Felszabadul a puszta
Felszabadul a puszta
A török idők utolsó szakaszában herceg Eszterházy Pál nádor volt a jászok és kunok főbírója. Az ő nevéhez fűződik területeik önálló adózó kerületté alakítása. Eszterházy Pál nádor intézkedései megszüntették az 1541 után kialakult állapotot, amikor a hajdani autonóm kun és jász területekre a vármegyei és kamarai hatóságok is kiterjesztették hatalmukat.
1682. június 5-én Pest vármegye törvényszékén kihirdették Eszterházy Pál oltalomlevelét, amelyben a nádor kinyilvánítja, hogy a kunsági faluk lakosai a vármegyék hatósága és védelme alól kivétetnek, oda adófizetéssel sem tartoznak. Ez az oltalomlevél szolgált alapul ahhoz, hogy a jászok és kunok Heves és Pest vármegyéből elszakadva önálló politikai hatósággá alakuljanak. A vármegyék tiltakozásának visszaszorítására 1686-ban a pozsonyi nádori tanácskozáson elrendelték az ország adózási képességének új összeírását. Az összeírásban az eszmei adózó egységet nádori portának nevezték. A jászkun kerületre 61,7 nádori porta jutott.
A törökök visszaszorításában elért katonai sikerek eredményeként Magyarország megszabadult az oszmán uralomtól, ám ezzel egyidejűleg megerősödtek a Habsburg Birodalom központosítási törekvései. A felszabadított országrészeket fegyverjogon szerzett területeknek tekintették, és a neoaquistica comissio, az újszerzeményi bizottság hatáskörébe utalták.
A birodalom pénzügyi nehézségeinek csökkentésére, a kincstári bevételek növelésére az 1690-es évektől felmerült a jászkun kerület értékesítésének lehetősége. Két ellentétes erő feszült egymásnak. A nádor törekvései és a Habsburg Birodalom érdekei keresztezték egymást, az utóbbi győzedelmeskedett. 1699-ben már az eladás előkészítését szolgálta az a felmérés, amelyet Pentz Ferenc Kristóf egri kamarai prefektussal végeztettek el a terület értékének megállapítására.
A XVII. század utolsó évében, Pentz Kristóf összeírásának elkészültekor a három kerületben, a kiskun a nagykun és a jász kerületben csak két mezővárosban és tizenkét faluban éltek emberek. A korábban lakott települések közül ötvenhat elpusztult. A Kiskunságot átszelő, Pest–Örkény–Kecskemét–Félegyháza–Szeged irányban haladó alföldi nagy út egyetlen népes kiskun helyet sem érintett. A Kiskunság 490 ezer katasztrális hold földjén mindössze öt lakott település (Halas, Szabadszállás, Kunszentmiklós, Fülöpszállás és Lacháza) maradt, ahol összesen 267 adózó háztartásfő élt. Negyvenegy falu – közöttük Ferencszállás – desertum, azaz lakatlan minősítéssel szerepel a felmérésben.
Ha a korabeli utazó végighaladt a Duna–Tisza köze hátsági vonulatán, a török pusztítás hatására elnéptelenedett egykori falvaknak: Ferencszállásnak, Félegyházának, Karának, Kisszállásnak, Kocsérnak, Majsának, Mérgesnek, Móriczgátjának, Pálkának, Szanknak, Törtelnek, Szentlászlónak csak a nyomát találta. Az elmenekült lakosok Szegeden, Kecskeméten, Nagykőrösön kerestek menedéket, pusztán maradt falvaikat a befogadó mezővárosok bérletként hasznosították.
1699-ben Kecskemét 22 kiskun pusztát bérelt a nádortól évi 750 rajnai forintért. 1701-ben már 23 pusztáért 1300 rajnai forint bérleti díjat fizettek. 1702-től, a Jászkunság törvénytelen eladásától a terület földesura a Német Lovagrend lett, s a szabad jászkunok jobbágysorba süllyedtek.
