Összefoglaló
Összefoglaló
Veszprém megye nyugati szélén, a kisalföldi Marcal-medence és a Bakonyalja találkozásánál fekszik Somlóvásárhely, de hozzá tartozik a település és a táj képéhez a hullámos térfelszínből kiemelkedő Somló tanúhegye is, amely hatalmas szigetként magasodik ki környezetéből, már meszsziről magára irányítja a figyelmet. Tájak és utak találkozásánál települt, kitéve hadak járásának, katonák sarcolásának, de békeidőben a kereskedelem révén javak és eszmék közvetítőhelyévé is válhatott. A Somló különleges természeti adottságai révén – hegyoldalai kiváló lehetőséget biztosítottak s biztosítanak a szőlőműveléshez – messziről vonzotta és vonzza ma is a jó bort és a szép tájak kedvelőit.
Természet adta előnyei révén a Somló mindenkor kedvelt lakóhelye volt az embernek. A számtalan régészeti lelet tanúsága szerint a hegy és annak környéke, így a mai Somlóvásárhely területe is az újkőkortól kezdve napjainkig folyamatosan lakott volt. Az itt megtelepült népek mindig központi szerepet töltöttek be a vidék életében. Központ volt itt a vaskortól (melyet az itt feltárt halomsírok bizonyítanak) a római koron át (feltételezhetően itt állt a mai Veszprém megye városi joggal rendelkező egyetlen települése, Mogetiana) egészen a középkor végéig, amikor még tizenkét kereskedelmi útvonal haladt át a településen.
A mai Somlóvásárhely és környékének fejlődését meghatározta, hogy a magyarság államalapító királya, István a Somló hegy alatt, a mai Torna-patak mellett bencés apácamonostort alapított. Apácatorna (ahogy ebben a korban a települést nevezték) mint kolostori központ fontos szereplőjévé vált a térségi kapcsolatoknak. Vásárhely ennek köszönhetően is a középkorban megyénk délnyugati részének legjelentékenyebb településévé fejlődött. Mezővárossá vált, amely vásártartási joggal rendelkezett. Mint a vásárhelyi szék központja, a megye nyugati felének törvénykezési székhelye volt, s a vármegyei székhely Veszprémhez kötődéséig gyakran településünkön tartotta üléseit a nemesi vármegye is. Az 1488-as adóösszeírás szerint Pápa és Veszprém után a megye legnépesebb települése volt.
Jelentőségéből csak a XVI. század végén vesztett a török hadak és a devecseri Csoron család pusztításai következtében. A mezővárost már 1546-ban felégették a törökök, menekülésre kényszerítve lakóit. 1567-ben Vásárhely kénytelen volt behódolni, új urai évtizedekig hódoltsági adófizetésre kötelezték. S a nép fosztogatásában alig maradtak el a törökök mögött a környék nagy hatalmú főurai. Köztük a vezérszerepet kétségkívül a Csoron család vitte, akiknek fészke Devecser vára volt. Itt székelt a családból származó leghírhedtebb „fosztogató”, Csoron András, majd fia János, akik katonai szolgálattal, az uralkodónak nyújtott kölcsönökkel és sikeres gazdasági tevékenységük eredményeként kerültek be az ország főnemesei sorába. Határtalan mohóság és földéhség jellemezte őket, a vásárhelyi apácák uradalmát majd negyven éven keresztül fosztogatták, és ebben ismételt királyi parancsok sem akadályozták meg őket. Ha a folyamatos kiszolgáltatottság és belső harcok még nem őrölték fel a megmaradt lakosság és úrnőik erejét, a hosszú – vagy tizenöt éves háború (1593–1606) végül megadta a kegyelemdöfést. A kolostor úrnői, egyházi népeinek védelmezői menekülni kényszerültek.
Vásárhely új földesúrnői, a premontrei apácákat felváltó pozsonyi klarisszák engedetlenség és rebellió miatt újra és újra pert indítottak a jobbágyok ellen. Vásárhely mezővárosa pedig megpróbálta kiépíteni önállóságának egyéni és közösségi biztosítékait. Az egyéni lehetőségek szintjén – hogy így mentesüljenek bizonyos közterhek alól – a személyre szóló nemesség megszerzésére törekedtek, míg a városi igazgatás szintjén a minél nagyobb önállóság kiépítésére. Mindkét téren sikereket értek el, megőrizte városi jogait a közösség, s a XVIII. század végére népességének mintegy a fele nemes rendű.
II. József 1782-ben feloszlatta és lefoglalta mindazon szerzetesrendek vagyonát, amelyek iskolai oktatással, betegápolással, illetve tudományok művelésével nem foglalkoztak. A klarisszák birtokai a vallásalap kezelésébe kerültek. A mezőváros fejlődését kedvezőtlenül befolyásolta ez a változás, ráadásul az 1820-as évektől a vallásalapítvány korlátozni kezdte a közösség szerzett jogait és haszonvételeit is.
Az 1848-as forradalom és az első világháború közötti időszakot Somlóvásárhely lakói a gazdasági hanyatlás, az elszegényedés, a kisközséggé zsugorodás évtizedeiként élték meg. A jobbágyfelszabadítás után, 1857-ben egy nagybirtokos és 431 kisbirtokos között oszlott meg a helység határa. Négyezer holdnyi területén jelentős arányú volt a szőlő, szántója kevés, egy gazdálkodóra átlagosan még három és fél hold sem jutott. A mezőváros jogaiért korábban oly kitartóan harcoló vásárhelyieknek a mindennapi kenyérért való küzdelem jelentette immár a legnagyobb feladatot. Ám azok a gazdák sem élvezhették sokáig erőfeszítéseik gyümölcsét, akik végre megszabadultak a szőlődézsma megváltásának hatalmas terhétől, mivel a filoxéravész néhány év alatt (1888-ban jelent meg a Somlón) elpusztította szőlőiket.
1910-ben Somlóvásárhely mezőgazdasági lakosságának már egyharmada agrárproletár. Mivel iparosodás a községben nem történt, munkaalkalmat nem találtak, legjobb esetben napszámért dolgozhattak a Somló hegy uradalmi szőlőiben. 1921 és 1930 között 315 lélek a község kivándorlási vesztesége – akik a tengerentúlon, elsősorban Amerikában keresték boldogulásukat.
A két világháború között az egészségtelen birtokstruktúra keltette feszültségeket földbirtokreformmal próbálták enyhíteni, de a falu társadalmában létező gazdasági és szociális feszültségeket továbbra sem sikerült megszüntetni. A várt összefogást a filoxéravész óta súlyos gondokkal küszködő Somló-vidék megsegítésére a hegyen tervezett bazaltbánya megnyitása elleni tiltakozás hozta meg. 1928-tól a Somlóért felelősséget érző értelmiségiek és a helyi szőlősgazdák (élükön Schandl Károly országgyűlési képviselővel) mozgalmat indítottak, és minden lehetséges alkalmat és kapcsolatot kihasználtak Somlóország gazdasági fellendítésére. Sajnos a második világháború kitörése miatt annak a hatalmas szervezőmunkának az eredménye, amely az 1920-as évek végétől indult, s az 1930-as évek végére beérni látszott, pillanatok alatt szertefoszlott.
Bár az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. március 17-én megjelent rendelete, amely a nagybirtokrendszer megszüntetéséről és a földművesnép földhöz juttatásáról intézkedett, alapvetően megváltoztatta a birtokviszonyokat, az 1950-es évek mégis ismét nehéz sorsot hoztak a falu társadalmának. A beszolgáltatási rendszer bevezetése, a tehetősebb gazdálkodók fizikai üldözése sok-sok családot hozott olyan helyzetbe, hogy a mindennapi kenyeret is csak nehezen tudta magának biztosítani. Ezeknek az éveknek a nyomasztó légkörét oldotta fel az 1956-os forradalom, de a 1960-as évek tsz-szervezése elől újra sokan az ajkai iparmedencébe menekültek. Ekkor lett sok vásárhelyi fiatalból bányász, kohász és gyári munkás. Egyre többen menekültek a földtől.
Az 1980-as évektől (az 1930-as évek mozgalmához hasonlóan) a Somlót szerető befolyásos tényezők szaktudásukat és kapcsolatrendszerüket felhasználva ismét tenni szeretnének a hegy és környezetének megmentéséért. Beleértve a települést is, amelynek lakói okkal bízhatnak abban, hogy múltjuk értékes örökségét újra a maguk és közösségük hasznát szolgálva kamatoztathatják.
