„A török Söjtörig jött fel”
„A török Söjtörig jött fel”
A szpáhicsapatok már a határban forgolódnak, be-becsapnak a végvárvonal révén védett déli területekre, bár 1600-ig nem sikerül a töröknek elfoglalnia Kanizsát. A magyar felségterületet vigyázó várak, erődítmények közül a mi térségünkben a pölöskei a legerősebb. Innen irányítja csapatait a Pölöskén honos család, az Eördöghök éppen soros kapitánya. A Válicka keleti partja közelében, félúton a Kastélyhely és a mai tófeji országút között, egy őrtornyot is építenek, Ördög Gyurkó várát, amelyet babonás hiedelmekkel fontak körül azóta a századok.
Részese volt a változó szereplőkkel folyó küzdelemnek a szőlőhegyre ragasztott Gyürke-vár is (a Buzád család átépített földvárának sajátos pozíciójára utal a név: úgy dudorodott a tetőn, ahogy a gyürke – kiforrás – a kenyér testén). A hagyomány alapján rekonstruálva a történteket, a török egy időben valószínűleg hatalma alá vonta ezt az erődítményt, legalábbis erre utal az a söjtöri legenda, amely szerint a régi falu és temploma Felső-Söjtörön akkor pusztult el, amikor a török innen a várból lőtte a települést. (Ha lőtte, aligha lőhetett mást, mint a tüskés-oldali Németfalut, hiszen nem hordtak olyan messzire a korabeli ágyúk, hogy a mai felső temetőt, a hat kilométerrel távolabb fekvő célt elérhette volna a golyóbis.)
Az 1577. esztendő fordulópont a török által zaklatott falu életében. Eördögh Ferenc és Menyhért – a térségben harcoló végváriak kapitányai (továbbá Iváncsi István és Haholthy Gábor) – jelentik, hogy Hásságyi Imre Söjtör nevű castellumán – erődített udvarházán – csellel rajtaütött a török. Felégették, a ház urát megölték, gyermekei és felesége török rabságba kerültek. Ez időtől kezdve szaporodnak a hadi tudósításokban a községet érintő csetepaték s nagyobb összecsapások hírei, keveredve a helybéli birtokosok újabb és újabb erőszakoskodásainak adataival. Éppen 1600-ban például, amikor innen nem messze elfoglalják a szultán hadai Kanizsát és közvetlen környékét, rokonok közti per tárgya a vármegyei törvényszék előtt, hogy Haholthy Gábor özvegye, Anna felső-söjtöri jobbágyai, Bíró János és annak fia, Gergely behatoltak a panaszos, Haholthy Zsuzsanna egyik jobbágyának a „Feölseö Seöytheri” szőlőhegyen (az Új-Szőlő dűlőnév mutatja a helyét) lévő borpincéjébe, és onnan kiloptak egy disznót.
A falu legendáriumában megőrzött ostrom, amelyre az imént Gyürke-várat emlegetve hivatkoztunk – s amely történet úgy kerek, hogy ekkor került a Harangoskútba a régi, felsőfalui templom harangja (az egyik változat szerint azért, hogy menekítsék, a másik szerint a gonosz török akaratából) –, talán éppen az után történhetett, hogy a szultán hadai elfoglalták Kanizsát. Bátorfi Lajos, a megye egyik első amatőr krónikása említ – forrás megjelölése nélkül – egy 1622. évi adatot, amely szerint „Söjtör magyar falu, újabban egészen elpusztulván, nem tartoznak ingyenmunkával Kapornakhoz, hanem annak idejében Pölöskéhez fogja azt teljesíteni”. Nos, ez az elnéptelenedés egyértelmű túlzás, az csak egy-két évtizedig tarthatott, nem is volt teljes, legalábbis ezt mutatják a későbbi hivatkozások. Például az, amely szerint 1640. november 7-én úgy rendelkezik a katonai igazgatás, hogy – más falvak mellett – Söjtör is minden porta után „egy szekér szénát és egy köböl zabot adjon erre az évre a pölöskei vár lovainak az ellátására”.
Jóval többet vitt ennél a török. Rablóportyái egyikéről ugyanebből az évkörből van konkrét adatunk (s ha nincs senki és semmi a faluban, ugyan miért lett volna a szpáhiknak katonai célja azt megrohamozni?). 1639. december 28-án Sohonnyai (Sehonnai) István hadnagy jelenti Batthyány Ádám főkapitánynak (az úgynevezett Kanizsával szembei végvérak főkapitánya volt 1633-1659-ig), hogy a török Bak felől Egerszegre akart betörni, de a vízen nem tudott átkelni. Söjtörről elvittek két elfogott hajdúkatonát. 1646-ban Eördögh István Pölöskéről jelenti Batthyány Ádámnak: „Néhány emberem elment Söjtörre. Nem akartam őket engedni, de elmentek. A söjtöri hídon túl észrevette őket huszonkét török, akik rabolni mentek. Mihelyt megálltak a faluban, a török rajtuk ütött. Egy részük elfutott, a zászlótartó tizedmagával ott maradt. Bementek egy házba, azt rájuk gyújtották. Átmentek egy másik, puszta házba, azt is rájuk gyújtották, és ostromolták őket. Két legényt megvágtak, a tizedest elvitték élve, de annyi török esett el, hogy két szekéren szállították el a holtakat és a sebesülteket.”
1648-ban kelt a következő hír: a török Söjtörig jött fel. Ezt jelenti Kerpacsics (Kerpatics) István egerszegi kapitány Batthyány Ádámnak. 1652-ben kelt Batthyány Ádám generális parancsa, amelyben a falu bírójának szigorúan meghagyja, hogy a törökök megjelenéséről, nyomairól azonnal tegyenek jelentést. 1688: két évvel a Budát felszabadító korszakos ostrom után a kanizsai alajbég (lovas szpáhiparancsnok mely tisztségnevet némely kortárs források személynévnek, Olajnak „fordítanak”) a falu feldúlásával, a gyermekek levágásával fenyegetődzve erődítéshez való karókat követel „Sutörtől”. Harminc darabot, négyszögre faragva, ötölnyi hosszal. 1690-ből a falu török földesurát is ismerjük: a kanizsai Mehmet Iszpaya, azaz szpáhi nevét őrizték meg a források. Neki évi tíz forinttal, a szultánnak külön öt forinttal adóznak. Még 1697-ben is, Müczy alajbégnek.
Ebben az 1577-től a XVII. század végéig számolható egy és negyed évszázadban a falu népessége megfogyatkozik. A század fordulója környékén keletkezett összeírásokból az látszik, hogy némileg el is szegényedett. A frontvonalba került Söjtör falunak – 1600-tól kereken száz évig csak elvétve használják a falurészek saját nevét a források, s azután hamarosan végleg eltűnnek a hivatalos iratokból – 1699-ben mindössze 12 lakott, adóköteles jobbágyportája volt. Az ezekhez tartozó földek is csak egynyolcad-egynyolcad jobbágytelekként kerülnek a nyilvántartásba. A söjtörieknek mindösszesen 48 hold szántójuk, negyven kaszaalja rétjük, 55 kapásnyi szőlőjük van, a szőlő alig 74 akó bort termett. 1701-ben, a korszak végén, 19 saját kenyerén élő gazdát említ egy adójegyzék. Igás marha vagy ló 34 van a gazdaságokban, fejőstehén 34, meddő tehén 14, tinó, üsző 11 (juhot, kecskét nem tartanak). Sertés 60, méhkas (egy új, először most jelentkező gazdasági tevékenység jele az adat) 45 van a faluban. Tiszta búza 164 soproni mérőnyi (egy mérőnyi szemes termény hatvan-egynéhány liter), rozs és „kukoricának nevezett törökbúza” (megint egy új termény a korábbiakhoz képest) két(!) mérőnyi, némi hajdina, árpa, köles, lencse, tönköly. Zab 152,5 mérőnyi, másodrendű bor 62 pápai akónyi termett.
Mindezzel együtt – sőt éppen emiatt – teljes bizonyossággal állítható, hogy a falu nem pusztásodott el. A zaklatások szüneteiben újra és újra visszatértek portáikra a söjtöriek. Még a családok neveiben is tetten érhető a folytonosság, az, hogy Söjtört többé-kevésbé ugyanazok lakták a török idők előtt, mint azt követően. Egy család van mindenesetre, amelynek esetében ez betű szerint bizonyítható, és onnan azután máig követhető (volna, ha az anyakönyvezés hiánya még vagy kilencven évig nem okozna törést a rekonstrukcióban): a Gerencséréké.
Egy 1690-ben kelt összeírás 16 söjtöri jobbágy nevét sorolja föl. (Igásállataik számát is föltüntetem – zárójelben a nevük mellett –, ez az a mutatószám, amely gazdasági termelőerejük talán legjobban használható jelzője. A Függelékben – No. I. – a jobbágyok teljes állatállományáról is talál adatokat az olvasó.) „Sötör” falu (már csak így, minden falurész-megnevezés nélkül) jobbágycsaládfői a török idők végén tehát: Lukács István (2), Borda Bálint (2), Ferencz Mihály (5), Kocsis Bálint (2), Hordós Mihály (5), Gerencsér Mihály (3), Poka János (3), Borda György (4), Varga Márton (6) Tóth Ádám (4), Hordós György (5), Gerencsér Bálint (4), Szabó Mihály (3), Kalmár György (1), Kovács István (1), Györe Miklós (2). Vagyis van már a faluban két olyan tehetős jobbágyfamília – Hordóséké és Gerencséréké –, amelynek épp ekkor két ágon elinduló új családjában majd’ annyi igavonó állat nyerít és bőg az istállóban, mint valamely szerényebb tehetségű földbirtokoséban. És vannak melléjük zárkózó más falubeliek is: a Bordák, Varga Márton, Ferencz Mihály. A legtöbb adót, 37 forintot, Hordós György fizeti. Harminc forintot fizet még Tóth Ádám és Gerencsér Bálint.
Lehet, hogy a paraszti életmódban élő nemesek többsége – akikről nem maradtak fenn ilyen természetű adatok, tekintve, hogy nem voltak alanyai a mindenkori adóösszeírásoknak – már így is mögöttük áll gazdasági erőben, anyagi tehetségben. Hamarosan – az eseti jobbágyfelszabadítással, házasságokkal – ez a kettősség amúgy is megbomlik, átrendeződik a falu társadalma. S bár még sokáig számon tartják – legalábbis a nemesek – sajátos jogállásukat, gyakorlatilag száz évvel a jobbágyfelszabadítás előtt kialakul a falu tehetős „paraszti” rétege, és azok köre is, akik végleg leszakadnak.
)