1702. június 1-jén a Német Lovagrend Bécsben létesített adminisztrációs központjának teljhatalmú vezetője, Heusslein komtur évi 3367 rajnai forintért tizenhat kiskunsági pusztát adott bérbe Kecskemétnek, ebből Ferencszállás bérlete 96 rajnai forintot tett ki. A kontraktust évente megújították. Kecskemét város a bérleményt nem tartotta meg városi kezelésben, hanem lehetővé tette, hogy lakosai árendálják. Ferencszállás gazdái ennek következtében 1703-tól kecskeméti lakosok voltak, akik társaságokat alkotva egy-egy telelőt és egy-egy nyaralót béreltek tizenhat-tizenhat forintért.
A hat bérlőközösség létszáma eltért egymástól, érdekes módon nőket is találunk közöttük. Keresztesi János csoportjában külön befizetőként jegyezték fel Keresztes Erzsébetet és Keresztes Pannát, Hagyó Mihály csoportjában Kandel Nagy István lányát – az apa nincs a csoportban – és Kalmár Péternét. Szabó Gergely egyedül fizette ki az egy telelőért és egy nyaralóért kiszabott tizenhat forintot. Idősebb Kalocsa István a fiával bérelt, a hatodik csoportot Bede Mihály és Nagy Ádám alkotta. Összesen tizenhat árendás nevét őrizték meg a pénzügyi iratok.
A bérlők közül Kalocsa István 1682-ben Kecskemét egyik leggazdagabb polgára volt, nyolcszáz vadszám után vetették ki rá az adót, de 1688-ban már csak százötven vadszám után fizetett. Tíz vadszámot tekintettek egy malom jövedelmével egyenértékű adóalapnak. A ferencszállási bérletet Kalocsa István árendátor olyannyira magáénak érezte, hogy azokat, akik
a pusztán marhákat hajtottak keresztül, megzálogolta. A hatalmaskodásból per kerekedett, s Kecskemét Fülek várában székelő földesura, Koháry István kimondta az ítéletet: „Az kik pedig távolabb való pusztákra juhokat és szarvasmarhákat s lovakat a közelebb való pusztán át akarnak hajtani, tartoznak azon puszta urainak hírt adni Kecskemétre, az kinek pusztáján által akarják hajtani. Nyárban az nyaraló és nem tilalmas helyeken hajtsák által. Télben ismét az telelő pusztákon s nem tilalmas helyeken.”
Az ítéletből megállapítható, hogy a telelő a puszta kötöttebb talajú, szántásra-vetésre alkalmas részén néhány száz holdas terület lehetett, s ezt a telelőt osztották tovább tanyaföldekre a már említett bérlőcsoportok. A telelőkön nem csupán szántóföldi földművelést folytattak, hanem a téli takarmányt megtermő kaszálók is ott voltak. A telelőszállásokon helyezkedtek el a gazdaság épületei, a lakóházak, enyhelyek, ólak, kutak. A nyaralókat a puszta gyengébb, legeltetésre azonban alkalmas területén alakították ki, s a rideg állattartás helye szintén ezeken a legelőkön volt. A pusztahasználat ilyen módja egyenes folytatása a XVI. század közepétől már ismert szállásos gazdálkodásnak, állattartásnak.
A Rákózi-szabadságharc bukása után a szatmári békét követően ismét a Német Lovagrend gyakorolta a földesúri hatalmat. Ám a szabad kerületek eladása miatti országos felháborodás nem csillapult. A magyar országgyűlés 1715. évi XXXIV. törvénycikkében elrendelte, hogy a jászkunok földjét közköltségen vissza kell váltani. Az uralkodó, III. Károly király ígéretet tett az eladásból befolyt összeg felének visszafizetésére. A bekövetkező újabb török háborúk azonban mind a figyelmet, mind az anyagi erőt elvonták a sérelmek orvoslásától. A jászkun földek tulajdonosa még tizenhat évig a Német Lovagrend maradt. 1731-ben a háborúkban megrokkant katonák számára létesített Pesti Invalidus Ház alaptőkéjéből fizették ki végre a lovagrendet. Az akció mégsem állította helyre a hajdani szabadságot, csupán annyit eredményezett, hogy a jászkunok idegen földesurát hazai zálogbirtokos földesúr váltotta fel.
