Karácsor kora

Teljes szövegű keresés

Karácsor kora
A mohácsi vész után, 1526-ban a hadak felvonulási útján fekvő Duna– Tisza közi települések és kun szállások kétszer szenvedték el Szulejmán szultán és Ibrahim nagyvezér seregeinek pusztítását. Szeptember elején Buda elfoglalására indult a szultáni fősereg. A védtelen falvakban portyázó akindzsik végigrabolták a vidéket. Szeptember végén Ibrahim nagyvezír seregei megindultak visszafelé, s útjuk ismét a Duna–Tisza közén vezetett. Az országból kivonuló török sereg nyomán feldúlt, felégetett, kifosztott települések maradtak vissza. A lakosság vagy elmenekült, vagy legyilkolták, vagy a rabszolgának elhurcoltak között, rabságban folytatta szerencsétlenné tett életét.
Rommá vált 1526. szeptember 27–28-án több más településsel együtt Félegyháza. Ekkor pusztult el a kunok szállásterületének nagy része. 1527-ben a török kivonulását követő adóösszeírásban a korábbi kun helyek közül csak két falut, Kunszentmiklóst és Szabadszállást találták lakottnak az adókivetők. Az elmenekült falubeliek lassan visszaköltöztek ugyan, de Buda elfoglalása után településeik ismét évekig a hadak útjába kerültek.
A Duna–Tisza köze kun települései 1541 után a török tartományi székhelyhez, Budához tartoztak, de adó alá vetették őket a magyar korona hatóságai is. Ez utóbbiakat a felvidék kapujaként emlegetett Eger vára képviselte. A harcoló Szulejmán szultán és Ferdinánd király seregei 1545-ben fegyverszünetet, majd 1547-ben békét kötöttek egymással. A még megmaradt települések életét most már nem annyira a harcok, inkább az adóztatás terhei nehezítették.
A török adóigazgatás megmaradt összeírásai, az úgynevezett török defterek, a XVI. század legfontosabb népesedés- és gazdaságtörténeti forrásai. A török hódítók adóztató szervezete a hódítás után azonnal megkezdte az adófizetésre kötelezhetők lajstromozását. Gondosan feljegyezték a családfők és a még nőtlen, de már nagykorú adózóképes férfiak nevét. Megkérdezték a korábbi terméseredményeket, felmérték az állatállományt, s ezek alapján megállapították a beszedhető pénzbeni és természetbeni adó meny-nyiségét.
Ferencszállás adója 1546-ban Dervis bin Abdullah timárbirtokos szpáhi jövedelmét gyarapította, lakosaitól kétféle adót szedtek. Az állami vagy szultáni adót dzsizje adónak nevezték, s összege évi ötven akcse azaz egy magyar forint volt. Ennyit kellett fizetnie minden saját keresettel, jövedelemmel rendelkezőnek, ha ingóságai legalább hat magyar forintot értek. Adót fizettek a földesúrnak is. Ferencszálláson a már említett Dervis bin Abdullah szpáhi volt a földesúr. A kapuadó, az iszpendzse összege is évi ötven akcse értéket tett ki – minden adóra kötelezett számára.
Ferencszállás falucska túlélte a török dúlás első húsz évét. Bár lakosai 1526-ban Szulejmán szultán seregei elől elmenekültek, a vészhelyzet csillapultával visszatértek otthonaikba. A török adórovó 1546-ban harminchat önálló jövedelmű nagykorú férfit számlált meg. Közülük huszonheten családfők, hatan családba tartozó nagykorúak, hárman pedig még meg nem házasodott nagykorú férfiak voltak, akiket a családfő nőtlen testvéreként tartottak számon. Az összeírtakból tizenkettőnek volt akkora jövedeleme, hogy dzsizje adót fizethessen.
