Az újjászületéstől a jobbágyfelszabadításig

Teljes szövegű keresés

Az újjászületéstől a jobbágyfelszabadításig
Kollonich Lipót esztergomi érsek, kancellár 1701-ben rendeletben utasította Somogy vármegyét, hogy a visszahódított területekről űzzék ki a protestánsokat. A katolicizmust megerősítendő telepítették Andocsra, majd Nagyatádra, Szigetvárra, Felsősegesdre és Marcaliba a ferenceseket.
Az 1701-ben kirobbant spanyol örökösödési háború költségeit a törököktől egykor elnyomorított somogyi parasztoktól is be akarták gyűjteni a császári adószedők. Ahogy Kanyar József szemléletesen leírta, a falvak népe abban a hitben élt, hogy újra háború van, mert mindenütt fegyveres zsoldoskatonákat láttak járni és fosztogatni. Szita László kutatásai szerint a XVIII. század legelején a népesség további csökkenése következett be az úgynevezett rácdúlás következményeként. A Baranya és Somogy falvait 1701–1702-ben kegyetlenül végigpusztító, fegyelmezetlen szerb határőrvidéki csapatokat és irreguláris alakulatokat a császári parancsnokok képtelenek voltak megfékezni.
A jobbágyok csak úgy tudtak védekezni, hogy elbújtak az erdőkben és a lápos területeken. Az ellenreformációval együtt járó protestánsüldözés hatására ugyanakkor titkos gyűléseket tartottak – gyakran a kisnemesek támogatásával. Így érthető, hogy nagy örömmel fogadták a tó déli partján végigszáguldó kurucokat. 1705. február végén Károlyi Sándor a Csallóközből a Dunántúlra vonult és – az Alföldről érkező Vak Bottyán csapataival egyesülve – támadást indított a császáriak ellen. A támadás visszaverésére az osztrákok ismét a vármegyére szabadították a rácokat. Novemberben Bottyán János lett a dunántúli kuruc hadak vezére, s felcsillant a győzelem reménye. 1706. február 14-én azonban Igal mellett az osztrákok szétverték Bottyán utóvédjét. Béri Balogh Ádám brigadéros csapatai mégis további egy esztendőn át tartották magukat a megyében. A kurucokat végül csak 1709-ben szorították ki a császári csapatok.
A vármegye 1596-ban megszűnt önállóságát 1715-ben állították vissza. A török hódoltság századai alatt lakossága jó része vagy elpusztult, vagy elmenekült, a településhálózat szétzilálódott, a földművelésre alkalmas területek elvadultak. A hódoltságot mindössze 225 somogyi település élte túl. A kaposújvári Esterházy-uradalomhoz tartozó területekről készített 1691. évi összeírás döbbenetes képet fest az akkori demográfiai helyzetről. A néhány esztendővel későbbi összeírások azonban világossá teszik, hogy 1691-ben a valójában itt élő népességet nem is vehették számba, mert az emberek a hadjáratok és az adóztatások elől az erdőkbe menekülve kimaradtak a lajstromokból.
A megye lakosságának számát a török és a kuruc háborúk befejeztével hatvanötezer–nyolcvanezer főre lehetett becsülni. Ez a szám 1720 és az 1780 közötti időszakban 163 500-ra nőtt. E mögött nemcsak a természetes regeneráció és a gazdasági megerősödés állott, hanem az időközben betelepedett délszláv és német lakosság is. A visszafoglalt területek gazdasági újraindításához ugyanis munkaerőre volt szükség. Igen jelentős volt a migráció is: az egykori hódoltsági területekről költözött ide a népesség majd háromnegyede. A megye újjáépítésében a döntő etnikai erő a magyar volt.
