Életfogytig szolgálat

Teljes szövegű keresés

Életfogytig szolgálat
A Vásárhelyen élő szerzetes nővérek a település népességének számához viszonyítva kevesen voltak, jelenlétükkel mégis az élet minden területén jelentős befolyást gyakoroltak szűkebb-tágabb környezetükre. Részben polgári- és egyházjogi helyzetüknél fogva – amennyiben a településnek birtokosai voltak –, részben az egyház-igazgatási hierarchia révén.
A kolostor első lakói – ahogy arról már részletesen írtunk a kronológiát követő történeti fejezetekben – Szent Benedek-rendi (bencés) apácák voltak, s mivel a királyi család alapította, köztük feltehetően sok volt a nemesi származású személy, mégsem lett kifejezett nemesi intézmény, mint külföldön oly gyakran. A viszonylag nagy vagyonnal rendelkező úgynevezett monasztikus rendek (nálunk a bencések, ciszterciek és premontreiek) monostorai függetlenek voltak egymástól, a szerzetes nővérek nem a rendbe, hanem annak meghatározott monostorába léptek be. Ott a kolostori egyház feje, az apáca-fejedelemasszony (abbatissa) életfogytiglan „anyai hatalommal” kormányozta kolostorát.
Az apácák átvették a férfimonostorok napirendjét az éjszakai imától kezdve a lectio divina (lelki olvasás) gyakorlatáig, melynek lényege Isten szavának, a Szentírásnak, illetve magyarázatának befogadása és átvitele a gyakorlatba. Állandó elfoglaltságuk a zsolozsmázás volt, amelynek első része éjfélkor kezdődött, s a nap meghatározott időszakaiban, egészen napnyugtáig folyamatosan végezték. Az egyes hórák közti szabadidőben munkát végeztek, szőttek, hímeztek, kódexeket másoltak. A követelmények szerint a szerzetes nővér egyetlen feladata az, hogy visszavonulva a világtól és embertársaitól minden figyelmét, gondját saját lelki életének fejlesztésére fordítsa, és egyéniségét tökéletesítse. Nem volt hivatása, hogy hasson a világra, meggyőződése szerint élete mégis a világ érdekében pergett le.
Az ideális kép, amely a követelmények tükrében elénk tárul, nem egyezett mindig a tapasztalattal. Már a XIII–XIV. század előrevetítette a következő korszak hanyatlását. Lukcsics Pál kutatásaiból tudjuk, hogy Vásárhely ismert bencés apátnői közül a XI. században élt Scolastica (királyi hercegnő) és Koth (aki 1212-ben a konvent nevében oklevelet bocsát ki) még viszonylagos békében élhetett. Az 1270-es évektől az apátnőnek és szerzeteseinek viszont már meg kellett küzdeniük a kolostori népek mozgalmaival, melyek időnként létfeltételeik alapjait is veszélyeztették.
Katalin apátnő idején kísérelték meg a nemességüket igazoló iszkázi alattvalók a kolostori birtoktól való elszakadást, melyet az országbíró 1338-ban kiadott ítéletlevele tudott csak megakadályozni. Az utána következő Erzsébet fejedelemasszonynak még több problémát kellett megoldania: az ő idejében (1360-as évek) ismétlik meg a kolostor népei 1270-ben sikertelenül végződő mozgalmukat, hogy maguknak nemességet szerezve a szolgáltatások alól mentesüljenek. Az apátnőnek királyi segítség igénybevételével sikerült a monostor régi jogait visszaállítania. Ő érvényesítette az I. Károly királytól 1325-ben nyert hetivásár helypénzszedési jogát (1359 körül), és neki kellett 1380-ban királyi parancsot kieszközölnie, hogy a dobai királyi udvarnokok a Somló hegyen újonnan ültetett szőlőik után a szokásos hegyvámot megfizessék.
Sorban szakadtak le birtokrészek a kolostori javadalomról, amit megakadályozni már nem tudott. Panaszlevelek írása és pereskedések kötik le egyre gyakrabban az apátnők figyelmét. Vásárhelyi Katalin, majd Dorottya apátnő idejében (a XV. század közepén) a kölcsönös hatalmaskodások okoztak problémát. A tüskevári pálosok és a szomszédos Hany nemeseinek birtokán az apácák jobbágyait vádolták hatalmaskodással, az apácák birtokán viszont a szomszédos nemesek garázdálkodtak.
A XV. század közepétől indult el az a folyamat is – és Mátyás alatt érte el tetőfokát –, amelynek során a kegyúr, jelen esetben az uralkodó, világi személynek engedte át a monostor védelmét és ennek ellenében jövedelmét – természetesen azzal a feltétellel, hogy biztosítania kell a szerzetesek ellátását, és meg kell őriznie az épületek állagát. Láttuk korábban, mi lett ennek a következménye Vásárhelyen: a monostorok a királyi kincstár és a politika eszközeivé váltak, a szerzetesi fegyelem lazult, a monostorok elnéptelenedtek. Amikor 1508-ban tizenhét bencés apátság ellenőrzésére került sor, az összeíró monostoronként átlagosan három szerzetest sem talált. 1511-ben a vásárhelyi kolostor vizsgálatakor sem festettek kedvezőbb képet. A vizitációs jegyzőkönyv szerint a vásárhelyi Szent Benedek-rendi apácák és apátnőjük, megvetve a rendi szabályokat, fényűzően éltek, vidékre jártak, nyilvános helyiségeket látogattak, kolostorukban táncvigalmakat rendeztek, és a vidék megbotránkozására több más, a vallással össze nem egyeztethető cselekedetben voltak elmarasztalhatók. Bakócz Tamás bíboros, esztergomi érsek, aki birtokosként is érdekelt volt a területen, erkölcstelen életmódjuk miatt súlyos büntetést mért a bencés apácákra. Az ítélet, amelyet a pápa is megerősített, úgy szólt, hogy el kell őket távolítani, s azután más bencés apácakolostorokban elkülönítve szigorú fegyelem alatt kell élniük.
A bencés apácák, akiknek jelentős érdemeik voltak az egyházi műveltség magyarországi meghonosításában, s írni-olvasni tudásuk révén a konvent hiteles helyi működésével a települést bekapcsolták a környék jogi és közigazgatási életébe, már nem tudták betölteni hivatásukat. Rendjük alapvető reformra szorult. Vásárhelyre a bencés nővérek többé már nem tértek vissza.
A megüresedett kolostort, mint már korábban ismertettük, Bakócz Tamás 1511-ben a szegedi premontrei apácáknak adta át, akik közül húszan a nyár folyamán elfoglalták új helyüket. Az ünnepélyes beiktatást 1512-ben Gosztonyi János győri püspök végezte.
A premontrei apácák már a rendalapító Szent Norbert életében (XII. század eleje) megtelepedtek Magyarországon, térítői munkálkodásuk kiegészítette a bencésekét. Az oltáriszentség és főként Szűz Mária tiszteletének jeléül fehér gyapjúviseletet választottak. A magyar nép a fehér ruhás apácákat Boldogasszony leányainak nevezte. A premontrei nővérek két csoportot alkottak: a szemlélődő életet élő, zsolozsmázó kanonisszákét, akiknek kódexeikben „szűz, főkötős atyafi” a nevük, és a tevékenyebb, jámbor életű nőkét, akik közül többen özvegyként kerültek a kolostorba, vagyonukat a rendházra hagyták, amely viszont oltalmukról, ellátásukról gondoskodott. Szövés-fonással, varrogatással foglalkoztak. A dolgozó laikus apácákat „paraszt atyafinak” szólították.
A monasztikus rendekhez tartozó premontreiek a kolduló rendek (ferences, domonkos, Ágoston-rendi remete és karmelita) népszerűségének korában (XIII–XV. század) szakítottak a bencés és ciszterci rend világtól elforduló magatartásával, s tagjai kötelességévé a lelkipásztorkodást, a néppel való foglalkozást tették. A premontrei megújhodás hazánkban Fegyverneki Ferenc nevéhez kapcsolódik. Ő az, aki Párizst megjárva a rendi nagykáptalanon elfogadott reformokat 1511 előtt a mi premontrei apácáink körében, a szegedi Szentlélek-monostorban bevezette, amelynek egyúttal rendi elöljárója is lett. Bakócz Tamás esztergomi érsek ismerte és támogatta munkáját, ezért is fogadta szívesen Vásárhely megüresedett monostorába a példás életű szegedi szerzetes nővéreket.
Az Alföldről átkerült húsz apáca közül csak öten lehettek nemesi származásúak (Pestényi Julianna, Vassántó Katalin, Oláh Katalin, Guthy Margit, Makay Katalin) a fejedelemasszony, Szegedi Katalin is polgári származású. Az apácák közt régi, törzsökös szegedi polgárcsaládok neveit azonosíthatjuk: Sárkány, Huszár, Kemény, Kegyes, Borsos, Kalmár, Szántó, Horváth, Somogyi, Kekény, Palásthy. A Szentlélek-monostor nővérei a város jómódú, irodalomban jártas, művelt polgárságából, míg a dolgozó laikus apácák a szegényebb rétegekből származhattak. Valamennyien magyar anyanyelvűek voltak.
Az áthelyezett apácák gazdasági létalapja is megváltozott, mert míg a szegedi kolostorban a módosabb családokból érkező rendtagok hozományából és a városi polgárok által fenntartott alapítványokból éltek, Vásárhelyen a földbirtok, a jobbágyi szolgáltatás teremtette meg egzisztenciájuk alapjait. A birtokok igazgatása új feladat volt számukra, pedig ekkor még nem is sejthették, hogy az előre nem látott nehézségek, a későbbi birtokperek, az erőszakos földesúri beavatkozások, a török támadása mennyi megpróbáltatást zúdít majd rájuk.
A kibocsátó közösség, a szegedi polgárok nem akarták magukra hagyni leányaikat. Bálint Sándor szerint a híres szegedi borkereskedők a szerémségi borvidék fenyegetettsége miatt a Somló hegy ősi szőlőkultúráját is érdekeltségi körükbe próbálták vonni, bár a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok kiépítését a török hódítás megakadályozta.
Fegyverneki Ferenc, a rend elöljárója sem bocsátotta el segítség és útmutató nélkül nővéreit. A javadalom átvétele után (1511) a monostorhoz tartozó birtokokat összeíratta, az ezeken élő jobbágyok részére magyar nyelvű urbáriumot állíttatott össze, amely egyik legnagyobb jelentőségű gazdaság- és művelődéstörténeti emlékünk. Gazdasági szempontból a jobbágyszolgáltatások terén abban az időben szokatlan méltányosságával, a jogvédelem terén pedig szociális érzékenységével tűnik ki. Művelődéstörténeti szempontból pedig különlegessé teszi magyar nyelve, amely szintén egyedülálló a maga korában, s nyilván összefügg a premontrei apácák tudatos anyanyelvápolásával.
Gondoskodott Fegyverneki Ferenc a somlóvásárhelyi apácák lelki vezetéséről is. Abból a célból, hogy teendőiket el tudják végezni, a kolostori életrendnek megfelelően töltsék napjaikat, példamutató életet honosítsanak meg, magyar nyelvű ordinariumot (rendtartáskönyvet) írt számukra. Az 1519-ben készült könyv másolata, a mai Lányi-kódex, becses nyelvemlékünk. Az imákat, zsolozsmát csak latinul mondhatták, ellenben az utasításokat, felvilágosításokat, hogy mit hogyan tegyenek, magyar nyelven rögzítették. A reformszellemnek megfelelően az apácák szertartásaiban az egységet, illetőleg a tökéletességet akarta elősegíteni a Lányi-kódex, magyar szövegével, hogy mindenki megértse. Jelentőségét növeli, hogy külföldön egyáltalán nem ismeretes hasonló, anyanyelven írt premontrei szertartáskönyv.
Az anyanyelv tudatos ápolása mellett magas szintű literátus műveltséggel is rendelkeztek, különben nem tudtak volna eleget tenni annak a királyi kitüntetésnek, amely arra jogosította őket, hogy, mint a férfikonventek, ők is végezhettek hiteles helyi működést. Ennek az intézménynek az ellátásához az írni-olvasni tudáson kívül szükséges volt a latin nyelv ismerete és a kor jogi műveltségében, közéletében, politikai és közigazgatási kérdéseiben való kellő jártasság.
A kolostor szerzetes nővérei kapcsolatot tartottak a nagyvázsonyi pálosokkal és a veszprémi Szent Katalin-zárda dominikánus apácáival. Biztosra vehető, hogy a kolostorban jelentős kódexíró-tevékenység folyt. A Lányi-kódex is megemlíti, hogy a nővérek használtak misekönyvet, breviáriumot (zsolozsmáskönyvet), antifonáriumot (a szertartás során énekelt szövegek hangjegyekkel is ellátott gyűjteményét), lectionariumot (amely a vasár- és ünnepnapi szentleckéket tartalmazta), a vértanúk és szentek ünnepeinek naptárát (martyrologium), regulát (amely a rend alapszabályait, törvényeit foglalta össze) és magyar nyelvű Szentírást. (A Szentírás összefüggő szövegének első magyar fordítását az 1430-as években liturgikus célra a premontrei és bencés szerzeteseknek készítették, szövegét a Bécsi-, a Müncheni- és az Apor-kódex őrizte meg.) Somlóvásárhelyen írták a Pozsonyi-kódexet is. A somlóvásárhelyi apácák – sümegi várba menekített – könyvállománya 1597-ben 32 kötetből állt. A vásárhelyi monostornak a premontrei apácák idejében virágzó helyi hagyománykincse, jellegzetes arculata, eleven és művelt szelleme volt.
A „főkötős atyafiak” közösséget vállaltak a birtokaikon élő emberekkel is. A rájuk bízott népesség gondozásának eredményeként addig, amíg a külső körülmények megengedték, Somlóvásárhely és környéke felvirágzott, és azóta sem tapasztalt tekintélynek örvendett, majd később, a nehézségek időszakában sem hagyták el nyájukat. Ha szükségét látta az apátnő, levelezett, majd perelt jobbágyai érdekeit védve, ha menedéket kértek, azt biztosított.
A kolostor még a török hódoltság időszakában is a kultúra és a hitélet menedékháza volt. A vallási és kulturális életre gyakorolt hatásuk kényszerű távozásuk (1594) után is tovább élt. A nép Boldogasszony leányait tartotta meg jó emlékezetében, s még a XX. század elején is mint premontrei apácakolostort emlegette meglévő épületeit.
Az utolsó premontrei apátnő, Vásárhelyi Katalin 1600-ban bekövetkezett halála után II. Rudolf király a monostor jószágait a Pozsonyban tartózkodó óbudai klarisszáknak adományozta – mint arról már megemlékeztünk. A ferencesek másodrendjeként működő szerzetesnői közösséget Assisi Szent Ferenc testvére, Szent Klára alapította 1211-ben. Regulájukat Szent Ferenc állította össze, több elemet is átvéve a bencésektől (a legfontosabb a szigorú szegénység volt).
Magyarországon a XIII. század első felében jelentek meg először, első kolostoruk 1243 körül épült Nagyszombatban. Közösségeik voltak még Pozsonyban, Óbudán, Nagyváradon, Sárospatakon, Kolozsvárott, majd a XVIII. század elejétől Budán, Pesten és Zágrábban.
A somlóvásárhelyi kolostor birtokukba kerülésének idején, a XVI–XVII. század fordulóján, a hazai klarissza rend is a fennmaradásért küzdött. A török hódítás áldozata lett a legtekintélyesebb és legnagyobb zárdájuk Óbudán. A reformáció térhódítása következtében veszítették el sárospataki, nagyváradi és kolozsvári klastromukat. A két megmaradt kolostoruk, a pozsonyi és nagyszombati megfogyatkozott nővéreit hol a természeti csapások (tűzvész, földrengés), hol Bethlen Gábor, majd Rákóczi György csapatai kényszerítették bujdosásra.
A rend megerősödését Pázmány Péter tevékenységének köszönhette. A pozsonyi, majd később a nagyszombati rendházat is magyar vezetésű és szellemiségű kolostorrá alakította, az épületeket felújíttatta, jövedelmüket a megszűnt zárdák jövedelmének átengedésével biztosította. Hamarosan a legelőkelőbb magyar családok leányai léptek be az apácák közösségébe.
A rekatolizáló főnemesi családok (Amadé, Balassi, Batthyány, Bercsényi, Csáky, Esterházy, Károlyi, Nádasdy, Nyáry, Perényi, Révay, Wesselényi) körében sokáig a pozsonyi zárda volt a legkeresettebb.
A kolduló rendeknek, így a klarisszáknak sem volt eredetileg földbirtokuk, legfeljebb szőlőik, házingatlanaik. Mivel jobban kötődtek a polgári élethez, kolostoraik a városokban és mezővárosokban találhatók, mert csak a sűrűn települt lakosság biztosított elég alamizsnát a számukra. S bár az apostoli szegénység követését tűzték célul maguk elé, ennek ellenére kisebb-nagyobb javakat szereztek, mint ahogyan láttuk a pozsonyi zárda esetében is.
A klarisszák elmélkedő, elmélyedő életmódot folytattak, imáik, szemlélődésük Krisztus életének misztériumára irányult. A szemlélődő életmód mellett azonban megjelenésük óta fontos szerepet töltöttek be a nőnevelés területén. Kolostoraikban nevelkedtek a legelőkelőbb főurak sarjain kívül a köznemesek leányai is. A zárda mindennapi életét a több évszázados szabályzat határozta meg, amely rideg, spártai világot próbált megteremteni. Szigorú böjtöt írt elő, beszélgetni csak meghatározott időben, meghatározott témákról lehetett. A nap imádsággal és énekkel telt. A klarissza cellája sivár, ágya csupán egy szalmazsák volt. Ruhája fekete vagy barna durva posztóból készült, derekán kötéllel, fején fekete fátyol, lábán egyszerű saru.
A XVII. században megújított klarissza rend alapvetően nem változott, de a reguláktól való eltérés több területen is megmutatkozott. Pázmány reformja után sem vállalt újabb feladatokat, nem lett sem ápoló, sem tanító rend, de a nőnevelés ügyét továbbra is felvállalta. Ezenfelül a kolostor befogadott olyan idős, vagy özvegy nemesasszonyokat is, akik magukra maradtak, vagy a családjuk nem tudott róluk megfelelően gondoskodni. Ők az apácáktól elkülönítve élték hátralévő életüket.
Megváltozott az apácaközösség összetétele. A jelöltek kiválasztásakor törekedtek az előkelő családok jelenlétének folyamatos fenntartására, s arra, hogy a konvent tagjai szorosabb-lazább rokoni kapcsolatban legyenek egymással, megteremtve ezzel az összetartó, családias légkört.
Az apácák időbeosztását továbbra is a közös imádságok rendje határozta meg, de emellett változatos, személyre szabott munkákat végeztek. A laikus nővérek főztek, rendben tartották a zárdát. A „karnővérek” közül egyesek a fiatalon zárdába adott gyermekek nevelésével, mások a kolostor jövedelmeinek felügyeletével, gazdasági ügyek intézésével foglalkoztak. Voltak, akik a tudomány felé fordultak, nyelveket tanultak, könyveket adtak ki, a rend levéltárát kezelték, mások intézték a magyar, latin, német, horvát nyelvű levelezést.
Szelídültek a mindennapi életvitelüket szabályozó előírások is. A szigorú böjt helyett az apácák hétfőn, csütörtökön és vasárnap ehettek húst, szobájuk berendezésében helyet kapott az ágyon kívül az asztal, szék, láda és almárium, amelyen saját oltárt készíthettek. A ruhák anyaga is finomabb lett.
A kolostor belső rendjének változásai ellenére a klauzúrát, a külvilágtól elzárt életet meg kellett tartani. Pázmány szigorúan megtiltotta, hogy a városba kijárjanak, az apátnők még a jószágok ellenőrzésére sem kocsikázhattak ki. Mindezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy a klarissza nővérek nem jelentek meg Somló környéki birtokaikon.
A személyes kapcsolat hiánya, de az apácák főúri származása, neveltetése sem tette lehetővé, hogy jószágaikról és az ott élő emberek életéről reális képet nyerjenek. Vidéki birtokaik és azok népessége csupán jövedelemforrást jelentett számukra. A vásárhelyi polgárok számára pedig ők voltak a személytelenségbe burkolódzó, kegyetlen úrnők. Nem véletlen, hogy az ellenük folytatott küzdelemben a premontrei apácáktól kapott urbárium, a jobbágyaikkal közösséget vállaló földesúrnők szabályozásához való ragaszkodás jelentette a biztos, az állandó fogódzót. Számukra a klarissza rend 1782. évi feloszlatása bizonyára nem jelentett fájdalmat és csalódást. Annál nagyobb szeretettel fogadták viszont a XX. század első felében Somlóvásárhelyre visszatérő premontrei apácákat.
A premontrei női rend újjáélesztésére az utolsó magyar premontrei apáca, Vásárhelyi Katalin halála után háromszáz évvel került sor. Rott Nándor veszprémi püspök segítségével Ráday Sebestyén premontrei kanonok, később jászói esperes-plébános 1927-ben elsőként Külsővat községben szervezte meg Boldogasszony lányainak közösségét. (Az 1949-ben feloszlatott zárda nővérei 1990 után ismét visszaköltöztek Külsővatra.) Az első elöljáró, Anselma Wisnicka, a lengyel Imbramowice premontrei kolostorának addigi apátnője lett. Az első hat újonc után egyre több fiatal kérte felvételét a rendbe, nyolc-kilenc évi felkészülés után tehettek örök fogadalmat. Az anyaegyház megerősödése után egymás után hozták létre a leányegyházakat: Nagylengyelben 1933-ban, Kenyeriben 1935-ben, Somlóvásárhelyen 1939-ben, Mindszenten és Jászón 1940-ben, majd Bakonygyepesen 1949-ben. Ekkor a hét közösségben a nővérek száma már elérte az ötvenet.
Az új közösség apostoli területként a nevelést, a beteggondozást és az egyházközségi munkát jelölte meg. Ahol megtelepedtek, gyermekotthonokat létesítettek, elemi iskolákat nyitottak, nők számára háztartási és szaktanfolyamokat szerveztek, betegeket ápoltak, és vállalták a plébániai szolgálatot (a kántori munka ellátását, katolikus leánykörök és énekkar vezetését, gyermekeknek hittan tanítását).
A nővérek Somlóvásárhelyen, a rend ősi székhelyén, a Katolikus Vallásalap kezelésében lévő régi kolostori épületüket (kilenc szobával, mellékhelyiségekkel, három-négy hold belsőséggel) szerették volna visszaszerezni, de mivel ettől a tulajdonos mereven elzárkózott, pénzbeli kárpótlást, nyolcezer pengőt kaptak egy négyszobás ház megvételére és átalakítására. A régóta lakatlan, rozoga és vizes házat egy év alatt helyreállították és lakhatóvá tették. Egyik szobáját kápolnává, másikat óvodás gyermekek befogadására alakították át. A ház átadására 1938. november 13-án került sor.
Tevékenységük át- meg átszőtte a falu lakóinak életét. Antónia (Hertelendy Mária) és Stefánia (Láng Margit) nővér – mindketten okleveles óvónők – az apróságokat vették gondozásukba. Már az első évben hetven gyermekkel foglalkoztak, s a mindennapi munkájukon túl megrendezték az anyák napját, karácsonyra színdarabot tanítottak a kicsiknek.
A szülők boldogan látták, hogy gyermekeik jó kezekben vannak. Katalin nővér (Kertész Emília, okleveles tanítónő és óvónő) az iskolában tanított. Jozefa (Banner Irma) és Augusztina (Pethő Mária, mindketten tanítónői végzettséggel) háziipari tanfolyamokat tartott az asszonyoknak. A gyermekek számára megszervezték a Szívgárdát, az ifjúság számára a Kalász (lányoknak) és a KALOT (legényeknek) csoportjait, amelyek a vallási élet mellett kulturális téren is színvonalas szórakozási lehetőségeket nyújtottak azoknak, akik soraikba léptek. Vasárnap délutánonként hetven-nyolcvan lány is összegyűlt a nővérek lakásán, ahol a színdarabokon és műsoros esteken túl a közösségi élet szabályait és viselkedési normáit is elsajátíthatták.
Szétszóratásuk után (1951) is önzetlenül szolgálták környezetüket. Augusztina kántori állást vállalt, Zsófia (Márkus Anna) főzött a gyerekekre. Annunciáta (Szulics Anna) és Godefréda nővér (Marton Anna) visszakerült szülőfalujába, Somlóvásárhelyre, ahol ma is aktívan tevékenykednek.

Klarisszák missalék segítségével követik az istentiszteletet (G. Zarecki)

Premontrei apáca az 1940-es években Somlóvásárhelyen

A Somlóvásárhelyre visszatért premontrei apácák az 1940-es években

Az apácák által vezetett napközi otthonos óvoda részére megvásárolt épület

A somlóvásárhelyi leánykör (középen Stefánia nővér) 1940 körül

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages