Jobbágyföldből parasztbirtok | Száz Magyar Falu

Jobbágyföldből parasztbirtok

A Habsburg-udvar 1848–49-ben többször biztosította a magyar parasztságot arról, hogy a jobbágyfelszabadításra vonatkozó rendeleteket győzelme esetén sem vonja majd vissza. Az udvar beváltotta ugyan ezt az ígéretét, de a gyakorlati végrehajtást elrendelő szabályozásra hosszú ideig kellett várni. Csak 1853 tavaszán – éppen öt évvel a feudális szolgáltatási rendszert felszámoló forradalom után – jelent meg Ferenc József „nyílt parancsa”, az úgynevezett „úrbéri pátens”, amely az egyidejűleg kibocsátott „kárpótlási és föld-tehermentesítési nyílt paranccsal” a jobbágyfelszabadítás egészét szabályozta újra. A pátens magán viselte születésének körülményeit, hiszen az áprilisi törvényekhez képest nem egy vonatkozásban a hajdani jobbágyok érdekeit sértő új elemeket is tartalmazott.

A birtokrendezések a pátens megjelenését követően megkezdődtek, végleges befejezésükre azonban nemcsak éveket, hanem gyakran évtizedeket kellett várni. A vitás kérdések rendezésére állították fel a megyénként szerveződő úgynevezett úrbéri bíróságokat, amelyek első fokon voltak hivatva dönteni az egykori jobbágyok és földesurak között folyó perekben. Ha az elsőfokú ítélettel a felek valamelyike nem értett egyet, akkor az ügy előbb a kerületi, majd a Bécsben székelő legfőbb úrbéri törvényszék elé került. A bíróságok szervezetében bekövetkezett változások miatt 1861 után az úrbéri pereket az alispáni bíróság, a megyei törvényszék, illetve a királyi tábla tárgyalta.

Hosszan elnyúló pereskedést folytatott hajdani földesurával Agárd úrbéres közönsége is. A birtokrendezés során szinte egyetlen olyan kérdés sem akadt, amelyben a két fél egyetértett volna. Vita támadt már az úrbéri telkek számának megállapításában is. Azt ugyan a község is elismerte, hogy Agárdon 78 úrbéri telek volt az egykori jobbágyok kezén, de szerette volna elérni a község tulajdonában lévő, körülbelül ötven katasztrális hold földterület úrbéres jellegének kimondását is, mert a rendelet szerint csak az úrbéresnek minősülő földek szabadultak fel állami kárpótlással, minden más jellegű területet a tulajdonosnak magának kellett megváltania. Ezért volt a jobbágyok számára oly sérelmes, hogy az 1853. évi úrbéri pátens az áprilisi törvényekkel ellentétben megfosztotta az úgynevezett maradványföldeket úrbéres jellegüktől. A maradványföldek nagyságát úgy számították ki, hogy a jobbágyok által ténylegesen birtokolt területből a rendeletben meghatározott telki illetmény szerint járó földterületet levonták. Az alapítványi uradalom számítása szerint Agárdon a maradványföldek nagysága a következőképpen alakult:

A maradványföldek nagysága

	Illetmény	Telekkönyvileg birtokolt	Maradvány
belsőség	78 hold	140,153 hold	62,153 hold
szántó	1716 hold	1800,235 hold	84,235 hold
rét	624 hold	850,736 hold	226,736 hold
Összesen	2418 hold	2791,124 hold	373,124 hold

A csaknem 374 hold maradványföld megváltási ára 8868 osztrák értékű forintot tett ki, a jobbágyoktól követelt összeg azonban ennek több mint kétszerese volt, mivel az uradalom a tőkének 1848. május 1-jétől a kifizetés napjáig számított ötszázalékos kamatára is igényt tartott.

A község a per során egyrészt megpróbálta a földterület maradványjellegét elvitatni, állítván, hogy a kérdéses birtoktestek után is teljesített úrbéri szolgáltatásokat, másrészt arra törekedett, hogy földjeit I. osztályból II. osztályúvá minősítsék át. A gazdák azzal érveltek, hogy a becsüsök az uradalomnak kedvezve elfogultan jártak el, amikor a községet I. osztályba sorolták, hiszen például a hasonló adottságú szomszédos mözsi határ sem I., hanem II. osztályba került. A határ átminősítése egyet jelentett volna azzal, hogy elismerik a jobbágyok által birtokolt teljes földterület úrbéres jellegét, mivel az ehhez köthető illetménynövekedésnek köszönhetően gyakorlatilag egyetlen hold maradványjellegű föld sem maradt volna Agárdon.