A somogyvári plébánia Historia domusában olvashatjuk az alábbi, a XIX. század közepén tett bejegyzést: „…a nép mondája szerint a régi Sümeghvár is rég pusztulásra jutott s a kevés megmaradott lakosok a délfelé lévő hegyes völgyes erdőségbe keresvén menedéket építették a mostani Somogyvár falut, mert a régi város a mostanitól északnak fekvő egyenesen, hol most részint urasági veteményes táblák, részint polgári telkek vagynak, állott, …hogyan nem tudatik a Nádasdy grófi család birtokába jutott. Ezen Nádasdyak mivel az úgy nevezett Szlavóniában tömérdek javakat bírnak, a töröktől elűzött magyar lakosok helyett, illyreket szállítottak ide, kik mivel a római egyház hívei voltak sokác, azaz katolikus rác, vagy sokácoknak neveztettek, és a rác nyelvet máig is beszélik, ámbár hibásan és magukat, mi okért, nem tudatik, mostig tótoknak nevezik.”
A mai Somogyvár a régitől egy kilométerrel délebbre, a kelettől nyugatra húzódó völgy északi lejtőjére települt. Széchényi György kalocsai, majd esztergomi érsek – hogy a jobbágyai számát emelje – a XVII. század végén, Fejér megyei birtokáról telepített ide németeket.
A magyar kamara 1687-ben összeíratta a somogyi településeket. Ebben az összeírásban szerepelt Somogyvár is. A környező falvakban ez időben egy–hat ház állott. Egy-egy épületben egy–nyolc tagú családok éltek. Az 1695-ben elkészült kamarai összeírás szintén felvette Somogyvárt. A mezőváros régi 22 egész telkéből tizenöt és háromnegyeden lakott a negyven jobbágy családfő 48 fiú- és 36 leánygyermekkel, továbbá nyolc zsellércsaláddal. Ekkor 264 szarvasmarhát, 58 juhot és 35 sertést tartottak a településen, ahol a méhkasok száma 109 volt. A szőlő 32 kapás területen termett, a gabona 185, a zab 33, a köles pedig 48 holdon, „…igen jó szántófölddel, a szőlőt most kezdték művelni. Az erdő kevés makkot ad, a kaszáló szűk. – A Széchényi-család birtokolja, melynek a török idején évi 24 ft-ot adóztak. – A török földesúr, Merszán koppányi aga évi 3 ft-ot kapott telkenkint. – 9 téli katonatartási porcióra 445 ft 95 dénár megy el. – 4 malom van. …Tizedet azelőtt nem fizettek, most a császárnak adóznak vele. – A szomszédos Jankovich-féle Cserity, Vámos, Vittye, Gillye, Tepén, továbbá a Kovács-féle Pamuk nevű elhagyott helyek határait használják.”
A lassan megindult gyarapodást rögzítette az 1699. évi megyei összeírás, amely szerint 47 jobbágy, 24 házatlan zsellér, egy iparos élt Somogyváron, ahol 380 tehén, 251 sertés, 403 kecske és juh, 893 1/4 köböl szántóföld és 84 kapás szőlőterület biztosította a helybéliek számára a megélhetést. Az 1715-ös országos összeírás szerint – jelezve a korszak rossz közbiztonsága miatt csökkenő lélekszámot – az adózók száma 19, a jobbágygazdáké pedig 17 volt. A összeírás 19 házat talált a faluban. Ezekhez 326 és fél köböl szántóföld és 29 és fél kapás szőlőterület tartozott.
Az 1720-as összeírás alapján hat-hétszázan élhettek ekkor a településen. A somogyvári 22 adózó család, melyből három zsellér volt, 19 házban lakott. Az itt élők 324 köblös szántót, negyven kaszás rétet, 41 és fél kapás szőlőt műveltek. A Széchényiek majorsági gazdálkodása terjeszkedésének következtében a helység határától 49 és fél köböl szántóföldet a földesúr saját gazdaságához csatolt. A falubeliek ugyanakkor Pamuk határában 26 köböl földet használtak. A somogyvári határból bírói határozattal 36 kétköblös földet birtokoltak. Az agyagos talajt hat ökörrel szántották, s két nyomással művelték. Aratáskor minden egyes egyköblös föld három-négyszeres termést adott. A legelőn a szomszéd helységgel közösen tartották az állatokat. Míg a helybeliek az erdőben szabad a faizási joggal bírtak, addig a makkoson nem osztozott a földesúr. A szőlő kapájaként két-három akó bort hozott, ezt akónként ötven–hetvenöt dénáros árban adtak el. A falu két malma közül – a forrás szerint – az egyik hat, a másik három rajnai forintot jövedelmezett évente. A somogyváriak Pamuk határában még 26, az öreglakiéban pedig 36 hold szántóföldet használtak.
