Falu a Leányvár alatt
Falu a Leányvár alatt
Sióagárd a Mezőföld déli csücskén, a Sió és a Sárvíz közötti hátságon, a megyeszékhelytől, Szekszárdtól nyolc kilométerre fekszik. A síkra épült falu mellett magasodik a Leányvár, a Hegyhát legdélibb nyúlványa, mögötte a szekszárdi dombok látszanak.
Az első emberek megjelenésében, majd évezredekkel később a falu kialakulásában a víznek, a Sár vizének volt meghatározó szerepe, csakúgy, mint az egész Mezőföld betelepülésében, hiszen a folyó völgye a vízben szegény vidéken valóságos oázist jelentett, még akkor is, ha azzal együtt élni nem kevés veszéllyel is járt.
A Sárvíz völgyének mai képe már alig emlékeztet a több száz év előttire, amikor a vidék hatalmas kiterjedésű, többé-kevésbé összefüggő mocsárvilágot alkotott, amelyben csak helyenként volt beágyazott meder. Az egykori állapotokra utal a folyó neve, a Sár is, ami valószínűleg csuvasos jellegű török nyelvből vett kölcsönszó, jelentése mocsár, posványos víz. A vízszabályozást megelőző időszakban más volt a folyó útja is. A Sár a Bakony alján eredő patakok és a Székesfehérvár körüli rétek vizét vezette dél felé, majd fele útján, Simontornya környékén felvette a Kapos és a Sió vizét, és Sárvíz néven érte el a szekszárd–bátai dombvonulatot, így Agárdot is. Útját a domb alján kígyózva folytatta, s Bátánál ömlött a Dunába. A települések az ingoványos környezetből kiemelkedő halmokon jöttek létre. Az Árpád-kori Agárd sem azon a síkon feküdt, ahol a mostani község, hanem a Sárnak a másik, a Duna felé eső oldalán lévő dombtetőn.
A pocsolyás vizet szállító folyó ideális tenyészhelye volt a legkülönfélébb halfajtáknak, harcsának, pontynak, csukának, de a XVIII. század eleji leírások szerint rákok is előfordultak errefelé. A part menti nádasok pedig a vízimadaraknak kínáltak kiváló búvóhelyet, alig volt olyan kacsa, lúd vagy szárcsafaj, ami ne fészkelt volna itt.
A középkorban valószínűleg fejlett tógazdálkodás és halászat folyt a vidéken. A török hódoltság idején azonban, különösen annak második felében megszűnt a vizek szabályozása, a terület elmocsarasodása egyre nagyobb méreteket öltött. Ennek oka részben az, hogy a földművelés elterjedésével párhuzamosan nőtt a malomgátak száma, s ez, akadályozva a víz szabad folyását, nagymértékű feltöltődéshez vezetett. A gátak mögött rekedt víz gyakran áttörte a partot, és elárasztotta a környéket. Az elmocsarasodás további okát abban a védelmi szándékban kereshetjük, hogy a Sárvíz mentén épült várakat nehezen megközelíthető ingovány gyűrűjébe zárják. Ilyen mocsárvár, Anya vára védte Agárdnál a Mezőföld és a Hegyhát közti átjárót, s nem messze innen állt a törökök által emelt Jeni-Palánk vára, a Sárvíz Szekszárd melletti átkelőhelyét vigyázva.
A XVIII. század elejére a táj elmocsarasodása katasztrofális méreteket öltött. Az ingoványos terület bűzös gázaival állandó járványveszéllyel fenyegetett, és a vidék gazdasági hasznosítása is egyre nagyobb nehézségbe ütközött. A földművelés visszaszorult, hasznot jobbára csak a halászat és a nádvágás nyújtott.
A Sárvíz mocsarainak lecsapolását az érdekelt megyék – elsősorban Fejér – már az 1740-es évektől kezdve szorgalmazták, az első terveket Bőhm Ferenc uradalmi mérnök készítette el az 1760-as évek második felében. A kivitelezés azonban hamarosan félbeszakadt, s mindössze annyi történt, hogy Mária Terézia rendeletére a víz szabad folyását gátló malmok egy részét eltávolították. A vízszabályozási munkák csak három évtized múlva folytatódtak, amikor Beszédes József Bőhm elgondolásai alapján kidolgozta a végleges tervet. Mivel az egykori folyómeder teljesen beleveszett a lápba, új medret, pontosabban lecsapoló csatornát ástak, amelynek Tolna megyei szakasza az 1820-as évek végére készült el. A Sár szabályozását követően kezdődött el a Sióé, és 1850-re már új medrében folyt a víz az Agárd és Simontornya közötti szakaszon. A szabályozási munkák fontos kiegészítője volt 1855-ben a Sió átmetszése, amivel megváltoztatták a Sár folyását, a vizet kelet felé fordították, és bevezették a tolnai holtágon keresztül a Dunába.
A szabályozásoknak köszönhetően megkezdődött a mocsarak kiszáradása, amivel jelentős mértékben megnőtt a mezőgazdaságilag hasznosítható területek nagysága. A mocsárvilágból kiszabadult falvak közül mindenekelőtt a Sárközben lévők indultak virágzásnak, amit a hirtelen tágassá vált határukban folyó gabonatermesztésnek köszönhettek.
Agárd számára is sokat jelentett a vízszabályozás, határának termékenysége és nagysága azonban nem vetekedhetett a sárközi falvakéval. A Sárvíz egész völgyére jellemző mezőségi talaj ugyanis nem túl jó minőségű, az agyag, a tőzegföld és a szikesek megművelése még a mai agrotechnika számára is nehézséget jelent.
A Mezőföld elnevezés maga is utal a táj arculatára, pusztai jellegére, ahol emberi kéz beavatkozása nélkül nemigen nő erdő. Az erdők hiányát egyébként a fejlődésnek abban a szakaszában, amikor a földművelő közösségek létrejöttével kialakulnak a falvak, településteremtő erőként tarthatjuk számon, hiszen a kezdetleges eszközök időszakában egyáltalán nem volt közömbös, hogy a föld szabadon rendelkezésre állt-e, vagy pedig csak irtással lehetett művelésre alkalmassá tenni.
A Sárvíz völgye a különféle természetföldrajzi tényezők együtthatásának következtében a középkorban a megye egyik legsűrűbben települt vidéke volt, ami azt eredményezte, hogy viszonylag szűk határú falvak egész sora jött létre. Ezek közé tartozott Agárd is. Története során nem is nagyon nyílott lehetőség arra, hogy területét lényegesen megnövelje. Noha határai többször változtak, a település jellege ugyanaz maradt. Kis falu volt a középkorban, a török megszállás évei alatt, s maradt újratelepülése után is, csakúgy, mint napjainkban. A mezővárosi, városi fejlődésnek itt soha nem alakultak ki a feltételei, aminek okait elsősorban Agárd szűkebb és tágabb környezetében kell keresnünk.
A falu története során mindvégig két település vonzásában élt. Az egyik a Duna menti Tolna volt, az a mezőváros, amely ötezer lakosával az XVI. századra nem csak a megye, de az ország egyik legnagyobb lakott helyévé vált; a másik pedig Szekszárd, a mostani megyeszékhely, amely adottságainál fogva ugyan soha nem volt természetes központ, de apátságának köszönhetően kezdettől fogva megkülönböztetett tekintéllyel bírt. A két település közül idővel Szekszárd dominanciája vált mindinkább meghatározóvá. Ez azzal magyarázható, hogy Tolna a török hódoltság alatti pusztulása után soha többé nem nyerte vissza régi fényét, Szekszárd viszont a XVIII. század végére ha nem is gazdasági, de legalább igazgatási központtá vált, a XX. század második felére pedig a szocialista ipartelepítéseknek köszönhetően már valóságos vonzóerőt gyakorolt a környék falvaira. Agárd Szekszárdhoz fűződő kapcsolatát az is szorosra fűzte, hogy a falu évszázadokon át a szekszárdi apátság, illetve az alapítványi uradalom birtoka volt.
A városi fejlődés esélye egyébként nemcsak Agárdot, hanem az egész Sárvíz völgyét elkerülte. A középkorban az ipar és a kereskedelem központjai a Duna menti településeken alakultak ki, a kapitalista korban pedig ezek is elvesztették korábbi jelentőségüket anélkül, hogy a megye más részein új központok létesültek volna
Sióagárd látképe a Leányvárból (Balogh Mihály felvétele)
Sióagárd a Sió- és a Nádor-csatorna ölelésében (Keresztes János felvétele)
)
A nagyvilággal összekötő út és híd a Sión (Gaál Attila felvétele)
A Sió-híd részlete, háttérben a szekszárdi dombokkal (Gaál Attila felvétele)