A maradványföldekhez hasonlóan nagy volt a tétje annak is, hogy miként alakul a község határában lévő legelők sorsa. A pátens az úrbéres telkenként kihasítandó legelőilletmény vonatkozásában azt az alapelvet forgalmazta meg, hogy a parasztoknak annyi legelőt kell juttatni, amennyi a korábban legeltetett jószágállomány eltartásához szükséges. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a rendelet a parasztoknak minimum 4, maximum 22 hold legelőt juttatott. Az úrbéres házas zsellérek legelőilletményét a rendelet az egynyolcad telkesekével azonos nagyságban határozta meg. A gazdaközönség azonban nem akart osztozni a legelőn, mivel úgy vélte, hogy a 916 hold kiterjedésű terület teljes egészében a parasztokat illeti meg. Jogalapot erre – megítélésük szerint – az adott volna, hogy Agárdon már 1797–98-ban megtörtént a legelőelkülönözés, s azóta a legelő a jobbágyok kizárólagos tulajdonát képezte.

Az uradalom ugyan közvetve maga is elismerte, hogy a legelőt emberemlékezet óta a parasztok használták, tagadta viszont a legelőelkülönözés tényét, és ragaszkodott az úrbéri pátens szerinti megosztáshoz, mégpedig oly módon, hogy csupán a rendeletben előírt telkenkénti négy hold minimális legelőilletmény kihasításának jogosságát ismerte el. Érveivel azt igyekezett bizonyítani, hogy a törvényi minimumként meghatározott legelőnagyság az úrbéri telek megműveléséhez szükséges állatállomány legeltetéséhez nemcsak hogy elegendő, de még sok is, hiszen az agárdi rétekről még el-adásra való takarmányra is jut. Nemcsak télen, hanem nyáron is biztosított az állatok ellátása, mert a legelőkön kívül rendelkezésre áll az ugar és aratás után a tarló is. Telkenként négy holddal számolva az uradalom 343 hold gazdaközönségnek való juttatását ismerte el, ami azt jelentette, hogy a legelő nagyobb részét (573 holdat) magának akarta megszerezni. Ezenkívül kárpótlási igényt is támasztott amiatt, hogy a gazdák 1855-ben a legelő egy részét, 156 holdat önkényesen feltörtek, és azóta szántóföldként használtak. Az elmaradt haszonélvezet fejében holdanként két forintot, tehát évenként 312 forintot követelt 1855-ig visszamenően.

E kérdésben az uradalom pozícióit erősítette, hogy a község a legelőelkülönözés tényét iratokkal nem tudta igazolni. Hogy azért-e – mint ők állították –, mert a pusztító tűzvészben a dokumentumok elégtek, vagy mert egyáltalán nem is léteztek, az a végeredmény szempontjából voltaképpen közömbös. A község maga is érezte, hogy a teljes legelő megszerzésére kevés az esélye, ezért igyekezett olyan érveket is felsorakoztatni, amelyek a legelőilletmény uradalom által javasolt mértékének felemelését támasztották alá. A felperessel szemben azt állította, hogy az agárdi határ nemhogy nem kitűnő, de az áradások miatt egyenesen kedvezőtlen adottságú. A réteket sem lehet kétszer kaszálni, az ott termő széna pedig gyakran savanyú, rossz minőségű.

Az úrbéri bíróságnak kellett döntenie arról a több mint 430 holdnak a sorsáról is, ami az árvízmentesítéseknek köszönhetően egyre értékesebbnek tűnt fel. Az egykor víz alatt álló rétek mostanra lassan kiszáradtak, s várható volt, hogy a még vízzel borított részek is rövidesen hasznosíthatóvá válnak. A vizek, nádak, mocsarak jellegüknél fogva – érvelt az uradalom – eleve nem képezhetik az úrbéri telki állomány részét. A jobbágyok mégsem akarták elfogadni a volt földesúr tulajdonjogát, igényt tartottak a kérdéses területre. Azt állították, hogy az úrbéri rétek között elszórva fekvő területet az uradalom soha sem használta, bérbe sem adta, hanem hallgatólagosan tudomásul vette, hogy azt az agárdiak úrbéri rétjeik terméketlenségének ellensúlyozására egymás között felosztották. Emberemlékezet óta gyűjtöttek itt nádat, füvet és kákát a jobbágyok. A község azt kérte a bíróságtól, hogy mint 1820 előtti békés foglalást ismerje el a kérdéses területre. További vita tárgyát képezte a faizási jog, a zsellérek illetőségének megváltása, valamint az uradalom által beterjesztett tagosítási terv is.