Az 1728. évi összeírásban már több mint kétszeresét, 47 háztartást listáztak. Ekkor még kétnyomásos gazdálkodást folytattak a földeken. Közel négy évtizeddel később, 1767-ben 45 és fél teleken 69 telkes jobbágy és 13 házas zsellér számláltatott össze a községben. Az 1773. évi népösszeírás szerint 684 volt a faluban élők száma. A települést felvették az 1784–1785. évi első országos népszámlálási ívekre is. Ekkor 1047-en éltek Somogyváron. Magyarország első katonai felmérése II. József uralkodása idején 1782– 1785 között történt meg. Ennek köszönhetően van már – igaz, elnagyolt – képünk a XVIII. század végén létező faluról. A katonai térképész ekkor vetette papírra a következőket: „1. A községnek a szomszédos helységektől való távolsága órákban kifejezve: Nikla 2 3/4, Öreglak 1, Lengyeltóti 3, Kisberény 2, Gamás 2 1/4; 2. A községekben található szilárd épületek: …van egy szilárdan megépített, fallal körülvett temploma, paplak, néhány malom, amely azonban, akárcsak az egész falu, rosszul vannak felépítve; van továbbá egy szilárd építésű hombár is.; 3. A vizek minősége: A pataknak, amely a tóba torkollik, mocsaras az alja, a tó vize élvezhető, bár partja s alja annak is mocsaras.; 4. Erdők állapota: Az erdőség sűrű növésű, közepes törzsű.; 5. Rétek és mocsarak: A mocsarak sohasem száradnak ki.; 6. Az utak minősége: Az utak kitaposottak és rosszak.”
Rumy Károlytól 1812-ben „Nemes Somogy vármegye földrajzi, statisztikai és helyrajzi leírásában” a következőket olvashatjuk a Kaposi járásban fekvő faluról, amely ekkor már régóta nem volt mezőváros: „Széchényi Ferenc gróf úr faluja, valaha igen jelentős város, vagy inkább mezőváros volt. …Hossza a falunak egy órai járásra terjed ki, amint azt a romok és a lakóhelyre utaló egyéb jelek mutatják. A vár maradványai hatalmas területet foglalnak el. E romok alatt valamilyen barlang található, amely dögletes levegője miatt járhatatlan, mivel ez a fényt is eloltja és a belépőt is megfullasztja. A határát inkább lehet dombosnak mondani, mint síknak, a szántóföldek között azonban nagyobb lapos terület is található. Három szőlőhegy is található itt, amelyek a lakosok mindennapi italául szolgáló bort termi. A magyarokkal kevert szláv lakosság római katolikus, van temploma, plébánosa és káplánja.”
A század első felében a megye népét még nem a növénytermesztés tartotta el. A korszak rendkívül alacsony termelési színvonalán álló mezőgazdaság nem is tudta ellátni azokat az átlag ötfős háztartásokat, melyek szintén átlagosan 2,66 magyar holdnyi birtokkal rendelkeztek. A hasznosítható földterületeket még mindig három-, sőt sok helyütt még kétnyomásos gazdálkodással művelték. Ezért a XVII–XVIII. század fordulóján a vidék népessége többnyire az állattenyésztésből élt. A lakosság a XVIII. században azután hatalmas erdőirtásba és még jelentősebb állattenyésztésbe fogott. E sajátos életformából következően a falvak jelentős hányada irtástelepülésként jött létre. Az irtásföldek gyarapodása, a betelepülők által hozott új növények és munkakultúra, az ember szorgalma mind nagyobb területeket vont mezőgazdasági művelés alá.