A leggazdagabbnak a juhos gazdák bizonyultak. Az egyik gazda ötszáz, a másik háromszáz, a harmadik pedig kétszáz állatot tartott. Ebben az évben Pederpuszta (Péteri) szántóját is Ferencszállás falu lakosai használták. A feljegyzések szerint egy-egy családnak átlagosan 91 kile gabonája termett. A kile török űrmértékbe hozzávetőlegesen 25-26 kilogramm búza vagy 22,25 kilogramm árpa fért. Az adatok csak megközelítően jelzik a termés mennyiséget, hiszen bizonyosak lehetünk benne, hogy a ferencszállási gazdák nem a török mértékegységet, hanem az akkor ismeretes magyar fertált vagy a vékát használták méréseikhez. Ennek előrebocsátásával úgy számítjuk, hogy a falusiak teljes búzatermését 44 720 kilogrammra, vagyis 447 mázsára és húsz kilogrammra becsülte a török adószedő, az egyéb gabonatermést pedig 192 mázsa és negyven kilogrammban mérték fel. Ezt a gabonamennyiséget elosztva a 27 család között a korabeli termelési technológiát figyelembe véve az átlag elég jó termésnek tekinthető. Tartottak 25 méhkast, a kaszálókról pedig családonként három-négy szekér szénát takarítottak be. A betakarított széna mennyiségéből a juhtartás mellett szarvasmarhatartásra következtethetünk. Összeírtak még ötven sertést is. Ferencszállás falu összességében háromezer-kétszáz akcse jövedelmet adott a timárbirtokosnak.
Az adófizetéshez nem szokott Kunság népe nehezen viselte el a török hatóság követeléseit. Településeinek autonómiáját a megszálló hatalom nem vette figyelembe, ugyanolyan jogfosztott alattvalóknak tekintette őket, mint a magyarokat. Hadjáratok idején pedig török és magyar részről egyaránt megkövetelték tőlük a rendkívüli hadiadót.
1548 után újabb jogsérelmeket kellett elszenvedniük. A királyi Magyarország nevében a Kunság adóztatását a pozsonyi magyar kamara Eger végvárra bízta. 1548-ban Eger vára az egri püspök földesuraságából királyi kézre került. Dobó István várkapitány már az első évben az egész Duna– Tisza közi térségből behajtotta az adót. Az egriek szedték be a kamarai adót, a királyi hadiadót, amit portális adónak neveztek és az egyházi adót, ami a váci püspöknek járt volna. A beszedett jövedelem nagyobbik része egészen 1596-ig, Eger török kézre kerüléséig, az egri vár fenntartását szolgálta.
Az adók behajtását a várból lejáró officiálisok csapatai végezték. Egy-egy csapatba általában hat lovaskatona és egy tiszt tartozott. A kiskun officiolatus élén 1579–1582-ig a katona-költő, Balassi Bálint egri hadnagy állott.
A Kiskunságot ekkor még Kecskemét szék néven említik, éppen az egri urbáriumokban olvashatjuk először a Cumania minor (Kiskunság) elnevezést. A meghonosodott új megjelölés településünk táji környezetét, és a pusztítások nyomán bekövetkezett népességcsökkenést is tükrözi. A kevésbé károsodott tiszántúli Kunságon ugyanebben az időszakban váltja fel a Kolbaz szék nevet a Nagykunság és a nagykunok megnevezés.
1562-ben négy kiskun székben összesen 21 településen éltek adófizetők. Gazdasági erejüket mutatja, hogy a 21 kiskun település összes adója alig haladta meg Kecskemét szultáni hászváros adóját. Az adózásra kényszerített kiskun székhez tartozó falvak közül a legnépesebb volt Kerekegyháza 47 adózó háztartással, a második Szabadszállás, a harmadik Mizse. Ferencszállás 33 adózó háztartásával a negyedik helyen állott.
A Kiskunságba tartozó Ferencszállás falut az 1559. évi török timárdefterben Karácsor néven írták össze. A törökök által adott falunév megfejtése még a nyelvészekre vár. Etimológiai kísérletünket csupán a figyelemfelhívás szándéka vezérli. A kara szó a török nyelvben feketét jelent. A problémát a -csor toldalék okozza. Erre többféle megfejtés kínálkozik.
A kipcsak-török nyelvhez és a hajdani kun nyelvhez közel álló kazah kiejtésben a csor (szol), karacsor (karaszol) olyan hely, ami elnyel embereket, magyar megfelelője a mocsár. Jelentheti azt a helyet is, ahol sokan meghaltak vagy azokat akiknek sok sírnivalójuk van. A laikus, kazah anyanyelvű névmagyarázó leginkább fekete mocsaras földnek fordítaná. Petőfiszállás tőzeges határrésze évszázadokkal ezelőtt talán mocsár lehetett. A kazah nyelvben a qara-sor fekete szikes tó jelentésben is ismert.