1869 novemberében született meg a bírósági ítélet, amely a vitatott kérdések többségében az uradalom számára hozott kedvező döntést. Az ítélet a községet a maradványföldek megváltása fejében 8846 osztrák értékű forint és ötszázalékos kamatainak megfizetésére kötelezte. Ez azt jelentette, hogy a bíróság nem ismerte el a közel 374 hold maradványföld úrbéres jellegét, s nem adott helyt a község azon kérésének sem, hogy a határt I. osztályúból II. osztályúvá minősítsék át. A volt földesúrnak kedvezett az is, hogy a bíróság az uradalom tulajdonjogát erősítette meg a 434 hold kiterjedésű kiszáradt rét tekintetében, és ugyanakkor elutasította Agárd erdőilletmény kiadására vonatkozó kérelmét. Csalódás érte a gazdaközönséget a legelőt érintő döntést illetően is, mivel a bíróság a legelő község és uradalom közötti megosztását rendelte el. Igaz, a legelőilletményt az uradalom által javasoltnál magasabban, telkenként hét holdban szabta meg, ami viszont öt holddal még mindig kevesebb volt a község által indokoltnak tartott legelőnagyságnál.

Az elsőfokú bíróság ítélete ellen nemcsak a község, hanem az uradalom is fellebbezéssel élt. A fellebbviteli bíróság azonban – jelentéktelen módosításoktól eltekintve – jóváhagyta az elsőfokú döntést, s hasonlóan járt el a legfőbb jogorvoslati szerv, a Pesti Királyi Ítélő Tábla is az 1870 februárjában hozott ítéletében. A döntés értelmében a község határából a hajdani jobbágyokat 2166 katasztrális hold, az uradalmat pedig 719 katasztrális hold illette meg. Megszűnt a legelőközösség is. A mintegy 572 katasztrális hold kiterjedésű legelőből a gazdaközönségnek 375 katasztrális hold jutott.

Az 1870-ben jogerőre emelkedett ítélettel a birtokrendezés legfontosabb kérdéseiről született meg a döntés. Nevezetesen arról, hogy mennyi föld és milyen feltételekkel kerülhetett az egykori jobbágyok tulajdonába. Mind-ez mégsem jelentette azt, hogy ezzel valamennyi, a község és az uradalom közti vitás kérdést lezártak volna, s még kevésbé azt, hogy az évszázados együttélésen alapuló kapcsolatrendszer automatikusan megszűnt volna. Az uradalom és a község egykori összetartozása még hosszú ideig jól érzékelhető maradt, bár érintkezési pontjaik lényegesen mások lettek, mint korábban voltak, s a változások iránya is kétségtelenül a kapcsolatok lazulása, majd teljes megszűnése irányába mutatott.

Az ítélethozatalt követően rövidesen megszületett a község és az uradalom közötti úrbéri egyezség, s ennek nyomán megindulhattak a birtokrendezési munkálatok. A gyakorlati végrehajtás azonban már a kezdet kezdetén heves indulatokat váltott ki. Az agárdiak minden elképzelhető módon igyekeztek a birtokrendezési munkálatokat késleltetni. Magatartásukban a konkrét kivitelezéssel szembeni ellenérzéseiken és kifogásaikon túl a bírósági ítélettel szembeni általános csalódottságuk is szerepet játszhatott. Nem csoda, hiszen földjeik egy részét elvesztették, más része után pedig – mint láttuk – kárpótlás fizetésére kötelezték őket, ami súlyos terhet jelentett az új korszak kihívásaival küszködő parasztgazdaságok számára.