A rég elfelejtettnek hitt pannonhalmi tizedről írta Csányi Ferenc: „…nem is vonták kétségbe hajdan sem, mert a vármegye birtokosai – az apáttal kiegyezve – maguk vetették ki a tized adót. 1726-ban 3000 forintban egyeztek ki, 1729-ben pedig 6500 forintban.” A dézsmát 1726-ban ismét kivetették Somogyra, ekkor összeírták az adóalanyokat is. A megyében 74 uradalmat és kisebb birtokot számláltak meg. Somogyvárt 1715–1733 között gróf Széchényi Zsigmond birtokolta. A falura eső szentmártonhegyi dézsma tizenkét forintot tett ki.
Az egyházi tized mellett számos más teher nehezedett a somogyi jobbágyok vállára. Ilyen volt a katonatartás, a robot és a hosszú fuvar. A XVIII. század második felében, amikor felülvizsgálták az úrbéri szerződéseket, több helyütt tört ki jobbágylázadás, melyek közül méreteit tekintve kettő, az 1745. évi csurgói és az 1766-os kaposvári megmozdulás emelkedett ki.
Ha véletlenül valamilyen elemi csapás tönkretette a vetést, a katonatartás különösen elviselhetetlenné vált. Olyan nagy terhek nehezedtek a somogyváriakra már évtizedekkel korábban, 1719-ben, hogy a falujuk elhagyásával fenyegetőztek egy, a vármegyéhez intézett kérvényükben, mert – ahogy írták – oly „igen súlyosan vagyon rajtunk mostanában a hadi rend”.
Az évszázad háborúit is figyelembe véve mind a földesurak, mind pedig az állam meglehetősen nagy adóterhekkel sújtotta a jobbágy-paraszti rétegeket. Az állam részéről ugyanakkor kimutatható – az adóalap védelme okán – az a törekvés, hogy korlátozza a földesurak adóztatási kedvét. Ezt erősítették a Dunántúlon – így Somogy vármegyében is – lezajlott véres úrbéri mozgalmak, melyek lecsillapítására 1766 júliusában Mária Terézia királyi biztosokat küldött a Dél-Dunántúlra is. December 29-én pedig a császárnő Baranya, Somogy, Sopron, Tolna, Vas és Zala megyében egységes urbárium bevezetését rendelte el az országos szabályozás előtt egy hónappal.
Somogyban az 1730-as években elkezdődött az úrbéri szabályozás, a telekegységek kimérése és az urbáriumok bevezetése. Az óriási somogyi Széchényi-birtok az úrbérrendezés idején Széchényi Zsigmond tulajdona volt. A „Széchényiek 1742-ben nemcsak az úrbérileg rendezettnek jelzett Látrány helységben, hanem a contractus alapján adózó Kőröshegyen, továbbá az úzus szerint kezelt Somogyváron és Táskán is úrbéri rendezést hajtottak végre” – írja T. Mérey Klára. „Kőröshegy 1743. évi szerződése hasonlóképpen a szomszédos, somogyvári majorsághoz szükséges őszi, tavaszi szántás, boronálás, aratás, gabonahordás, asztagfödés, »rájuk eső részét« kívánta, amellett az egyik puszta szénájának teljes lekaszálását, felgyűjtését és kazalba rakását a látrányiakkal közösen kellett elvégezniük, s ezen kívül 30 kapás urasági szőlő teljes megmunkálását is megkövetelték. A földesúr e helység szerződését 1763-ban – csekély változtatással – megújította. Csupán az 1765. évi szerződésük konkretizálta a Somogyvárra adott robotmunkát 500 gyalognapra.”
A felvilágosult abszolutizmus a század végéhez közeledve jelentős rendeleteket adott ki állami és társadalmi rendjének védelmére. Az egymással összefüggő rendeletek közül elsőként a földesúr és a jobbágy-paraszt viszonyát szabályozó úrbérrendezés lépett életbe 1767-ben. II. József 1781. évi türelmi rendelete a vallási és a politikai feszültséget kívánta megszüntetni, a sort az 1785-ös jobbágyvédelmi rendelet zárta. A császárnő 1766. február 15-én adta ki a jobbágyokat védő úgynevezett általános tiltott pontokat. Az uralkodónő 1766. június 14-én aláírta az úrbérrendezési szándékát megfogalmazó parancslevelét, amelynek értelmében amíg a rendezés nem történt meg, a jobbágyoknak teljesíteniük kellett a szokásos szolgáltatásokat.