Ferencszállás kun puszta életét a tulajdonos változások alig érintették. Kecskemét város vagy a kecskeméti polgárok bérleti jogát csupán néhány évig tudta Szeged magához vonni. 1712-től itt ismét kecskeméti lakosok gazdálkodtak. 1721 és 1730 között egy év kivételével Szabó István és társa bérelte. Bérleti díja ez idő alatt évi tizenöt rajnai forintról ötvenre emelkedett.
1731-től az Invalidus Ház nevében Orczy István jászkun főkapitány a puszta bérbeadója, aki a korábbi bérleti díjat ismét több mint a duplájára emelte. 1736–37-ben Ferencszállás használatáért Bede András és társa 71 rajnai forint és 25 dénárt fizetett. Ugyanők bérelték Móricgát pusztát is 79 rajnai forint és 80 dénárért, Szankot pedig egyedül Bede András 49 rajnai forint és 87,5 dénárért.
Az évtized végén kitört pestisjárvány Kecskemét környékét sem kímélte. Magában a városban 1739–40-ben kilenc hónapig aratott a fekete halál, s a népesség csaknem egyharmadát magával ragadta.
Ezekben a gyászos hónapokban a jászkunok már a Kiskunság lakatlan pusztáinak benépesítésére készültek.
257 évvel ezelőtt – 1743 tavaszán – néhány jászfényszarui család útnak indult, hogy megtelepedjen a mai Petőfiszálláson, az akkori ferencszállási pusztán. Telve reménnyel, Podhradszky György jászkun főkapitány engedélyének birtokában kocsira rakodtak, s az állatokat magukkal terelve megérkeztek az ígért szabad földre, ahol új életet kívántak volna elkezdeni.
A fényszarusi gazdáknak kiadott telepítőlevél arra adott engedélyt, hogy Félegyháza pusztát egy évig ingyen használják. Kun Ferenc szállási praediumot, azaz Ferencszállás pusztát pedig évi 72 rajnai forintért birtokba kapták, hogy ott falut építsenek.
A megérkezett első telepesek csalódottan tapasztalták, hogy leendő falujuk földjét Kecskemét város tartja birtokában. Kecskemét ferencszállási bérlete az 1743. év Szent György napjáig szólt, s a bérlő egy napra sem volt hajlandó lemondani jogairól. A hoppon maradt bevándorlóknak választaniuk kellett: vagy visszafordulnak kibocsátó falujukba, ahol a túlnépesedés miatt megművelhető szabad föld már alig volt, vagy letelepednek Félegyházán.
Félegyháza puszta földrajzi helyzete kedvezőbb volt Ferencszállásénál, hiszen a Szeged–Buda főútvonal mellett terült el, ahol már postaállomás működött, és állt a Német Lovagrend által felépíttetett vendégfogadó is. Ideiglenesen itt fogtak helyet az érkezők.
Az első év elteltével aztán úgy gondolták, visszaszerzik a főkapitány által megígért Ferencszállást – amit Kecskemét további tíz évre szeretett volna bérbe venni. A jászkun kerület főkapitánya a vitás feleket bölcs egyezségre biztatta. Végül hosszas alkudozásra Kecskemét városa átengedte Félegyháza telepes falucskának Ferencszállás pusztát cserébe az akkor már félegyháziak által használt Galambos puszta feléért. Félegyháza főbírója a csere kedvéért hozzájárult, hogy a kecskemétiek Ferencszálláson hajthassák keresztül Pusztaszeren vagy Péteri pusztán legeltetendő marháikat. Az egyezség eldöntötte Ferencszállás sorsát. Az elkövetkező két évszázadban a puszta változó népességgel, de mindvégig az 1774-től mezővárossá vált Félegyháza tanyás területeként élte életét. Ez alatt a két évszázad alatt Ferencszállás példáján végigkövethető a magyar tanyafejlődés múltja, a szórványtanyák kialakulásától a tanyaközpontok létesítésén át a tanyaközségek megszületéséig.