A másik értelmezési lehetőség, hogy a fekete jelentésű kara szóhoz a közép-ázsiai ótörök nyelvben használatos csor (csúr) méltóságnév csatlakozott, és együtt alkotta meg a török defterekben a nevet.
Kívánkozik megfejtési kísérleteinkhez még egy harmadik változat. Káldy-Nagy Gyula írja, hogy Karácsort az 1559. évi összeírásban Karácson néven is említik. Ez esetben feltételezhetjük, hogy a falu névadója az egyik, a forrásokból ismert tehetős gazda, Karácson Bálint lehetett. Az elnevezés tehát ugyanúgy személynévi eredetű, mint a török idők alatt is használatos Ferenc szállása, Ferencszállás név. Talán a török adóösszeíró egyszerűen az ott lakos gazda nevét jegyezte fel falunévnek, úgy, ahogyan hallani vélte.
Érdemes megvizsgálni, kik éltek 1559-ben Ferencszállás, azaz Karácsor faluban. Íme a vezetéknevek: Keresztös, Szabó, Karácson, Haduka, Ágoston, Kara, Toka, Anbrus, Cseke, Gál, Ozsvard, Ellér, Lesták, Tatár, Csokmár, Szél, Baka, Kotka, Kamarás, Baksa, Göbös és Márton Dimitri. A felsoroltak közül a Kara és a Baksa kun név, a Tatár megnevezés szintén kun származásra utalhat. A Dimitri viszont inkább délvidéki eredetre vall. A kicsiny falu lakossága jól tükrözi azt a Magyarországon lezajló migrációs folyamatot, ami a kun szállásterületeket érintette. A török uralom alatt lezajlott belső népvándorlás adta meg a végső lökést a kunok etnikai beolvadásához.
Az otthonukat elhagyni kényszerülők a népesebb városokban, Kecskeméten, Nagykőrösön vagy a Felvidéken kerestek menedéket. A menekültek egy része soha nem tért vissza eredeti lakhelyére. Ugyanekkor a termékeny pusztára a még épségben maradt házakba magyarok költöztek. Az etnikai keveredést segítették az összeházasodások és az azonos állattartó, földművelő életmód.
A faluban lakók közül 16 személyt először 1559-ben vettek lajstromba. Kecskeméten ugyanekkor 250 adófizetőt, Orgovány faluban hármat, Mizse faluban 23-at, Pálkán pedig 26 adófizetőt írtak össze. (Pálka később Pákapuszta néven ismeretes.) Ferencszállás-Karácsor tehát a Duna–Tisza köze népesebb települései közé tartozott. Lakosai közül a nős Baka Gergelnek, István nevű, nőtlen fiával közösen, hétszáz birkája volt. Márton Dimitri, Kamarás Boldizsár és Karácson Bálint kétszáz-kétszáz juhot tartott. Kamarás megházasodott fiának háromszáz birkáját számlálták meg.
A török adóösszeírások alapján megállapítható, hogy a juhok száma a következő években tovább növekedett, viszont a gabonatermés csökkent. Az 1546-os első felméréséhez viszonyítva 1562-re a gabonatermés családonkénti átlaga 91 kiléről nyolcvan kilére esett vissza. Ugyanakkorra duplájára emelkedett a juhok száma, a rétek hozamát szintén ötven százalékkal többre becsülték. Mindez azt mutatja, hogy előtérbe került az állattartás. A gabonatermesztés az egész Kiskunságban olyan mértékű volt, hogy a hozamot két malom megőrölhette. Az egyik Ferencszállás (Karácsor) közelében, Pákán állott. A pákai szélmalom évente csupán fél évig üzemelt. A másik dunai vízimalom volt, Olláron.
Más forrásból tudjuk, hogy a Duna–Tisza közén olyan nagy mérvű szarvasmarhatartás folyt, hogy a területről 1548–1558-ig 550 ezer marhát hajtottak el Bécsbe, és adtak el az ottani vásárban. Ehhez a mennyiséghez bizonyára Karácsor-Ferencszállás lakosai is hozzájárultak valamennyivel. A XVI. század árviszonyait mutatja, hogy egy mázsa búzát nyolcvan akcséért lehetett eladni, egy teherhúzó ló ára kétszáz akcse vagyis négy magyar forint volt, 1570-ben egy marháért hat magyar forintot fizettek.
A törökök által elfoglalt területeken valójában soha nem volt teljes fegyvernyugvás, mégis úgy tűnik, hogy az 1560-as évek közepéig gyarapodik a falu. Az 1546–1559-ig eltelt tizenhárom év alatt a lakosság száma tizenegy százalékkal szaporodott, majd 1559–1562-ig további 37 százalékkal. Ezt követően csökkent a népesség egészen 1590-ig.
A jászkun lakosokat, közöttük a Karácsorban élőket, ekkor már telkes jobbágyként kezelték (sessionati coloni), megkülönböztetve tőlük a velük együtt lakó föld nélküli zselléreket, az inquilinusokat. A szabad kunok utódai tehát jobbágysorba süllyedtek. Egyformán jobbágynak tekintette őket a budai nahije pasája és Eger várkapitánya.
Az egri vár számadásait Bornemissza Gergely vezette, aki feljegyezte, hogy 1553-ban Lőrinc-napkor kapunként ötven dénárt szedett be a kiskunoktól. Ferencszállás tizennyolc kapu után fizetett, Kisszállás és Páka tizenhat-tizenhat kapu után, Kunmizse harminc, Kunlajos kilenc, Törtel húsz, Bankháza pedig három kapu után.
Az egri püspökségnek szedett adó kétharmadát szintén az egri vár fenntartására fordították. A püspöki javadalmak összeírását 1558-ból ismerjük. Szent György-napkor és Szent Mihály-napkor Ferencszálláson 25 jobbágy és három zsellér fizetett jószágadóba kilenc-kilenc forintot, továbbá adtak búza- és árpaadót, a jobbágyokra fejenként negyven dénár kaszáspénzt is kivetettek. A püspöki adóhoz hasonlóan évente kétszer szedtek tőlük királyi dica adót, tizenkét-tizenkét forintot, a tiszteknek asztalpénzül évi tizenkét forint járt.
Ahogyan hadjáratok idején rendkívüli hadiadót kellett fizetniük a magyar és a török hatóság részére, ugyanúgy mindkét oldalra tartoztak állami robottal. Viselniük kellett a forspont és a portio terheit is, nazul és szürzsát néven. Felmentést csak a papok és a bírók kaptak.
Ilyen mérhetetlen megterhelés alatt éltek a kicsiny falvak lakosai, folytonos készenlétben a menekülésre. Talán ez utóbbi is hozzájárult, hogy inkábbb állattartással foglalkoztak, hiszen a lábasjószággal könnyebb volt menekülniük, mint a szántóföldi terményekkel. Az 1567-es egri urbáriumból kiderül, hogy a Kiskunság tíz lakott helységében összesen sem élt másfél ezernél több lakos. Ferencszálláson és Pákán mindössze 46 család, s ezek még a népesebb falvak közé tartoztak.
Amint az előzőekben már említettük, falunk a békés időszakokban kicsit megerősödött, népességszáma gyarapodott, de lakóinak 1566-ban ismét menekülniük kellett. A törökök ebben az esztendőben indították harmadik nagyobb hódító hadjáratukat Magyarország még el nem foglalt részei ellen. Az első hullámban 1541–1547 között török uralom alá került a Kiskunság, délen Szeged, északon Vác, a Kelet -és Dél-Dunántúl Siklóstól Esztergomig. A második nagy támadással 1551–1552-ben a törökök szerették volna elfoglalni a Felvidéket, de csak Szolnokig jutottak, Egert megvédték Dobó katonái. 1566-ban Szulejmán hadat indított a Dunántúl és a Tiszántúl ellen. Ekkor esett el Szigetvár és Gyula. A szultáni sereghez csatlakozott tatár hordák az egész Duna–Tisza közét végigpusztították, a török védelem alatt álló Halas lakóit is menekülésre késztették.
Talán ez volt az utolsó, a végzetes csapás a sokat szenvedett kunságiaknak. Halas lakói három év elteltével visszamerészkedtek egykori lakóhelyükre. A többi település azonban – Ferencszállás és Pálka kivételével – végleg pusztán maradt.
Az 1568-as drinápolyi békét követően egészen 1590-ig viszonylagos nyugalom köszöntött a vidékre. 1570-ben 36 adófizető családban 360–540 közötti lélek élt Ferencszálláson. A falu adójövedelmének török haszonélvezője, Dervis bin Abdullah helyébe a janicsárok agája, Szefer timárbirtokos lépett, aki árpapénz gyanánt kapta meg az adószedési jogot. Ez a bizonyos árpapénz 1580-ban 4414 akcse, több mint 88 magyar forint volt.
Az elkövetkező békés tíz év alatt növekedett a gabonatermelés, de meg sem közelítette a 44 évvel korábban felmértet. 1546-ban még 91 kile jutott átlagosan egy családra, 1590-ben viszont csupán 68. A gabona mel-
lett, nyilván olajütés céljára, lennmagot termeltek nagyobb mennyiségben. A legtöbb jövedelmet azonban a nagyállattartás eredményezte. A szénára kivetett adó 1590-ben közel négyszerese a tíz évvel korábbinak, vagyis jóval nagyobb területről takarítják be a szénatermést. Bizonyára nem a török adószedőnek akartak kedveskedni, hanem a nagyobb állatlétszám teleltetéséhez volt szükség több szénára.
A lakosság ragaszkodott a falujához, és bizakodott a jövőben. A hadak járta földbe szőlőt telepítettek, ami 1590-ben már termőre fordult, így ebben az évben hordóadót is fizetniük kellett. Bár a termelési eredmények javultak, a népesség az 1580-as évhez viszonyítva tizennyolc fővel csökkent. Talán megérezték a közelgő veszedelmet, és még időben elköltöztek, talán meghaltak, nem tudjuk. Tény, hogy 1593-ban ismét kiújult a háború, s csaknem másfél évtizedig kellett várni az újabb békekötésre. Sajnos Ferencszállás falucska azt már nem érte meg.
Fenyvesi István a törökkor jászkunsági hatásainak kutatója 1593–1595 közé helyezi a Kiskunságot ért legnagyobb pusztulást. Mi történt valójában?
1593 őszén Szinán nagyvezér hadjáratot indított, s bár még a hosszú háborúnak is nevezett tizenöt éves háború első szakaszában vagyunk, a szemben álló portyázó csapatok letarolták a Duna–Tisza közötti apró falvakat. Török és tatár harcosok csaptak össze a magyar végvárakból ellenük kiküldött katonákkal. A harcokat túlélő lakosságot minden élelmüktől megfosztották az itt telelő tatár segédcsapatok.
Ferencszállás-Karácsor létezéséről 1594-ben, a pünkösd előtti második vasárnapon még többen tanúskodtak a kecskeméti bíróságon. Történt, hogy pünkösd előtti második vasárnapra virradó éjjel tizenkét részeg rác hagyta el Kecskemétet, de megtámadták őket, és közülük négyet megöltek. Az egyik életben maradt rác értesítette a kecskeméti bíróságot, de nem tudta megmondani, hogy a támadóik törökök vagy magyarok lehettek, csak arra emlékezett, hogy a támadók sokan voltak és mind gyalogos. A kecskeméti bíróság ferencszállási embereket hívott be tanúnak, hogy a sértett rác vallomását meghallgassák. A tanúként behívott ferencszállásiak neve a falu török kori létezésének utolsó bizonyítéka, ezért nevüket az egykori jegyzőkönyvből ide idézzük. Tanúk voltak: „Wayas Mihály Atel, (?) Albert, Ihaz Mihály, Vaczy Nagy Tamás, Nagy Sebestien, Palkay Baka Mathe, Nagi Marton, Zrencs Tamás”.
