A gyarapodás hőskora
A gyarapodás hőskora
A zalabéri Horváth Ferenc berendezkedése körüli perpatvarok irataiból alkothattunk már némi képet a XVIII. század első negyedét jellemző zavaros birtok- és jogviszonyokról, illetve az ezek árnyékában élő faluról. Az új földesúr a régebben itt birtokos családoktól is bérel földeket, más esetben a magáénak mondja azok egy-egy határrészét. 1725-ben két jegyzőkönyvet is rögzít ilyen vitatott ügyekben Tarrody Sándor, Zala vármegye alszolgabírája. Horváthon kívül az egyik szereplője bizonyos Soldos Péter – az irat szerint: másként nemes Péterffy Péter (a máig itt élő család nevének ez az első fellelt előfordulása). A másik irat érintettje Patay István. Soldos ekkor Felső-Hahóton lakik, s néhány évvel korábban szerződést írt alá Horváth Ferenccel, egy valószínűleg alsó-söjtöri birtok művelésének jogát megszerezve. Most Horváth vitatja annak rá vonatkozó passzusait, s azt mondja, kötelezettségeit „nem fogja meg állanyi”. Soldos tiltakozik: ő a szerződést betartotta, s fel nem bontja. A másik irat szerint – idéztük már korábban részben a tartalmát – Horváth a dézsmajog számos részletét illetően vonja kérdőre Patay Istvánt, és a többi között az is kiderül a jegyzőkönyvből, hogy Patay a vitatott területet Tallián Ignáctól – Horváth vejétől – vette, mégpedig azt megelőzően, hogy Horváth itt birtokos lett volna. Ugyanezekben az években Niczky Boldizsár (a megyében „őshonos” família a XVI. században keveredett rokonságba a Hahótokkal) perli bizonyos söjtöri birtokok tulajdonjogának visszaszerzéséért a gutorföldei rezidenciájukon megkeresett Mátayakat, mert – úgymond – a vevők nem fizettek a szerződés szerint. Baky János főszolgabíró azonban, aki az ügyben eljár, elfogadja a Mátay család bizonylatait, a pénzről adott nyugtákat. A kontraktus érvényes.
1725-ben került papírra újabb két szerződés, amelyek ismét zalabéri Horváth Ferenc kezdeményezésére születtek a vasvári káptalan előtt. Az egyik egy örökbérlet Soldos (Péterffy) Péter és Horváth között. Tárgya egy alsó-söjtöri birtok. Ezt mostantól gyakorlatilag szabadon használhatják Péterffyék. A másik okmány három agilis (házassága révén nemességet szerzett) család és Horváth szerződése, amely egyszersmind a kor keretei közötti jobbágykarrier lehetőségét, útját is megmutatja, ezúttal történetesen Söjtörön. Lássuk ezt kissé részletesebben.
Horváth Ferenc, az új földesúr hivatalosan kinyilatkoztatja, hogy az Alsó-Söjtörön lakó agilis Gerencsér Bálintot és fiait – Istvánt, Györgyöt, Miklóst és Jánost –, az agilis Gerencsér Jakabot, meg ennek bátyját, Benedeket és öccsét, Mihályt és az agilis Szakál Jánost „eörökössen fell szabadétottam és az jobbágyi Igábul kivettem”. Gerencsér Bálint és Szakál János Alsó- és Felső-Söjtörön három házhelyet átengedett Horváthnak, a földesúr tartozik nekik ezért 406 rénusi forintokkal. (Lehet, hogy most szerezte meg a Horváth-Festetics család a majdani kastély fundusát?) Abban is megegyeznek, hogy az eddig általuk művelt területeket ezentúl örök időkre csekély három forintért bérbe kapják Horváth Ferenctől, s onnan, ha kívánják, akármikor szabadon elköltözhetnek jószágaikkal együtt.
Főleg Mária Terézia uralkodásának évtizedeiben konszolidálódik a térség és az itt élők helyzete. A többi között a robot és más kötelezettségek országos rendezésével, többnyire mérséklésével, a korlátozottan ugyan, de mégis piacképes majorsági gazdálkodás térnyerésével. Azzal, hogy a nagy távolságú kereskedelem elérte ezeket a korábban elzárt vidékeket (borért, marháért, hamuzsírért jöttek németek, zsidók, olaszok).
1750-ben a gazdák (jobbágycsaládok) száma már 84, a főleg házzal bíró, tehát a kor átlagánál jobb sorban élő zsellérfamíliáké 14. Az igába fogható állatok száma több mint a duplája az 1699. évinek: fejőstehén 114, meddő tehén 37, borjú és kétéves kor alatti marha 523 van a faluban, a jobbágyoknál. Vagyis állatállományuk legkevesebb megötszöröződött két nemzedéknyi idő alatt, s a teljesítmény minden más mérőszámában megjelenik a markáns gyarapodás. (Kereskedők és iparosok is élnek már a faluban, hasznuk összesen évi öt forint – az egy szatócsé, egy takácsé, egy lakatosé, akik nevét sajnos nem tudjuk meg az összeírásból.) Hét nemes családot tartanak számon Söjtörön – több ággal persze –, ott vannak köztük a végleg berendezkedő Horváth, Séllyei, Deák családok, erős középbirtokaikkal.
Az újabb generációval később készült összeírás szerint az akkor a kapornaki kisebbik járáshoz tartozó Söjtör possessióban 144 jobbágycsalád regisztrálható, már 846 lélek. Zsellér és a más telkén él (szolgál) 31 család 110 lélekkel. Extraszerialista – határozott időre szegődő, nem a faluban illetékes – megint 31 családdal s 139 lélekkel szerepel az összeírásban (Ekkorra a juhtenyésztés is meghonosodott a faluban. Az extraszerialisták között 13 juhászcsalád van, 41 lélekkel – juh pedig 336 darab. Azt gondoljuk, ekkor alakulnak ki azok a dűlőnevek is, amelyek a birkatartásra utalnak, elárulva mindjárt azt is, hol voltak ennek a centrumai.) Extraszeriális körökből hat molnárcsalád (28 lélekkel) és három zsidó család (egy mészáros és pálinkafőző, egy mészáros és kereskedő és egy foglalkozás nélküli) gyarapítja a népesség számát. Együtt a 87 lelket számláló nemességgel, a parókián, az iskolában szolgálókkal mindösszesen s kerek számmal 1200-ra. A szegődött személyekről egy névsort is megörököltünk a jegyzékkel. Közülük – a rangosabb státusban szolgálókat sorolva – Szilva György, Sárga Miklós, Pacsai Isván, Szabó István, Farkas István és Györfi János a molnár, Hertz Salamon, Fülöp Salamon és Jakab István a zsidó kereskedő, Purger József és Péter István a majorosgazda, Jámbor Ádám a konvenciós ökörpásztor, a kocsis meg Csordás Mihály. Baksa Jánosnak hívják az uradalmi ispánt s Támodi Györgynek a korcsmárost. Felfedezhetjük ismét ebben a kínálatban nem egy, ma is a faluban élő családnak a nevét. S amit még ezen túl: a jegyzék Kolompár György, Kolompár Farkas, Kolompár János néven rögzíti a falu első „őshonos” roma (akkor és a jegyzékben: Neo. Col. = neocolonista, újtelepes) nemzetiségű családjának a jelenlétét is.
Nagy falu Söjtör újra, közel s távol nincs nagyobb. Fejlett társadalmi struktúráról – a modern világ berendezkedését előkészítő munkamegosztásról – tanúskodik ugyanennek az összeírásnak az az adatsora is, amely szerint a faluban két községi csordás, két uradalmi majorosgazda, egy konvenciós ökörpásztor, egy konvenciós kocsis, egy uradalmi ispán és egy – nem zsidó – korcsmáros működik.
Főleg rozsot és búzát termelnek (rozsból ebben az évben 508 pozsonyi mérőt, búzából 302 mérőt), kukoricát 401 mérőnyit. Szőlője 1536 kapásnyi (nyilvánvaló jele az új telepítéseknek ez a korábbihoz képest hatalmas szám). Bora – tudatja a jegyzék – gyenge. Így aztán csak olcsón tudják eladni, pedig (kő)templomot építenek, és erre rendelik a korcsmajövedelmet. Ez a hamarosan felépülő, szilárd falazatú templom már a mostaninak közvetlen elődje. Ami meg a bor minőségét illeti, talán ekkortól nevezi a söjtöri (vagy baki) nép – és igen sokáig még – „korkoványinak”, amely jelzőt a németül beszélő kereskedőktől hallott szavakból torzított együvé. Akik, amikor megízlelték a felkínált árut, így fakadtak ki: (es ist) gar kein Wein! (Ez) egyáltalán nem bor...
Rétjeik – tudatja az 1770-ben kelt összeírás – vízáradásnak vannak kitéve, a víz a szénát, sarjút gyakran elsodorja. Eddig eperfát nem ültettek, megnőtt fűzfájuk van kétszáz, frissen ültetett 316. Megtudjuk továbbá, hogy a római katolikus egyház alkalmazásában álló tanítónak – aki vallástanra és egyéb elemi tudományokra tanítja a 16 tanulót – évi 7 forint 50 dénár fizetést és 25 köböl rozst adnak, stólajövedelme évi négy forint, és három kaszásnyi rétje is van. A lakosoknak (értsd: jobbágyoknak) pedig – főleg – irtványföldjei. Ha szántók ezek a földek, kilencedet fizetnek utána, ha rétek, semmit. Egészítsük ki ezt az adatot az 1770-es urbáriumokban fellelhető további s idevágó információkkal: Horváth Ferencnek hívják a tanítót, bort is kap az eddig elősoroltakon túl a harangozásért. Szoba-konyhás faháza van, a szobát használja tanteremnek. Házához kert is tartozik, meg egy darab rét, s két kocsinyi káposztát termő földdarab.
Továbbá: Sümeghyné jobbágyai kilencedet, Horváth Józseféi egy-egy hetedet fizetnek, a többi jobbágy semmit. Egy évben kétszer lehet kaszálni, marhát hizlalnak sokan a söjtöriek, az egerszegi és kanizsai piacra járnak, a „faizás elegendő”. Malom négy van a határban, de szárazságkor a Zalára járnak (vagyis vízimalmokról van szó, egyet a Csurgói, egyet a Bükkalja patak, kettőt a Válicka működtet.) A bábaasszony Pálffy Anna és Lubrek Katalin. A faluban 140 házat számláltak meg az összeírás készítői. De kereken tíz esztendő múltával – hogy a fejlődés trendjét is megmutassuk, és igazoljuk, hogy a XVIII. század második felében kis túlzással robbanásszerűnek mondható Söjtör gyarapodása minden lényeges mutató tekintetében –, az első magyarországi népszámlálás adatai szerint már 225 ház áll a településen. A lélekszám pedig megközelíti az ezerötszázat.
Egy földbirtoklás körüli per iratának részlete 1725-ből
