Háború és forradalmak
Háború és forradalmak
Szarajevóban 1914. június 28-án Gavrilo Princip szerb nacionalista diák több pisztolylövéssel meggyilkolta Ferenc Ferdinánd osztrák–magyar trónörököst és feleségét, Zsófia főhercegnőt. A Monarchia egy hónap múlva hadat üzent Szerbiának, s ezzel kitört az első világháború.
A háború hírét a közvélemény kezdetben nagy lelkesedéssel fogadta. Általános volt a meggyőződés, hogy a hős katonák gyors győzelmet aratva rövidesen hazatérnek. Az első hónapok hazafias érzelmekkel telített hangulatát mi sem jellemzi jobban, minthogy a mozgósítás hírére sokan jelentkeztek önként katonai szolgálatra. De nemcsak a bevonulókat, hanem az itthon maradókat is a hazafias tenni vágyás fűtötte. 1914 őszén az ország több településéhez hasonlóan Sióagárdon is gyűjtést szerveztek a Vöröskereszt javára. Több mint ötszáz korona folyt be itt egyéni adományokból, voltak, akik tíz koronát adtak, mások – mivel tehetségükből többre nem futotta – néhány fillérrel járultak hozzá az akció sikeréhez.
A gyors győzelembe vetett hit egyik megnyilvánulása az állam által kibocsátott hadikölcsön-kötvény lelkes fogadtatása is. A jegyzésre szép számmal akadtak egyéni jelentkezők, a községi képviselő-testület is úgy határozott, hogy az általa kezelt különböző alapok terhére összesen 6400 korona értékben vásárol. Az elöljáróság a jegyzést nemcsak hazafias kötelességének tartotta, hanem anyagi hasznot is remélt tőle, mivel a kibocsátás feltételei szerint az értékpapír hatszázalékos kamatozású adómentes jövedelmet ígért.
A háború gyors befejeződésével kapcsolatos remények azonban hamarosan szertefoszlottak, s a kezdeti lelkesedést egyre inkább csalódottság és elkeseredés váltotta fel. A veszteségekről szóló első hírek már 1914 végén megérkeztek, az idő múlásával pedig mindig hosszabb lett a hősi halottak névsora.
A Sióagárdról bevonuló katonák a 17., 23. és 24. gyalogezredben, valamint a 15. vártüzérzászlóaljban és a 24. tábori vadászzászlóaljban szolgálva vettek részt a galíciai, szerbiai, bukovinai és az olaszországi frontokon folyó harcokban. A hozzátartozók aggódva várták szeretteik híradását, nem-egyszer hiába. Sok család évekig bizonytalanságban élt, mivel nem tudhatták, hogy pontosan mit takar a szűkszavú értesítés: „eltűnt”. Megnyugodni akkor sem lehetett, ha hónapok múlván kiderült, hogy a családtag nem esett el, hanem csak hadifogságba került, hiszen köztudott volt, hogy a táborokban járványok – elsősorban tífusz és vérhas – szedték áldozataikat. Számos olyan eset ismert, amikor az elhalálozást öt-tíz évvel a háború befejezése után bíróság állapította meg, sőt az 1917-ben az orosz fronton eltűnt Horváth István halottá nyilvánítására csak 1940-ben került sor. (Az ilyen hősi halottak nevei pótlólag, az első világháborús emlékmű hátoldalára kerültek fel. A hősi halottak teljes névsora: Függelék VII. )
A háború elhúzódásával egyre nehezebbé vált az élet a hátországban is. Az élelmiszerárak már a hadüzenet hírére magasra szöktek, s mivel a mezőgazdasági termelés a konjunktúra ellenére folyamatosan csökkent, rövidesen élelmiszerhiány alakult ki. A frontok és a közellátás biztosítása érdekében az állam egyre erőteljesebb beavatkozásra kényszerült. Korlátozó intézkedések sora látott napvilágot, amelyek először csak a legalapvetőbb élelmiszer-alapanyagot, a lisztet érintették, utóbb azonban a közszükségleti cikkek egyre nagyobb körére terjedtek ki. Már 1915 elején miniszterelnöki rendelet születik arról, hogy a kenyérliszthez fele arányban árpa-, tengeri- vagy burgonyalisztet kell keverni, majd júniusban zárolják a teljes gabonatermést, és felállítják a Haditermény Részvénytársaságot, év végére pedig megjelenik a kenyér- és a tejjegy.
