A kastélylakók | Száz Magyar Falu

A kastélylakók

Söjtör földbirtokosai már a középkortól maguk is lakói a falunak, de a legelső kúriát, amelyről tudunk, a Hásságyi család építtette az 1500-as évek elején, ahol aztán a törökök 1577-ben meglepték s levágták a zalai alispánt, Hásságyi Imrét. Rangos, a megyében is számon tartott, magas jogállású személyek sokasága élt itt rajta kívül is az évszázadok során: alispánok, alszolgabírók, parlamenti képviselők (Séllyei Elektől Sümeghy Ferencig, Farkas Tibortól Thassy Kristófig), illetve birtokaik révén közük volt a faluhoz, mint például az egy időben a főispáni címet is viselő (1921-1926) Tarányi Ferencnek.

Ami működésüknek Söjtörre is kisugárzó hatását illeti, úgy látszik, kezdetben – amíg ennek volt politikai jelentése – negyvennyolcas érzelmű s később is a független, az ellenzéki politizálásnak elkötelezett jegyek jellemzik az itt fellépő képviselők tevékenységét. Ez magának a falunak a hangulatát is befolyásolta, a közrendűek politizálásában is kimutatható. Sőt, olykor látványos esetekkel bizonyítható, mint például a kormánypárti báró Kray István botrányba fulladt 1926. évi korteshadjáratának baki epizódjával.

A korabeli sajtó részletes beszámolóban adja tudtul, hogy Vass József népjóléti és munkaügyi miniszter nem tudta támogató szónoklatát előadni, mert Farkas Tibor két urasági szekérre való „csőcseléket” hozott át a szomszéd faluból (Söjtörről), akik füttyel, dobálással, közbeordítozásokkal, lökdösődést provokálva zavarták meg az emelvényen ágáló államférfiút. Csak nagy üggyel-bajjal tudta a csendőrség a zavargókat eltávolítani, köztük a „kommunista főkortest”. Nem tudjuk, kit illet ez a nem éppen dicséretnek szánt titulus. Azt viszont igen, kinek köszönheti győzelmét Kray báró. Buza Vendelnek, aki nagy befolyással bírt a faluban, s alkut ajánlott a politikának: meggyőzi a söjtörieket, szavazzanak másként, mint szoktak, ha elengedik a büntetését, amit dohánycsempészésért róttak ki rá. Így is történt. Bud János pénzügyminiszter kezdeményezésére Kray győzelme után elengedték a 333 ezer koronát...

Farkas Dénes, Farkas Tibor, Thassy Kristóf kurucosan ellenzéki honatyaként tűnik ki a képviselők köreiből. Thassy, aki ellene szavazott az orosz hadüzenetnek, hazatérve azonnal meg is kapta a SAS-behívót, s hatvanévesen mehetett a frontra. (Igaz, valamivel a háború után több földet tarthatott meg a családja, mint mások a söjtöri határban, ami persze csak ideig-óriáig tartott.)

Rebellis érzelmekről tanúskodik az az adatsor is, amely az 1848-49-es szabadságharc söjtöri honvédjeit listázza. Szép hosszú ez a névsor, hát még ha kiegészítjük azzal, hogy két söjtöri földbirtokos nevével kezdődik – zalabéri Horváth Lászlóéval és Kerkápoly Móréval –, akik vezénylő tisztekként vettek részt a harcban. A söjtöri közhonvédek pedig: Baksa András, Baksa Ferenc, Bedő József, Berke János, Bita Ferenc (tizedesként szolgált a seregben), Borda Jakab, Bödei Ferenc, Csordás József, Ferencz Mihály, Fuisz János, Gáspár Zsigmond, Hajgató József, Házy Frigyes, aki szíjgyártó, Hordós József, Hordós László, Hordós Mihály, Horváth János (amúgy kocsis valamely uraságnál), még egy Horváth János és szintén kocsis, Jordán Jakab, Kiricsi Ferenc (inas a becsületes foglalkozása), Kocsis György, Kovács József, Lancsák József, Lapát István, Lochuk Lajos (a nemes Lúczi családból, és őrmester a seregben), Nagy Károly (asztalos volt a civil foglalkozása), Németh János, Novák Ferenc, Szabó János (tűzmesterként szolgált).

A cselédség Söjtörön, bármely urasághoz szegődött, sorsára általában nemigen panaszkodhatott, ami persze azt is jelenti, többnyire elfogadták helyzetük körülményeit, lévén általában néhány generáción át ugyanott szolgáló családoknak újabb és újabb nemzedékei. Ami fontos: tarthattak állatot (ezt másutt szokásosan azért tiltottak, mert a jószág takarmánya bizonyosan az úréból került ki), sertést korlátozott számban, baromfit korlátlanul. A cselédházak magas épületei minden komfortot nélkülöznek. (Legfeljebb „az első cselédeknek”, a gépésznek, vadásznak, úrikocsisnak jutott kényelmesebb hajlék.) Egy-egy traktus elrendezése a kemencével és a szegletekben négy csikótűzhellyel felszerelt közös konyhára épül. Innen nyílik a négy szoba, négy család otthona. A gyerekek a gerendára lécekkel felszögezett, szalmazsákkal megágyazott, „supi”-nak becézett deszkán aludtak, ahová s ahonnan köteleken közlekedtek. A munkába beletörő és helyzetükbe beletörődő dolgos családok, amelyek negyvenötben földhöz jutnak, már-már nem is emberi szorgalommal próbálják kihasználni az esélyt, pedig a néhány holdon jobb sors, mint cselédnek lenni, aligha terem. Csurgón, Börzönben, Szénás-völgyben külön-külön húsz-negyven család élt, kapcsolatuk a faluval alkalminak mondható.

A földbirtokosok életviteléről, szokásaikról, a falu népével kialakított kapcsolatuk természetéről csak a XX. század éveit idéző elbeszélésekből, személyes emléktöredékekből alkothatunk képet magunknak. „Udvartartásuk”, kocsisaik, cselédeik – a gazdaságukat irányító ispánok is – többnyire söjtöri parasztcsaládokból valók. A Festeticsek – s különösen Mari grófnő – esetében vannak jelei annak, hogy az uraság figyelme kiterjed a maga embereinek a családjára, esetenként a falu közösségét is támogatják. Festetics Sándor (1876-1944, e néven a második Söjtörön) temetőbővítésre ad földet s szegényháznak telket. Mari grófnő pénzt hagy örökül a szegényház felépítésére, s taníttatja nem egy emberének gyermekét. Mikolics Ferencnek, gazdájának fiát például, akiből az ő támogatásával lett állatorvos.

Az urak többnyire szerényen éltek, legfeljebb a vadászatok napjaiban volt olykor nagyobb dínom-dánom. S egy-egy bál, ha férjhez adandó leány volt éppen valamelyik családban. Vagy férjhez kívánkozó. Mint Fábián Ilona kisasszony például, aki sokáig azt remélte, elveszi feleségül a Farkas fiú, a Tibor. Ezért bőven szervezett estélyeket, pazar uzsonnákat a korábbi Prácsovics-házban, az akkor Fábián Ilona-féle kastélyban. De ő is inkább sétálgatott a szép napsütésben, esetleg a szintén pártában maradt Pajthy Emíliával, a pap húgával, Marthon Rózával, Patay Róza unokájával kart karba öltve vagy közös hintón kikocsikázva. Fehér kesztyűben, fehér napernyővel.

Kurucz Tildának még a dédapja jött Söjtörre, a Deák-birtokot igazgatni. A fia Mari grófnőnél lett béresgazda. Az ő fia – Kurucz Tilda édesapja – igen szeretett faragni már gyermekként is. Egyszer hívatják a kastélyba, a grófnő előmutat egy madarakkal faragott szép széket: te csináltad? – szól a történet.

Apám nagyon megijedt – meséli aztán a további részleteket Tilda néni –, mert a fát a grófi erdőben vágta. De nem volt baj, éppenhogy nagyon tetszett, amit csinált. S a grófnő beíratta Iglóra szobrászatot tanulni. Ki is tanulta az uraság költségén, de végül maradt bútorasztalos. Szebbre, jobbra nem volt vevő. Csak a családnak maradt egy-két darab. S mutatja Tilda néni a díszes-gyönyörű tükörkeretet, a fából faragott, áttört mintájú kézimunkakosarat.

Festetics Sándor gyakran végigguríttatta kerekes székét a falu középső traktusán, s meg-megállt a nadrágos emberekkel néhány szóra. Néha uzsonnára is meghívták a jegyzőt, a plébánost, a rangosabbakat. Hárman éltek a kastélyban: Fáni, a cseh komorna, a magyarul csak néhány mondatnyi tudománnyal dicsekedhető grófné – Rittler Hilda – és Sándor gróf. (Németek, csehek – a Festeticsek korábbi, itt élő generációinak emlékét idézik fel. Az első Festetics Sándor gróf – 1805-1877 – felesége, Josefin Boxberg osztrák volt, s talán – a geneológia ellentmondásos adatai nem teszik bizonyossá a feltételezést – apjának sógornője, Matauschek Emánuela az a cseh születésű söjtöri grófné – sírja őrzi ittéltének emlékét az alsó temetőben –, aki szülőhazája kedvenc szentje, Nepomuki János olajképét festette meg a templom számára valamikor az 1860-as években.)

Barátságos, udvarias emberek voltak a Festeticsek mindvégig. Eötvös Károly meséli el az anekdotikus történetet az első söjtöri Festetics, János már felnőtt fiáról, Sándorról, akihez gyakran járt át vendégségbe Oszterhuber József és sógora, Deák Ferenc Szentlászlóról. A Söjtörre kiránduló urakat igen boszantotta, hogy ha a faluban futnak össze a kastély urával, soha nem tudják megelőzni a köszönéssel. Egy ízben már az épület közvetlen közelébe, a falu közepén álló kőkereszthez jutottak, s megnyugodva nevettek egymásra: no, most már biztos, hogy mi köszönünk be... De csak eddig jutottak: kiugrott a Krisztus mögül a gróf, mély kalapemeléssel üdvözölve kedves vendégeit.

Sándor gróf leánya, Festetics Mária (1839-1923) az egész falu kétségtelenül s szó szerint is nagyasszonya. Karrierje, amely személyét Erzsébet királynéhez kapcsolja, már életében a dicsőség aurájával ékesítette. Azt ugyan a történeti legendák körébe kell utalnunk, hogy neki magának bármi köze lenne az 1867. évi kiegyezés kikovácsolásához, de hogy gyakorlatának kialakításában lehetett szerepe, az bizonyosnak látszik. És ez sem kevés, sőt, országosan és históriailag fontosnak mondható körülmény.

Az 1870-es évektől lett Ferenc József sajátos sorsú és jellemű feleségének egyik magyar udvarhölgye (egyébként Andrássy Gyula és Deák Ferenc ajánlására). Az 1870-es, 80-as években, amikor még szülei, illetve édesanyja éltek (és élt Erzsébet királyné is), csak a kilenchetes évenkénti szabadságok idején vendége Söjtörnek. Haza jön ide, szenvedélyes szeretettel rögzíti naplójában szülőfaluja iránt érzett szerelmét, szeretetét. Aztán, nyugalomba vonulása után, éli a helybéli földbirtokos jól körülírt szerepét. Szülei halottak már a kilencvenes években. Vixerl is, ahogy imádott öccsét, Viktort, a fiatalon elhalt huszárkapitányt becézte. Egyedül él az emeleti szobákban, hallgatja a fülemüleszót, gyönyörködik a park faóriásaiban, s kijár minden nap a temetőbe, imádkozni szeretteiért. Közben szívósan gyarapítja a birtokot, végül is majd’ háromszáz holddal, amely végül unokaöccsére, Sándorra marad. Élete végső órája 1923. április 16-án, hajnali fél háromkor érkezik el a gyertyákkal fényesen kivilágított, a halál körüli szolgálat lázától felbolydult kastélyban.

Jó húsz évvel később, egy másik, akkor téli éjszakában, 1944-ben ugyanígy ragyogott-fénylett a kastély, újra gyászhírt üzenve a falunak. Mari grófnő unokaöccse, az utolsó söjtöri Festetics, Sándor haldokolt akkor, aki az első világháborúban szerzett sérülése miatt lett hadirokkant, s kerekesszékhez kötött nyomorék. Légiriadó volt, bombázók jöttek, fenyegetve a falut és határát, de a kastélyban nem lehetett eloltani a világot: ki kellett szolgálni a haldoklót, a halottat. Pár nap múlva két német katonai teherautóra pakolta fel Boxberg Josefin ami fölfért, s indult haza, Innsbruckba. Elmenekült a faluból az utolsó Festetics.

Az urak társadalmi különállása általában semmiféle különösebb indulatot nem váltott ki az emberekből. Vagy ha ki is váltott, az nem jelenik meg az áthagyományozott közvélekedésben és különösen nem feljegyezhető eseményekben. A falu földbirtokosai szerényen éltek. (Mari grófnő naplójegyzeteiből kiderül, családjának mindennaposak az anyagi gondjai, a háztartás igencsak rászorul az udvari szolgálat jövedelmére.) Thassyék együtt ebédeltek, ha kilátogattak a majorba, a belső embereikkel. Festeticsék – a harmincas-negyvenes évekről van szó – reggel nyolckor keltek, a reggeli tej, tea, vaj, pirított kalács. A gróf sokszor volt ideges, rabja az állapotának, ilyenkor tört-zúzott, amit ért, kiabált. Reggeli után az intéző följött a grófnéhez beszámolni, s ezután sokszor ki is ment velük a birtokra. A gróf csak üldögélt, többnyire a balkon alatt, ha a komorna épp nem tologatta a faluban. Németes ebéd volt – ahogy az egykori szakácsnő minősíti –, utána lepihentek. Négy óra felé kimentek sétálni. A grófnak egy mulatsága volt: a telepes rádió. Hidegvacsora nyolc körül. Kilenckor vége a napnak.