1595 tavaszán Ferencszállás már lakatlan, elpusztult Pálka is. Csak sejthetjük, hogy mindkét falut azok a tatár hordák semmisítették meg, amelyeknek alföldi rémtetteiről Prépostváry egri főkapitány számolt be 1594-ben. Prépostvárynál három évvel későbbről ismerjük Hartyányi János Pest és Solt vármegye szolgabírójának jelentését, melyet a szepesi királyi kamarának küldött. Hartyányi mentegetőzik, amiért a keze alá bízott megyékben az előző évben nem tudta beszedni a kamarai adót. Ferencszállás nem tartozott ugyan a szepesi kamara hatósága alá, de fekvéséből eredően ugyanazt a megpróbáltatást szenvedhette el, mint a vele szomszédos helységek lakosai Pest és Solt megyében.
Íme a levél vonatkozó részlete:
„Minthogy ti kegyelmetek én reám bízta volt ő Felsége rovásának beszedését anno: 1596. Pest és Solt vármegyében, de minthogy ellenségnek felrohanásáért, ugymint az Tatárok Szent György napban feljövéséért és rablásért a szegénység megfutamodék, az egész föld elpusztula, kit levágának s kit elvinek a szegénységben. Másodszor is még aratáskor feljövén az ellenség, ugymint teljességgel Ónodig, kit hon kaphatnának az szegénységben, mind el rablák, hanem csak maradna a három város Pest vármegyében, ugymint tudni illik Kecskemét, Cegléd és Kőrös…”
Az elnéptelenedett Duna–Tisza közének földjét Kőrös, Cegléd, Kecskemét, Szeged gazdái szerezték meg. A kun pusztákat a felduzzadt megerősődött mezővárosok, elsődlegesen Kecskemét és Szeged bérelték. A föld tulajdonjoga nem változott. A kun koronabirtokok felett a nádor mint a kunok legfőbb bírája és grófja rendelkezhetett, de 1562-től Nádasdy Tamás nádor halálával a nádori szék mintegy fél évszázadig betöltetlen maradt.
A jász és kun koronajavakat 1608-ig a pozsonyi kamara Eger várára bízta. Amikor 1596-ban Eger török kézre került, a kun koronabirtokok kezelését Vác vára vette át. 1608–1667-ig a nádori tisztséget éppen betöltő magyar főurak fennhatósága és bíráskodása alá tartozott a Kiskunság. Helyzetüket bonyolította, hogy Eger eleste után Pest-Pilis-Solt vármegye is kiterjesztette hatalmát a kiskun településekre, közöttük Ferencszállásra.
A Pest–Kecskemét–Szeged között vezető országút mellékén, a török és tatár hadak felvonulási, portyázási útvonalában hatalmas puszták maradtak évtizedekig lakatlanul. Annak a mezővárosnak, amely kun pusztát használt, a bérleti díjat a török földesúrnak és a magyar hatóságnak is meg kellett fizetnie. Ferencszállást 1649-ben királyi adományként – tizenhárom kiskun pusztával együtt – a jászkun főkapitány, Vadászi Pál füleki lovaskapitány kapta meg. Az új földesúr birtokba iktatását a Nógrád vármegyei Füleken végezték el, hiszen az adományként elnyert pusztákon a töröktől félve nem mertek megjelenni. A főkapitány kapzsisága azonban felbőszítette a nádort, aki úgy vélte, az akcióval nem csak a kiskunok hanem saját nádori jogai is sérelmet szenvedtek. A helyzetével visszaélt kapzsi főkapitányt elmozdította hivatalából, és az adományozást megszüntette.
1657-ből ismert forrás szerint Ferencszállást más kiskun pusztákkal együtt Szabadszállás falu bérelte. A bérleti díjat a nádornak fizették. A következő adatunk Kecskemét földesurának, Koháry Istvánnak 1677-ben kelt védleveléből származik. Ebben azt olvashatjuk, hogy 1670–1677 között Kecskemét kilenc kiskun pusztát bérelt, közöttük Félegyházát és Ferencszállást. A bérbeadó ekkor a pozsonyi magyar kamara volt, mivel Wesselényi Ferenc halála után 1681-ig a nádori tisztséget nem töltötték be.

A török csapatok feldúlnak egy falut

Gyalogos tatár harcos

Janicsár

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages