Parasztnemesek, nemes parasztok | Száz Magyar Falu

Parasztnemesek, nemes parasztok

A somlóvásárhelyi társadalom fejlődését alapvetően meghatározta, hogy a középkortól a kiváltságos mezővárosok sorába tartozott, s a török hódoltság korában sem menekült el a lakossága, folyamatosan lakott település maradt. Bár középkori jelentőségét a város elveszítette, az életképes magyar közösség a népesség és a gazdaság adta lehetőségek határáig bejárta az önállósodás útját.

A vásárhelyiek társadalmi felemelkedésének egyik lehetséges útjaként a nemesi vagy ahhoz közel álló privilegizált státus megszerzése kínálkozott. A helyben lakó nemesség létszáma a XVII. század elejétől feltűnően megnőtt, s létszámánál fogva is fontos tényezővé vált. A XVIII. század végén a mezővárosban élő nemesség az összlakosság harminc százalékát alkotta.

A mezőváros nemesi társadalma származását és vagyoni helyzetét tekintve rendkívül színes és tagolt volt. Már a XVII. században számos kisnemesi család húzódott be a környékről a kolostor és a végvár menedékébe, mások katonaként kerültek ide.

A Tomor (másképpen Szőlősy), a Kapocsy, valamint az Antal család egyik ága mint praedialista nemesek Kisjenőről, a Baráth család Vecséről, a Deés család Karakószörcsökről, Kotsi Boldizsár Középiszkázról költözött Vásárhelyre.

Veszprém megyéből, Csesznekről érkezett a Hegyi család (címeres levelük 1508-ban kelt), Öcsről származott a Szalay család (armalisulat 1631-ben kapták), Pápáról Szita Bálint, akinek vásárhelyi utódai 1740-ben érvényesítették nemesi jogaikat.

Vas megyéből, Jánosházáról jött Bodor István (nemesi oklevelét 1635-ben nyerte), és ugyancsak Vas megyéből származott a Németh család is (nemesi oklevelét 1622-ben kapta). A Berecz família leszármazottai Komárom megyéből települtek át az 1660-as években Veszprém megyébe. Péter és Ádám Vásárhelyre, István Sümegre, Pál Zalaszentpéterre került.

Fekete István Baranya megyéből érkezett, a nemességet édesapja, Mihály kapta 1559-ben. Tolna megyéből települt át a Lukácsa család. Sopron megyéből származott a Jagasich és az Imre família. A Joó család őse, Joó János, katonaként, 1682-ben Érsekújvárról érkezett (ahonnan sarc lefizetése ellenében szabadult a török fogságból), 1610-ben kelt nemesi oklevelüket csak hosszú pereskedés után, a XVIII. század végén iktatta be Veszprém vármegye nemesi közgyűlése.

A helyi lakosság tehetősebb családjai armális szerzésével lettek nemessé. A Fábián, Kovács és Szabó családok már a XVII. század legelején (1602-ben és 1609-ben) címeres levelet kaptak, a vásárhelyi Marton és Nagy famíliát a század közepén (1655 és 1663-ban), a Vanik és Körmendy családot a század végén (1687 és 1696-ban) nemesítették. A XVIII. század folyamán a kisnemesek száma az újabb nemesítésekkel nőtt, ekkor kapott armálist a Márkus (1713), a Csighy (1720), a Zsidó (1730), a Zabó, Szakály és Tomor család (1733), valamint a Vásárhelyi (1737) és a Fazekas (1760) família.

Az egyes társadalmi osztályok között még ezekben a századokban sem voltak áthághatatlan határok. A megnemesített jobbágy, ha tehetséges volt, gyorsan felemelkedhetett. Több hivatalviselő vásárhelyi nemesről is tudunk, így Márkus István káptalani fiskális lett Veszprémben a XVIII. század elején, a vásárhelyi Nagy családból vármegyei tisztségviselők kerültek ki, az 1710-es években: Nagy Benedek főszolgabíróként, húsz évvel később Nagy István alszolgabíróként szolgált. A Joó családból István mint ügyvéd emelkedett ki az 1790-es években. A reformkorban Bíró Sándor alszolgabíró, Paál István megyei hadnagy, Németh Ferenc Homokszentgyörgyön (Somogy megyében) ispánként dolgozott, majd a vármegye tisztikarában gyámügyi pénztárnok, az 1860-as években a devecseri járás esküdtje.

