Az anyavári törökök szomszédságában
Az anyavári törökök szomszédságában
A XVI. század elejére gyökeresen megváltoztak Magyarország fejlődésének külső feltételei, a déli határokig előrenyomuló török birodalom létében fenyegette az immáron ötszáz éves magyar államiságot. A hosszan elhúzódó küzdelem nem csupán az ország erőit őrölte fel, hanem egy balkáni típusú modell meghonosodásával is fenyegetett. Az ország, s így Agárd lakossága más vallással, kultúrával, mentalitással találta magát szemben, olyannal, amely gyökeresen felforgatta, végső fokon lehetetlenné tette eddigi életét.
Tolna megye határát először 1526. szeptember 3-án lépte át a török sereg, miután a szultán a mohácsi csatamezőt elhagyva Buda felé indult.
A hatalmas sereg a Buda–Eszék úton haladt észak felé, és sokakat menekülésre késztetett az út menti települések lakói közül. A török hadak által végzett pusztítások azonban ekkor még nem okoztak jóvátehetetlen károkat. A menekülők hamarosan visszatértek, az élet a régi kerékvágásban folyt tovább.
A következő évtizedet Habsburg Ferdinándnak és Szapolyai Jánosnak az ország kizárólagos birtoklásáért folytatott küzdelme határozta meg. A Tolna megyei birtokosok többsége a törökbarát politikát folytató Szapolyai mellé állt. A mai Agárd határában romjaiban még meglévő egykori Anyavár ura, a nagy hatalmú Bodó Ferenc is Jánost támogatta, igaz, nem sokáig, hiszen 1528-ban Török Bálint és Baksics Pál cselvetésének következtében Eger környékén fogságba esett, és rövidesen meg is halt.
A Szapolyait támogató törökbarát politika az országnak kétségkívül súlyos károkat okozott, Tolna megye szempontjából azonban pozitív hatással is járt. Birtokosságának csaknem egységes János-pártisága miatt a megyét Buda elestéig elkerülték a tartós hadjáratok, s ami ezzel együtt járt, a seregek garázdálkodásai.
Buda eleste 1541-ben a törökbarát politika teljes kudarcát jelentette, s most már a Tolna megyei nemesség is Ferdinánd mellé állt. Az egyre gyakoribbá váló beütések ugyanakkor világossá tették azt is, hogy a török a hadi út biztosítása érdekében rövidesen kísérletet tesz majd a megye elfoglalására. A védelmi munkálatokat Werbőczy Imre főispán irányította, nem sok eredménnyel. Szekszárdon már 1538 óta török helyőrség állomásozott, 1543-ban pedig elesett Anyavár is, miután Rusztem pasa eredménytelen ostromát követően néhány héttel Kászim mohácsi szandzsák bégnek sikerült elfoglalnia. Tamási, Ozora, Simontornya és Döbrököz ugyan még tartotta magát, de az 1544-es újabb hadjárat során elestek ezek az erősségek is. Az év végére nem maradt egyetlen magyar őrség sem Tolna megye területén, kezdetét vette a török megszállás másfél évszázada.
A hódoltsági területen a törökök a közigazgatás megszervezésére szandzsákokat hoztak létre, ezeket úgynevezett náhijékra osztották. Agárd először a simontornyai szandzsák anyavári náhijéba tartozott, majd az 1565-ös átszervezést követően, amikor az anyavári náhijét Szekszárdhoz csatolták, vele együtt a falu is a szekszárdi szandzsákba került át.
A meghódított területeken a törökök a régi tulajdonviszonyokat figyelmen kívül hagyva saját céljaiknak megfelelően osztották újra a birtokokat. Egy részüket a szultán a hivatalnoki, illetve katonai szolgálatot teljesítőknek engedte át, más részüket viszont a kincstár kezelésében tartotta meg. Ez utóbbiak voltak az úgynevezett hász birtokok, ahova elsősorban a mezővárosokat és a valamilyen okból fontos településeket sorolták be. A hász birtokok aránya a szekszárdi szandzsák területén volt a legnagyobb. Kincstári kezelésbe került Agárd is, valószínűleg nem önnön fontossága, hanem Szekszárd és Anyavár szomszédsága miatt.
A birtokviszonyok területén a helyzetet tovább komplikálta, hogy mind-eközben a régi tulajdonosok is változatlanul igényt tartottak birtokaikra, jobbágyaik szolgáltatásaira. Ennek következtében alakult ki a jobbágyok kétfelé adózásának a rendszere, amit a várak hódoltsági tartományainak létrejötte még inkább megszilárdított. A török által megszállt területen az adók behajtására ugyanis elsősorban azoknak volt esélyük, akik a követelést szükség esetén fegyverrel is érvényesíthették. Ilyenek a várak – Palota, Veszprém, Tihany, Szigetvár –, melyek ellátására a kamara bérbe vette tulajdonosaiktól a hódoltsági, főleg egyházi birtokok jövedelmét. Az 1550-es években Tolnában elsősorban Szigetvár hódoltsági körzete növekedett meg jelentős mértékben. 1558-ra sikerült fennhatósága alá vonni az addig Csurgóra adózó Szekszárdot és a környékbeli falvakat, közöttük Agárdot is.
A korra vonatkozó források közül talán a legfontosabbak a török adóösszeírások, az úgynevezett defterek, amelyek kellő forráskritika alkalmazása mellett számos információval szolgálnak a korabeli gazdasági és demográfiai viszonyokról.
Az agárdiak 1546-ban összesen 2120, 1552-ben 2310, 1565-ben 13 tolnai lakossal együtt 11 286 akcse adót fizettek a török kincstár számára.
A faluból származó jövedelem legnagyobb része a búzatizedből folyt be, de az összeírások tanúsága szerint termett itt kétszeres, kevés árpa és kender is. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy musttizedet nem fizettek az agárdiak, ami azt jelenti, hogy a község határában nem folyt szőlőtermelés. Ez általában is jellemző a Sárvíz mente falvaira, hiszen ezek síkon fekvő vizenyős határa nem alkalmas a szőlőművelésre, Sióagárd mai szőlőhegye, a Leányvár pedig ekkor még Szekszárdhoz tartozott. Az adóösszeírások alapján azonban mégsem zárhatjuk ki annak a lehetőségét sem, hogy az agárdi jobbágyok szőlőműveléssel is foglalkoztak. A korban ugyanis nagyon elterjedt a szőlőbirtoklásnak egy sajátos formája, az úgynevezett extraneus birtoklás, amely lehetővé tette, hogy a jobbágyoknak, akár zselléreknek is több falu határában legyen szőlőjük. A szekszárdi határnak is csak egy részét művelték a szekszárdiak maguk, a szőlők jelentős hányadát közelebbi és távolabbi települések lakói birtokolták.
Az agárdiak fő megélhetési forrását kétségkívül a gabonatermelés jelentette. Ezt egészítette ki a Sár vizében folytatott halászat, amiből a kincstárnak 1552-ben évi 150 akcse jövedelme származott, valamint a méhészkedés és az állattartás. Ez utóbbi elsősorban baromfi- és disznótartást jelentett, hiszen a község szűk határa a hatalmas pusztaságokat igénylő rideg marhatartásnak egyáltalán nem kedvezett. A juhtenyésztés sem volt általánosan elterjedt, forrásaink arra engednek következtetni, hogy ez csak néhány, földműveléssel nem foglalkozó gazda specialitása volt. Ilyen gazda lehetett Illés Sebestyén is, akiről az 1552-ben készült defter feljegyezte, hogy negyven juhot tartott.
Az adóösszeírások alapján alkothatunk képet az egyes falvak népességszámának alakulásáról is, bár az adatok értelmezése komoly szakmai problémát jelent. Jelzi ezt az is, hogy a kor két neves kutatója, Szakály Ferenc és Dávid Géza is eltérő eredményre jutott a Tolna megyei falvak átlagos népességszámának meghatározása során. Szakály ezt az átlagot az 1550-es évekre 75 főre, Dávid ennek közel a duplájára, 130 főre becsülte. A nehézségek abból származnak, hogy a jegyzékek csupán az adófizetésre kötelezett családfőket tartalmazzák, ezek közé pedig csak azok a keresztény alattvalók tartoztak, akiknek háromszáz akcsénál nagyobb értékű ingóságuk volt. A bizonytalanságot tovább növeli, hogy a jegyzékeken nem szerepelnek az adómentességet élvező bírák és szolgák, valamint értelemszerűen azok sem, akik az adószedők elől egyszerűen elmenekültek.
Ha a népesség abszolút számát az egyes falvak esetében nem is lehet megállapítani, a tendenciák mégis világosan megrajzolhatók. Az 1970-es, 1980-as évek kutatásainak egyik kiemelkedő eredménye éppen az a megállapítás, amely a hódoltsági területen lévő falvak elnéptelenedéséről szóló korábbi elképzeléseket jelentősen módosította. Kiderült ugyanis, hogy a török hódoltság első 45 éve alatt nemhogy a népességszám állandó csökkenése, hanem éppen ellenkezőleg, kisebb mértékű növekedése következett be, s ezen időszak alatt arányaiban kevesebb falu szűnt meg, mint a török megjelenése előtti fél évszázadban.
A megyére vonatkozó megállapítások érvényesek Agárdra is. Az adófizetők fennmaradt névsorai alapján kimutatható egyes családoknak, például a Nagyoknak, a Kaptároknak, a Királyoknak három évtizeden keresztül való folyamatos jelenléte, de a törökök által kivetett adóegységek számának, az úgynevezett hánéknak az alakulása is azt látszik igazolni, hogy a faluközösség a súlyos terhek és megpróbáltatások ellenére is viszonylag jól átvészelte a török megszállás első évtizedeit. (A defterekben fellelhető agárdi nevek a Függelék I.-ben találhatók meg.) 1546-ban ez az érték öt, 1552-ben és 1590–91-ben egyaránt tizenkettő háne volt.
A török uralom százötven éves időszakában az igazi törést a hódoltsági területek számára az 1593-ban megindult hosszú háború, az úgynevezett tizenöt éves háború jelentette. Évről évre hatalmas török hadak hömpölyögtek a Buda–Eszék úton észak felé és vissza, ide vonzva a magyar határvédelem erőit, akik a mezővárosokból kiszorult jobbágyokból szerveződő hajdúcsapatokkal összefogva rajtaütésekkel igyekeztek akadályozni a törökök utánpótlását. A háború ideje alatt Szekszárdot és környékét többször érték hajdú támadások, de az állandó hadmozgások már önmagukban is jóvátehetetlen pusztítást eredményeztek.
A hosszú háborút lezáró zsitvatoroki béke után újra megszilárdult a török uralom a hódoltsági területeken. A konszolidációt elősegítendő a törökök az elhagyott faluhelyeket délszláv telepesekkel népesítették be. A telepítés két nagyobb hulláma az 1623 és 1663 utáni években zajlott. A források hiánya miatt nem tudjuk meghatározni, hogy Agárdot mikor hagyta el véglegesen a magyar nyelvű népesség, a végeredmény azonban ismert. A század végére puszta hellyé vált a falu, amit az időközben rácokkal betelepített Új-Palánk földművesei használtak. Blagotha György, a Palánkon létesített vámszedőhely harmincadosa 1700-ban úgy tudta, hogy Agárd a török időkben – értsd a XVII. század második felében – időszakosan lakott település volt, amely hat-hét rossz házikóból állt. Ura Karacsics Mihály tihanyi főkapitány, akinek az agárdiak évente egy pár csizmát és füstölt vizát küldtek. A törököknek viszont e jelképesnek tekinthető szolgáltatással szemben Agárd és Gencse együttesen hat forintot, nyolc kenderbélt, minden ház tizedet és három nap robotot adott.
A hódoltsági területek megmaradt, illetve idetelepült lakossága számára újabb megpróbáltatásokat jelentettek a felszabadító háborúk, amelyeknek nyitányát Bécs 1683. évi felmentése, valamint Buda három évvel későbbi visszafoglalása jelzi. A Buda felmentésére késve érkező nagyvezér hadait az egyesült keresztény sereg 1686 őszén egészen a lángokban álló új-palánki várig kergette, s nagy valószínűséggel ez év szeptemberének végén űzték el a törököket Agárdról is. A török fenyegetés azonban csak akkor múlt el véglegesen a vidék fölül, amikor a szövetséges seregek 1687 augusztusában Harsánynál megállították a nagyvezér ellentámadását, és megsemmisítő vereséget mértek rá. A felszabadított vidékekre azonban még ekkor sem tért vissza a nyugalom, hiszen évekig szenvedtek az itt lakók a balkáni frontra igyekvő keresztény hadak pusztításaitól és zaklatásaitól.
A hajdúk által felgyújtott Anyavár (Sargad) egy 1602-ben közreadott metszeten
Anyavárról (sötét négyzet) és a hozzá csatlakozó huszárvárról (bal oldali fehér mező) készített légi fotó (Miklós Zsuzsa felvétele, 1960)
Török adóösszeíró (defterdár) réz írókészlete (Gaál Attila felvétele)