Az élelmiszerhiány elsősorban a városias jellegű települések, mindenek-előtt a nagyvárosok lakóit sújtotta. Tolna mezőgazdasági jellegű megyeként megfelelő tartalékokkal rendelkezett, így itt egyelőre nem vált szükségessé az utalványrendszer bevezetése. A községek maguk is igyekeztek hozzájárulni a hatóságuk alá tartozó lakosok ellátásának biztosításához. 1916 áprilisában az agárdi elöljáróság például 41 mázsa búzát vásárolt azzal a céllal, hogy a rászorulóknak kenyeret süttessen. A beszerzett készletet egyébként tartalékolták, csak végszükség esetén kívánták felhasználni. A háború negyedik évére egyre nehezebbé vált a szükséges élelmiszerkészletek biztosítása. A Tolna megyére az Országos Közélelmezési Hivatal által kivetett négyszáz-ezer mázsa kenyérgabonának és kétszázezer mázsa takarmánynak is csak a töredéke folyt be, noha az alispáni hivatal adatai szerint az 1917-es év terméséből ezt a mennyiséget biztosítani lehetett volna.
A háború az árszínvonal jelentős emelkedését vonta maga után. Az élelmiszereken kívül többszörösére nőtt az iparcikkek és az energia ára is. A drágaság miatt egyre nehezebbé vált a megélhetés. A községi alkalmazottak arról panaszkodtak, hogy a megváltozott körülmények között csekély fizetésükből nem tudják eltartani családjukat. A gondokat csak növelte, hogy a községházánál a bevonulások miatt több állás üresen maradt, a meghirdetett segédjegyzői állásra sem akadt hosszú ideig jelentkező.
A munkaerőhiány a parasztgazdaságokat is sújtotta. Családi összefogással megpróbálták ugyan a kiesett munkaerőt pótolni, az idő múlásával azonban ez egyre nehezebbé vált. Az elöljáróság indokolt esetben bizonyítványt állított ki, amelyet a katonai szolgálat alól való felmentési kérelemhez csatoltak. A kérelmek többségében a folyamodók arra hivatkoztak, hogy saját gazdaságaikon kívül valamely rokon, testvér, sógor, esetleg vej birtokának kezelését is magukra vállalták.
1918 őszére a helyzet országszerte katasztrofálissá vált, lassan az utolsó tartalékok is kimerültek. Az általános nyersanyaghiánynak időközben áldozatul esett az agárdi templom réztetőzete, elvitték a harangokat is. Az egyre romló közellátási helyzet és a frontról érkező rossz hírek hatására az elégedetlenség napról napra nőtt. A közbiztonság, a közrend még a Sióagárd méretű kistelepüléseken is felbomlani látszott. A tulajdon elleni kihágások napirenden voltak, a rendbontásokkal szemben az elöljáróság tehetetlennek bizonyult. A közhangulatra jellemző, hogy 1918. november elején egy kisebb, fegyverekkel felszerelt csapat az agárdi plébániára támadt. Súlyosan roncsoló dumdum golyókkal lövöldöztek, és baltákkal verték szét az épület ablakait és ajtaját. Szabó Dezső plébános kilencévi szolgálat után másnap végleg elmenekült a faluból. A támadás közvetlen kiváltó okát nem ismerjük, az atrocitásról beszámoló Koch Alajos későbbi plébános is csak arról tud, hogy a falu népe nem kedvelte papját, mert „kevélynek és szeretetlennek” találta.
Az őszirózsás forradalom utáni hónapok viszonylagos nyugalomban teltek. A mindennapos megélhetés ugyan nem vált könnyebbé, de a kedélyek valamelyest megnyugodtak. A falusi nemzetőrségeket feloszlatták, helyüket a járásonként szerveződő egységek vették át. 1919 januárjában Sióagárdra is érkezett egy nemzetőrcsapat azzal a feladattal, hogy a községben található fegyvereket begyűjtse. A földosztásról érkező híreket a sióagárdiak örömmel fogadták; a főszolgabíró rendeletére az igényeket számba vevő összeíró bizottságot hoztak létre. A forradalmi napokban a szociáldemokrata eszméknek is akadtak követői: Koch Alajos plébános feljegyzései szerint három-négyszáz főből álló szociáldemokrata klub jött létre a községben.
A Tanácsköztársaság kikiáltása viszont meglehetősen vegyes érzelmeket váltott ki. A nagybirtok felosztására vonatkozó terveket a falu népe ugyan örömmel fogadta, később viszont elbizonytalanodott, attól tartva, hogy a paraszti birtokok kommunizálására is sor kerülhet. A Tanácsköztársaság bukása után lefolytatott igazoló eljárások kimenetele is azt mutatja, hogy a kommunista eszmék még a szegény mezőgazdasági munkások körében sem hódítottak. A politikailag gyanús egyének jegyzékére mindössze nyolc név került, s ezek közül is csak hármat tartottak valóban kommunista érzelműnek.
A proletárdiktatúra kikiáltását követően a községi képviselő-testület megszűnt, helyét a falutanács vette át, a testület azonban gyakorlatilag változatlan összetételben folytatta tevékenységét. Az alakuló ülést 1919. április 11-én tartották, ahol két határozatot hoztak: egyrészt döntés született Geipl Gusztáv községi írnok drágasági segélyre vonatkozó kérelmének ügyében, másrészt a tanács úgy foglalt állást, hogy a plébános, a kántortanító és a jegyző javadalmas födjeit, amit eddig a szokásjog alapján a község szántatott, illetve ásatott fel, a jövőben nem műveli meg.
A Tanácsköztársaság fennállásának néhány hónapja alatt a falutanács munkája elsősorban a központi rendeletek végrehajtására korlátozódott. Május 11-én a művelődési és oktatási ügyek kezelésére intézőbizottságot hoztak létre, majd két héttel később a közoktatásügyi népbiztosság rendeletére egy likvidáló bizottságot küldtek ki az egyházi vagyon köztulajdonba vétele céljából. Nem teljesítették viszont a kormányzótanácsi biztosnak a vármegye élelmezésére vonatkozó azon rendeletét, amely szerint a szarvasmarhák három százalékát és a fél éven felüli sertések öt százalékát közélelmezés céljára engedjék át, mivel megítélésük szerint a rendelkezésre álló készlet a helyi lakosság szükségletét is csak szűkösen fedezi. A községben még fellelhető szarvasmarha-állomány egyébként is jórészt tenyészállatokból, fejőstehenekből és igásmarhákból állt. Vágómarhát vásárolni a négy háborús év után gyakorlatilag lehetetlen, a helyi mészárosoknak már több mint két hónapja nem akadt munkájuk.
Június közepe a Tanácsköztársaság történetében fordulópontot jelentett. Az északi hadjárat leállítása, a Clemenceau-jegyzék már jelezte a proletárhatalom megingását, amit a későbbi események – a visszavonulás, a ludovikás ellenforradalom, a szociáldemokrata vezetők egy részének kiválása a kormányból – még egyértelműbbé tettek. Június második felében a Szeged központtal szerveződő ellenforradalmi erők egyre aktívabbá váltak. Kísérletet tettek többek között a megyeszékhely, Szekszárd elfoglalására, s bevonultak Sióagárdra is. A forradalmi napok krónikása, Koch Alajos szerint a falu népe a fehérek mellé állt. Az ellenforradalmi kísérlet azonban ekkor még kudarcot vallott, a vörösök néhány nap múlva visszafoglalták a községet, s a plébánost és néhány jómódú polgárt pedig a lázadásban való részvétellel vádoltak meg. Bántódásuk végül nem esett, mivel senki nem akadt a faluban, aki ellenük vallott volna.
A kommün bukása után négy hétig egy 135 tagból álló különítményes osztag szállta meg Sióagárdot is. Kommunisták után kutatva elsőként a helyi plébánost kérdezték, aki azonban nem adott ki neveket. Elsősorban azért nem, mert elkötelezett kommunisták valóban nem éltek a faluban, s a helyi vezetésben részt vállalók a kommün hónapjai alatt nem tettek egyebet, mint hogy a közigazgatás által rájuk rótt feladataikat teljesítették. A plébános magatartását bizonyára az is motiválta, hogy nem felejtette el a falu mellette való kiállását a vörös uralom idején.
A Tanácsköztársaság bukása után a falutanácsokat feloszlatták, és az ügyek intézését újra a képviselő-testület vette át. Az első ülésre augusztus 25-én került sor, ahol a közmunka teljesítésének mikéntjéről határoztak. Látszólag úgy tűnt, hogy helyreállt a béke és a nyugalom. Ez azonban mégsem így történt. A vármegye 1919 októberében felállított egy bizottságot, amely a kommün idején közhivatalt betöltők igazolását végezte. Az eljárás során kifogás merült fel Vas János, a falutanács egykori elnöke és annak helyettese ellen. A főszolgabíró lemondásra szólította fel az érintetteket, amit azonban a képviselő-testület nem fogadott el, miután értesült arról, hogy az elöljárók nem önként akarnak megválni hivataluktól. A falu közvéleménye úgy tudta – a Historia domus is így örökíti meg –, hogy az elöljárók menesztésének hátterében a helyi plébános állt, aki októberben a megyénél panaszt tett Vas János ellen amiatt, hogy a bíró nem akart a kormány által a közhivatalok részére biztosított petróleumból a plébániának is juttatni.
A kialakult helyzetben a képviselő-testület makacsnak bizonyult, és meg-akadályozta az elöljáróság megválasztását. A hangadók fellázították a falu népét, és elérték, hogy a lakosság távol maradjon a választásoktól. Az eredménytelen voksolás után az a veszély fenyegetett, hogy a község elveszti önkormányzati jogát. A képviselők azonban még ekkor sem fogadták el a jegyző által beterjesztett, s bizonyára a főszolgabíró által sugallt indítványt. A határozatban kiálltak az első és másodbíró mellett, sajnálkozásukat fejezvén ki távozásuk miatt, mert megítélésük szerint a kommunizmus ideje alatt mindketten kifogástalanul viselkedtek, és teljesítették hivatásukat a lakosság megelégedésére. A helyzet megoldására egyúttal küldöttséget menesztettek a járás első emberéhez, azt remélve, hogy a kijelölési jogot részben a képviselő-testületnek engedi át. A főszolgabíró természetesen ezt a javaslatot nem fogadta el, még nyugodtabb körülmények között sem tette volna ezt, nemhogy a Tanácsköztársaság leverése utáni hetekben. Megegyezés helyett inkább az erőszak eszközéhez nyúlt, hogy a makacskodókat jobb belátásra bírja: hat hétre a község terhére katonaságot rendelt ki Sióagárdra, a hangadókat pedig Szekszárdra vitette.
Doszpod Mihály és felesége, Apari Ilona az első világháború végén (Barsi Tibor gyűjteményéből)
Fiatal házaspár 1914-ben
Takács János (bal oldalon) és katonatársa az első világháború idején (Barsi Tibor gyűjteményéből)
Szűcs György (legfelső sor, balról a negyedik) századával a frontra indul
Az első világháború áldozatainak emlékműve (Gaál Attila felvétele)