Az urbárium bevezetése előtt tehát általános volt az elégedetlenség a Széchényi-birtokon is. A somogyvári jobbágyok is panaszlevelet nyújtottak be a királynőhöz, illetve az őt képviselő bizottsághoz. Ebben azokról az uradalmi túlzásokról számoltak be, amelyek a szolgáltatások fokozásában nyilvánultak meg részéről. Mivel a napi munkán felül egy forint húspénzt kellett adniuk és teljesíteni a hosszú fuvart, alig tudták megfizetni a királyi adót. Úgynevezett gazdagarast fizettek a mezőn és a szőlőhegyen termelt vetemények után. Őszi és tavaszi vetés alá minden gazdának huszonöt napot kellett szántani, és a terményt is be kellett takarítania. Ráadásul a földesúr pásztorainak járandóságát is nekik kellett hazaszállítaniuk. A falu határában lévő makkos erdőből makktermés idején továbbra is ki voltak tiltva állataikkal. A mézből pedig hiába adták oda kilencedet is meg a tizedet is, a maradék felett az uradalom elővásárlási és az árat meghatározó joggal rendelkezett. Szent Mihály napja előtt nem hordhatták be terményeiket, amelyekből – bárhol is termettek – kilencedet és tizedet kellett fizetniük. Aki pedig elmaradt „az úrdolgában”, az a kalodában találta magát. Arra is akadt példa, hogy asszonyokat is megkorbácsoltak. A felsorolt panaszokon túl még túlzott munkatempóra is kényszerültek. A somogyvári jobbágyok legnagyobb sérelme mégis az volt, hogy az általuk már tizenkét évvel korábban is használt földjeiket és rétjüket elvették tőlük. A bizottság válasza azonban legfeljebb úriszéki vizsgálatra utasította őket.
Végül 1767-ben Somogyváron is végrehajtották a királynői rendeletet. Somogy vármegyében egy egész telekhez 31–39 hold telki föld járt; az átlagos egésztelek-nagyság itt tehát 35 hold volt: egy hold belső telekből, 23,5 hold szántóból és 10,5 kaszásból állott. A somogyi telekátlag – amely majdnem megegyezett az országos átlaggal – 0,52 lett.
Somogyvár urbáriuma 1767. október 30-án kelt. A formanyomtatványnak tekinthető dokumentumba kézírással toldották be a helyi adatokat. A településen az egész jobbágytelek külső tartozéka 22 hold szántóföld és rét „tizenkét szekérre való” volt. A jobbágyok Szent Mihály napjától Szent György napjáig árulhatták szabadon boraikat. A robotot „két marhával, maga szekerével, szántáskor pedig négy marhával, maga ekéjével és boronájával, ha pedig négy marhája nem volna, mással összve fogván, két nap szánt…” A zselléreket, mind a házasokat, mind pedig a házatlanokat, még a betakarítási munkák idején sem kötelezhették duplázásra. A kiegészítéseken túl a jobbágyok az általános szabályoknak megfelelően adóztak, fizették a kilencedet és a hegyvámot.
Az 1767. évi úrbérrendezés alkalmával 82 úrbérest, azaz 69 jobbágy és 13 házas zsellér háztartást írtak össze a községben. Lakossága ekkor részben szabad költözködési joggal rendelkező, részben örökös jobbágyi jogállású magyar nemzetiségű családokból állott. 22 egész és 47 féltelket alakítottak ki a faluban. A telekátlag 0,65 volt. Az egész telekhez 22 hold első osztályú szántóföld és 12 kaszás rét járt. A telkes jobbágyok 38-38, a zsellérek pedig két-két pozsonyi mérő nagyságú belső telkeket kaptak.
A táskaiak – akik a somogyvári erdőkbe jártak tűzifáért – az urbárium kibocsátásakor Somogyváron is kaptak szántó kialakítására alkalmas irtható erdőterületet. Habár a parasztság sérelmezte, az erdők védelme, vágásának előzetes engedélyhez kötése erdővédelmi szempontból szükséges volt. A védett földesúri erdőkben így tudtak gazdálkodni az épületfával, számolni a természetes fiatalodással, s elkerülhették az indokolatlan pazarlást, továbbá az erdőségek állapotának romlását. A somogyvári Széchényi-birtokon az országos gyakorlatnak megfelelően engedélyhez kötötték az épületfa használatát.
