A törékeny béke évei | Száz Magyar Falu

A törékeny béke évei

A négy háborús év és a forradalmak súlyos, nehezen pótolható veszteségeket okoztak Magyarország számára. A sérült gazdaság talpra állítását nehezítette, hogy az ország a Monarchia felbomlása és a területvesztések miatt a korábbinál jóval kedvezőtlenebb piaci viszonyok közé került. A mezőgazdasági termelés 1918-ra mélypontra jutott, az élelmiszerhiány a háború befejeződése után sem szűnt meg. A gabonabegyűjtési biztosok kezdetben önkéntes felajánlások útján próbálták beszerezni a szükséges készleteket, rö-videsen kiderült azonban, hogy ez a módszer nem vezet eredményre. Megkezdődött a rekvirálások korszaka. A cséplési eredmények ellenőrzését és a feleslegek begyűjtését az elöljáróságokra bízták, akik viszont a helyi lakosság érdekeit védve gyakran szemet hunytak a kisebb csalások felett. A beszolgáltatott termények árát hatóságilag állapították meg: a hízóért 200, a rozsért, kölesért, zabért és kétszeresért pedig 170 koronát fizettek mázsánként. Rendeletileg szabályozták a termelőknél maradó terménymennyiséget is. Egy mezőgazdasági őstermelő a 15 éven felüli családtagoknak fejenként és havonként 20 kilogramm búzát vagy 13,6 kilogramm lisztet és 17 kilogramm burgonyát tarthatott meg. A 15 éven aluliak és a nem fizikai munkát végzők fejadagja ennél alacsonyabb volt: 11 kilogramm gabona vagy 7,2 kilogramm liszt és 9 kilogramm burgonya.

A mezőgazdaság a háború végére bekövetkezett dezorganizáltságból hosz-szú ideig nem tudott kiemelkedni. 1920-ban a búza termésmennyisége alig múlta felül a háború előtti felét, s még a következő évben is közel harminc százalékkal maradt el attól. A rossz eredmények részben a művelésre fordított terület fogyásából, részben az átlagtermés csökkenéséből fakadtak.

A szántóföldi termelés fellendítésének egyik legjelentősebb akadálya az állatlétszám katasztrofális visszaesése volt. Míg például 1911-ben Sióagárdon összesen 806 szarvasmarhát vettek számba, addig 1919-ben az állomány mindössze 322 darabot számlált. Az igaerő pótlását követően az 1920-as évek közepe táján sikerült a háború előtti termelési színvonalat elérni.

Az 1920-as években nem következtek be jelentős változások a termelés általános feltételeiben a Nagyatádi Szabó István nevével fémjelzett földreform ellenére sem. Az 1920-ban elfogadott törvény ugyanis a nagybirtok érdekeit védve alig változtatott valamit az addig kialakult egészségtelen birtokszerkezeten. Országosan egy igénylőre átlagosan 1,7, ezen belül a föld nélküli mezőgazdasági munkásokra valamivel kevesebb mint egy katasztrális hold jutott. A végeredményt tekintve nem volt jobb a helyzet Agárdon sem. 1921-ben ugyan 235-en összesen 518 katasztrális holdat vásároltak meg az alapítványi uradalom Harc és Sióagárd határában fekvő birtokából, utóbb azonban kiderült, hogy a többség nem tudja viselni a megváltás magas terheit: azt a hatvan pengőt, amit a kataszteri tiszta jövedelem minden koronája után 52 éven át kellett volna törleszteni.

A gazdasági felügyelőség 1928-as adatai szerint a községben a földreform révén 36-an jutottak házhelyhez, további 210 fő pedig összesen 214 katasztrális hold gazdálkodásra alkalmas területhez. Az 1935-ös mezőgazdasági összeírás a földhöz juttatottak számának további csökkenését regisztrálta: eszerint a reformnak köszönhetően 123 fő összesen 146 katasztrális hold földterületet szerzett. A földvisszaadások méretéről a rendelkezésre álló adatok alapján azonban nem alkothatunk pontos képet, mivel a különböző időpontokból származó felmérések esetében nem világos, hogy ezek a juttatottak illetősége vagy a szerzett birtok közigazgatási hovatartozása alapján készültek-e.

A földreform következtében nem változott jelentősen a község határának nagysága. Az 1935-ös mezőgazdasági összeírás szerint 3498 katasztrális hold kiterjedésű terület tartozott ide, ami tíz katasztrális holddal kevesebb a háború előttinél. A területcsökkenés annak lehetett a következménye, hogy a földreform során a más községek lakóinak juttatott földek egy részét elcsatolták. A veszteséget csökkentette, hogy időközben Simonmajor községtől Sióagárdhoz csatolták azt a 146 katasztrális holdat, amit az agárdiak vásároltak meg saját közigazgatási határaikon kívül. Egyelőre viszont meghiúsult az a régóta dédelgetett terv, hogy a Leányvárat és közvetlen környékét a köz-séghez csatolják. Az 1920-as évek elején még csak azt szerették volna elérni, hogy a szőlőhegyet legalább a bortermelési adó tekintetében csatolják Sióagárdhoz, kérvényüket azonban a Pénzügyminisztérium elutasította. Öt évvel később a képviselő-testület már a terület közigazgatási bekebelezését kezdeményezte a megyénél, a közigazgatási bizottság azonban nem találta indokoltnak a kérés teljesítését, s a község a fellebbviteli fórumokon, a Bel-ügyminisztériumnál, illetve a közigazgatási bíróságnál sem járt sikerrel.

A földreform során a juttatottak nagy része – a törvény szándékának megfelelően – a vagyontalan hadirokkantak, hadiözvegyek, felnőtt hadiárvák és a teljesen föld nélküli mezőgazdasági munkások köréből került ki. Az újonnan szerzett apró birtok a család megélhetését természetesen nem biztosította, viszont alkalmas volt arra, hogy a földhöz juttatottakat helyhez kösse, és ezzel olcsó munkaerővel lássa el a környékbeli nagybirtokosokat. Ily módon a földreform valamelyest maga is hozzájárult ahhoz, hogy a népességszám 1920 és 1930 között ne csökkenjen Sióagárdon.

A határ művelési ágak szerinti megoszlását vizsgálva megállapíthatjuk, hogy ezen a téren apró korrekciók történtek. A legjelentősebb változás a szőlőtermesztésben következett be: 1935-re 111 katasztrális holddal csökkent a szőlővel beültetett területek nagysága. A világgazdasági válság idején fellépő értékesítési gondok hatására a sióagárdiak elsősorban a század elején telepített, kedvezőtlen adottságú szőleiktől szabadultak meg. Az előző korszak tendenciája folytatódott abban, hogy tovább csökkent a művelés alól kivett területek nagysága. A háború előtti állapotokhoz képest a szántóföldi termelés szerkezetében nem történt említésre méltó változás. A vetésterület csaknem felét a gabonafélék foglalták el, a kukoricatermesztés jelentősége sem csökkent. A takarmánynövények közül a zabos bükköny, a lucerna, a csalamádé és a répa a legkedveltebb.

A szántóföldi termelésen kívül a parasztgazdaságokban jelentős szerep jutott az állattenyésztésnek. E tekintetben is folytatódott a XIX. század vége felé meginduló fejlődés. A község állattenyésztő gazdái ekkorra végleg elkötelezték magukat a bonyhádi tájfajta tartása mellett, amiről a fajta fenntartását szorgalmazó Országos Szarvasmarha Tenyésztő Egyesületnek hivatalos nyilatkozatot is adtak. Az állomány belső összetételét illetően is a korábban megindult fejlődési folyamatok a meghatározók. A tehenekhez képest az igavonó ökrök aránya már a XX. század első évtizedeiben jelentősen visszaesett, a háború utáni tizenöt évben pedig még tovább csökkent. Az 1935-ös mezőgazdasági összeírás szerint mindössze hét igásökröt tartottak a faluban, vagyis az igavonó barmok helyét a szántóföldeken ekkorra már a lovak vették át. Ez tükröződik a lóállomány impozáns alakulásában is: négy évtized alatt csaknem négyszeresére nőtt a lovak száma. Látványos fejlődést mutatnak a sertéstenyésztésre vonatkozó adatok is: 1911 és 1935 között több mint duplájára emelkedett a disznók száma. A nagyállattartás mellett egyre népszerűbbé vált a szárnyasok nevelése. A libatartás elterjedését a gazdaközönség egy része nem fogadta örömmel, a legelőt féltve 1927-ben sikerült is megakadályozni, hogy az állatokat a közös legelőre hajthassák. Egy évvel később viszont, amikor a képviselő-testület újra tárgyalta az ügyet, bár csekély többséggel, de engedélyezték a libák közlegelőre való kihajtását azzal a feltétellel, hogy a tulajdonosoknak libapásztort kell fogadniuk.

A legelő nagysága korszakunkban nem változott. A földreform során ugyan próbáltak az alapítványi uradalom ágostonpusztai birtokából 217 katasztrális holdat szerezni, de a kezdeményezés nem járt eredménnyel. Így kútba esett az a terv is, hogy csaknem százötven év után újra birkát tenyész-szenek, mert a kimerülőfélben lévő, mintegy 190 katasztrális hold kiterjedésű közös legelő erre a célra a legkevésbé sem volt alkalmas. Az idő múlásával a közlegelő egyébként még rosszabb állapotba került. Az 1930-as évek közepén már mindenütt iglice és szerb tövis burjánzott, és elszaporodtak a bokrok is. A legelő hasznot alig hajtott, jelentősége a jószágtartás szempontjából minimálissá vált. A helyzeten javítandó a képviselő-testület a fel-újítás mellett döntött. Úgy határozott, hogy háromévente húsz-húsz katasztrális hold területet felszántatnak, így tizenöt év alatt elérhető lesz, hogy legalább a legelő egy részét az állattartás céljára újra alkalmassá tegyék.

A mezőgazdaság az 1920-as évek közepére kiheverte a háború okozta károkat, az évtized második felében pedig a konjunktúrának köszönhetően tovább nőtt a termelés színvonala. A fellendülés azonban csak néhány évig tartott. 1929-ben kirobbant a nagy gazdasági világválság, ami alapjaiban rázta meg az egész magyar mezőgazdaságot. A gazdálkodás extenzív irányba mozdult el, a gépek kiszorultak a termelésből. Az értékesítési nehézségek és a nagyfokú áresés miatt a gazdák fizetésképtelenné váltak. A termelés visszaesése és a lakosság elszegényedése miatt jelentősen csökkentek az adóbevételek is. A sióagárdi képviselő-testület már 1929-ben kölcsön felvételére kényszerült, hogy folyó kiadásait fedezni tudja. De nemcsak az adók nem folytak be, hanem a bérlők között is sok a hátralékos, végrehajtást pedig csak azért nem rendeltek el, mert tudták, hogy pénzhez jutni így is lehetetlenség. A fizetési nehézségek miatt a kölcsönfelvétel a válság ideje alatt évről évre megismétlődött. A megváltozott viszonyokra tekintettel 1932-ben módosítani kellett a községi haszonbérleti szerződéseket is. Az eredeti megállapodás szerint ugyanis a haszonbérbúza mázsáját húsz pengőn alul nem lehetett elszámolni. Időközben viszont a búza ára mélyre zuhant, 12-14 pengőnél többet nem fizettek érte, így az új szabályozás szerint a haszonbér címén fizetendő búza árát a mindenkori szekszárdi piaci árakhoz igazították.

A mezőgazdaság újabb konjunkturális korszaka – a háborúra való készülődés árnyékában – 1937-ben köszöntött be.

A két világháború között a parasztgazdaságok felszereltsége nem sokat javult. 1935-ben a mezőgazdasági felmérés során hat cséplőgépet és mind-össze két traktort vettek számba. Feltehetőleg ezek a gépek sem a paraszti gazdaságokban, hanem a község határában elterülő középbirtokokon működtek. A parasztgazdaságokban folyó termelést változatlanul az állati erővel hajtott munkagépek uralták, csak a cséplés során vettek igénybe kisebb-nagyobb mértékben gépi erőt. A motoros gép hihetetlen mértékben meg-gyorsította a cséplés munkáját, tulajdonosa pedig érthetően arra törekedett, hogy minél jobban kihasználja a benne rejlő kapacitást. Kora reggeltől késő éjszakáig zakatoltak a gépek a megvilágítatlan szérűkben, ezért gyakran fordultak elő balesetek. Erre felfigyelve Kilián János azzal a javaslattal fordult a sióagárdi elöljárósághoz, hogy tegyenek előterjesztést a vármegye alispánjánál a cséplési munkaidő oly módon történő szabályozására, hogy a munka reggel négy órakor kezdődjék és este nyolckor fejeződjék be.

A munkaidő lerövidítése nemcsak a balesetek számát csökkentette, hanem a gazdaközönség érdekét is szolgálta, hisz ily módon számottevően javulhattak a cséplési százalékok is.

Sióagárd a két világháború közötti korszakban is agrárjellegű település maradt. Egyetlen ipari üzeme az 1920-ban a Leányvárban létesített községi szeszfőzde, ami azonban rövidesen magántulajdonba került, mert az elöljáróság vállalkozóként nem tudta gazdaságosan üzemeltetni. Helybéli malom nincs, 1932-ben viszont legalább egy cseretelep létesült a Bonyhádi Hengermalom Rt. kezdeményezésére, így a fogattal nem rendelkező gazdák is kényelmesen őrlethették gabonájukat.

Az iparosok számában sem történt jelentős változás, hisz 1925-ben is csupán négy asztalos, egy cipész, öt kovács, egy szíjgyártó, három bognár és egy lakatos tevékenykedett a községben.

A sióagárdiak a mindennapi szükségleti cikkeket részben a településen található öt szatócsbolt egyikében, részben pedig a szekszárdi és tolnai piacon szerezték be. Csak 1935-ben merült fel az a gondolat, hogy piactartási jogot kérvényezzenek. A csütörtök és vasárnap reggelre tervezett piac helyét az artézi kút mellett lévő területen jelölték ki, a helypénz szedését nem tartották szükségesnek, mivel a piacot kizárólag a helyi igények kiszolgálására szánták.

A Károlyi Sándor gróf kezdeményezése nyomán felvirágzó szövetkezeti mozgalom az első világháború utáni években Sióagárdon is egyre inkább teret hódított. A Hangya Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezeten kívül két tejszövetkezet is működött, sőt Sióagárdi Kisgazdák Kovácsműhely Szövetkezete néven még egy ipari szövetkezet is létesült.

A település kedvezőtlen közlekedési helyzete viszont nem sokat változott. A vasúti szárnyvonal létesítésére az utolsó kezdeményezés Hersch Vilmos mérnök, építési vállalkozó nevéhez fűződik, aki az újdombóvári állomásról Mágocson, Lengyelen, Tevelen, Zombán, Kakasdon és Sióagárdon keresztül Szekszárdra vezető keskeny nyomtávú vonalat kívánt létesíteni. A terv kudarcot vallott, így a falunak végleg le kellett mondania arról, hogy vasúthoz jusson.

A közúti közlekedés tekintetében sem sokkal jobb a helyzet, mivel a főútvonalak elkerülik a községet. A korszakunkban meginduló rendszeres autóbuszjáratok sem tértek be ide, a településre tartóknak a leányvári megállónál kellett leszállniuk. A gazdasági válság idején a szekszárdi postahivatal is úgy döntött, hogy a sióagárdiak postáját csak a leányvári megállóig juttatja el, onnan egy községi küldöncnek kellett a küldeményt továbbvinnie. A postajárat beszüntetése ösztönözte végül a képviselő-testületet arra, hogy lépéseket tegyen annak érdekében, hogy a Szekszárd–Tamási autóbuszjárat Sióagárd érintésével közlekedjen.

A két világháború között a település népességszáma előbb stagnált, majd kismértékben csökkent. 1920-ban 1925, 1930-ban 1935, 1941-ben pedig 1809 fő élt a faluban. Az előző korszakhoz képest mind a születések, mind a halálozások népességszámhoz viszonyított arányszáma csökkent. Különösen látványos a halálozási mutatók változása, hiszen ezen értékek az 1930-as évekre tartósan tizenöt ezrelék alá süllyedtek. A jelenség hátterében a közegészségügyi helyzet és az orvosi ellátás színvonalának további javulása húzódik meg. Az 1920-as évek elején előbb egy magánorvos telepedett le a községben, majd egy évtized múlva körorvosi székhellyé vált a település. 1931-ben vonult nyugdíjba dr. Spitzer Manó, aki harminc éven át gyógyította körorvosként Őcsény, Harc és Sióagárd lakóit. Miután Őcsény már az előző évben jelezte a körből való kiválásának szándékát, a nyugdíjazást követően Sióagárd kezdeményezte egy új orvosi kör létesítését, amelynek központja saját települése lenne.

A gyermekegészségügy helyzetének javítását tűzte ki célul az Országos Stefánia Szövetség, amely a Szekszárdi Szociális Misszió Társulaton keresztül Sióagárdra is kiterjesztette tevékenységét. 1930-tól védőnő látogatta rendszeresen a kisgyerekes anyákat, hogy a csecsemőgondozás területén megfelelő tanácsokkal lássa el őket. Az első évben a védőnő a munkájáért csak a missziós társulattól kapott csekély javadalmazást, ami azonban a válság éveiben nem bizonyult elegendőnek, ezért a társulat azt kérte, hogy a község is járuljon hozzá havi húsz pengővel a védőnő fizetéséhez. Az anyagi nehézségekkel küszködő település ezt ugyan megtagadta, de a törvényhatósági bizottság megsemmisítette az erre vonatkozó határozatot, és kötelezte Sióagárdot a jövedelem kiegészítésére.

A halálozási mutatók jelentős javulása ellenére sem következett be népességnövekedés, mert a születések száma is folyamatosan csökkent, és az 1930-as évektől kezdve kisebb mértékű elvándorlással is számolni kell.

A korábbinál szigorúbb születésszabályozás hátterében a paraszti gazdaságok további osztódásának megakadályozása áll. A birtokaprózódási folyamat előrehaladásáról a korabeli statisztikák alapján csak hozzávetőleges képet alkothatunk. 1935-ben a birtokkal rendelkezők száma 539-et tett ki, közülük 172-en egy katasztrális holdnál kisebb földdarabbal rendelkeztek. 187 birtok esett az egy–öt katasztrális hold közötti kategóriába, ahol az átlagos birtoknagyság nem érte el a két és fél katasztrális holdat. Mindez azt jelenti, hogy az összes birtokos több mint 66 százaléka kisebb földterülettel rendelkezett, mint amennyi a megélhetését biztosította volna. Az öt–ötven katasztrális hold közötti kategóriába 187 birtokos tartozott, az átlagos birtoknagyság 13,2 katasztrális hold.

Előbb a háború, majd pedig a világgazdasági válság okozott súlyos károkat a parasztgazdaságokban. Tovább nőtt a föld nélküli mezőgazdasági munkások és törpebirtokosok száma, megrendült a középparaszti birtokok helyzete is. A fejlődés elakadását jelzi, hogy 1910 és 1930 között még valamelyest csökkent is a házak száma. Fellendülés csak az 1930-as évek második felében következett be, s ennek jeleként az építkezések is újra indultak: néhány év alatt nyolcvan ház épült. Ezek többsége egy- vagy kétszobás, rendszerint konyha és éléskamra tartozik hozzá. A szoba és a konyha padozata vert föld. A településen négy cseléd- és három fürdőszobát írtak össze. Egyetlen házban volt vezetékes víz, és 24-ben szólt a rádió.

A lakosság anyagi helyzetében bekövetkezett változások jól nyomon követhetők a községben folyó középítkezések alakulásában is. A háború utáni első nagyobb beruházási terv a Rákóczi utca kikövezése volt. Az ezerháromszáz méter hosszan elnyúló főutca esős időben teljesen járhatatlanná vált, a kocsik csak a legnagyobb nehézségek árán juthattak ki a határba. A munkát a közmunkaalap terhére szerették volna elvégezni, rövidesen azonban kiderült, hogy ez nem fedezi a szükséges költségeket. A tervet ezért egyelőre levették a napirendről, majd két év múlva, 1923 tavaszán újra tárgyalták. Az eredeti javaslatot azzal egészítették ki, hogy a Rákóczin kívül a Zrínyi, a Wesselényi utca és a Temető köz kikövezését is tervbe vették. A beruházás finanszírozását a közmunkaalapon kívül lakossági hozzájárulásból kívánták biztosítani. A magas infláció miatt a járulék mértékét nem pénzben, hanem gabonában határozták meg: minden ezer négyszögöl ingatlan után hat és fél kilogramm, minden egyes szoba után pedig öt kilogramm búzát kellett fizetni. 1923 végére összegyűlt a kő vásárlásához szükséges gabona, a munkálatok azonban mégsem indulhattak meg, mert hiányzott a homok, aminek a beszerzése nagyobb gondot jelentett, mint eredetileg gondolták. A képviselő-testület előbb kisajátítás útján szeretett volna homokbányának alkalmas területre szert tenni, majd miután ez meghiúsult, a telkes gazdák közös legelőjét jelölték ki erre a célra. Ez sem hozott azonban eredményt, így végül 1925 decemberében a község arra kényszerült, hogy egy homoknyerés céljára alkalmas ingatlant vásároljon. Végül 1926 augusztusára készült el a Rákóczi, illetve a Zrínyi utca egy részének a kövezése.

Az 1920-as évek második felének az előzőeknél jóval nagyobb költségeket igénylő terve a község villamosítása. A Salgótarjáni Kőszénbánya Részvénytársaság 1927-ben 23 Tolna megyei település, köztük Sióagárd elektromos hálózatának kiépítésére tett ajánlatot. Az előrehaladott tárgyalások eredményeként el is készült az a községi szabályrendelet, amely a villamosítási program megvalósításának részleteit tartalmazta. A feltételek szerint Sióagárdnak 3410 pengőt kellett volna fizetnie a magasfeszültségű távvezeték és a községi elosztóvezeték költségeihez való hozzájárulásként. A villamosítási terv végül anyagi eszközök hiányában nem valósulhatott meg. Korszakunkban még két alkalommal, 1929-ben és 1935-ben folytak tárgyalások az elektromos hálózat kiépítéséről, mindkét esetben eredmény nélkül. A villany Sióagárdon 1949-ben gyulladt ki.

A villamosítási program többszöri elodázásának oka, hogy a lakosság teherbíró képességét más, a közösség által fontosabbnak tartott beruházások kimerítették. Az utcakövezésen kívül a vizek közé zárt falu számára a híd-építés és -karbantartás, a belvizek elvezetése, a bikaistálló és az orvoslakás felépítése, a községháza renoválása égetőbb feladatnak tűnt, mint a villanyvilágítás megteremtése. A lakosság anyagi helyzetének megrendülése miatt egyébként ezek a beruházások is csak a tervezettnél később valósulhattak meg.

Az árvízvédelem területén is jócskán akadt volna tennivaló, mivel a Sió és a Sárvíz menti gátak elsősorban a falu határát biztosították. A belterület külön védelméről nem gondoskodtak, s ez a mulasztás kis híján tragédiához vezetett.

Szokatlan hideggel és szűnni nem akaró havazással köszöntött be az 1940-es esztendő. Méteres nagyságú hó mindenfelé, az átfúvások az utakat járhatatlanná tették, Sióagárd is a hó fogságába került. Lassan kimerültek a készletek, kevés a fa, a szén és a petróleum. A falu a tavaszt várta. A meginduló olvadás azonban nem megkönnyebbülést, hanem hatalmas áradást hozott.

Március 15-én a helyi olvasókör kultúrműsort szervezett. A rendezvényre a terem zsúfolásig megtelt, ám este hat órakor az egyik községi mezőrendőr ijesztő hírére félbeszakadt az előadás: Janyapuszta alatt a Sárvíz áttörte a gátat. Mindenki, aki mozdulni tudott, ásóval és kapával a helyszínre rohant menteni, segíteni azonban már nem lehetett. A hatalmas víztömeg irtózatos erővel tört ki a folyó medréből, és rövid idő alatt elöntötte a janyai szigetet egészen a gencsi pincékig. A vetés odalett, a pincék jó része összedőlt.

A töltés nemcsak Janya alatt, hanem még további három-négy helyen sem bírta a nyomást, így a víz a falu közvetlen közelében lévő Kálváriáig jutott. A viharos erejű szél házmagasságú hullámokat vetett, amelyek kimosták az egykori temető helyére épült Kálvária oldalát, úgyhogy az apadás után csontvázak tömegét kellett összegyűjteni.

A Dunán, a Sión és a Sárvízen végigvonuló jeges áradat napról napra kritikusabb helyzetet idézett elő a térségben. A Sárvíz után a Sió is kilépett medréből, és elöntött mindent a szekszárdi dombokig. Kiáradt az úgynevezett bonyhádi Malomárok, víz alá került az országút is, így a Leányvár aljától a Mocfa csárdáig csak csónakkal lehetett közlekedni. Sióagárd a hó után most a víz fogságába került. Nagycsütörtökön, március 25-én a falu menthetetlennek látszott, megkezdődött a lakosság kitelepítése. A családok ingóságaikkal együtt részben a Leányvárba, részben a szomszédos falvakba menekültek. A férfiak azonban nem adták fel a reményt, hogy a falut megmenthetik. A tilalom ellenére az összefolyásnál felszakították a Sió gátját, így a víz nem a házak, hanem Ágostonpuszta irányába zúdult, s átrohanva a Szekszárd–Tolna országúton, a palánki és mözsi határt öntötte el. A víz felszaggatta a vasúti töltést is, napokon át szünetelt a forgalom.

A falu viszont megmenekült. A település köré emelt alkalmi gát, amit a helyieken kívül a Bajáról érkező árkász katonák, valamint a zombai, kétyi, harci és kakasdi önkéntes segítők emeltek, kitartott. Igaz, a szigeti szántóföldek még egész évben víz alatt maradtak, mert a frissen feltöltött gátszakadásokon több ízben újra áttört a víz.

A folyók magas vízállása a következő évben sem szűnt meg, ezért a belvízzel borított szántók és rétek termővé tételét csak szivattyúzással lehetett biztosítani. A Nádor-csatorna társaság segítséget ajánlott, ám feltételül szabta, hogy maguk az érintettek is járuljanak hozzá a költségek fedezéséhez. Az óránként 18 ezer köbméter kapacitású szivattyút – mivel a községben még mindig nem volt villany – bértraktorral hajtatták. A Nádor-csatorna társaságnak köszönhetően az ártéren fekvő földek nagy része újra művelhetővé vált. A veszély azonban nem múlt el. 1942-ben az előző évinél is nagyobb területet, hétszáz katasztrális holdat borított el a belvíz. Újra szivattyúzni kellett volna, de mivel a gazdák az előző évi hozzájárulást sem fizették ki, az árvízmentesítő társaság mindaddig nem kezdte meg a munkát, míg a község a hátralékot be nem hajtotta.

A két világháború közötti időszak nem tartozik a község történetének legfényesebb lapjaira. A vesztes háborút követő nehéz újrakezdés után a mérsékelt ütemű fejlődést rövidesen megtörte a világgazdasági válság. Az 1930-as évek második fele ugyan látványos fejlődést hozott, a fellendülés azonban ezúttal is csak rövid ideig tartott. A hitleri Németország szövetségébe lépő Magyarország súlyos árat fizetett a háborús konjunktúrán alapuló gazdasági növekedésért csakúgy, mint a Trianon után elcsatolt területek egy részének visszacsatolásáért. A békekötés után két évtizeddel az ország újra háborúban állt.

A mindennapok a már ismert koreográfia szerint zajlottak. A hadköteles férfiakat behívták, az ország egész gazdasága a frontok kiszolgálására állt át.

A közellátás biztosítására korlátozó intézkedések sorát vezették be, a termelés az idő múlásával egyre inkább szétzilálódott. Ez a háború azonban hasonló vonásai ellenére is egészen más, mint a húsz évvel ezelőtti. Borzalmasabb, pusztítóbb, sokkal közelibb. Nemcsak a frontokon esnek el a katonák, hanem a civil lakosság körében is sok az áldozat. Hadszíntérré válik az ország maga is.

1944. március 19-én Hitler, nem bízván szövetségese hűségében, megszállta Magyarországot. Március 27-én német katonákat szállásoltak be Sió-agárdra is, akik két hónapot töltöttek itt. Ezt követően különféle magyar alakulatok váltották egymást, így ezekben a hónapokban folyamatosan négy-nyolcszáz katona tartózkodott a községben. Az utolsó magyar egységek november 29-én távoztak, és ugyanezen a napon délután bevonultak a szovjet csapatok. Rettegés, félelem és teljes bizonytalanság vett erőt a falun. Az oroszok magyar és német katonák után kutatva végigjárták a házakat, de bántódása nem esett senkinek. A március végéig itt állomásozó alakulat jelenléte súlyos terhet jelentett a község számára, hiszen közel kétezer ember ellátásáról kellett gondoskodni. Távozásuk nagy megkönnyebbülés még akkor is, ha mindent magukkal vittek, amit csak lehetett: lovat, marhát, sertést és rengeteg bort.

Az újabb vesztes háború súlyos anyagi és véráldozatot jelentett az ország valamennyi települése számára. Az áldozatok előtt Sióagárd az 1989-ben emelt, Farkas Pál szobrászművész alkotta hősi emlékművel tiszteleg, melyre 54 nevet véstek fel, köztük néhány zsidó családét is, akik nem a frontokon, hanem az auschwitzi koncentrációs táborban pusztultak el. (Függelék VIII.)