Mások mesterséget tanultak. Az 1840-es években Németh Ignác és István szabó, Berecz Antal takács, Joó József kőműves, Imre Sándor varga legényként Veszprémben élt. Ugyanakkor sok kisnemes süllyedt jobbágysorba, főként a XVIII. században, amikor a birtokaik kiterjesztésére törekvő földesurak éppúgy elsöpörték őket az útjukból, mint a telkes jobbágyokat. A nemességigazolások azt mutatják, hogy a XVII. században még nemesként élő, katonáskodó családok egy részének nem sikerült megtartania vagy érvényesítenie nemesi jogait.

A XVIII. században megfigyelhető kifelé irányuló elvándorlás is a török alól felszabadított területekre. Az 1730-as években Fábián János fiai közül Antal először Paksra, majd Zomborba, György Szekszárdra költözött. A Körmendy családból többen kerültek Somogyba, Körmendy Ádám Vathra nősült megalapítva a nemzetség egy másik ágát. Szakál Mihály az 1750-es években Pest megyébe került.

A vásárhelyi nemesség vagyoni helyzetéről kevés adat áll rendelkezésre, a magyarországi nemességről sohasem készült igazán megbízható és átfogó vagyoni kimutatás. Hiteles támpontnak a napóleoni háborúk alatt meghirdetett nemesi felkelésre érvényes cenzus tekinthető. 1809-ben a lovasságnál huszonöt vásárhelyi nemes személynek volt ezer–kétezer forint közötti jövedelme. A gyalogosok között szolgáló ötven fő közül csupán tizenkilenc tudott fölszereléséről gondoskodni (ehhez ezerforintos évi jövedelemre volt szükségük), a többi vásárhelyi katona vagyoni helyzete folytán ezt nem tehette meg.

A vásárhelyi nemesek többsége – mivel őket nem birtokadománnyal, hanem pusztán címeres levéllel nemesítette a király – nem saját földön gazdálkodott, megélhetésük forrása igen különböző lehetett, a városi lakosság valamennyi foglalkozási csoportjában megtalálhatjuk őket. Az elszegényedett zsellérnemesek pedig éppúgy a falusi közföldekből éltek, mint a többi zsellér, és ugyanúgy kényszerültek a puszta megélhetésért munkát vállalni a nagyobb birtokokon.

Az 1857. évi birtokrendezés irataiból tudjuk, hogy a mezővárosban élő 125 nemes családfő (akik 1848-ban bár elveszítették kiváltságaikat) a település úrbéres jobbágyföldjeinek valamivel több mint a felét, 1420 holdat birtokolta. Ezen belül is a legnagyobb terület, közel tíz jobbágyteleknyi föld – 325 hold – a Németh család, 180 hold a Fábián családból származók, 173 hold a Marton família, közel száz-száz hold a Joó és a Kovács család kezén volt. A kevésbé népes Torma família 78 holdon, a Fazekas rokonság 73, az Imre atyafiság 62, a Körmendy rokonság 35 hold úrbéres földön gazdálkodott.

Érdekes a földterület megoszlása a családokon belül. A Fábián, Marton és Németh rokonságban nagy vagyoni különbségek voltak. A Németh család legmódosabb tagja például 68, a legszegényebb tagja négy hold földdel rendelkezett, míg a Fazekas, Körmendy, Kovács és a kiterjedt Joó rokonságban arányosan osztoztak a birtokon, a családtagok öt-tíz holdnyi területtel bírtak, ezt művelték meg családjukkal együtt, akárcsak a jobbágyok. S bár a kívülállókban, elsősorban a falu szegényebb parasztságában nyomot hagyott az előjogaikra büszke rátartiság, a kisnemesség nagy hányada 1848 után is szorgalmas földművelőnek bizonyult. Még a két világháború között is a volt nemesi famíliákból: a Marton, Fábián, Fazekas, Fekete, Domokos, Györgykovács családból kerültek ki a falu tekintélyesebb gazdái és az elöljáróság tagjai.