Az urbárium valamelyest korlátozta az allódizálódó uradalmak munkaerő- és pénzéhségét. Lehetőséget nyújtott ugyanakkor, bár más formában, a földesúri visszaélésekre. Ez főleg a telken kívüli állomány, leginkább az irtásföldek elvételét jelentette a gyakorlatban. 1769-ben Somogyvár jobbágyai is az irtásföldek váltságdíj nélküli visszavételét panaszolták.
1784–1787-ben, az első magyarországi népszámlálás idején 122 házat laktak a gróf Széchényi Ferenc birtokában álló Somogyváron, a hozzá tartozó Hegyesden hármat, Kukovicán pedig 14-et. Ezekben 179 család, ebből a faluban 155 élt. A községben jelentős számú szegény jobbágysorban élő zsellért találtak a számlálók a XVIII. század utolsó harmadában. Ebből az időszakból az 1790. évi terméseredményekkel rendelkezünk. Eszerint búzát, rozst, zabot, hajdinát, borsót, babot, lencsét és csekély mennyiségben kukoricát termeltek.
Somogyban a XVIII–XIX. század fordulójának legtöbbeket foglalkoztató kérdése – gondoljunk csak a nagy napóleoni háborúkra! – a katonák pótlása volt. A parasztok életét a katonáskodáson túl az erejükön felüli adózás is megkeserítette. A sok láp nemcsak egészségtelen volt, hanem alkalmatlan földművelésre és sok esetben állattenyésztésre is. A használatban lévő, nyomásos gazdálkodással művelt – esetenként gyenge minőségű – földek hozama kicsi. A kevés állatnak köszönhetően a trágya jó, ha a rétekre elegendő. Ezek után nem lehetett csodálkozni azon, hogy egyrészt nehezen tudták összeszedni azt, ami a katonaságnak kellett, másrészt pedig a rossz termésű években gyakorta lépett fel az élelmiszerhiány. Alacsony szinten mozgott ekkor még az uradalmak jövedelmezősége is. A kiépülő földesúri majorságok az extenzív fejlődésben látták a továbblépés lehetőségét. Egyáltalán nem kell azon meglepődni, hogy ekkortájt vált mind erőteljesebbé a nemesek földszerző törekvése, s megnövekedett az úrbéres perek száma. Ez tovább fokozta a jobbágyok elkeseredését és a megmozdulások gyakoriságát.
A XIX. század eleji Somogyvárról címzett kérvények nagy nyomorúságot tükröztek. „Oly szegénységben vagyunk és nyomorgunk, hogy megevő kenyerünk sincsen, már többen vagyunk, kik egy falat kenyérre sem virradunk” – ezt írták 1800-ban, amikor a falu plébánosának nem tudták odaadni a fizetését. Ezekben az években vették el a somogyváriak rétjét. A teljesítendő robotnapok száma annak ellenére nőtt 16 százalékkal 1793– 1804 között, hogy a faluban a családfők száma ugyanilyen arányban csökkent ez idő alatt.
Somogyban a jobbágyi elégedetlenség legfőbb forrása a túlzott robot volt. Dacára a Széchényi-uradalomban ebben az időben lefolytatott nagy vizsgálatnak, Somogyváron 1804-ben már ötezer napnál is több volt az úrbéri robotkötelezettségen felül teljesített robot. T. Mérey Klára írta az 1800-as évek elejéről: „A Széchényi-birtokokon így is bántak vele [a paraszttal], mert a hajdúk basáskodása egyszer emberhalálhoz is vezetett, másszor a terhes asszonyok bántalmazása sérült utódokat eredményezett. Nem lehet csodálni, hogy a jobbágyok elkeseredése helyenként zendülésbe robbant ki, mint történt ez a somogyvári uradalomhoz tartozó Légrád szőlőhegyen, ahol az egyik hajdút agyon is verték.”
