfit lőttek agyon az oroszok. Ezeket is eltemettem. Az egyik temetéskor jöttek az oroszok kocsikon, nekiálltak lövöldözni, mire majdnem csak egyedül maradtam a koporsónál.”
A községi elemi népiskola a két világháború között
A Kossuth Lajos utca az 1930-as esztendőkben
A második világháború somogyvári áldozatainak emlékműve (Bősze Sándor felvétele)