Ugyancsak körükből kerültek ki a Somló hegyen lévő majorsági szőlők és az idegenek birtokában lévő nagyobb szőlőbirtokok közvetlen munkairányítói, a vincellérek. Ezek a szőlőműveléshez jól értő, nagy gyakorlattal rendelkező szakemberek (a saját szőlőjük megmunkálása mellett) kezelték a tulajdonos távollétében a birtokot, végeztették el az esedékes munkákat a felfogadott napszámosokkal vagy hónaposokkal. Figyelmük a szőlőmunkáláson túl a pincékre is kiterjedt.

Mivel minden vincellérnek megvolt a maga „körzete”, ahonnan a munkásait hívta, közvetve befolyásolhatta környezete, ismeretségi köre jövedelemszerzési lehetőségeit. Joó Gábor például, aki az 1930-as években Maróthy Károly vincellérje volt, Somlóvásárhelyről, a Bele-szegből hívta munkásait, és csupán trágyázás vagy szüret idején fogadott fel Borszörcsökről, Orosziból napszámosokat. Jagasics Ignác (aki a Bezerédy-pincészetben volt munkavezető), Fazekas Péter (aki a pápai Kluge-, később Karcsay-szőlőben irányította a munkát), Fazekas Dénes (a pannonhalmi apátság segédvincellére), Deés Péter (a zirci apátság munkairányítója), Deés József (a pannonhalmi apátság majoros gazdája) – valamennyien Somlóvásárhelyről fogadtak fel munkásokat.

A vincellér jóindulatának különösen akkor volt nagy súlya, amikor a filoxéravész után megnőtt a munkaerő-kínálat. Ugyanakkor a munkavégzésben nem lehetett részrehajló, mert a vincellérnek súlyos pénzbüntetést kellett fizetnie, ha elnézte a napszámosok kényelmességét, a teljesítmény minőségének romlása esetén pedig az állásával fizethetett.

A vincellér maga is alkalmazott, és fizetését a cselédbérekkel azonos típusú bérezési formában kapta (az 1930-as években évi járandósága negyven forint készpénz, tíz mérő rozs és két mérő búza volt), de az egyéb juttatások, mint például a szőlőben termő gyümölcs felhasználásának lehetősége, többletjövedelmet jelentett számára, jól elvégzett munkája pedig általános tekintélyt és tiszteletet biztosított neki.

A vincellérek szakmai ismereteiket őseiktől tanulták, maga a hivatás is sokszor apáról fiúra szállt. Mégis ritkán fordult elő az, hogy valaki tapasztalatait írásban is rögzítette, mint Németh György helyi híres borász, aki 45 évi megfigyeléseit fogalmazta meg a XIX. század közepén. Munkáját Körmendy Dániel, a nagyszőlősi uradalom intézője küldte be 1857-ben a Szőlészeti és Borászati Közlemények részére, ahol meg is jelent az írás.

A helyi közösségen belül a nemesség társadalmi elkülönülése megnyilvánult a házasságkötésekben is. Szembetűnő, hogy különösen gyakori volt a Németh és Fábián családbeliek összeházasodása, de a Fábián és Fazekas rokonság is gyakran választott vőlegényt vagy menyasszonyt a másik famíliából. Ha a falun kívül kerestek hitestársat, akkor is igyekeztek nemesi családból származó, vagyonnal rendelkező párt választani. Így került házassági kapcsolatba a Körmendy család a borszörcsöki Ughy famíliával s a vathi Káldy család leszármazottaival.

A nemesi társadalom az átlagot messze meghaladó mértékben tartotta számon a nemesi nemzetségek és ágak, a famíliák eredetét, rokoni kapcsolatait. Felmenőiket öt-hat emberöltőre visszamenően név szerint ismerték, gondosan őrizték a „kutyabőrt”, a nemesi kiváltságlevelet (melyet mindig a legidősebb fiú örökölt) s a társadalmi státusukat bizonyító egyéb írásos bizonyítékokat.