A jobbágyi ellenállás egyik formáját a betyárvilág kialakulása mutatja. A napóleoni háborúk alatt jelentősen romlott a közbiztonság. A pandúrok kegyetlenül hajszolták az erdőkben bujdosó szegénylegényeket. 1800-ban puszta „gyanú alapján verték meg a pandúrok a somogyvári kanászokat is és elvitték tarisznyájukat, bocskorszíjukat, furulyájukat, főzőzsírjukat, tehát minden vagyonkájukat”.
Emellett azonban egy másik irányú folyamat is érzékelhető volt. Éppen a napóleoni háborúk s ezzel összefüggésben a kontinentális zárlat okozta rendkívül kedvező gabona- és gyapjúértékesítési lehetőségek segítették az arra fogékony uradalmakat, hogy elmozduljanak a gazdasági holtpontról. Az 1805-ös megyei összeírás Somogyvárra vonatkozó részében ilyen adatokat nem találtunk. Ekkor nyolcvan jobbágygazda, két házas zsellér, 17 házatlan zsellér élt a falu nyolcvan házában. 98 jármos ökröt, 31 lovat, 1056 hold első osztályú, 564 hold harmadosztályú és százötven kapás (egy kapás által megkapálható szőlőföldet jelölt) harmadosztályú szőlőt számláltak öszsze. Egy kapás ekkor mintegy 94 négyszögölnek felelt meg.
A XIX. század elején még a Széchényiek marcali uradalmához tartozott a falu. A megye vásárainak 1817–1841 közötti összeírásaiban nem szerepelt Somogyvár neve. Az itteniek a közeli Szőlősgyörökbe jártak vásárba évente háromszor. Szőlősgyörök 1788-ban nyerte el a kiváltságot évi négy országos vásárra. A somogyváriak gyakorta látogatták a marcali vásárt is.
A Magyar Nemzeti Múzeum megalapítására és önkéntes hadiadóra országos gyűjtés folyt. Ennek keretében Somogy vármegyében 1807-ben tehettek felajánlásokat a „Mester Emberek” és a „Rendek”. A megye „levelestárában” őrzött összeírás természetesen csak azon somogyiak nevét örökítette meg az utókor számára, akik belenyúltak a zsebükbe. Ezért ez a kimutatás, bár nem teljes, mégis sok információ hordoz az akkori somogyvári gazdasági és társadalmi viszonyokról. Tizenegy iparos nevét olvashatjuk a dokumentumban. Eszerint egy-egy csizmadia, gelencsér, kovács, szűcs, szűrszabó és varga, két molnár, valamint három takács dolgozott legalább a településen. „Uraságok tisztei” között Harsányi Ferenc, „Malmokat és más regálékat bírók és contractualisták” Kortsmáros Antal, Irinyi (?) János és Lengyel Izzik.
Móring József Attila adatgyűjtéséből tudjuk, hogy a jobbágyok gazdálkodását milyen súlyosan akadályozta a földesúri malmok viszonyainak rendezetlensége. Egy 1813-as malomper szerint a Jankovich Antalné és a Jankovich János tulajdonában álló öreglaki malom túl magasan tartotta a vizet, s elárasztotta vele a somogyvári jobbágyok határos rétjeit.
A faluban akkortájt rozst, búzát, hajdinát és zabot termeltek. A jelentős mennyiségű kendert és lent eladták, miután a saját ruházatuk és háztartási textíliák elkészültek. A kertekben termelt káposzta, mák, saláta, szőlő, gyümölcs, kukorica és egyéb vetemények szintén a saját szükségletet elégítették ki. Feltűnően sok a méhkaptár állt a faluban.
A század elejének legrosszabb éve, 1816 Magyarországon is országos éhínséget hozott. „1816 egész Európában rendkívüli időjárást és gyenge termést hozott – írja Benda Gyula. – Magyarország sok vidékén is kifagyott az őszi vetés, majd a túl bőséges csapadék, árvíz, jégeső okozott a szokásosnál több kárt. A megyék túlnyomó többsége az ősziekből rossz, a tavasziakból közepes termést jelentett. Somogy megye alispánja július 1-én küldte fel a szokásos évenkénti jelentést a várható termésről a helytartótanácsnak.” Eszerint a termés igen rossznak ígérkezett. A Kaposi járásban a búza aránya 28 százalékot, az őszi és tavaszi rozs 44, a zab 22 százalékot tett ki. Több faluban ugyanakkor egyáltalán nem volt búza. Összesen 270 pozsonyi mérő gabona (búza, rozs, zab, hajdina) termett ebben az esztendőben Somogyváron. Ugyanakkor nagy volt a gabonabéli szükség, hiányzott 362 pozsonyi mérő vetőmag és 449 pozsonyi mérő kenyérre való. A hiány egy részét a tartalékokból tudták fedezni, de még így is maradt 156 pozsonyi mérő, amit nem tudtak előteremteni.
A kolerafelkelés (1831) után öt esztendővel a szomszéd faluban is megjelent a kór, ahogy a Historia domusban áll: „1836. okt. 17. Mai napon, azaz okt. 17-kén ütött be Vámos helységbe az addig még csak nevéről ismert veszedelmes Epe Mirigy vagy Cholera betegség, s az abban elhaltak nevei kereszttel fognak megjegyeztetni: 12 névnél van csupán okt. 3–okt. 30. között…”
Figyelembe véve, hogy a jobbágyok sem igen szerettek felkerülni az adóhivatalnokok lajstromaira, óvatosan kell kezelnünk a reformkor összeírásait is. Ezt látszanak igazolni az 1828-ban felvett országos és megyei összeírások közötti eltérések. Az 1828. évi országos összeírás szerint volt 223 adózó (nem tudjuk ezek jogállását), 82 jobbágygazda, hét házatlan zsellér élt a faluban, 82 házban, tartottak 34 jármos ökröt, 33 lovat, 59 sertést. A megyei összeírás szerint 72 jobbágygazda, két házas zsellér, egy házatlan zsellér, 74 ház, nyolc jármos ökör, 902 hold első osztályú szántóföld és 410 hold harmad osztályú rét volt a faluban. Az igavonó lovak számának csökkenése és a jármos ökrök gyarapodása egy fajta szegényedésre enged következtetni. A szőlőterület növekedése azt is jelezheti, hogy a jobbágyok is új bevételi források felé fordultak.
1715-ben a 17 szőlőművelő jobbágy 29,5 kapás szőlőt gondozott. Az öt évvel utóbb elvégzett összeírásból tudjuk, hogy két-három akó bor termett kapánként a faluban. Fél évszázaddal később, 1772-ben már 375 kapás területen dolgozott a kilencven szőlőművelő jobbágy. 1828-ban 94-en művelték a 44,2 pozsonyi mérő szőlőterületet. 1848-ig további fejlődés következett be. Igaz ekkor csak 71 jobbágynak kellett a szőlővel foglalatoskodni, de mindezt 351 pozsonyi mérő területen tették.
1848-ban az urasági birtok – ezerkétszáz ölével számolva – az ötszáz és ötnyolcad hold belsőséget, kerttel és kaszálóval, 3191 és háromnegyed hold szántót, 643 és fél hold legelőt, 2482 és fél hold erdőt, 12 hold szőlőt, és 72 és háromnegyed hold hasznavehetetlen földet, összesen 6893 és egynyolcad holdat tett ki. A volt jobbágyi birtokok belsőségből (kerttel és kaszálóval együtt) 529 és hétnyolcad hold, szántóból (1133 és kétnyolcad hold), legelőből (656 négynyolcad hold) és szőlőből (351 és hétnyolcad hold). Ez a terület összesen 2670 és hétnyolcad hold volt.
Az 1840-es évek házingatlan-összeírásaiban ritka kivételnek számított az a két somogyvári féltelkes jobbágy, akinek téglából épült az istállója. Ez azt a szemléletet jelezte, amely még a XX. században is élt: a parasztok egy része tömésfalú és zsúpos lakóházakban lakott, ám értékes állataik részére téglából készítettek hajlékot.

A község urbáriuma (1767)

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT