Életképek, halálképek
Életképek, halálképek
Erdők, irtásföldek, szőlőhegy, vízjárta rétek. Ezek a tényezők jelentik a falu gazdálkodásának s megélhetésének környezetét. Az erdő építési anyagot, tűzifát ad, gombát, makkot, gesztenyét, gyümölcsöt terem. Bőven, és gyakorlatilag szabad hozzáférést engedve (csak a vad a kivétel, annak vadászata, befogása a földesúr szigorúan körülbástyázott előjoga). A valaha sűrű rengeteget azonban folytonos veszélyek fenyegetik, túl a mohó irtáson, amit jobbágy és földesúr is szorgalmazott az időtől, hogy a szántók több és gyorsabban mutatkozó hasznot ígértek a fánál. A bükk hamuja – egy most nem részletezendő technológiai eljárás, lényegében kilúgozás és kalcinálás, kiégetés során – fontos ipari nyersanyaggá válik. Fehér színű, porszerű kalcium-karbonáttá, amelyet óriási tételekben vittek ki speciális fahordókban, főleg a XVIII. század második felétől Nyugat-Európába, ahol aztán a festék-, szappan-, salétrom- és üveggyártásban hasznosították. A hamuzsír – mert így nevezik a végterméket – előállítását vándorló vállalkozói csapatok végezték, s a hamufőzésre (ahogy az eljárást összefoglalóan nevezték) maga a faluközösség is berendezkedett. (A Bükkalja s a Kishíd-horgos találkozásánál állt a falu utolsó hamuháza vagy száz esztendeig, míg a modern időkben ezt is, mint szinte mindent, amit a múlttal mit sem törődő praktikus gondolkodás pusztulásra ítélt, szét nem hordták.) A hős időkben a „hamusok” megszálltak egy-egy erdőrészt – természetesen megkötve a szükséges megállapodást az erdő birtokosával –, és a fa kivágásától a kalcium-karbonát kiégetéséig éppúgy berendezkedtek a területen, ahogy mondjuk a szénégető boksák mesterei szoktak a magukén.
Hogy ilyen vándorló erdőpusztító csapat járt – és dolgozott – Söjtör határában, arról egy csurgói dűlőrész tulajdonjogával kapcsolatos per tanúvallatási jegyzőkönyve a bizonyság, amelyből több más, a falu életére vonatkozó érdekes mozzanat is kiderül. Ezt a jegyzőkönyvet 1753-ban vették fel. Sümeghy Ferenc és Patay Éva asszony (Baranyai Mihály úr házastársa) egy erdőrész „megkerítésének” – megjelölik a fákat, hogy a favágók melyikre fogjanak fejszét – jogosságán perlekedik. „Itt a postaúton alul (a Hahót-Bak útról van szó – B. P.) egészen a kútig (talán a Harangoskútra hivatkozik a tanú – B. P.) megkerítettük az ép fákat az asszonnyal együtt, mert oly szándéka vagyon, hogy ezen patakra (ez csak a Csurgó patak lehet – B. P.) malmot és a postaút mellé pedig korcsmaházat akar csináltatni” – vallja az a tanú, aki a jó néhány évvel azelőtti eseményt és az akkor a kivágandó fák megjelölésben részt vevő kocsis érdeklődő kérdésére adott válaszát fölidézi. A felvonultatott tanúk közt megkérdezett Kocsis Mihály vallja: Patay István és Bertalan György egy kis korcsmaházat a csurgói határban, a postaúttól nyugatra a néhai időkben együtt épített, malomtalpakat is együtt faragtattak. Akkor még ott szép erdő volt. De aztán a söjtöri földesurak egyező akarattal hamusokat fogadtak, akiknek itt házaik és hamuégető színjeik voltak, ezek kipusztították a fákat, így gyöpösült el az a terület. Ám azt hallotta, hogy amit végül elkerített Patay Éva asszony, abból nem sok haszna volt, mert ott, az irtás gyöpén fordult és delelt szokásosan a községi csorda, az élte föl, az „lakta”.
Más vallomásokból úgy egészíthetjük ki ezt az életképet, hogy most is (1753-ban) áll itt egy korcsmaház, szinte közvetlenül az út mellett, s hogy volt egy régi, egy jó nemzedéknyi idővel korábbi italmérő hely ezen a határrészen, amelyet még Sümeghyné öregatyja, Póka Gábor együtt épített fel a most perlekedő Patay Éva felmenőjével, Patay Istvánnal. Együtt építettek ők ketten malmot is, látszanak még az építmények maradékának nyomai ott, ahol „most a korcsmáros káposztás és tökös kertje vagyon”.
Lent, a völgytalpon nem a fa, a víz az úr. Itt is már a XVIII. században megkezdődnek azok az erőfeszítések, amelyek azt célozzák, hogy megrendszabályozzák a kártékony vizeket. Főleg a Bükkalja patak és Söjtör fő vízfolyása, a Válicka okoz gondot, s ahogy egyesülnek, erejük „békeidőben” is tekintélyes.
Reformkori a leírás, amelyből alább idézünk.
A Válicka északi ága a Zalába ömlik, előbbinek még kevéssel ezelőtt is „zsombékos, haszontalan bozót volt a völgye”. Most már azonban a „víz mérték szerint felmeczve” igen kellemes járású. „...forrásától nem messze az Urbónaki malom vize véle egyesülvén a Söjtör helységig természetes és tekervényes ágyában csergedez, hol jobbról az igen kártékony Bükkallai, balról pedig a Lérántházi patakot magába véve vize annyira megszaporodik, hogy Söjtörben két malmok forgatására elégséges vizet ad”.
A „víz mérték szerinti metszése” egy, az 1830-as évek elején kezdeményezett szabályozási munka végeredményét közli. A megye támogatásával a környék legnagyobb, a szomszédos Bak határát is birtokló földesura, gróf Széchenyi István készítetti el a „hidraulikai plánumot” még a húszas években. 1828-ban kezdődnek az első komoly tárgyalások az érintett földbirtokosokkal. A felfrissített felmérés szerint azon adózó jobbágyok ismétlődő panaszai miatt kezdenének hozzá a szabályozási munkálatokhoz, akiknek a Bükkalja patak és annak a Berekhez vezető ága sok kárt okoz. Az egyeztetésen megállapítják, hogy a Válicka vize a Séllyei Elek malma és a berki közös malom közötti szakaszon rendezett árokban folyik (a patak északi szakaszáról van szó, a faluközösség malma a Berek falu északi csücskénél, Séllyei Eleké innen vagy ötszáz méterre a falu felé épült rá a Válickára), ám azon innen iszap zárja el a víz útját addig a pontig, ahol a Bükkalja patak belészakad. Új medret kellene tehát ásni. 1830-ban az újabb egyeztetésen kiderül, hogy Sümeghy Eduárd és Bogyay Mária földbirtokosok ezt ellenzik, kifogásolják, hogy egy új, ásott árok átvágja jobbágyaik rétjét. A vizsgálók megkérdezik a jelen lévő Ferencz László öregbírót és az árokkal nem érintett birtokosok jobbágyait, akik újra könyörögve kérik, rendezze végre a megye az ügyet.
1833-ban a jobbágyi közbirtokosság szerződést köthet Hamar Ferenc berekmetszővel, hogy Bajomy István földmérő tervei szerint tíz emberével fogjon hozzá egy csatorna kiásásához, amelynek ez a szakasza Söjtör és Tófej közös, 3699 öl hosszúságú határárka lesz, s amelyben a Válicka vizét végre békében elvezethetik a rétek között. A jobbágyporták vállalják a munkások elszállásolását, s az akció sikerrel zárul: 1834 őszére befejeződik a Válicka szabályozása (a Bükkalja pataké el sem kezdődik még legalább száz évig, és olykor most is megteszi a maga kártételeit Söjtör hegy alatti fertályán).
A falu – és társadalma – állapota alig valamit változik ezekben az évtizedekben, a XVIII. század végétől a jobbágyfelszabadításig terjedő alig másfél nemzedéknyi időben. Az adóösszeírásokból legfőképpen a stagnálás jelei olvashatóak ki. Vonatkozik ez elsősorban a falu lélekszámára, amely az 1800-as évek első negyedében több százzal megfogyatkozik. (A Függelékben – No. II. – közreadjuk az 1801. évi dicalis adóösszeírásban szereplő söjtöri jobbágy- és zsellércsaládok neveit, amely névsorból az olvasható ki, hogy a betelepülések szórványosak, az ősisők óta itt élő famíliák lakják továbbra is a falut, ahogy az a szintén a Függelékben bemutatott, a birtokviszonyokat taglaló más adatsorokból szintén kiderül.) Mintha az elszegényedés jelei is mutatkoznának. Egy 1828. évi összeírás a jobbágyszántókon 335 pozsonyi mérő gabonával számol, egy csizmadiát, egy ácsot, egy takácsot tud ellátni munkával a falu – de ők is csak legfeljebb fél évig dolgoznak az iparukban. Molnár egy van, bár egész évben dolgozik.
Ugyanakkor az inkább közepesnek, mint nagynak mondható birtokok – s földbirtokosok – gazdálkodása a gyarapodás trendjét mutatja. 1831-ben távozik az élők sorából Sümeghy Józsefné született Málics Rozália. Vagyonát Sümeghy Franciska, Ferenc és Mária öröklik. A Léránt Tamás söjtöri bíró ellenjegyezte okmány szerint az egykori zalabéri Horváth-birtok ekkor 769 hold területű – erdők, belső telek, szántó, szőlő a hegyen és Csurgópusztán. A nagyasszony juhászai 480 birkát terelgetnek a söjtöri határban. 12 jármos ökör, két ló, két fatengelyes gazdasági szekér, hét vasalt eke, három borona tartozik még a számba vett vagyontárgyak körébe. A teljes örökség értéke 33 420 ezüstforint, az ingóságoké ebből 9673 forint. A tartozások levonása után is kereken 22 ezer forint maradt a tiszta vagyonérték. (Igaz, Hertelendy Anna ennek majd’ a négyszeresét költötte el virágkorának tékozló évtizedeiben, de például az unoka, Deák Ferenc söjtöri birtokának évi haszna viszont hatszáz forint körül jár. És a falut lakó adózó családok ugyanebben az esztendőben mindösszesen 1146 forint és 39 krajcár befizetésével szolgálnak az államnak. Bizony, jelentős summa ez a több mint 22 ezer ezüstforint.)
Akik közsorban gyűjtögetnek, igencsak messze leszakadva követik a rangban-vagyonban előttük járókat. Itt van mindjárt Balla, másként Szalay Éva teljes, bár csak ingóságokra kiterjedő hagyatéka, ahogy a hivatalos leltár – szintén 1831-ben – rögzíti. (Nemes család származéka, a korban igényesnek számító ruhatárral – érdemes ezt is szem előtt tartva böngésznünk a lista tételeit.)
Egy kis alsó párna, két felső dunyha kék cihával. Három vánkos, egyik vörös, másik karton, harmadik kék cihás. Négy alsó lepedő, kettő felső lepedő csipkével. Három kendőző ruha (kötény), négy szakajtó és két asztalkeszkenyő. Nyolc új ümög vászonyból, ujjas (avítt), egy hamuszínű hosszú ruha cziczből (kartonhoz hasonló könnyű pamutszövet), egy fekete, vörös visszájú, egy vörös visszájú fehér rövid ujjaska és egy kék cziczruha. Egy sárga stráfos cziczruha, egy másik, fekete, selyem béléssel, egy nagy fekete keszkenyő meg egy sárga, fehér virággal. Egy szívárványos nyakravaló, egy másik fekete selyemből, a harmadik kék-fehér muszlinból, nyolc fehér konyhakötény meg egy fehér-kék, ruhához való. Egy nagy láda, leveses cintál, négy nagyobb cintál, s hat cin tányér „vagynak, összesen 16 forint 3/6 krajcár árban”.
A „hevítő italokban és pálinkában mértéktelen”, ötvenhat esztendős Szalay Éva asszony Tuboly Gábor Söjtörön élő nemes ügyvédnek volt a gazdasszonya. Míg meg nem lopta, s el nem vitte gazdájának egy zsák gabonáját, amelyet kocsisa kíséretében a falut fölkutató ügyvéd meg is talált „söjtöri kurva orgazda asszonyoknál”. A bűnöst a kocsis összekötözte, s bár nem volt semmi bizonyíték rá, hogy valóban ő vitte el a gabonászsákot (el sem igen bírta volna), Tuboly egy bottal úgy összeverte, hogy egy napra rá meghalt. Igaz, talán azért, mert a verés után a kamarába bezárta, s orvosi segítséget nem engedtek hozzá.
Tuboly Gábor tekintélyes ember. Minden követ s minden kapcsolatot megmozgat, hogy kimentse magát az 1833-tól 1836-ig folyó, az egész falut lázban tartó nagy perben. Hiába. Mert más a hatalom és más az igazság. Ez az ítélet múlt századian és jogászosan körülményes megfogalmazásán is áthallatszik: „... az Alperesnek sorsát az, hogy szerencsétlen megholt gazda asszonya halálán ejtett ütéseket az orvosi segedelemnek elzárása folytán ő tette történetből halálosakká, s hogy ő, mint fel esküdött ügyész, a szelidebb és törvényes tudományokkal is felruháztatván, heves indulatait mérsékelhette és tettének szomorú következéseit előre elegendően megfontolhatta volna, terhelvén, ugyan ezért a sokszor nevezett Tuboly Gábor alperes megérdemlett büntetése és mások példájára mái naptul számított 1 esztendei katona vasban és vármegyéhez alkalmaztatott munkában maga kosztyán, de a szeszes italoktul való megtartózkodása mellett töltendő tömlöczi fogságra ítéltetik.”
Határvita jegyzőkönyvének lapja 1753-ból
Tuboly Gábort főbenjáró bűnnel vádolják (részlet a periratból)