A rokonság számbavételére kiváló alkalom volt az esküvő és a temetés, amikor összesereglett a nemzetség, de élt az atyafilátogatás intézménye is. Egy évben legalább egy távolabbi rokont „vizitáltak” meg, a közelebb lakókkal gyakrabban találkoztak. A Körmendy család leszármazottai az 1930-as években létrehozták A Körmendy Nemzetség Családi Egyesületét, amely az információk továbbadására értesítőt is publikált. Ez a származástudat tartást adott a leszármazottaknak.

A nemesi múltat megőrizték a településformák is meg a lakosok elhelyezkedése azokon belül. A falu közepén, a templom mellett lakott a Fekete és a Fazekas család több ága. Tagjai köztiszteletben álló férfiak. A két világháború között vitéz Fazekas András és testvére, István képviselő-testületi tagok, egyházatyák, takarékszövetkezeti elöljárók.

A Malom-szeg (a mai Aradi utca) volt a falu legmódosabb része. Itt éltek a tehetősebb Fábiánok, valamint a Fekete, Kis, Marton és Zsidó família egy-egy ága. Itt állt a vármegyeháza, amit az 1850-es években Vásárhelyre települő Kakas család vásárolt meg. Az épületek többsége cseréptetős, többszobás, konyhás, zárt füstelvezetésű, a falusi polgárházak körébe sorolhatók. De ezen a részen is előfordult, hogy egy portán több család lakott, mint például az Imre família udvarában, ahol egymás mellett három háznép is együtt élt. Gazdasági épületeikre gondot fordítottak, a módosságot a nagy udvar telkének végében keresztben álló istállós pajta is jelezte.

A Bele-szeg (a mai Kisfaludy utca) volt – társadalmi összetételét tekintve – a legszínesebb, legösszetartóbb. Itt lakott a Györgykovács, Szabó, Németh és Joó család több ága, valamint a Fábián família szegényebb tagjai, de lakott itt napszámos vagy hónapos munkából élő szegény ember, iparos mester is. A vagyoni és társadalmi különbséget itt nem a lakóházak mutatták, hanem a gazdasági épületek, a pajta, istálló, ólak száma. Gyakran öszszejártak az itt élők toll- vagy kukoricafosztásra, amit mulatság – szedri – követett. Ha jó idő volt, esténként kiültek a házak előtti padokra beszélgetni, a fiatalok muzsikáltak (főleg tangóharmonikával), táncoltak. Az 1930-as évek végén 43 lány lakott az utcában, ami külön vonzerőt jelentett. Téli estéken olvasni jártak össze. Joó Gábor fizette elő a Friss Újságot és a filléres sorozat klasszikus regényeit, amit nyolcan-tízen összegyűlve olvastak végig.

A Malom-szegben (ma Rákóczi utca) lakott a Németh, Imre, Marton, Körmendy, Deés família több ága. Egy udvarban gyakran két-három ház is állt. Ebben az utcában Bárdosi János és Dorner Mária muzeológus (az 1968-ban elvégzett népi építészeti és műemléki adatfelvétel idején) tucatnyi száz évnél idősebb házat mértek fel, amelyeknek a szerkezete, berendezése alig különbözött a XIX. század elején itt álló – a hagyatéki leltárakban részletesen leírt – elődeikétől.

A házak legtöbbje egy szobából és kamrából vagy szobából és konyhából állt. Ezt követték az istálló és az ólak, vagy ha több ház is volt az udvaron, az újabb lakóépületek. A sárgára vagy fehérre meszelt, kék lábazati sávval díszített házak utcai homlokzatát egy vagy két szobaablak és felette, a tűzfal oromzatán lévő két szellőzőlyuk tagolta. Innen nyílott a tornácra vezető bejárati ajtó is. Az udvar felől oszlopos tornác védte az első szoba és konyha ajtaját. A lakórész legtöbbször kőalapozással, de vályogból épült, míg hátul a gazdasági rész kőfalú volt.

A konyhák tüzelőberendezése is archaikus formákat őrzött meg. Körmendy János konyhájának egyik sarkában állt a kemence katlannal, Németh Margit és Marton Istvánné konyhái szabad kéményesek voltak, régi típusú fekvő kemencével a helyiség hátsó felénél. A házak berendezése és tárgykészlete semmiben sem különbözött a faluban élő parasztcsaládokétól.

A mai Kossuth Lajos utcában (korábban Gyöpnek nevezték) és a Füzesen (a mai Bercsényi utca) éltek a falu szegényebb lakói. Kis földjükön nem termett meg a család kenyérrevalója, annak kiegészítésére meghatározott időre vagy meghatározott munkára elszegődtek.

A kisebb gazdák és idegen birtokosok adtak kenyeret a havi munkások – a szezonra szerződtetettek – köréből kiszorulóknak, a fiataloknak, idősebbeknek és a nőknek. A napszám viszonylag egyenlő volt a Somló minden oldalán, de a vásárhelyi oldalon mégis valamivel többet fizettek. (A napszámbér férfiaknak egy–másfél pengő és másfél liter bor s a munka nehézségétől függően ebéd.) A fiatalok elszegődtek summásnak, télen a favágás jelentett kiegészítő keresetet. Némelyik család vályogvetésből próbált megélni.

Az állandóan foglalkoztatott napszámosok jövedelme elegendőnek bizonyult a család eltartására. Egy ház megvásárlása (bármilyen kicsi legyen is az) és annak karbantartása, fenntartása komoly erőfeszítést igényelt. Gyarapodás, az, hogy a birtokosok közé kerüljön, a kitartóan és tisztességesen dolgozó szegény ember számára gyakorlatilag elérhetetlen célnak bizonyult. A kivételt csak a néhány amerikás jelentette.

Mint tudjuk, Somlóvásárhelyről a filoxéravész kedvezőtlen hatásai miatt indult meg a kivándorlás Amerikába, de nem csupán a szegény, nincstelen rétegek választották a lehetséges gyarapodásnak ezt az útját. A falu tehetős gazdatársadalmához tartozó Marton Lajos például 1905–1907, majd 1910– 1919 között egy New York-i vasolvasztóban dolgozott. Domonkos László 1904-ben ment ki először Amerikába, ahol három évig bányamunkás volt, majd hazajött. 1914-ben újra kivándorolt, és csak 1920-ban tért vissza. Fekete András, Körmendy János, Ványik Sándor az iparban vállalt munkát. Hazatérve valamennyien földet (tíz-tizenöt holdat) vásároltak. Amerikában szerzett tőkéjéből tudott feljebb emelkedni néhány somlóvásárhelyi szegény család is. Csizmadia Ferenc például fiatal legényként, 18 évesen vágott neki az ismeretlennek (1908-ban). Először Detroitban, a Ford gyárban dolgozott, majd a Great-Stael Works-ban 27 évig. 1936-ban tért vissza Somlóvásárhelyre, tíz hold szántót és hét hold szőlőt vásárolt, a szőlőhegyen modern házat épített (a mai Somló-borozó). A Vaczkó család Amerikában összegyűjtött pénzéből malmot vásárolt.

Külön társadalmi szintet képeztek a település társadalmán belül az iparosok. Somlóvásárhelyen nagy múltja volt az iparűzésnek. Középkori előzményekre támaszkodva Pápa és Devecser mellett településünknek is fejlett céhes ipara volt még a XVIII. században. A somlóvásárhelyi kovácsok 1671-es privilégiumát a Veszprém Megyei Levéltár őrzi, a csizmadiacéh 1682-ből származó pecsétnyomója a Magyar Nemzeti Múzeumba került. A vásárhelyi pintéreknek (kádárok) „Szűz Sz. Clara Pozsonyi, Óbudai, Nyúl szigeti és Vásárhelyi Conventjének gondviselője és Plenipotentiariussa” 1715-ben adott céhlevelet. Mater Constantia Revay, a nevezett apácák főnöknője „Vásárhelyi Jószágunkban és Torna Vizén lévő Molnármestereknek” adományozott 1729-ben kiváltságlevelet. Ugyanő adott privilégiumot 1732-ben a somlóvásárhelyi szabóknak, takácsoknak és csizmadiáknak is. Az egyes céheket, szakmai csoportokat ekkor főként nemesek alkották. A XVIII. század végétől azonban – amikor az apácák birtokai a katolikus vallásalap kezelésébe kerültek – a mezőváros gazdasági életének stagnálásával együtt csökkent az iparosok száma is. Sokan átköltöztek a szomszédos Devecser városába.

Az iparosokat feltüntetik ugyan az adóösszeírások, de valós számukat nehéz megállapítani. A kézművesek létszámát az 1828. évi országos összeírás 28 főben adta meg, közöttük öt kovács, két-két szűcs és molnár, egy-egy kádár, asztalos, szabó, mészáros és varga. Tizenhárman egyedül végezték a munkát, csak egynek volt két segédje, de csak öt dolgozott egész évben. Egy két évtizeddel későbbi összeírás Somlóvásárhelyen asztalos, csizmadia, kovács, kőműves, köteles, lakatos, molnár, pintér, szabó, szűrszabó, takács és varga szakmabeli mestereket sorolt fel. A céhrendszer felbomlása (az 1872. évi ipartörvény szüntette meg a még fennálló céheket), kisipar jogviszonyainak átalakulása után Vásárhelyen bár megalakult 1875-ben a takács, majd 1877-ben a kovács, asztalos, kőműves és ács vegyes ipartársulat, de az általuk képviselt iparosok száma a XX. század elejére úgy megfogyatkozott, hogy tagjai önálló ipartársulatot már nem tartottak fenn, a devecseri testülethez léptek be.

A kézműiparosok minden korban vegyes összetételű réteget alkottak, egy-egy iparágon belül is voltak szegény és vagyonos mesterek. A szakmai tekintélyt is főleg a jövedelmek különbözősége szabta meg. A rangsor élén a molnárok és pékek álltak. A Torna-patakon három malom őrölte a gabonát. A községi réti malom Pethő molnárék bérleményében dolgozott. A falu keleti oldalán őrölt a Meidl-, a későbbi Vaczkó-malom, a nyugati részen Klauz Ödönéké. A falu közepén Pilter Alajos pék dagasztotta és sütötte a kenyeret, süteményeket.

Jól jövedelmezett a vendéglátás. Bő italkínálattal szolgált a szövetkezeti italmérés, Babos József, Joó Dezső és Abelesz Samu kocsmája. A vendéglősök, kocsmárosok fölös pénzüket újabb vállalkozásba fektették. Abelesz Samu például, aki eredetileg a hentes és mészáros szakmát tanulta ki, 1897-ben mészárosüzletet, majd hamarosan vendéglőt nyitott. Később nélkülözhető bevételét ingatlanokba fektette, az 1930-as években már ötven katasztrális hold saját birtokán és kétszáz holdas bérletén gazdálkodott. Kiváló bortermelőnek bizonyult, az 1933-ban rendezett kiállításon ezüstérmet, 1935-ben dicsérő oklevelet kapott. Rövidesen helyet kért és kapott a társadalmi életben is: községi képviselő, megyebizottsági tag lett, és a devecseri izraelita hitközség elöljárójaként működött.

A kocsmárosokénál szerényebb, de elegendő megélhetést talált a Weisz-, a Plechner- és Weltner-vegyeskereskedés. Janács Veliky Mátyás edényfoltozóként indult, majd 1935-ben nyitotta meg fűszer-, vegyes- és rőfösüzletét. Háromholdas gazdasága mellett boltja hasznából eltartotta öttagú családját. Zámbó István 1930-as években nyitott kis üzletét egy évtized alatt termény-, zöldség-, épületfa- cserép- és téglakereskedéssé bővítette.

A módosabb iparosok között voltak még a kőfaragók, hentes- és kovácsmesterek (a két világháború között hat kovács verte az üllőt, patkolta a fogatosok állatait), de míg az átlagból kiemelkedő (segédekkel dolgozó) bognár vagy kovács cséplőgépbe fektette nélkülözhező bevételét, szegényebb társaik általában kontóra dolgoztak. Aratás után kapták meg a munkájuk ellenértékét, sokszor nem is pénzben, hanem terményben.

Az 1920–1940 közötti években az asztalos, szabó, a suszter is elment aratni, csépelni, hogy megélhessen. Bizonyos iparágak művelőit (kőműves, ács) erősen sújtotta szolgáltatásuk szezonális jellege. A műhelytulajdonos mester a paraszti környezetben egyenrangúnak tartotta magát a középbirtokos paraszttal, az utóbbi mégsem adta szívesen iparoshoz a leányát, mert az „veszi a lisztet”.

A falu közösségében, de társadalmán kívül álltak a földbirtokosok és bérlők, a vallásalapítvány tisztségviselői, a lelkipásztor, a tanítók, az orvos és a jegyző, valamint a Somló „idegen” szőlőbirtokosai. Vásárhely földbirtokosnői, az apácák egészen különös kapcsolatban álltak jobbágyaikkal, egyházuk népével (róluk külön fejezetben lesz szó), a XVIII. század végén helyüket elfoglaló vallásalapítványi tisztségviselők a településen éltek, de semmilyen formában sem vállaltak közösséget az itt lakókkal. A kolostor kilencszobás épületében laktak, a templomban – az egyetlen helyen, ahol a település lakosságával együtt lehettek – külön padokban ültek. Ez az elkülönülés egészen a vallásalapítvány megszüntetéséig (1940-es évek) végig megmaradt.

A vallásalapítvány mellett egyetlen jelentősebb „idegen” földbirtokos élt Somlóvásárhelyen, a Kakas család. A XIX. század közepén tűnik fel a két testvér, István és Károly az iratokban, István mint sóárus, Károly mint tekintélyes kereskedő. A családi levéltárban megőrzött adásvételi szerződések szerint Károly az 1850-es évek végén vásárolta fel nyolcszáz-ezer négyszögölenként birtokát helybeli gazdaemberektől, ekkor az összeírások szerint 51 holddal, a század végére 125 holddal rendelkezett. Egy tagban lévő birtokán majorsági gazdálkodást folytatott, gabonát termelt, szarvasmarhát tenyésztett.

A családfő korai halála után Rosta János és Krausz Ignác bérelte a területet, majd 1918-tól a Devecseri Hengermalom Rt.-nek adta bérbe az özvegy gyermekeivel a Kakas-major területét. A család mindenben különbözött környezetétől. Reformátusok voltak – az egyetlen református család a településen – vasárnaponként Somlószőlősre jártak át templomba. Gyermekeiket Pápán taníttatták – Jenő és Ödön a református gimnáziumban, Margit és Ida a református nőnevelőben végezte iskoláit. A település egyik legrégibb épületében (a volt vármegyeháza) éltek, polgári környezetet alakítva ki maguk körül. Az államosítások után (a major az Állami Gazdaságé lett) a két nővér nyomorúságos helyzetbe került. Megmaradt értéktárgyaik, használati eszközeik eladásából próbálták fenntartani magukat. Haláluk után a házat lebontották.

A tanítók, az orvos és a jegyző különböző mértékben kötődtek a falusi társadalomhoz, rendszeres kapcsolatot tartva vele. A legszorosabb kötődés a tanítókat és a lelkipásztorokat jellemezte, akik a közösségben külön társadalmi kategóriát képviselve napi kapcsolatban álltak a falusi társadalom egészével, felelősséget vállalva és érezve érte, ami a többi kívülálló esetében nem mondható el.

A falu társadalmán kívül álltak a Somló hegyen tulajdonos, de nem helybeli szőlőbirtokosok, akik a gazdasági és társadalmi érintkezés legkülönbözőbb színterein mégis kapcsolatokat építettek a falu lakosságával. A Somló hegy vásárhelyi oldalán birtokos szőlősgazdák legtöbbször somlóvásárhelyi vincellért fogadtak fel birtokaik munkáinak irányítására, aki azután hónapos, vagy napszámos munkásait is leginkább a falujukból toborozta. A hegyközségi önkormányzat ülésein együtt döntöttek a hegyközség dolgairól, amelyet társadalmi állástól függetlenül be kellett tartani. Közvetett módon társadalmi befolyásuk és kapcsolatrendszerük által hatottak a település életlehetőségeire.

