A Somló védelmében | Száz Magyar Falu

A Somló védelmében

Az első világháború szociális, politikai és tömeglélektani megrázkódtatásai tovább súlyosbították az amúgy is nehézségekkel küszködő somlóvásárhelyiek életét. A somlóvásárhelyi hadköteles férfiaknak elsősorban a győri császári és királyi 19. gyalogezredhez, valamint a nagykanizsai magyar királyi 20. honvéd gyalogezredhez kellett bevonulniuk.

A gyors katonai kiképzés után csapataikat augusztusban, majd október utolsó napjaiban indították az úgynevezett északi frontra, Galíciába.

A Somlóvásárhelyről besorozott katonák többek között részt vettek 1915 májusában a gorlicei áttörésben, amely az egész háború folyamán az osztrák–magyar hadvezetés egyetlen sikeres hadművelete volt. A 20. honvéd gyalogezredet az orosz frontról – 1917 tavaszán – az olasz harctérre szállították, ahol az Alpokban szinte állóháborúvá merevedő határvédelemben szolgáltak. A megfogyatkozott és kimerült katonákat itt érte az 1918. november 3-i fegyverszünet.

A faluból 62-en soha többé nem térhettek haza, hősi halált haltak, többen orosz és olasz hadifogságba kerültek, mások rokkantan, sebesülten vagy lelkileg megtörten érkeztek haza. A háborús helytállás talán egyetlen hivatalos elismerését a faluban Fazekas András kapta, akit hősies magatartásáért vitézzé avattak, s érdemeiért tíz hold vitézi telket kapott. A jeltelen sírban nyugvó hősi halottaknak 1929-ben emeltek emlékművet Somlóvásárhely főterén.

A frontoktól távol a hátországi lakosságnak sem volt könnyebb a helyzete. A háború első évében – 1914. augusztus 3-án – tűzvész pusztított a faluban. A gyorsan terjedő lángok a Bele-szeg és a Malom-szeg 21 lakóházát, a portákon a jószágokat pusztították el. Ugyanebben az esztendőben kanyaró- és vörhenyjárvány ütötte fel a fejét, amely elsősorban a kisgyermekeket támadta meg, és közülük szedte áldozatait.

Az állam néhány koronányi hadisegélyt folyósított az otthon maradottaknak, ez azonban nem enyhítette az elhúzódó világháború okozta gondokat. Az 1916. évi rossz termés miatt (amely az ország szükségleteinek csak a kétharmadát fedezte) egymást érték a kemény rekvirálások, a közellátás akadozott. Ahogy a céltalan és értelmetlen háború évei teltek, egyre növekedett a nyomor és a békevágy. Ez a szomorú kép fogadta a frontról hazatérő katonákat.

Veszprém megye alispánja 1918. november 9-én a következő jelentést küldte a miniszterelnöknek:”…a beállott teljes petróleum, cukor, só és gyufahiány miatt a lakosság hangulata felette izgatott, már két hónap óta említésre érdemes mennyiség sem érkezett, emiatt a lakosság hangulata ma még sokkal elkeseredettebb. A rend megtartásáért felelősséget nem vállalok.”

IV. Károly lemondása után a Budapesten (1918. november 16-án) kikiáltott polgári népköztársaságnak, majd a Tanácsköztársaságnak ilyen helyzetben kellett a társadalom életkereteit és az államkereteket megtartani. Az Országos Nemzeti Tanács elhatározta, hogy minden községben az egész lakosságot összefogó és irányító falusi nemzeti tanácsot alakít. A tanácsok feladatául a rend, a közbiztonság megóvása és a kormány által tervezett reformok kereteit túllépő mozgalmak leszerelése jutott volna.

Somlóvásárhelyen két párt működött ekkor: a Kisgazdapárt és a Szociáldemokrata Párt, majd 1919. március 25-én megalakult a Kommunisták Magyarországi Pártja húsz taggal. A nemzeti tanács szerepét az első hónapokban továbbra is a régi képviselő-testület gyakorolta, de a falu harcosabb, föld nélküli, törpebirtokos lakossága elégedetlen volt a községi képviselő-testülettel, és kikényszerítette a nemzeti tanács összetételének megváltozását. Az 1919. április 7-én megalakuló munkás-, katona- és földműves-szegények tanácsának – melyet általában csak direktóriumnak neveztek – Fejes József, Fenna István, Imre József, Marton János, Pilter Alajos, Püspök Béla, Réfi Balázs, Ványik Mihály és Zabó Vendel lett a tagja.

A direktórium első intézkedései közé tartozott, hogy az erdőkből fát adott a rászoruló szegényeknek, és rendezték a napszámbéreket. Majd átvették a földbirtokosok szőlőjét, felleltározták a bormennyiséget a pincékben, és elkezdték kiárusítani a borászati eszközöket. Több olyan óriási uradalmi hordót – például ötven hektolitereset – kínáltak eladásra, amilyet egy kis parasztbirtokos nem is tudott megvenni.

Fenna István – a hegyközség új vezetője – a teljes szesztilalom mellett a borgazdaság átszervezését is tervezte. A teljes és szigorú szesztilalom és az eladatlan borkészletek miatt azonban a direktórium intézkedései a szőlőt-bort termelő gazdák többségében elégedetlenséget váltott ki. Az uradalmi szőlők és Lovaspuszta tervezett felosztása is elmaradt a tanácshatalom bukása miatt. Somlóvásárhelyen olyan súlyos kegyetlenkedések, véres események nem történtek, mint Devecserben, Fenna Istvánt és Réfi Balázst verték meg többször is a Piac téren, melyet azután Vörös térnek is neveztek a helybeliek.

A Tanácsköztársaság bukása után visszaállt az 1918 előtti alkotmányos monarchia (parlamenti többpártrendszerrel), a községekben a korábbi birtokosok elfoglalták régi helyüket, de azt mindenki belátta, hogy az egészségtelen struktúra keltette feszültségeket csak földreformmal lehet enyhíteni. A nemzetgyűlés 1920. december 7-én emelte törvényerőre a földbirtok helyesebb megoszlását szabályozó 1920: XXXVI. törvénycikket, amely a nagybirtok érdekeit szem előtt tartva próbálta csillapítani a földéhséget. Állami segítséggel földalapot képeztek, annak megváltása és a megváltással kapcsolatos költségek viszont a földhöz juttatottakat terhelték.

Somlóvásárhelyen mindjárt a törvény kihirdetése után megkezdődtek az előkészítő munkálatok. A község lakói először a Magyar Katolikus Vallásalap lovaspusztai birtokát szerették volna felparcellázni, de annak eladásától a tulajdonos vallás- és közoktatási miniszter határozottan elzárkózott arra hivatkozva, hogy annak talaja csakis nyílt vízlevezető árkok állandó fenntartásával tartható termőképes állapotban, ez pedig kizárólag nagyüzemi mezőgazdasági kezelés mellett lehetséges. Helyette a vallásalapítvány két másik birtokát vonták be a földalapba. Az egyik – pontosan 136 hold 1287 négyszögölnyi – terület a község északnyugati határában, a Csonka-dűlőben fekvő szántóföld, a másik – harminc hold húsz négyszögöles – a Nyíres-dűlőben fekvő legelő. Ezen kívül igénybe vették Mosonyi Artúr (zalaapáti téglagyáros és malomtulajdonos), illetve felesége, Hamburger Emma somlóvásárhelyi – 139 hold 161 négyszögölnyi – ingatlanát, arra hivatkozva, hogy azt ők a háború alatt megszorult vásárhelyi emberektől vásárolták olyan céllal, hogy készpénzvagyonukat az elértéktelenedéstől megmentsék, ők maguk mezőgazdálkodással nem is foglalkoztak. Hasonlóképpen igénybe vették Abelesz Samu vásárhelyi kocsmáros háború alatt vásárolt birtokát, de azt később a somlójenői házhelyrendezésbe vonták be. Így a földreform számára Somlóvásárhelyen igénybe vett földalap 305 hold 1468 négyszögöl, a község területének 7,6 százalékát érintette.

Az így rendelkezésre bocsátott ingatlanokból többek között a község és a vasútállomás közötti területen 35-en kaptak háromszáz négyszögöles házhelyet, melyen a falu Újtelepnek nevezett része (a mai Petőfi, Bezerédi és Vasút utca) épülhetett ki. Mosonyi Artúr birtokából kapott közel egyholdnyi területet öt hadirokkant, nyolc hadiözvegy és hadiárva, hatvan föld nélküli munkás, 119 törpe- és kisbirtokos és tizenöt köztisztviselő, kisiparos és ipari munkás. Ebből a területből kapta meg Fazekas András tízholdas vitézi telkét, valamint a föld eredeti tulajdonosai, Török Sándor négy holdat, Kovács Antal két holdat ingyenesen kárpótlás címén, mivel mindkettejük családja a háború alatt személyes áldozatot is hozott, a birtokért kapott pénz elértéktelenedése folytán pedig anyagi hátrányt szenvedtek.

A vallásalapítvány Csonka-dűlőben lévő szántóterületéből 24 éves bérlet formájában 17 holdat föld nélküli munkások, 84-et törpe- és kisbirtokosok, két holdat közszolgálati alkalmazottak és iparosok kaptak meg, míg 18 holdat a megváltás folytán esetleg állásukat vesztő gazdasági cselédeknek tartottak fenn. A Nyíres nevű 28 holdas legelőterületet ugyancsak 24 évig terjedő haszonbérlet alakjában a somlóvásárhelyi legeltetési társulatnak juttatták.

A földhöz és házhelyhez jutottaknak megváltási összeget kellett fizetniük, melyet a községi elöljáróság szedett be: a hadirokkantaktól, hadiözvegyektől és hadiárváktól kataszteri holdanként két pengőt, a többiektől három pengőt. A végrehajtással járó egyéb költségek házhelyenként további nyolc pengő, más földek után holdanként tizenkét pengő, melyet öt évig törleszthettek. Az alacsony költségek ellenére a jogosultak közel fele pár éven belül visszalépett. Az így kiosztatlanul maradt területekre újabb pályázatot írt ki az elöljáróság, az új házhelykérelmezőket az országos földbirtokrendező bíróság újólag ellenőrizte, s csak ezután hozott ítéletet a házhely vagy földterület jogos birtoklásáról. A felülvizsgálatok, pótlások, helyesbítések hosszadalmas munkája annyira meghosszabbította a földbirtokrendezést, hogy az 1920-ban elindított földreform Somlóvásárhelyen csak 1928-ban zárult le véglegesen. Közel kétszázötven ember (a falu lakosságának tizenöt százaléka) kapott egy kevés földet. A reform a falu társadalmában létező gazdasági és szociális feszültségeket azonban továbbra sem szüntette meg.

A világháború és azt követő termelési nehézségek és bizonytalanság a filoxéra által amúgy is meggyötört szőlők művelésén is megmutatkozott. A Somló szomorú képet mutatott. Az előző évszázadban még a hegytető közvetlen közelében is szőlők és présházak álltak. A művelési és műveltetési nehézségek miatt azonban lecsúszott a táblák sora a hegylábaknál levő lankákra. A Somló hegytetői részén elhagyott présházak, pincék romjai árválkodtak, az öreg tőkék helyét, a nagy munkával kialakított teraszokat visszavette a természet. Az „úri birtokosok” a régi présházakat nyaralóvá alakították át, ahol volt árnyék, kényelem, csend, csak éppen szőlő alig termett.

A károk következtében alapvető fajtaváltás is bekövetkezett a hegyen, ami a bor minőségére is kihatott. Az illatos, jellegzetes somlói karaktert adó nagyszámú régi fajta (a furmint, budai zöld, sárfehér, juhfarkú) helyett telepített olasz rizling, ezerjó, mézesfehér minőségváltást eredményezett. Különösen a paraszti kisbirtokosok telepítettek igénytelenebb, bőven termő, de jellegtelen fajtákat (a novát, az otellót). Sokat rontott a somlói bor hírnevén a nagykereskedők gátlástalan borhamisítása, akik somlói néven rossz bort hoztak forgalomba viszonylag magas áron. A termék külföldi ismertsége, forgalmazása teljesen megszűnt. A Somló szőlő- és gyümölcstermesztése és főleg értékesítése olyan helyzetbe jutott, hogy azt önerőből megváltoztatni nem, vagy csak nagyon nehezen lehetett. A tanúhegy és környezetének sorsáért felelősséget érző értelmiségiek, Dornyai Béla, Porkoláb István, Marton Dénes, Ferenczy Pál a Borászati Lapokban, a Magyarság, majd a Devecseri Újság és a Veszprémi Hírlap hasábjain már az 1920-as évek elejétől rendszeresen jelentettek meg a Somló borairól, természeti szépségéről és súlyos problémáiról érzékletes tudósításokat, de a várt összefogást csak a hegyen tervezett bazaltbánya megnyitása elleni tiltakozás hozta meg.

A terv már régóta kísértett a Somló felett. A kereskedelemügyi miniszter megbízásából 1897-ben járt először állami mérnök itt azzal a céllal, hogy a kőanyagot megvizsgálja, és ha az útépítésre alkalmasnak bizonyul, állami bányát nyissanak, és sodronykötélpályát építsenek. A hivatalos próbával párhuzamosan Lóczy Lajos geográfus és geológus is tanulmányozta a hegy kőzetanyagát, és megállapította, hogy annak bazaltja nem alkalmas utak építésére, de a hivatalos jelentés mégis erre a célra kiválóan használhatónak minősítette.

Az első világháború közepén a közös hadügyminisztérium kiküldöttei jelentek meg a Somlón, hogy – feltehetően a galíciai homok aszfaltosítására – a hegy bazaltja után érdeklődjenek. A bányanyitás előkészítéseként az 1920-as évek elején – kihasználva a nehéz gazdasági helyzetet – a kereskedelemügyi miniszter megbízottai jelképes összegekért a hegytetői részen mintegy húszezer négyszögöl területet vásároltak össze azzal az ürüggyel, hogy az onnan kitermelt bazaltból majd kijavítják a hegy rossz állapotban lévő útjait. A kereskedelemügyi miniszter 1927-ben végül engedélyezte a somlói bazaltbánya megnyitását is.

A miniszteri döntés nem várt, széles körű tiltakozást váltott ki. A földművelésügyi miniszter átiratban tiltakozott a bányanyitás ellen, Veszprém vármegye közgyűlése pedig egyhangú határozatban próbálta megvétózni. A Somlóért felelősséget érző értelmiségiek és a helyi szőlősgazdák a Somló és vidéke műemlékeinek védelme címén a Somlói Kisfaludy Sándor Céhet hívták életre 1928 nyarán, a napot és a helyet is gondosan megválasztva: Margit-búcsú napján, Kisfaludy Sándor pincéjében. A céh elnöke Schill Ferenc csendőrtábornok, alelnökei: Mauthner Hermann, a devecseri takarékpénztár igazgatója és Kajcsos István uradalmi jószágigazgató. A védnökséget gróf Erdődy Sándor, gróf Esterházy Tamás, Schandl Károly országgyűlési képviselő és Antal Géza református püspök vállalta. A céh tiszteletbeli elnökei és tagjai közé Szőnyi Ottó pápai kamarást, Szmrecsányi Miklós nyugalmazott miniszteri tanácsost, Aggházy Kamillt, a magyar királyi Hadtörténeti Múzeum igazgatóját, Bevilaqua Borsódy Gézát, Thurner Gézát, Pogrányi Nagy Félix külügyminiszteri titkárt, Lukcsics Pál történészt, az Eötvös Kollégium tanárát és Laczkó Dezsőt, a veszprémi múzeum tudós főigazgatóját választották. A céh választmányi tagjai között pedig szinte valamennyi Somló környéki község elöljáróságának tagjai, lelkészei, nagyobb szőlőbirtokosai megtalálhatók.

A széles körű tiltakozás és József Ágost főherceg, felsőházi tag erélyes közbelépése eredményeként a minisztertanács visszavonatta a már kiadott engedélyt. A hegy megcsonkításának veszélyétől megmenekült a Somló, és ami legalább ennyire szerencse, a minisztériumtól a vármegyéig, befolyásos gazdasági szakemberektől a legkülönbözőbb tudományágak képviselőjéig számos fontos tényező szembesülhetett a térség megoldatlan kérdéseivel.

Elsőként a Veszprém Vármegyei Gazdasági Egyesület keresett megoldási lehetőségeket a térség bajainak orvoslására. Segítő szándékát már 1926-ban kinyilvánította, amikor június 5-én Somlóvásárhelyen értekezletet tartott az egyesület vezetősége (dr. Magyar Károly főispán az egyesület elnöke és Kajdacsy Endre királyi gazdasági tanácsos az egyesület igazgatója) a somlóhegyi szőlőbirtokosok és a somlóvásárhelyi elöljáróság részvételével, hogy felmérje a baj nagyságát és kikérje a helybeliek véleményét. Megoldási javaslatait azonban csak 1929-ben – a Devecseri Újság május 29-i számában – hozták nyilvánosságra A Somló jelene és jövője címmel. Elsődleges fontosságúnak a Somló szőlőbirtokosait tömörítő Somló Szőlőbirtokosok Szövetségének megalakítását tartották, mert csak így látták megoldhatónak a reformok végrehajtását. A legfontosabb feladatok körét így határozták meg: jellegzetes somlói szőlőfajták újbóli telepítése, vincellériskola létesítése, az eszköz- és anyagszükséglet kedvezményes biztosítása, a Somló útjainak megjavítása, a borértékesítés megszervezése és a somlói bor népszerűsítése mintagyűjtemények kialakításával és elhelyezésével. A kezdeményezésre azonban csak a somlóvásárhelyi hegyközség válaszolt kedvezően és támogatóan, a többiek érdektelensége miatt végül hatástalan maradt.

Sokkal gyakorlatiasabban, egy-egy régen megoldásra váró kérdés orvoslásával kezdte szolgálatát Schandl Károly nyugalmazott földművelésügyi államtitkár, a térség országgyűlési képviselője. Elsőként a somlóvásárhelyi rakodóállomás kialakítása érdekében intézkedett. A hosszú éveken át kérvényezett kérést (melyben nemcsak a somlóvásárhelyiek, de a Somló-vidék szőlőbirtokosai is érdekeltek voltak, s amit Belák Ede járási főszolgabíró is támogatott) a Magyar Államvasutak vezetése mindenkor mereven elutasította. Schandl Károly személyes kapcsolatait is felhasználva tárgyalásokat kezdeményezett, és rövidesen kedvező határozat érkezett Samarjay Lajos MÁV vezérigazgatótól: „a rakodóhely kiépítését az 1928/29. évi építési és beruházási programba felvettük”.

A rakodóterület ezer négyszögöl területét a község díjmentesen átadta az államvasútnak, ők vállalták a terület feltöltését és a törött bazalt beszerzését, míg a vágányok fektetése és a raktár építése – a temetőkápolnával szemben – a vasút költségén történt.

Felgyorsították a falu villamosításának munkálatait is. A Pannónia Áramszolgáltató Rt. 1927-ben kezdte építeni a rendszert, 1928-ra befejezték, a harmincas évek elején nyolcvan háztartásban már villannyal világítottak. Hamarosan nyilvános távbeszélő-állomása is lett a községnek.

A következő lépésként 1929. február 20-án Schandl Károly (aki magát Somlóország képviselőjének nevezte) az új hegyközségi törvény kapcsán a parlament elé terjesztette a somlói szőlőtermelés ügyét. Nagy hatású beszédben méltatta a Somló hegyen és annak környezetében élők törekvéseit, és felvázolta a kitörés lehetőségeit: egy nagyobb szőlőkölcsön szükségességét, a borfogyasztási adó fokozatos eltörlését, az alvó hegyközségek helyett az élő hegyközségek megszervezését. Sürgette a vallásalapítványi szőlőkkel kapcsolatban állami ellenőrzés mellett dolgozó pinceszövetkezet kiépítését, mintaszőlő- és oltványtelep létesítését, a somlói bor kivitelének állami támogatását és a Somló értékeinek mind szélesebb körű megismertetését.

Minden lehetséges alkalmat és kapcsolatot kihasználtak Somlóország gazdasági fellendítésére. 1930-ban a Szent Imre-év alkalmából Szent Imre emlékszüretet rendeztek, az országos ünnepségeken és zarándoklatokon részt vett hazai, európai és amerikai egyházi és világi testületek és intézetek számára (mintegy kétezer résztvevőt érintett) a vallásalapítvány pincészete (eladatlan készleteiből) díj- és bérmentesen palackozott somlói bort küldött. Ekkor fogalmazódott meg a hegy középső ormára állítandó apostoli kettős kereszt terve is. Schmall Gyula, a szombathelyi Savaria Szálloda és nagyvendéglő tulajdonosa az országos vendéglős kongresszus résztvevőit hívta meg 1930 szeptemberében Somló hegyi szőlőjébe. A előkelő társaság vendéglátójuk pincészetén kívül meglátogatta a pannonhalmi bencés rend és a zirci ciszterci apátság itteni pincéit, ízelítőt kapva a valódi somlai bor jellegzetes, egyedi ízeiből.

Somlóvásárhely számára különösen nagy jelentőségű volt az 1933-ban itt megrendezett gazdasági, háziipari és iskolai kiállítás. A rendezvény kezdeményezője, Schandl Károly itt is mozgósította személyes kapcsolatait. Mint a Falu Országos Földművesszövetség helyettes elnöke, megnyerte a Faluszövetség, a Veszprémvármegyei Gazdasági Egyesület, a Szarvasmarha- és Baromfitenyésztő Egyesület és a Lótenyésztő Bizottság támogatását.

A Faluszövetség szervezőmunkája érték és szakszerűség szempontjából messze felülmúlta a szokásos vidéki kiállítások színvonalát. Somlóvásárhely és a Somló környéki falvakon túl a devecseri járás valamennyi községének lehetőséget biztosítottak arra, hogy különböző szakcsoportokban – növénytermelés, kertészet, méhészet, erdészet, vadászat, iskolaügy, háziipar, népművészet, női kézimunka, ipar, kereskedelem és végül szőlészet és borászat – mindenki bemutathassa munkája gyümölcsének legjavát.

A pünkösdkor (június 4-én és 5-én) megtartott kiállításon neves személyiségek és a vármegye szinte valamennyi jeles vezető politikusa megjelent. Vasárnap a déli vonattal érkezett József főherceg, s a kíséretében számos országgyűlési képviselő: Mayer János nyugalmazott földművelésügyi miniszter, Zombory Gyula miniszteri tanácsos, Boross Endre és Ormándy János a Magyar Szőlősgazdák Egyesülete és a Felső-dunántúli Mezőgazdasági Kamara képviseletében. A királyi fenséget és kíséretét Veszprém megye részéről Kenessey Pongrác főispán, Horváth Lajos alispán, Belák Endre devecseri főszolgabíró és Kenessey Zoltán főjegyző fogadta. A rendezők és a rendezvénynek helyet adó község nevében Schandl Károly, Antal Lajos kanonok, somlóvásárhelyi esperes és Fábián András községi bíró üdvözölte a vendégeket.

A kiállításon részt vevőket gazdag program és kínálat várta. A kultúrház nagytermében mutatták be a Somló 182 féle ó- és újborát, valamennyi típusos tiszta somlai. A nagyobb birtokosok hatalmas hordókkal, a kisbirtokosok három-három üveggel vettek részt a szemlén és az azt követő versenyen. A gazdag borkiállítás mellett sátorokban, kisebb tételekben, borvásárt is rendeztek. A kultúrház többi termében a környék mesteremberei (kovácsok, bognárok, gépészek, fazekasok, cipészek, műbútorasztalosok), hímző- és varróasszonyok mutatkoztak be. Itt kapott helyet az iskolai kiállítást kiegészítve az Országos Közoktatási Hivatal is statisztikai adatsoraival.

A falu vásárterén rendezték meg a tenyészállat-kiállítást. A már kora reggel felhajtott állatokat négy kategóriában (kisgazda üsző, kisgazda tehenek és bikák, uradalmi tenyészet és lovak) értékelték. A kiállításon résztvevő 162 szarvasmarha, 32 ló, 36 sertés, harminc juh és nyolc kutya közül az uradalmi tenyészetekből a vidi Barcza Dezső pirostarka bikái, Jókay-Ihász Miklós kiváló lovai, gróf Esterházy Tamás devecseri uradalmának mangalica és yorkshire-i sertései, juhai és kettős lófogata, a kisgazdák kategóriájában a somlóvásárhelyi gazdák közül Molnár Ferdinánd tehenei nyertek díjat.

A kiállítással egy időben a falu sporttelepén járási leventeversenyt rendeztek, melynek vezetését vitéz Kolossváry László vármegyei testnevelési felügyelő vállalta. A résztvevőket az ajkai bányászzenekar, a Devecseri Római Katolikus Dalkör és egy cigánybanda szórakoztatta.

Az ünnep másnapján, pünkösdhétfőn a „kisemberek” vették birtokukba a kiállítást. A Faluszövetség Budapestről filléres gyorsvonatot indított, amelyre Székesfehérváron és Veszprémben is fel lehetett szállni. A gyorsvonat 1250 utasa és a környék falvaiból érkező vendégek a kiállítás megtekintése után felfedezhették a táj szépségeit és értékeit. A rendezvény, melynek elsődleges célja a Somló-vidék és a somlói bor megismertetése volt, betöltötte hivatását.

Sikerén felbuzdulva 1933. szeptember 16-án, Szent Lambert napján alakult meg Somlóvásárhelyen a Somlói Bortermelők Pinceszövetkezete, s pár évvel később (1936-ban) erre a kiállításra és a térség gazdasági fontosságára hivatkozva sikerült Schandl Károlynak elérnie, hogy a Graz–Budapest között épülő 8-as számú műút nyomvonala ne Jánosháza–Sümeg–Tapolca nyomvonalon, hanem a Somló alatt haladjon el, jó megközelíthetőséget és nem utolsósorban munkaalkalmat teremtve ezzel az itt lakóknak.

A Somló védelmére indított országos mozgalom, majd Schandl Károly áldásos szervezőmunkája elindította a térség és ezen belül Somlóvásárhely gazdaságának lassú, de kitartó fejlődését. A falu 1911-ben megalakult hitelszövetkezete az 1930-as évek végére már 328 taggal és 16 900 pengő befizetett üzletrésztőkével büszkélkedhetett. Forgalma állandóan emelkedett, működési köre ekkor már Somlójenő és Borszörcsök községre is kiterjedt. Gazdálkodását nagy részben helybeli kisgazdák irányították. A hitelszövetkezet keretén belül 58 tagú földbérleti szakcsoportot is alakítottak, amely a vallásalaptól 454 katasztrális hold 1584 négyszögöl kiterjedésű földet bérelt. S bár a bérletek közül 26 hold volt a legnagyobb terjedelmű, a nyomasztó földéhségen ez a lépés mégis enyhíteni tudott.

A gazdaság fellendülését jelzi az is, hogy a faluba 1931-ben tejszövetkezet alakult. 1935-ben százhatvan tagja volt, személyenként két pengős üzletrésszel. Nyáron a tejforgalom meghaladta a négyszáz litert, amelyből Somlójenő száz, Somlóvásárhely háromszáz litert szállított. A község jól működő szeszfőzdéje nagy mennyiségű pálinkát exportált. Híres országos vásárainak forgalma is fellendült. Az újságok híradásai szerint egy-egy Margit-napi vásáron több száz szarvasmarha cserélt gazdát, karácsonyi országos vására pedig az ország egyik legnagyobb forgalmú piaci eseményévé nőtte ki magát.

A meghirdetett reformokra a vásárhelyiek – a maguk lehetőségeihez mérten – mindig támogatóan csatlakoztak. A somlóvásárhelyi hegyközség is példaszerűen működött. Elöljárósága gondolt az utak karbantartására, értesítették a külbirtokosokat a szüret és a hegygyűlés idejéről, szigorúan meghatározták a szüret időpontját. Az itt birtokos szőlősgazdák minden, a Somlót támogató rendezvényben tevőlegesen részt vettek.

A népszerűsítő akciók egyik utolsó nagy eseménye volt a Szent István kilátó felavatása 1938. július 31-én. A Medgyaszay István tervei szerint megépült kilátó felavatásán ismét illusztris személyek vettek részt: József főherceg, gróf Teleki Pál kultuszminiszter, Zadravecz István nyugalmazott tábori püspök és a vármegye vezérkara. A Szent István-év jubileumi ünnepségsorozatának emelkedett hangulatában kevesen gondoltak arra, hogy itt most a gyarapodásnak, a jónak a búcsúünnepélyét ülik meg. A második világháború kitörése hamarosan eloszlatott minden illúziót.

A háború poklának mintegy az előjátékaként 1940. március 12-én, majd 13-án hatalmas árvíz öntötte el a Somló vidékét. Az öregek szerint emberemlékezet óta nem volt hasonló, a legnagyobb rombolást Somlóvásárhely községben okozta. Alig volt olyan ház, amely kárt ne szenvedett volna. Elvitte az ár a községi hidakat, megrongálta az utakat. A felbecsült kárérték körülbelül húszezer pengő volt.

Nem kímélte a falut a háború sem. A hadigazdálkodás nehézségeivel, az átvonuló fronttal, a megszállás szenvedéseivel együtt járó sorsot is át kellett vészelnie a lakosságnak. A hadra fogható férfiakon kívül elvitték a fiatal leventéket. 1945 márciusában Székesfehérvár védelménél kiképzés nélkül vetették be őket, közülük alig néhányan tértek haza. A besorozott katonák közül 39-en (legtöbben a Don-kanyarban) vesztették életüket. Ez a világégés a polgári lakosság közül is szedett áldozatokat: a németek által elhurcolt vásárhelyi zsidókat (a Weltner és Abelesz család hét tagját) Auschwitzban gyilkolták meg, a front átvonulásakor öt vásárhelyit a faluban és a hegyen lőttek agyon orosz katonák.

Annak a szervezőmunkának az eredménye, amely az 1920-as évek végétől indult, s az 1930-as évek végére beérni látszott, pillanatok alatt szertefoszlott. A háború után más feltételek között mindent újra kellett kezdeni.