A községgel ellentétben az uradalom a földmérési munkálatok, s ennek nyomán a tagosítás minél gyorsabb befejezését sürgette, már csak azért is, mert földjeinek hosszabb időre történő bérbeadása enélkül elképzelhetetlen volt. Valójában a gyors rendezés szolgálta volna a faluban élők érdekét is, ők azonban sérelmeikből fakadó indulataikon nehezen tudtak úrrá lenni. A szántóföldek mérési munkálatainak elvégzéséhez férfiak helyett gyerekeket és lányokat küldtek ki, a kocsik kiállítását pedig egyszerűen megtagadták. A rétek kihasításakor még rosszabb volt a helyzet, mivel a község ekkor már egyáltalán nem biztosított napszámosokat, ezért a munkálatok elvégzésével megbízott mérnök az uradalom közvetítésével az úrbéri bírósághoz fordult segítségért. Ekkor – hogy a munkálatokat tovább lassítsák – felmondták a mérnök szállását, kihányták a kihasított területen lévő karókat, és elfoglalták régi birtokaikat. A helyzet annyira elmérgesedett, hogy az uradalom beadvánnyal fordult a bírósághoz, amelyben katonai karhatalom kirendelését kérte.

Az agárdiak munkalassító akciói hosszú távon nem vezettek eredményre. A bíróság ugyanis felhatalmazta a földmérő mérnököt arra, hogy ameny-nyiben a község a szükséges gyalog- és kocsis napszámosokat nem állítaná ki, maga fogadjon fel a község terhére napszámosokat. Hatott az ítélet, az agárdiak beszüntették az eddigi bojkottot, s a vélt és valós sérelmeik orvoslására más, az előzőnél nagyobb sikerrel kecsegtető módszerhez folyamodtak. Maguk is a bírósághoz fordultak annak érdekében, hogy a birtokrendezés gyakorlati végrehajtása az úrbéri egyezségben foglaltaknak megfelelően történjen meg. Beadványukban tételesen vázolták fel azokat a pontokat, amelyekben megítélésük szerint az uradalommal kötött egyezséghez képest sérelem érte őket. Komoly veszteséget jelentett például, hogy az uradalom a csapások és dűlőutak kihasításakor nem tartotta magát a megállapodáshoz. Ezeket több helyütt egyáltalán nem mérték ki, vagy az egyezségben rögzítetthez képest keskenyebb nyomtávon jelölték ki. Rosszul jártak a Sióra és Sárvízre dűlő parcellák tulajdonosai is, nemcsak azért, mert a mérnök „elfelejtett” dűlőutat hagyni, hanem azért is, mert az egyéni illetőségbe a töltést magát is beszámította, noha köztudott volt, hogy ez a Nádor-csatorna társaság tulajdonát képezte. Elmaradt az Agárdról Szekszárdra, Harcra, Janyára, Medinára, Tolnára és Palánkpusztán keresztül Mözsre vezető, korábban létező közlekedési utak kihasítása is.

A gazdaközönség sérelmezte továbbá, hogy megítélése szerint az uradalom tagosítási terve alapján a határ legjobb részeitől fosztották meg. Rétjeiket a leginkább víz járta területeken kapták meg, az újonnan kimért szántóföldjeik is jóval kedvezőtlenebb adottságúak, mint a korábbiak. Mindehhez járult, hogy az eddig egy tagban lévő birtoktesteket több darabban adták ki. Előfordult az is, hogy egy másfél hold nagyságú területet három darabban. A gazdák közül többen kifogásolták, hogy földjeiket szabálytalan háromszög alakban hasították ki, olyan éles szögben, hogy a parcella végi forduló teljesen lehetetlenné vált. Húszan emeltek panaszt amiatt, mert úgy látták, hogy kisebb földet kaptak, mint amennyit korábban bírtak.

1873 decemberében fejeződtek be a földmérési munkálatok, de a község képviselője a felmerült panaszok miatt nem fogadta el a hitelesítést, így a birtokrendezés végleges lezárása további halasztást szenvedett. A hitelesítés hiányában a földek használati joga változatlanul az eredeti birtokosokat illette meg. Így fordulhatott elő, hogy a gazdák bevetették azt a 305 holdat is, ami a tagosítási terv szerint az uradalmat illette meg. A földbirtok-rendezési munkálatok befejezése érdekében póthitelesítési eljárás indult meg, ami azonban a vártnál is hosszabbra nyúlt. Olyannyira, hogy ezúttal már nem az uradalom, hanem az agárdi gazdaközönség sürgette egyre többször az eljárás befejezését.

Több mint hat év múlva született végül egyezség az uradalom és a gazdaközönség között. Az egyéni panaszok jó része indokolatlannak bizonyult,

a húsz közül mindössze öt esetben bizonyosodott be, hogy az új parcellák kihasítása során valóban kevesebb földet juttattak, mint amennyi a parasztokat megillette volna. Teljes sikert hozott viszont a gazdák tiltakozása az utak és csapások vonatkozásában, mivel az uradalom mulasztását elismerve tíz hold földdel kárpótolta a községet, és az uradalmi földeken lévő vetésekért is kárpótlást kaptak az agárdi gazdák. Az egyezség fontos része, hogy a köz-ség az engedmények fejében a végrehajtási eljárással kapcsolatos valameny-nyi további észrevételét visszavonta.

Az 1879-ben kötött egyezséggel befejeződött a birtokrendezés, és végleg megszűnt a község és az uradalom közötti évszázadok óta fennálló birtokközösség. A jobbágyfelszabadítás után kezdődő átalakulási folyamat ezzel fontos állomásához ért, hiszen a tulajdonjogi kérdések részletekig menő tisztázása a kapitalista termelés kibontakozásának elengedhetetlen feltétele volt.

A mezőgazdaság tőkés átalakulása, a feudális kötöttségek felszámolása a parasztgazdaságok számára a fejlődés új lehetőségét kínálta. A robot eltörlésével nagy mennyiségű munkaidő szabadult fel, amit a szabad paraszttá vált egykori jobbágyok – tehetségükhöz mérten – saját meggazdagodásukra használhattak fel. A jobbágyok jogi helyzetében egyik napról a másikra hirtelen bekövetkezett változáshoz képest a termelés módszerei csak lassan alakultak át. A község határát a hagyományoknak megfelelően még hosszú évtizedeken keresztül nyomásos rendszerben művelték, a vetésforgóra csak valamikor a századforduló környékén tértek át. A termelési eredmények ennek ellenére már az ötvenes évektől kezdve jelentős javulást mutattak. Ez elsősorban a föld igényesebb megművelésének, a trágyázás rendszeresebbé válásának köszönhető, de az átlagok emelkedésében nagyon fontos szerepet játszott az is, hogy a frissen feltört legelők néhány évig kiemelkedően magas hozamokat biztosítottak. A művelési ágak változását bemutató táblázat segítségével jól nyomon követhető az a folyamat, melynek során a legelőterület egykori kiterjedésének töredékére zsugorodott össze.

Sióagárd földterülete művelési ágak szerint, katasztrális holdban

Művelési ágak	1851	1877	1883	1910
szántó	1510	2416	2343	2187
rétek-kertek	479	366	397	641
legelők	861	348	342	195
szőlő	–	–	8	247
erdő	–	–	–	–
terméketlen	739	377	418	238
Összesen	3589	3507	3508	3508

A szántóföldi termelés kiterjesztésének a legelőfeltöréseken kívül volt még egy fontos forrása. Mint a táblázatból is kitetszik, hat évtized alatt jelentősen csökkent a terméketlen területek aránya, ami jórészt a század második felében is tovább folytatódó árvíz-mentesítési munkálatoknak köszönhető. A Nádor-csatorna társaság adatai szerint 1878-ra a községben összesen 1016 hold területet ármentesítettek.

A nyomásos gazdálkodás keretein belül az agárdiak legfontosabb szántóföldi terménye a gabonaféléken kívül a kukorica volt. Az 1850-es években a tavaszi nyomást teljes egészében ez a kapásnövény foglalta el. A kukoricatermesztés térhódítását – művelésének munkaigényessége miatt – az intenzívebb termelés irányába tett lépésnek tekinthetjük.

Az őszi alászántott földekbe háromféle kenyérgabona került: a terület negyedébe, ami az előző évben nemcsak ugarként pihent, hanem meg is trágyázták, búzát vetettek, felébe kétszeres, a negyedik negyedébe pedig rozs került. Az I. osztályú földek esetében a harmadik nyomás negyedrésze nem maradt üresen, hanem burgonyát ültettek bele. Az ugar részleges bevetése ellenére sem romlottak a terméseredmények, sőt az 1852-es év kiemelkedően jó termést hozott. Az I. osztályú földeken egy holdon két pozsonyi mérő búza tizenöt pozsonyi mérő magot hozott, a rozs pedig még ennél is többet, tizenhatot termett.