A hivatalos támogatással létrejött bölcs egyezség 1745-ben visszaadta az egykori kun puszta szabadságát. Az immár szabaddá tett kun földet Félegyháza többségében jász telepesei váltották meg, ők fizették ki Ferencszállás redemptióját, hétezer rajnai forintot. Nem léphetünk át e történelmi tényen anélkül, hogy ne tisztáznánk, mit jelentett a jászkun redemptio, hiszen hatását évszázadokon át érezték az itt élők. Előzményeit már ismerjük. Tudjuk, hogy az Árpád-korban betelepült népesség szabadságjogaiból a török hódoltság végére alig maradt valami. Maga a nép is megfogyatkozott. 1702-ben I. Lipót király a megmaradt lakosságot és az egész Jászkunságot jobbágysorba taszította, eladta a Német Lovagrendnek. Végül 1745. május 6-án Mária Terézia királynő – a jászkunok és a nádor több éve meg-megújított kérelmére – engedélyezte a jászkun kerület földjének és szabadságainak visszaváltását, az úgynevezett jászkun redemptiót.
A kiváltságlevél súlyos feltételeket szabott. Vissza kellett fizetni a hajdani eladási árat, az ötszázezer rajnai forintot és az időközben eszközölt földesúri beruházásokért hetvenezer rajnai forintot. Ezenfelül a huszonöt jászkun település népe vállalta ezer lovas katona egyszeri kiállítását, felszerelését és nemesi felkelés esetén további ezer lovas kiállítását. Vállalták, hogy fizetik a nádor évi háromezer aranynak megfelelő tiszteletdíját. Mindezeken felül a továbbiakban évente fizették az állami hadiadót, viselniük kellett a rendszeres katonaállítás és beszállásolás terheit és az elnyert önkormányzat költségeit. Önkormányzatiságukból eredően az adók kerületeken belüli elosztásáról maguk dönthettek.
A meghozott áldozatokért visszanyerték hajdani szabadságaikat. A redemptio után a Jászkun Kerület az ország önálló törvényhatóságává vált. A kerület falvai és mezővárosai kiváltságolt települések lettek, lakóik valameny-nyien személyes szabadságot kaptak. Az egész kerület a történelmi jogcímre hivatkozva kollektív nemességet nyert, ami módot adott arra, hogy a jászkun szabadság betagolódjon az országos jogok közé. Megszűnt a földesúri alávetettség – a jobbágyi státus –, a Jászkun Kerület földje a földváltó redemptusok, a szabadságukat visszaváltók tulajdonába került.
A Jászkun Kerület legfőbb bírája továbbra is a nádor maradt, akinek személyét a kerületek élén és közgyűlésében az általa kinevezett főkapitány helyettesítette, ezért őt nádori (palatinális) főkapitánynak nevezték. Az egyes kerületek kapitányai (jász, nagykun, kiskun) és elöljárói azonban már választással nyerték el tisztségüket, az egyes helységek élén álló tanács és főbíró úgyszintén.
A redemptio gyakorlati megvalósítását a helyi önkormányzatok irányították. A privilégium, ami az eladatás évei után visszaadta a jászok és kunok önrendelkezési jogait és megszabta új kötelezettségeiket, a Jászkun Kerületben élők összességére vonatkozott. A kötelezettségek anyagi terheit azonban nem tudta mindenki vállalni. Ezért úgy gondolták, hogy a kivívott szabadság azokat illeti elsősorban, akik a hadkötelezettséghez és a megváltáshoz meghatározott összeggel hozzájárultak.
A jogok megszerzésének feltétele és mércéje a földtulajdon megváltása volt. Ezért a Jászkun Kerületben a legfontosabb a földtulajdon megszerzése és megőrzése, illetve a földhöz fűződő jogok védelme lett. Ezt szolgálta az önkormányzat, ennek rendelték alá a kiváltságok értelmezését és alkalmazását. Aki a Jászkun Kerületben eladta a tőkeföldjét (a megváltott szántóföldet), eladta vele a hozzá kapcsolt jogokat is. Erre épült a helyi alkotmányos élet, ez teremtette meg a Jászkun Kerület egyedülálló, sajátos társadalmi rétegződését.
A redemptio után kialakult társadalomban teljes jogúak a redemptusok lettek, akik maguknak és utódaiknak tényleges összeg megfizetésével földet váltottak. A redemptusok nyerték el a választói jogot, és ők lettek a választhatók. A megváltott, de tőkeföldként fel nem osztott földterületeket – közlegelőket, nyilas osztású veteményeseket – díjtalanul vagy jelképes díjért használhatták, földvásárláskor elővételi jogot kaptak. Évi három hónapig gyakorolhatták a bormérés és a vadászat jogát, s vásár- és piactaksát, vámot és révdíjat nem fizettek.
Akik kevesebbet fizettek a redemptióba, a jogokból is kevesebbet kaptak, s irredemptusok lettek. Akik nem tudtak a földváltáshoz hozzájárulni, de saját munkájukkal keresték meg a kenyerüket, zselléreknek számítottak, jogállásuk azonban mégis speciális. A jászkun kerületben az ország más vidékeitől eltérően személyes szabadságot nyertek, hiszen itt földesúr nem volt.
Ferencszállás redemptióját hétezer rajnai forintban állapították meg. Csupán az összehasonlítás kedvéért említjük, hogy a félegyházi határért 12 100 rajnai forint, fél Galambosért 2750 rajnai forint megváltási összeget fizettek a kincstárnak.
Az első években falunk határát nem osztották fel egyéni birtokokra. A hatalmas megváltási ár azonban nagyon nehezen gyűlt össze, ezért 1759. november 21-én a tanács és a félegyházi lakosok úgy döntöttek, hogy Ferencszállás redemptiójával megterhelik a már kiosztott szántóföldeket. Egy egész telekre – ami akkor száznegyven katasztrális hold volt – a megállapított megváltási áron felül negyven forintot számítottak. A befolyt összeget a redemptiós tartozás kifizetésére fordították.
A puszta tehát a redemptusok tulajdona lett. Határának nagyobb része osztatlan közös tulajdon maradt, de mintegy egyharmadát ténylegesen birtokba és tulajdonba adták egyes redemptusoknak. 1759-ben közülük ötvennek volt Ferencszálláson tőkeföldje, azaz megváltott szántóföldtulajdona. Közöttük több mai petőfiszállási család őseit felfedezhetjük. Itt volt tőkeföldje Darányi Andrásnak, Rózsa Jánosnak, Rózsa Andrásnak és Rózsa Mártonnak, Zsibrita Mihálynak és Jánosnak, Nemes Istvánnak, Szabó Ferencnek és Fekete Jánosnak. Öreg Tarjányi Mártonné egy negyedtelket váltott. 1775-ben a birtokosok között találjuk öreg Rádi Andrást, Dobák Miklóst, Tarjányi Istvánt.
A ferencszállási határrész összes területe ekkor mintegy tizenháromezer katasztrális hold volt, ebből egyéneknek adtak birtokba 3390 katasztrális holdat. A tőkeföldnek kiosztott redemptus földtulajdon mellett a megváltott terület többi részét a redemptusok osztatlan közös tulajdonban hasznosították. Ebből az osztatlan pusztából szakították ki a közösségi célra szánt területeket: a város külső ferencszállási kaszálóját, ami ekkor 383 katasztrális hold és 65 négyszögöl, a ferencszállási csárda földjét (22 katasztrális hold és 1170 négyszögölt), a Péteri-tó 274 katasztrális hold és 1436 négyszögöl területét.
A puszta legnagyobb részét közös legelőnek hagyták, a tőkeföldek járulékául pedig nyilas osztással veteményes kerteket jelöltek ki.
A félegyháziak által megváltott Ferencszállás kun puszta a várost körülölelő nyomásszéltől észak–déli irányban Szentlászló- és Péteri pusztáig terjedt. Keleten Galambos, északnyugati részén pedig Kisszállás határolta.
A föld minéműségéről a korabeli határjárások tudósítanak. A vizitálók homokhalmokon, zsombókon haladtak keresztül, olykor kemény gyephomokon. A kaszálók a magasabb fekvésű földeken a Majsai út mellett végződtek. Ezeket közrétnek is nevezték. A határ nagyobb része homokos, kisebb része jó termő feketeföld.
)
)
)
