Hit és hagyomány | Száz Magyar Falu

Hit és hagyomány

Somlóvásárhely ősi plébániája sem kerülhette el a török veszedelem idején a veszprémi egyházmegyét megtizedelő pusztításokat. Az elhagyott kolostor épületét, a templomot felégették, a XVII. század elejétől a plébánia sem volt betöltve egy ideig. A pusztulás mégsem volt olyan mérvű, mint az egyházmegye más területein. Addig, amíg a XVI–XVIII. századi egyházlátogatások a hanyatlásnak és lassú pusztulásnak a képét mutatták – templomok, kolostorok váltak az enyészet martalékává, még védőszentjeik is feledésbe merültek, a lakosság többsége protestáns hitre tért –, az apácák birtokain megmaradt népesség, ragaszkodva hitéhez és szokásaihoz, őrizte középkori hagyományait. Vásárhelyen még a jelenlegi plébániatemplom alapkövét is – az Árpád-kori kultusz hagyományát követve – Szent Lambert tiszteletére tették le (1788. július 14-én), csak az új templom számára Győrből megszerzett oltárkép miatt szentelték fel 1791-ben Szent István vértanú tiszteletére.

A Somló hegyi Margit-kápolna védőszentjének, Antiochiai Szent Margitnak a kultusza is a középkorban gyökerezett. Ereklyéit II. András király hozta magával haza a Szentföldről, amely megalapozta Margit hallatlan Árpád-kori népszerűségét. Tisztelete a Somlón a középkortól máig átível. Boldogasszony leányainak (a premontrei apácák) Szűz Mária-tisztelete is töretlenül tovább élt.

A XVII. század második felében a lelkipásztorkodás munkáját ferences szerzetesek végezték a településen, akik többnyire faluról falura járva látták el a lelki gondozást. Ebben az időben válik általánossá a barát elnevezés, mert a legnehezebb időszakban is ott állt a ferences szerzetes a nép mellett – örömében, bánatában egyaránt. Szent Ferenc fiai elsősorban alamizsnából tartották fenn magukat, s a kéregetés révén szinte szükségszerű kapcsolatot tartottak az itt élő népességgel. Somlóvásárhely egyszerre volt a sümegi és a pápai kolostornak is alamizsnagyűjtési területe, mindkét klastrom hatósugara elért idáig.

A Somló hegy ferences rendi remetéknek is otthont adott. Frater Rigler Ferenc ferences harmadrendi szerzetesről tudjuk, hogy 1752. szeptember 2-án kapta meg Szentilonay József esztergomi általános helynöktől a Szent Margit szűz és vértanú kápolnája melletti remeteséget. Rigler Ferenc Óváron született, a feljegyzések külön hangsúlyozzák, hogy magyar származású. 1749-ben Glischer Henrik vezetésével töltötte a somlói remeteség újoncévét, ekkor öltötte magára a remeték szegényes ruházatát, a kötéllel átkötött, silány anyagú, bűnbánati zsákruhát. Az újoncév után 1750. június 2-án a pápai ferences templomban tette le páter Osoróczy Péter házfőnök és páter Roschman hitszónok jelenlétében az ünnepélyes fogadalmat. A fogadalom értelmében külső és belső életét Remete Szent Antal életéhez kellett igazítania. A szabályok szerint nem tarthatott magánál több pénzt, mint amennyi három éjszakára elegendő. Szegénységben élt, és alamizsnát is csak egynapi élelem értékében fogadhatott el. Fegyvert nem viselhetett. Napjait meghatározott rend szerint, imádsággal töltötte. Ezenfelül kötelessége volt a somlói Szent Margit-kápolna lelki és anyagi gondozása és az ideözönlő hívek, zarándokok oktatása az isteni igazságokra.

A Szent Márton kápolnánál telepedett meg Millej Antal ferences terciárius, majd 1753-ban Bodó Mihály Somlyó-dobai remete. Később Malakovszky Arzén kérte a pozsonyi klarisszáktól remetesége számára járandóságát, amit Korláthkeőy Magdolna fejedelemasszony meg is adott neki 1773-ban. A Somló kedvező életlehetőséget biztosított a remeteségeknek. A búcsúra érkező zarándokok látogatása közben a szőlőhegyen mindig akadt foglalatoskodó ember, aki a közelben élő szent embernek is juttatott valamit.

Somló-vidékén a ferences szerzeteseknek nagy szerepük volt a középkori hagyományok ápolásában, újraélesztésében. Sümegről és Pápáról búcsús körmeneteket vezettek Szent Margit szűz és vértanú ünnepén Somlóvásárhelyre, így is fenntartva a középkori hagyományt. Gondozták az apácák által elültetett és mélyen gyökerező Mária-tiszteletet.

Szűz Máriának mint Magyarország patrónájának kultuszát a magyar nyelvterületen a törökellenes küzdelmek egyébként is különös erővel táplálták, amelyhez később a veszprémi egyházmegyében Padányi Bíró Márton főpásztori tevékenysége is hozzájárult. Ennek az élő Mária-tiszteletnek példája Somlóvásárhely 1714. november 21-én tett fogadalma, melyben a mezővárost és lakosait „Szűz Mária, Magyarország választott mennyei királynéja és patrónájának szárnyai alá” helyezték.

A védelemért esedező város Mária hét örömének tiszteletére hét fogadást tett, amelyeknek megtartására magukat és utódaikat is kötelezték. Eszerint fogadták, hogy évente hétszer (többek között Jézus templomban való bemutatásának, Mária eljegyzésének és mennybevitelének ünnepén) körmenetet vezetnek a Somló hegyen lévő Szent Margit-kápolnához, valamint arra, hogy szombatonként és újhold-vasárnap az ottani Mária kép előtt mécsest vagy gyertyát gyújtanak. Ezenkívül ígérték, hogy „eretneket, hittől szakadt, idegen vallásban levőt” a városba nem engednek beköltözni, az itt lakókat pedig kötelezik a fogadott ünnepek és ígéretek megtartására, annak megszegőit kiutasítják, hacsak penitenciát nem tartanak. Mindezek után részletesen felsorolták azt is, hogy mitől óvja meg az Istenanya a fogadalmat tevő várost és közösséget. (A fogadalom teljes szövege a Függelékben olvasható.) Azt, hogy a fogadalomtétel megfogalmazásában ferencesek is segíthettek, bizonyítja az okmány végén, a jelenlévők között feltüntetett „Szent Ferenc szerzetibül való fráter Setét Németh Péter” személye.

A világi papság számbeli megerősödéséig ferencesek lelkészkedtek a plébánián is, akár mint adminisztrátorok, akár mint káplánok. Arra vonatkozóan, hogy Vásárhelyen világi papok működtek, csak a XVII. század végéről vannak adatok. Ők kezdték vezetni az anyakönyveket 1703-tól, s akkor még itt keresztelték a tüskevári és devecseri plébánia híveit is.

Településünkre mindig jól képzett, lelkiismeretes plébánosokat igyekeztek küldeni, akik tényleges pásztoraik voltak a rájuk bízott nyájuknak. Nemcsak lelkileg gondozták és vezették híveiket, hanem a mindennapi életben is segítették, tanították egyházközségük népét. (A plébánosok, káplánok nevét a Függelékben közöljük.) Hogy csak néhány példát említsünk: Schlandrosics Márton, aki 1735–1766-ig volt Vásárhely plébánosa, nyelvekben jártas (latin, magyar, német, olasz, horvát és szlavón nyelven beszélt), nagy műveltségű ember volt, aki több tucatot számláló könyvtárral rendelkezett. Esterházy Károly, aki az ő idejében végezte kánoni látogatását, szorgalmas, hivatását hűségesen gyakorló emberként jellemezte, aki „az egyházi ember jó példája” volt.

Henyei Pál nehéz időszakban került a plébániára (1784–1809-ig plébános), II. József szerzetesrendeket feloszlató rendeletének végrehajtása után, az új birtokos, a vallásalap berendezkedése idején. Mégis olyan nagy vállalkozásba kezdett, mint az új (a mostani) templom építése (1788–1791-ig). Minden lehetséges anyagi forrást felkutatott, kapcsolatai révén a templom berendezését a feloszlatott rendházak árverésre bocsátott értékes tárgyaiból szedte össze. Így szerezte meg a vásárhelyi kisebb harangok helyett a tüskevári pálos templom tornyában lévő nagyobbakat, a pálos kolostor felszerelései közül egy hat méter hosszú, gyönyörűen faragott sekrestyeszekrényt (melynek ajtajait Remete Szent Pál életéből vett jelenetek díszítik), egy díszített tölgyfa imazsámolyt, a győri ferencesek templomának Szent István vértanút ábrázoló főoltárképét és hajó alakú szószékét.

1809-ben, tiszteletbeli kanonokká történt kinevezésekor így jellemezték: „fogékony és kiművelt értelem, szelíd természet, energikus tanulékonyság és a jóban való állhatatosság jellemzi, a megkezdett munka következetes végrehajtásában fáradhatatlan”.

Vlasics Antal, aki 1832-43 között volt Vásárhely plébánosa, ugyancsak tehetséges, alaposan képzett, buzgó és kötelességtudó lelkipásztor volt, aki jó káplánnevelőnek, vendégszerető házigazdának és a szegények nagy jótevőjének bizonyult. Különös gonddal és szeretettel nevelte az iskolás gyermekeket.

A régi falusi papok igyekeztek látókörükben tartani híveik életének minden mozzanatát, s nemcsak ünnepnapokon figyelték, alakították viselkedésüket és cselekedeteiket. Szokásokat üldöztek ki a divatból, és újakat honosítottak meg. Így történt ez Gyarmathy János idejében is, aki közel negyven évig (1843–1880 között) szolgált Somlóvásárhelyen. Ő vezette be a nagyböjti keresztúti ájtatosságot, a naponkénti májusi litániákat, a rendszeres búcsújárásokat. Nevéhez fűződik a plébániaház tatarozása, a templom külső és belső megújítása, új tornyának, két díszes kápolnának és az emeletes iskolának az építése. Tevékenyen részt vett a megyei és politikai életben, hasznos munkát fejtett ki az irodalom terén. Amellett, hogy osztozott híveinek mindennapi gondjaiban, problémáiban a műveltségnek magas fokára törekedett. Bejárta Európa országait, nyelveket tanult, nagy gonddal és áldozattal gyűjtötte a hazai és külföldi írók műveit. Könyvtárában halálakor ötezer kötetet írtak össze, melyek tizennyolc különböző nyelven megjelent munkákat. Ez a nagy műveltségű és buzgó lelkületű pap azonban a plébániabirtok kezelésével nem sokat törődött. Másokra bízta, akik visszaéltek bizalmával, s nemcsak vagyonából, de időszaki jövedelméből is kifosztották.

Utódja, Tuza Károly, egyéni oktatással, korholással, esetleg kiprédikálással igyekezett jó útra téríteni a vétkeseket. Kemény kézzel, eréllyel vezette a plébániát, ugyanakkor víg kedélyéről, jószívűségéről és vendégszeretetéről, tartalmas beszédeiről, népies szónoklatairól messze vidéken ismerték.

Antal Lajos több mint harmincéves somlóvásárhelyi szolgálata alatt (1903– 1944-ig) mindvégig szívén viselte a gondjaira bízott lakosság ügyét és egy alkalmat sem mulasztott el, hogy a bajok orvoslására felhívja az illetékesek figyelmét. Különösen nagy érdemei voltak a Somló-vidék fejlesztése körül.

Somlóvásárhely hívő katolikus lakossága tisztelte papjait, komolyan vette 1714-ban tett fogadását, őrizte mélyen gyökerező hagyományait. A közösség megkövetelte tagjaitól a fogadalom betartását (még a XX. század első felében is a lakosság 96 százaléka katolikus), bizonyos erkölcsi alapelvek elfogadását, és hogy azok szerint éljenek: ne káromkodjanak, ne lopjanak, ne paráználkodjanak, ne öljenek, vasárnap ne dolgozzanak, és rendszeresen járjanak templomba. Aki ezeket a törvényeket megszegte, a hagyománytartó közösség törvényeivel szállt szembe, amiért a közösség elítélte és megbüntette.

Hitéletüknek két színtere volt: a templomi és a templomon kívüli, továbbá két nagy alkalma: az ünnepi és a köznapi.

A templom – a vallásgyakorlás legfontosabb színtere – a település és a környék egyik legjelentősebb épülete volt (a kolostor mellett). A ma is álló szentegyház 1788 és 1791 között épült. Középkori elődjét a XVIII. század elején Somlóvásárhelyen járt egyházlátogatók még látták: jó anyagból készült, bolthajtásos épületként írták le, melynek szentélye cseréppel, többi része zsindellyel fedett, de a hívek számára már akkor szűknek bizonyult. Mivel az egyház kegyura (úrnői), a pozsonyi klarisszák szűkkeblűen támogatták az egyházat, felszerelését – ahogy már említettük – a feloszlatott tüskevári pálos és győri ferences rendházakból szerezték meg. Fenntartása, gyarapodása, a templom állapota a hívek áldozatkészségétől függött.

A szentegyház mint a nép vallásos életének központja, az egymást követő nemzedékek életének egyik fontos közösségi színtere. Itt zajlottak és zajlanak a keresztelések, elsőáldozások, bérmálások, esküvők, az emberi élet fordulóinak ünnepélyes és halálig emlékezetes szertartásai. Itt nyertek igazi értelmet a jeles napok ünnepei: a karácsony, a húsvét, a pünkösd és mások. Ezekről ugyan otthon is megemlékeztek, de az ünnep hangulatát a templomi szertartás fénye, méltósága adta meg igazán. Ezért bizonyos alkalmakkor, vasárnap és nagy ünnepeken a közösség tagjainak meg kellett jelenniük a templomban.

Az egyházlátogatások és hitéleti jelentések szerint a somlóvásárhelyi hívek a templomi alkalmakat hűségesen látogatták, rendszeresen gyóntak, áldoztak, és többségük a miseszolgáltatással is élt, amit elsősorban az elhunyt hozzátartozókért mondattak. Ez a jellemző az 1950-es évekig. Azóta külső és belső gondokkal küszködik az egyházközség.

A kolostoron és a plébániatemplomon kívül kápolnák is épültek-működtek a plébánia területén, ahogy arra már szintén utaltunk a korábbi fejezetekben. Egy 1422-ből való feljegyzés szerint a Krisztus Urunk öt szent sebének tiszteletére emelt kápolna meglátogatása száz napi búcsúval járt. 1511 előtt épült a Somló hegyi Szent Margit-kápolna. Mellette a Fájdalmas Szűz kápolnája ma is áll. A Szentháromság tiszteletére (1780 körül) szentelt kápolnát a temetőben 1928-ban bontották le. A Rozália-kápolna a templom melletti téren régi fogadalom emlékét őrzi.

A közösség életének minden napja Isten színe előtt zajlott. A család reggel, délben, este hálát adott a mindennapi gondoskodásért. A régi parasztemberek felfogása szerint a munka sem ért semmit, ha nem volt rajta Isten áldása, ezért „Jézus, segíts!” fohásszal fogott hozzá. Minden napjának megvolt a maga vallási tartalma. A vasárnapok megünneplésén túl a keddet Szent Annának (Mária édesanyjának), a szerdát Szent Józsefnek, a csütörtököt az oltáriszentség tiszteletének, a pénteket Jézus halála miatt gyásznapnak (böjti napnak), a szombatot Szűz Mária ünnepének tekintette.

A mindennapok belső rendjén túl megtisztelte természetesen az egyházi év (az évszakok váltakozásához igazodó) megszentelt ünnepeit is, amelyekhez gazdag néphit- és szokáshagyomány kapcsolódott.

Az egyházi év nem azonos a polgári vagy naptári évvel, a liturgikus esztendő adventtől adventig, nagyjából december elejétől a következő decemberig tart.

Az új esztendő a téllel, a karácsonyi ünnepkörrel kezdődik, amikor a parasztember – a természettel együtt – pihen, ilyenkor a lélek és a test megerősítésével készül fel a nyári munkás feladatokra. A legtöbb szokás a téli ünnepkörhöz, karácsonyhoz kötődően őrződött meg. Krisztus földi születésének emléknapja magába olvasztotta a téli napforduló pogány hagyományait, a vegetáció, az ember egészségét, boldogulását, valamint a gonosz távoltartását szolgálva, a szent és profán elemek sajátos keverékeként.

Az advent szent idő: négyhetes előkészület karácsony ünnepére, a Megváltó érkezésére. A lelki felkészülést segítették a hajnali misék (roráték), amelyeket különösen Padányi Bíró Márton szorgalmazott egyházmegyéjében.

Az adventi időszakot kisebb jelentőségű jeles napok is gazdagították. Közülük Somlóvásárhelyen András- és Luca-naphoz kötődtek mágikus, termékenységvarázsló cselekmények és tiltások. András napja (november 30.) híres házasságjósló, szerelemvarázsló nap. Különösen gazdag volt házasságjóslásban, ami a jövendőbeli férj személyének megismerésére irányult. A lányok gatyát tettek a fejük alá, hogy megálmodják a jövendőbeli nevét. E nap reggelén mosdás után nem törülközött meg a lány: aki majd álmában megtörli, az lesz a férje. Hogy ne legyen részeges az uruk, egész nap csak kilenc szem búzát és kilenc korty vizet ittak.

Mint évnegyedkezdet: gonoszjáró és gonoszűző is. András előtt és Luca után vágtak disznót, közben nem, mert a közbeeső idő a boszorkányok napja. A még le nem vágott disznó vályújába rozslisztet hintettek, akkor a gonosz nem bántotta az állatállományt.

Szent Miklós napjának (december 6.) előestéjén Somlóvásárhelyen is szokásban volt a gyerekek megajándékozása, és a Miklós-napi alakoskodás is. Kifordított kucsmába, bundába, álarcba beöltözött legények bottal vagy virgáccsal a kezükben járták az utcát, ijesztgették a járókelőket, megimádkoztatták a gyermekeket, majd átadták, ha volt, az ajándékokat.

Luca napja (december 13.) a Gergely-féle naptárreform előtt az esztendő legrövidebb napja volt, amikor a néphit szerint a legerősebbek az ártó hatalmak, ezért ehhez a naphoz elsősorban bajelhárító és szerencsekívánó szokások kötődtek. A lucázó gyerekek bőségvarázsló köszöntőkkel keresték fel a házakat. Szalmát hintettek a földre, rátelepedtek, majd rákezdtek mondókájukra, amelynek szerencsekívánó jellege volt: „Luca, Luca, kity-koty, Tojjanak a tiktyok, luggyok!” A jókívánságok állatra, időjárásra, a házigazda jövőjére, ételére, italára, vagyonára vonatkoztak.

Ekkor fogtak hozzá a lucaszék készítéséhez, amelyről – az országszerte elterjedt hiedelem szerint – az éjféli misén meg lehetett ismerni a bűbájosokat. Ilyenkor készítették a Luca-kalendáriumot, amely a jövő esztendő időjárását jövendölte meg.

A karácsony lelki előkészítését szolgálta a szentcsaládjárás vagy szálláskeresés. December 15-étől karácsony estéig több család összeállt, hogy a szent családnak, illetve a szent családot ábrázoló képnek szállást adjanak. Naponta más-más családot kerestek fel a „szálláskeresők”, ahol a szentkép számára házioltárt készítettek, ahová behelyezték, amikor a családhoz érkezett. Előtte mécsest gyújtottak, amely addig égett, amíg a képet tovább nem vitték. A két világháború között még fejből imádkoztak, énekeltek, de a szokás gyakorlása az 1950-es években tilalmas lett, szokása lassan elhalványodott.

Karácsony böjtjén (december 24.) az ünnepre készülődve a családokban igyekeztek minden munkát sötétedés kezdetére befejezni. A karácsonyfát estére díszítették fel, és vízkeresztig megtartották. Somlóvásárhelyen az emlékezettel elérhető időben mindig állítottak karácsonyfát: erdei fenyő, lucfenyő vagy csak egyetlen fenyőág volt.

Elmaradhatatlan karácsonyfadísz a régi világban a kelt tésztából készített csillag és szarvas, mandulából vagy borsószemekből kirakott szemekkel. A karácsonyt megelőzően a somlóvásárhelyi vásárban is árultak ilyet a bábosok. Az édességen kívül felfűzött pattogatott kukoricát, süteményt, papírláncot is aggattak a fára.

Ezen az estén jártak köszönteni a falubeli pásztorok és a betlehemesek. Először a pásztorok érkeztek, akik az 1910-es évekig éktelen kolompolással és ostorcsattogtatással, lármával járták be a falut, hogy az állatokat megóvják a rossz szellemektől. Bajelhárító, gonoszűző köszöntésükért disznótorost, zsírt, pálinkát vagy egy üveg bort kaptak. Az este későbbi óráiban érkeztek meg a betlehemesek, egyszerű, maguk készítette jászollal. Két fiatal és egy öreg pásztor, valamint a jászolt vivő angyal járta a házakat. Énekelve jelezték jöttüket, majd megkérdezték: „szabad-e betlehemezni?” Ezután tértek be, s mondták el a betlehemi történetet, majd karácsonyi énekeket énekeltek. Süteményt, kalácsot, diót, később pénzt kaptak. Az 1950-es években a betlehemezés is elmaradt. Karácsony vigíliáját az éjféli misével zárták le, amelyen mindenki igyekezett részt venni.

A karácsony böjtjén megterített asztalra helyezett ételeknek, az alája tett terményeknek védelmező erőt tulajdonítottak. A terítékre került egy egész kenyér (amelyből újév napján ettek először, hogy mindig legyen) és tányérban bab, borsó, vöröshagyma, alma, körte, dió, a gazda egy üveg borral járult hozzá a szimbolikus jelentésű dolgokhoz. Az asztal alá a háziasszony hozott be egy szakajtóban mindenféle gabonából (árpát, búzát, kukoricát), hogy ne legyen ínség a következő évben. Karácsony éjjelén megáldották ezeket az ételeket és terményeket. Hitték, hogy ha ebből a szénából, magvakból etetik meg az állatokat, egészségesek lesznek.

Karácsony szombatján böjtöltek. Az ebéd tejjel habart bableves, lencse, aszalt szilva, prósza, sütőtök. Úgy tartották, hogy aki karácsonyeste úritököt eszik, annak nem fáj a jövő évben a torka, feje, foga. A böjt az éjféli mise után ért véget. Ilyenkor töltött káposztát, sült húst, kolbászt, disznósajtot, kocsonyát, diós és mákos kalácsot fogyasztottak.

December 25-e már karácsony napja, amit családi körben töltöttek el, csak templomba mentek. Karácsony másnapjának (december 26.) középpontjában az 1920–30-as évekig a regölés állt. Három-négy gyerek és legény báránybőr kabátban, kifordított bundában, bekecsben, kucsmában, papír álarcban keresték fel a házakat. Láncos botjuk kopogása, kolompok, köcsögdudájuk hangja már messziről jelezte jöttüket. A zajkeltéssel, álarcaikkal a napforduló körüli időben ólálkodó gonoszokat kívánták távol tartani, köszöntésükkel bőséget- és termékenységet hozni a megregölt háznépre. A legváltozatosabb regélőszövegek ismeretesek a Somló környéki falvakból. Süle Sándor jegyezte fel a következő köszöntést: „Ej, gazda, gazda, köll-e vigasság? / Isten szálljon házadra, hat ökörrel, hat lóval szép aranyos ekével! / Ej, rege rejtem, majd neked ejtem!”

Karácsony másnapja Istvánnak, az egyház első vértanújának a napja. Somlóvásárhely templomának fogadott ünnepe, búcsúnapja. Ilyenkor elengedhetetlen volt a déli ebédkor a metéltleves. Másnap, december 27-én, Szent János napján, a reggeli mise keretében szenteltették a bort. Úgy tartották, hogy aki szentelt bort iszik, nem fájdul meg a feje, s a betegre is jó hatással van. Ma már azonban ezt a szokást nem gyakorolják, csak szólásként emlegetik: „Igyuk meg a Szent Jánost!” Aki a pinceszeren az utolsó pohár előtt elment vagy lerészegedett, arra pedig azt mondták a Somlón: „Nem várta meg a János áldását!”

Aprószentek (december 28.) a betlehemi gyermekgyilkosság emlékünnepe. Ehhez a naphoz kötődött az országszerte ismeretes aprószenteki korbácsolás. A zöld ággal (az élet ősi szimbólumával) vesszőzéssel a betegség szellemét kívánták távozásra kényszeríteni, a termékenységet, növekedést elősegíteni. Aprószentek reggelén a templomból kijövőket fiúgyermekek vesszőzték meg hat, nyolc és tizenkét ágú fonással, fűzfából készült korbácsukkal, miközben korbácsoló verset mondogatták: „Egészségükre, üdvösségükre! / Aprószentek (újév) ünnepére, / Kelléses ne légy! Csak friss légy!…”. A szokás a XX. század elején átkerült óév estéjére.

Óév utolsó napján a templomban hálaadást tartottak, ekkor ismertette a plébános a születési, házasságkötési és halálozási statisztikát is. A pásztorok az óévet nagy zajkeltéssel búcsúztatták. Ezt az ostorral, kolompokkal való zajkeltést nyájfordításnak nevezték, és a gazdák udvarán végezték, miután engedélyt kaptak rá, ugyanis úgy tartották, hogyha az állatok ilyenkor a másik oldalukra fordulnak, akkor bőséges szaporulat várható.

Vacsorára ezen a napon lencsefőzeléket ettek, hogy szerencséjük legyen. Éjfélkor viszont bőséges vacsorára került sor, kocsonyát, hurkát, kolbászt fogyasztottak, abban a reményben, hogy egész esztendőben bőségben lesz részük.

Az újév (január 1.) vagy ahogyan a Lányi-kódex is nevezi, kiskarácsony napjához kapcsolódott az a hit, hogy az év első napjának eseményei, történései az egész esztendőre előremutatnak. Ezért kapott különös figyelmet a nap folyamán minden apró mozzanat és cselekedet, az újévköszöntők is a boldogulás előmozdítását szolgálták. Régi szokás volt újév napján a télkiverés. 1928-ban Relkovics Davorka még élő szokásként írta le, amikor a legényt öregembernek öltöztették, és korbáccsal végighajtották az utcán, az öregember az óévet, a fiatal az újévet jelképezve.

Újév napján nem ettek szárnyas állatot, mert az hátra kapar, csak malacot, disznóságot, mert az előre túr. Ilyenkor szegték meg a karácsonyi cipót, hogy egész évben legyen kenyerük.

A karácsonyi ünnepkör újévbe átnyúló ünnepe vízkereszt (január 6), más néven háromkirályok napja. Magyar elnevezése a középkorban még a bizánci mintára visszavezethető vízszentelés gyakorlatával függ össze. A nyugati kereszténység ünnepkörében a napkeleti bölcsek személye áll a középpontban. A középkor vége óta ezen a napon a templomban vizet szentelnek a mai napig. A templomban történt vízszentelés után a családok kis üveg szenteltvizet vittek haza, amelyből az ajtó melletti szenteltvíztartóba öntöttek, s esténként a gonosz távoltartásáért megszentelték vele a szobát.

Ilyenkor jártak a háromkirályok (Gáspár, Menyhért, Boldizsár), felöltözött gyerekek, akik köszöntésükkel üdvözölték a házbelieket: „Háromkirályok napján, / Egyházunk örömnapján / Dicsérjük énekekkel, / Vígadozó versekkel! / Szép jel és szép csillag, szép napunk támad!…”. Vízkeresztkor szedték le a karácsonyfát és azt az ól tetejére dobták, hogy a romlástól megóvják az állatokat.

Vízkereszttől hamvazószerdáig tartott a farsang, a bálok, mulatságok, a tél kiűzésének, a tavaszvárásnak, a vidámságnak, a szórakozásnak az ideje. Ez az időszak is gazdag pogány, termékenységvarázsló ceremóniákban. A legjelesebb az időszak három utolsó napja: farsangvasárnap, húshagyóhétfő, húshagyókedd.

A vízkereszt utáni második vasárnap a kánai menyegző ünnepe, melyet az első világháború előtt még megtartottak a Somló vidék katolikus községeiben, így Vásárhelyen is. Ilyenkor a Rózsafüzér Társulat asszony- és leánytagjai, valamint a férfi hozzátartozók összegyűltek egyikük házában, fánkot, kalácsot, bort vittek magukkal. Az asztal közepére feszületet állítottak, melynek két oldalán gyertyák égtek. A megterített asztalt körülülték – külön az asszonyok és a férfiak –, a lányok és a gyerekek állva maradtak. Először közösen imádkoztak az élőkért és holtakért, majd elénekelték a kánai menyegzőről szóló éneket: „Az ígért Messiás már eljött, / Köztünk sokféle csodát tett, / A vizet is borrá tette / A násznépet vendégelte / Kánán mennyegzőbe…”. Miután az éneket befejezték, az összehordott ételt elfogyasztották, s este tíz-tizenegy óra körül hazamentek.

Mária eljegyzése (január 23.) a kánai menyegző emléknapja Somlóvásárhely XVIII. századi fogadalmi ünnepe volt. Az eddigi kutatások szerint Mária menyegzőjét fogadalmi ünnepként először Somlóvásárhely ülte meg (1714).

Vince (január 22.) napja termés- és időjósló nap volt. Ilyenkor szőlővesszőt hajtattak és jelképes szőlőmetszést végeztek.

Gyertyaszentelő Boldogasszony (február 2.) Jézus templomi bemutatásának napja, amit a gyertyák megáldásának pogány eredetű ünnepével kötöttek össze. Ilyenkor a templomban a családok gyertyát szenteltettek, amely a bölcsőtől a koporsóig elkísérte őket. Somlóvásárhelyen nem is volt olyan család, ahol a ládában vagy a falra felakasztva ne lett volna szentelt gyertya. Vihar idején meggyújtották, és imádkoztak mellette mindaddig, amíg az égiháború el nem múlt, szentelt gyertyát gyújtottak meg akkor is, ha a beteghez kihozta a pap a szentséget. Bajelhárító és gonoszűző, védelmező (súlyos betegségnél, ravatalnál, sírokon, egyházkelőn) szerepe volt.

Hamvazószerdával kezdetét vette a nagyböjt, a húsvétvárás hat hete, az önmegtartóztatás és önfegyelem időszaka. Ilyenkor az előző esztendőben virágvasárnap megszentelt barka hamujával rajzolt a pap a hívek homlokára keresztet, emlékeztetve őket halandóságukra. Ez idő alatt szünetelt a zene, tánc, lakodalmat nem tartottak. Ez az időszak szigorú böjt, böjtös étrenddel. Zsír helyett tökmaggal főztek, halat (pácolt heringet, ruszlit), tésztafélét (paprikás- és kukoricapogácsát, laskapogácsát, szilvaciberét), levest (meggyleves, cibereleves), üres főzeléket készítettek. Nagypénteken hagyományosan tejfölös bablevest, mákos tésztát vagy aszalt szilvából készült hideg levest, diós lepényt fogyasztottak.

A hívek imádsággal is készültek a húsvétra. Péntekenként a templomban „keresztjárást” tartottak, azaz valamennyi stáció előtt megálltak, imádkoztak és énekeltek.

A húsvétot megelőző jeles nap virágvasárnap, Krisztus diadalmas jeruzsálemi bevonulásának napja, emlékére körmenetet tartottak. A családok ilyenkor barkacsokrot vittek a templomba, amit a szertartás kezdetén a pap megszentelt. Az ekkor szentelt barka bajelhárító (villámcsapás), védelmező és gonoszűző volt.

Virágvasárnapot követően kezdődik a nagyhét, amelynek három utolsó napjához kapcsolódik a legtöbb szokás. Nagycsütörtökön az utolsó vacsorára emlékezve elhallgatnak a harangok. Feltámadásig kereplő helyettesítette a harangszót. Nagycsütörtökön van a lábmosás szertartása, melynek egy sajátos változata az oltárok nagycsütörtöki megmosása, ezt a somlóvásárhelyi premontrei apácák számára írt Lányi-kódex (1519) örökítette meg: „a vecsernyét elvégezvén… azonnal meg kell az oltárokat mosni… és mikor mossák, minden oltár, mely szent nevére vagyon, az responsoriumát (felelet) kell mondani…” Somlóvásárhelyen a lábmosás szokását Katona Lajos plébános elevenítette fel az 1970-es években. A pap és az asszonyok ilyenkor készítették el a (a nagyszombatig kitett) szent sírt.

Nagypénteken Krisztus kereszthalálára emlékezve hangzott el a passió, de Somlóvásárhelyen mindig elénekelték Jeremiás siralmait is. Ezen a napon böjtös ebédet készítettek, többen egész nap böjtöltek. A naphoz hiedelmek, és bajelhárító cselekedetek is kapcsolódtak. Napfelkelte előtt többen a Torna-patakhoz mentek megmosakodni, hogy testi-lelki bajaikat lemossák. Mások napkelte előtt kisöpörték a házat. Gyakran teregették a ruhát a napra, hogy a nagypénteki szél átfújja, és a ruhát és viselőjét megóvja a káros hatásoktól.

Nagyszombat délelőtt az asszonyok és leányok tojást festettek. Senki sem magának készítette, hanem ajándékba a rokonoknak, barátoknak. Délutánra kisült a mákos, diós és üres kalács. Délután kezdődött a templomi szertartás. Először a tűzszentelésre és a húsvéti gyertya meggyújtására került sor, majd a vízszentelésre. Ezt követte a szentmise, végezetül pedig a körmenet a feltámadt Krisztus szobrával a templom körül.

Húsvétvasárnap Krisztus feltámadásának örömünnepe, amely napon a családok ételt szenteltettek, hogy a nagyböjt után ételük is szent legyen. A kosárba jelképes ételek kerültek: sonka (bárány), tojás (újjászületés), kalács (Krisztus=kenyér), torma, só (gondűző). Ilyenkor a családok először mindig a szentelt ételből ettek. A fiatalok már húsvétvasárnap kimentek a szabadba, a lányok piros tojást dobáltak, a fiúk tojást gurítottak. Többnyire legények játéka volt a kókányolás, a tojásvágás. A tojást letették a fal tövébe, és öt gibiclépés (lábfej) távolságból kellett belevágni a krajcárt. Ha beletalált a pénzzel úgy, hogy az megállt benne, akkor a kókányoló nyerte a tojást.

Húsvéthétfő már profán ünnep volt, a fiatalság ünnepe, a bálok, locsolás ideje. Ilyenkor küldtek egymásnak komatálat a leánypajtások: díszes cserépben piros tojást, egy üveg bort, vert perecet, süteményt és almát. Az ajándék elfogadásával vált érvényessé a komaság, amely életük végéig is tarthatott. A délutáni könyörgés és litánia után mentek ki a határba a gazdák. A keresztek tövébe szentelt barkát tettek, s megbeszélték a tavaszi teendőket. Somlóvásárhelyről az 1920-as évekből ismert a zöldágazás Rekovics Davorka gyűjtéséből. Lányok kerülték meg a falut, miközben énekeltek: „Járj, járj, zöld ág, / Zöld levelestül…”.

Szent György-naptól (április 24.) Szent Mihály napjáig hajtották ki az állatokat a külső legelőre. Tavaszkezdő, gonoszűző, rontáselhárító, termékenységvarázsló nap, amit füstöléssel, harmatszedéssel, házakra és kapukra zöld ág kitűzésével jelez a hagyomány.

Szent Márk napján (április 25.) a falu népessége a plébános vezetésével a határba vonult, amelyet megáldott, szenteltvízzel meghintett a lelkész, hogy jó termés legyen.

Május elsejére virradóra Somlóvásárhelyen is állítottak májusfát a lányos házakhoz. Kétségtelenül tavaszköszöntő szokás volt, ahol a zöld ág az új életet, a termékenységet, az egészséget jelképezte.

Áldozócsütörtök előtti három napon (hétfő, kedd, szerda) tartották a keresztjáró napokat, amikor jó termést hozó időért, esőért könyörögtek.

Áldozócsütörtök húsvét után a negyvenedik nap, Krisztus mennybemenetelének napja, egyike az asszonyok tiltott napjainak. Ilyenkor nem jó kenyeret sütni, mert úgysem sikerül, de varrni sem, mert kelés lesz a varrónő ujján. Aki ezen a napon szapul, abba villám csap a néphit szerint.

Pünkösd a Szentlélek eljövetelének ünnepe, amely évnegyedkezdő napként egybeolvadt a nyárfogadó tavaszünneppel. Az ekkor végzett mágikus cselekedetek a termést és termékenységet voltak hivatva biztosítani. Somló vidékén általánosan ismert volt a pünkösdölő, amelyet tizennégy-tizenhat éves lányok játszottak. Ünneplőbe öltözve járták a falut, egy náluk fiatalabb (papírkoronával, vagy koszorúval ékesített) kiskirálynéval, akinek a feje fölé pálcákra erősített, kendőből készült sátrat tartottak, és énekeltek: „Meghozta az Isten, piros pünkösd napját, / Mi is meghordozzuk királyné asszonykát…”. Nyárköszöntő, termékenységvarázsló ősi szokás ez, amely keresztény tartalommal gazdagodott.

Pünkösd után két héttel ünneplik a katolikusok az oltáriszentség ünnepét, úrnapját. Ilyenkor sátrakat állítottak fel. A sátor vázát zöld ágakkal és virágokkal borítottak be. Belsejükbe fehér terítővel letakart, feszületekkel, szentképekkel, szobrokkal és két gyertyával ellátott kicsi oltárt is készítettek. A templomból induló körmenet minden sátornál megállt, ahol imádkoztak, énekeltek, a lelkipásztor áldást osztott, majd énekelve továbbmentek.

Margit napja (július 13.) Antiochiai Szent Margit vértanú szűz ünnepe, a Somló hegyi Margit-kápolna búcsú napja. Talán még királyi alapítás volt, egyben a híres somlói szőlőket oltalmazta a viharral dúló sárkánytól a Margit-kápolna, ősidőktől fogva búcsújáróhely. Ezt erősíti meg Somlóvásárhely 1714-ben tett, már említett fogadalma is. Margit napján a ferencesek vezetésével Sümeg és Pápa népe a XVIII. században búcsút járt ide. Ennek a fogadalomnak, illetőleg kultusznak eredménye, hogy a kápolna is újjáépült 1727-ben.

Az őszi szüretig az ünneplés a templomiakra korlátozódott. Így Nagyboldogasszony (augusztus 15.), Szent István napja (augusztus 20.), Hétfájdalmú Szűz Anya (szeptember 15.) ünnepéről leginkább csak a templomban, a szentmisén emlékeztek meg. Egyedül Kisboldogasszony (szeptember 8.), Szűz Mária születésének emléknapjához kötődött egyéb szokás. Kisasszony napjára az asszonyok virrasztással készültek. Somló-vidéki hiedelem volt, hogy aki megvárja a napkeltét, meglátja benne Máriát. Többen a Somlóra is felmentek, és ott várakoztak, hogy meglássák a hajnali fényben a Szűzanyát. Emlegették is, hogy a nap a legszebben Kisasszony hajnalán szokott felkelni.

A szüret megkezdésének ideje a Somlón hagyományosan Teréz (október 15.) vagy Orsolya (október 21.) napja. A munka végeztével szüreti mulatságot, felvonulást rendeztek. Ez volt az az alkalom, amely a nyári és őszi munkákat lezárta. A XIX. század végén pusztító filoxéravésszel azonban nemcsak a szőlők pusztultak ki, hanem a korábbi szüreti örömünnepek is eltűntek. Felélesztésükre az utóbbi évtizedekben tettek kísérletet.

November első napjait a halottak emlékezete tölti ki. Ilyenkor rendbe teszik a sírokat, és az egész sírkertet, hogy mindenszentek napján ünnepélyesen gyertyát gyújthassanak az elhunytak hantjain.

Az őszi ünnepkör Katalin (november 25.) és András (november 30.) napjával zárul, amikorra elvégezték a kinti munkát. Az esztendő körforgásában ismét itt az adventi várakozás időszaka, újra a karácsonyra, az év áldásait viszonzó hálaadásra készül a falu.