Csak néhányat említve a hegyen szőlőbirtokkal rendelkező urak közül, akik egyben a Somló lelkes hívei és rajongói is voltak: Koller Kálmán szőlője és pincéje a hegy déli oldalának legmagasabb és legforgalmasabb részén feküdt. Az ő tudta nélkül nemigen lehetett felmenni a hegytetőre, ő figyelte a barométer állását, mindig figyelmeztetve a hegybelieket a rossz idő vagy vihar közeledtére. A Borászati Lapokban megjelenő írásaival rendszeresen hírt adott a somlói szőlőkről.

Ferenczy Pál főmérnök, amikor csak tehette, leutazott somlói birtokára. Annak idején ő is mindent megtett a hegy megbontása ellen, s birtokán következetesen azon munkálkodott, hogy a Somlón olyan egységes bortípus alakuljon ki, amely újra megalapozhatja a hegy régi hírnevét. Gyermekei: Zsigmond (fővárosi postaigazgató), Pál (a budapesti műszaki egyetem tanára), Erzsébet és Lujza (akik Bécsbe és Pozsonyba mentek férjhez) rendszeresen feljártak barátaikkal a hegyre, ilyenkor a szőlőmunkára felfogadott hónaposoknak a vendégek ellátását is el kellett végezniük. A főmérnök idős korában elszegényedve, magányosan élt itt, még megmaradt pincéjében.

Vitéz Karcsay Béla pápai nyugalmazott ezredes, aki felesége, Kluge Matild révén átvette a pápai kékfestőüzemet, rendszeresen hozta portékáit a somlóvásárhelyi vásárra, ilyenkor somlói pincéjükben laktak. Ezenkívül barackvirágzás és szüret idején egy hónapra is kiköltözött a család a hegyre, amikor vásárhelyi vincellérjük, Fazekas Péter felesége főzött nekik, és látta el szükségleteiket.

Maróthy Károly káldi birtokos hat-hétszer látogatta meg évente somlói szőlejét, általában pénteki napokon. Mautner Hermann, a Devecseri Takarékpénztár igazgatója, az ottani kaszinó megalapítója, az izraelita hitközség vezetője, a Somló hegyi Kisfaludy-szőlő tulajdonosa hetente járt ki szőlőjébe, ahogy Szalay Sándor devecseri postamester is gyakran megfordult 1860-ban, klasszicista stílusban épült gyönyörű présházában.

Nyáron pár hetet töltött családjával és baráti társaságával a hegyen Augusz Zsigmond (akinek birtokát halála után lánya és annak férje, Dervarics Ferenc örökölte), Schill Ferenc (országos csendőr főparancsnok), Hettyei őrnagy és Schmall Gyula, a szombathelyi Savaria Szálloda és nagyvendéglő tulajdonosa. Ilyenkor nyaralóként használták az urasági présházakat, amelyek kétszintes, többhelyiséges igényes épületekként hirdették külső megjelenésükkel is tulajdonosuk vagyoni helyzetét. Általában több szobából, egy tornácból, konyhából, a földszinten oldalt kocsiszínből és istállóból, valamint lent pincehelyiségből álltak.

A hegyen laktak, a faluban élőktől elkülönülten az egyházi és uradalmi szőlőbirtokok vincellérjei, akik ritka esetben kerültek ki a vásárhelyiek közül. A zirci apátság vincellére Csendes Mihály, a celli bencések jószágigazgatója Mesterházy Imre, akinek ösztönzésére létesítették a somlóvásárhelyi szeszfőzdét. Az Esterházy grófok pince és szőlőfelügyelője Kondor István, uradalmi vincellére Deés Péter volt. Az Augusz-pincénél Táncos István látta el a szőlőmunka irányítását, aki csak az államosítás után költözött le Vásárhelyre.

A 20. század közepének nagy változásai átalakították a település társadalmi összetételét, az őslakosok közül sokan Ajkára, az ajkai–iparmedencébe költöztek, a Somló hegyen viszont ajkaiak vásárolták fel a szőlők egy részét. A lakosság megfogyatkozása ellenére, az ősi vásárhelyi családok leszármazottai még ma is szülőföldjükön élnek.