A növénytermesztésben a szántóföldi kultúrákon kívül a szőlőművelés játszott az 1880-as évektől egyre növekvő szerepet. A szőlőművelés valódi méreteiről a művelési ágak változását bemutató táblázat nem nyújt hiteles képet, mivel a statisztikai adatfelvételek sajátosságainak következményeként ez csupán az agárdi határban lévő szőlőterületeket tartalmazza. Az agárdiak szőlei azonban – mint már szó esett róla – nem itt, hanem a szekszárdi, a harci és a zombai dombokon terültek el. Az új jelenség korszakunkban éppen az, hogy megjelentek, majd hihetetlen gyorsasággal elterjedtek a szőlőskertek a község határain belül is. Szőlőt telepítettek a Paskum, az Öreg- és Kis-Gencs, a Bolond-völgy, a Belső-földek és a Külső-gyep nevű dűlőkben.

A szőlőtelepítési láz – igaz, esetenként olyan területeken is, amelyek egy-általán nem kedveztek e munkaigényes kultúrnövény termesztésének – egy-értelműen a filoxérajárvány következménye. A szekszárdi borvidéket letaroló betegség súlyos veszteségeket okozott az itteni szőlősgazdáknak is, hiszen a járvány miatt szőleik jelentős részét ki kellett vágniuk. A károk enyhítésére az állam jelentős támogatást nyújtott, ezt használták ki az agárdiak, amikor nemcsak korábbi szőleiket telepítették újra, hanem jelentős területet, összesen 247 katasztrális holdat hasznosítottak erre a célra saját községük határain belül. A község is támogatta a gazdák szőlőtelepítési kezdeményezését azzal, hogy amerikai vesszőkkel szőlőtelepet, ennek kezelésére pedig egy vincellér állást létesített.

A telepítés kampányjellegét igazolja, hogy az 1930-as évekre a századforduló táján ültetett szőlők csaknem felét kivágták. A filoxérajárvány mérlegét hosszú távon pozitívnak tekinthetjük, hiszen nemcsak a régi szőlőskertek újultak meg, hanem a beültetett terület is lényegesen megnőtt, ez azonban mit sem változtat azon, hogy a járvány kitörését követő években a bortermelő vidékek súlyos válságot éltek át. A szőlők pusztulása az agárdiakat ugyan nem létalapjukban rendítette meg, de fontos kiegészítő jövedelemforrásuktól fosztotta meg. A szőlő elmaradt jövedelmét pótlandó talán éppen ezért kezdtek ekkor paprikát termelni és értékesíteni, messze vidékeket bejárva piros portékájukkal. Nem lehet ugyanis véletlen, hogy a paprikás utakra vonatkozó első utalást az 1880-as évek dokumentumai között találtuk meg.

A növénytermesztés mellett egyre jelentősebbé vált az állattenyésztés is. 1895-re a szarvasmarha-állomány meghaladta az ezeregyszázat. A termelés belterjessé válásának fontos mutatója, hogy az állatállományon belül visz-szaszorult a magyar szürkemarha, ami közismerten ridegtartást igénylő fajta. A századfordulóra az állomány nagy részét már a piros-tarka és szimentáli típusú fajták alkották, ami közvetett bizonyítékul szolgál arra, hogy az agárdi gazdák az 1890-es évek táján a nyomásos gazdálkodásról a vetésforgóra, vagy ahogy a kortársak nevezték, a szabadgazdálkodásra tértek át. Az új fajták túlsúlyba kerülése ugyanis az istállózó állattenyésztés meghonosodását jelentette, s az ehhez szükséges takarmánymennyiséget pedig csak a szabadgazdálkodás keretei között lehetett megtermelni.

A szarvasmarha-tenyésztés fejlődésével párhuzamosan változások figyelhetők meg a hasznosítás fő irányaiban is. Átalakul az állomány összetétele, az igavonó ökrökkel szemben egyre nagyobb lesz a tehenek és a növendék marhák aránya. A tejtermelést és -értékesítést megkönnyítendő az 1890-es évektől sorra alakultak a falusi tejszövetkezetek. Sióagárdon a XX. század első évtizedében jött létre a helyi gazdák összefogásaként az itteni tejszövetkezet, amely az 1908-ban elfogadott alapszabály szerint a tagok gazdálkodásának elősegítését tűzte ki célul azáltal, hogy a megtermelt felesleget átvette, feldolgozta és értékesítette. A községben egy kisebb tejgyűjtő állomást létesítettek, ahonnét a tejet naponta a tolna-mözsi főgyűjtő telepre szállították.

A szarvasmarhák mellett növekvő számban tartottak sertéseket is, elsősorban saját szükségletre. A húsfajtákkal szemben az első világháborúig a zsírt adókat részesítették előnyben.

Korszakunkban valamelyest javultak a gazdálkodás általános feltételei. Mindenekelőtt az állattartás biztonsága nőtt meg. Éhínség vagy járvány miatt tömeges jószágpusztulás nem fordult elő. A községnek ugyan nem volt saját állatorvosa, de az ellátást a Tolnán székelő körorvos biztosította. A járványokkal szembeni sikeres védekezést bizonyítja, hogy az 1872-ben pusztító marhavészt hat hónap alatt sikerült felszámolni. A fertőzött állatok nagy része meggyógyult, a közel 1300-as állományból mindössze 36 jószág hullott el.

A korábbinál biztonságosabbá vált az állatok takarmányozása is. Ez részint a tartás belterjessé válásának, részint az árvízmentesítéseknek köszönhető. A változásokat jelzi, hogy a legelőterület jelentős visszaszorulása ellenére a gazdák egy megnövekedett létszámú állomány eltartására voltak képesek. A század első felére jellemző legelőgondok ekkorra gyakorlatilag megszűntek, ezért a korábbi szigorú szabályozásokkal ellentétben a század második felében megengedték, hogy a jószág nélküli vagy kevés állattal rendelkező parasztok legeltetési jogukat bérbe adják.

A szántóföldi termelés biztonsága területén a javulás kevésbé érzékelhető. Sőt a Sió 1855-ös átvágását követően a két folyó közé szorult községben jelentősen megnőtt az árvízveszély, mivel az új csatornaszakaszon a Duna áradásakor a víz az agárdi határig könnyűszerrel felnyomult. Súlyos áradások pusztítottak például 1862-ben, 1867-ben és 1868-ban. A víz nem csupán a határt öntötte el, de magát a falut is fenyegette. A veszély csökkentésére egy a Sió–Sárvíz-csatorna mentén, a szekszárdi vámhídtól az agárdi határig húzódó védgát elkészítésére lett volna szükség, de építésének költségeit senki nem akarta vállalni. A Nádor-csatorna társaság az alapító okiratban foglaltakra hivatkozva azzal érvelt, hogy a társaságot csak fenntartási, nem pedig beruházási kötelezettségek terhelik. A társasághoz hasonlóan az állam is vonakodott attól, hogy az építés költségeit magára vállalja. 1862-ben ugyan Zichy Ferenc, a Balaton-lecsapolás kormánybiztosaként a szükségessé vált Sárvíz menti védőgátak építésére 95 ezer forint vissza nem térítendő államsegély folyósítására tett ígéretet, az 1867-ben megalakuló új kormányzat azonban ódzkodott a korábban tett ígéret teljesítésétől. A védgát finanszírozása körüli huzavona miatt Agárd új javaslattal állt elő. Kezdeményezték, hogy a Sár vizét a községtől északra fekvő Medinánál vezessék a Sióba. Ezzel a megoldással megszabadultak volna a Nádor-csatornán álló költséges híd fenn-tartásától, és jelentősen csökkentek volna a gátvédelem költségei is. Mint tudjuk, elképzeléseik a Sár eltereléséről soha nem valósultak meg, a védgát viszont, ha nehezen is, de elkészült.

A XIX. század második felében az agrotechnika területén nem történtek átütő változások a parasztgazdaságokban. A termelés jórészt a hagyományos eszközökkel folyt, bár némi előrehaladás is mutatkozott: az 1860-as évektől kezdődően kiszorult a faeke a mezőgazdasági termelésből, egyre nagyobb figyelmet fordítottak a vetőmagtisztításra, és a sarlóval szemben teret hódított az aratásnál a kasza: elterjedése nagymértékben meggyorsította a betakarítás munkáját. Összehasonlításul elmondjuk, hogy míg sarlóval egy magyar hold egy nap alatt történő learatásához nyolc-kilenc emberre volt szükség, addig ugyanezt a munkát ugyanennyi idő alatt egyetlen kaszás és egy marokszedő végezte el. A századfordulóra a mezőgazdasági termelésben is megjelentek a gőzgépek, a parasztgazdaságok lehetőségei azonban a gépesítés terén erősen korlátozottak maradtak.