Szőlőspákozd | Száz Magyar Falu

Szőlőspákozd

A török hódoltság utolsó évtizedében, 1683-ban Kara Musztafa nagyvezír Bécs ostromára indult. Fejér megye a hadak útvonalába esett. Június végén a nagyvezér a „Pákozdi Tónál” ütött tábort, a lakosság nemcsak a török sereg felvonulását, hanem a sikertelen ostrom utáni visszavonulását is megszenvedte: a faluból is elmenekült egy időre.

A jezsuita rend Fejér megyei falvait csak 1684 után tudta újratelepíteni. A török háború ellenére a napi kapcsolatokban a közös gazdasági érdekek közelebb hozták egymáshoz a török és magyar földesurakat. Hadzsi Ibrahim alajbég (szpáhi katonai parancsnok), Pákozd török földesura 1685. április 27-én levelet írt a komáromi jezsuitáknak kérve őket, hogy enyhítsenek Fejér megyei jobbágyaik terhein. Arra hivatkozott, hogy ő is tekintettel van szegénységükre, s háromévi szabadságot, azaz adómentességet adott nekik.

A XVII. századi török adóösszeírásokból még annyi sem maradt fenn, mint az előző évszázadból. Ezért jelentősek az erre az időszakra vonatkozó magyar források, amelyek egy része már a felszabadulást követően készült. A visszatelepült lakosság 1685-ben még nem érte el a bécsi hadjárat előtti számát: a negyven telekből csak húszat laktak. A komáromi rendháznak a faluközösség évente száz forint cenzust fizetett, egy hízott sertést és két borjat adott. A török földesúr (a szultán) egy összegben húsz forintot, telkenként egy forint ötven dénárt, természetben pedig egy pint vajat (egy budai pint körülbelül 1,7 liter), a termények tizedét kapta, s a jobbágyok ingyenmunkájára is igényt tartott.

Székesfehérvár 1688. évi felszabadítása után a közeli falvakat is a városi harmincadhivatal és a kamarai szervezet felügyelte, ennek lett Székesfehérvár a területi központja. Utóbbi a komáromi jezsuiták pákozdi birtokán 1689-ben negyvenhárom jobbágyot és négy házatlan zsellért írt össze. A portálisról a dicális adórendszerre való átálláshoz az adózók számán kívül fontos volt az adóalap megállapítása. Ezért volt szükség arra, hogy a hódoltság korának szolgáltatásait összeírják (az 1696-ban készült kimutatás már valamivel magasabb adót kapcsolt az elmúlt időszakhoz, részben azért, hogy biztosítsa az államnak a felszabadító hadjáratokkal felmerült katonai és az új berendezkedés kiépítéséhez, fenntartásához szükséges adminisztratív jellegű költségeit).

Fejér vármegye közigazgatását 1692-ben szervezték újjá. Maga a császár és király, I. Lipót figyelmeztette arra a főispánt, hogy a megye területi egységét is helyre kell állítani. Komárom megyéből visszacsatolták a Sári, más néven Vértesaljai járást, amelynek közigazgatása alá Pákozd is tartozott. Ez a változás mindkét megyében hatott az adók, a katonai terhek elosztására. A járás utolsó, Komárom megyétől kirendelt szolgabírájának székhelye Bicskén volt, a pákozdiak egészen 1691-ig még a komáromi adószedőnek fizették az éves adót.

A régi lakosok mellé 1685 után különböző vidékekről túlnyomórészt református vallású telepesek érkeztek. Az 1696. (lásd: Függelék II.) és 1698. évi kamarai összeírás idején ötvenkét telkes jobbágy és négy házatlan zsellér száz gyermekkel élt a faluban. A község lakossága, az uradalmi alkalmazottak és a református pap háztartásával a kétszázötven főt is meghaladhatta. A tizennyolc örökös jobbágy mellett harmincnégy volt a jövevények száma; az 1688. évi konskripció szerint Somogy (huszonegyőjüknek), Baranya, Zala megye, Baltavár (Vas megye), Mátyusföld (a Csallóköztől északra), Vác, valamint a Fejér megyei Acsa és Szentpéter volt korábbi lakóhelyük.

Az 52 jobbágy harminchat egész, tizenkét fél és négy negyed telket, öszszesen 43 egész telket művelt. Szántóföldjük 883 pozsonyi mérőt, mintegy 441 magyar holdat tett ki (egy pozsonyi mérő föld körülbelül fél magyar hold, azaz hatszáz négyszögöl, ekkora területre elegendő egy mérő vetőmag, azaz 62,39 liter). A források kiemelik a föld minden részének termékenységét, utalnak a halászat hasznára is. Ez idő tájt négy egész és hat fél telek még elhagyottan állt. Telekaránynak megfelelően csak negyvenegy jobbágynak jutott rét, egy–hat szekér szénát termő. Ez a terület a már akkor is jelentős külterjes állattartásnak éppen csak elegendő lehetett. A faluközösség nem, csak a földesúr rendelkezett erdővel. Az ötven holdnyi cserjésben legeltetésre alkalmas tisztások is voltak. Míg korábban csak a csalai malmokat használták, 1696-ig elkészült a falu egykerekű gabonaőrlője a Császár-víznél, használatáért évente hat forintot fizettek a földesúrnak.

Ebből az időszakból származnak a szőlőterületre vonatkozó első adatok is. A megművelt szőlő nagysága igen jelentős: 225 kapás (egy kapás szőlő egy ember egynapi munkájával megmunkálható terület) a helyi lakosoké, huszonkét kapás terület idegeneké volt.

A település már a XVII. század első felében jelképévé emelhette pecsétnyomójában a szőlőművelésre utaló motívumokat: a szőlőfürtöt és a szőlőmetsző kést. Mellettük megjelent a nádkéve is, a pecsétnyomó felső részében pedig holdsarló és hatágú csillag. Első fennmaradt lenyomata a század végéről származik, de a pecsétnyomó ekkorra már erősen megkopott. A község lakóinak és elöljáróságának érzelmeit jellemzi, hogy a Velencei-hegység déli dombjain kialakított magas szintű és méretében is jelentős szőlőkultúrájáról falujuk nevét pecsétnyomójuk körirata szerint – szölös pákozd falu pöcsét – a szőlős állandó jelzővel kötik egybe.

A falu lakóira jelentős állami terhek nehezedtek, 1698-ban a hat téli hónapra 1193 forint, egyszer s mindenkorra pedig 238 forint adót vetettek ki. Az egész megyében egyedül Lovasberényt terhelték nagyobb összeggel, ami nyilván Pákozd méreteit, gazdái tehetősségét jelzi. A pénzszolgáltatáson kívül a megnövekedett hadsereg, s a megye területét is téli szállásul, átvonulásul használó katonaság ellátását, elszállásolását (porció) és szállítását (forspont) – a környező településeken kívül Budára, Sárvárra, Eszékre – kellett magukra venniük. Székesfehérvár közelségét – a korábbi évtizedekhez hasonlóan – ekkor is megszenvedték: ingyenfuvarral, kézi munkával, fahordással, hídfák szállításával vették ki részüket a kapuk, hidak és utak rendbetételéből. Nagy szükség volt munkaerejükre, és ebben a fehérvári kamarai felügyelőség vezetője, Vanossi Lőrinc nem ismert könyörületet.

A lakosság katonai terheinek enyhítése végett az átvonuló vagy beszállásolt alakulatok eltartását beszámíthatták a hadiadó összegébe. A pákozdiak 1693–1694 telén 68, a katonaság élelmezésére szánt ökröt tartottak el, az őrzésükre kirendelt pásztorokat pedig élelmezték. A megye 1694-ben felhívta a falvak figyelmét arra, hogy a katonaságtól kérjenek elismervényeket az elszámoláshoz. Az írástudatlan s az idegen katonák nyelvét sem értő jobbágyoknak ez túl nehéz feladat volt. Az elhúzódó török háború, a követjárások költségei egyre csak fokozták a terheket. A jobbágyok panaszai szerint a megszabott beszállásoláson túl további ellátást kívánó német katonák miatt „sokan kényszerítenek kibujdosni a faluból”. Mikor 1700-ban Fejér megyében összeírták a katonai visszaéléseket, hetven pákozdi jobbágyot jegyeztek fel, akik anélkül gondoskodtak tizenkét Herbeville-ezredbeli katona és parancsnokuk ellátásáról, hogy ezt adójukban figyelembe vették volna. A jelentés a katonaság erőszakos cselekményeiről is beszámolt.

Az állami terhek mellett jelentős földesúri szolgáltatások sújtották a falut. A komáromi jezsuiták a megye közgyűlésén 1693-ban tiszttartójuk, Kumanovich Mihály közbenjárására még a pákozdiakat is eltiltották Pákozdpuszta, vagyis a jezsuita major földjeinek használatától. A jobbágyok 1696-ban minden egész telek után három forintot, összesen 129 forint cenzust fizettek. A telkesek évi ötvenkét nap igásrobottal, a házatlan zsellérek kilenc nap gyalogrobottal szolgáltak. A jezsuitáknak járó ajándékokat (egy tehén és egy hízott sertés a falutól) – a korábbi gyakorlat szerint – természetben adták be, de arra is találunk adatokat, hogy készpénzben megváltották.

A falu Szent Mihály-naptól Szent György napjáig mérhette ki borát, a földesúr pedig Szent Györgytől Szent Mihályig, azaz április 24-étől szeptember 29-éig. A mészárszék jövedelme egész évben a jezsuitáké volt. Az állami adminisztráció – kiépülésének kezdetén – saját hasznára szedte be a földesurat megillető kilencedet, de 1693-ban a budai kamarai provizor megparancsolta a székesfehérvári harmincadosnak, hogy ne korlátozza jogaikban a jezsuitákat. A század végén a kilenced átlagosan kétszáz forintot tett ki, a lakosságtól befolyó földesúri jövedelmet 751 forintra és 34 dénárra becsülték.

A századfordulóra (1700) a jobbágyok száma és gazdasági ereje is megnövekedett. A szántóföldet két nyomásra osztották (az egyik vető Sukoró, a másik pedig Kisfalud felé esett); búzát, árpát, zabot, kölest termeltek. Legszembetűnőbben a juhtartás fejlődött, a jószágok száma két év alatt több mint két és félszeresére nőtt (421 darab), bár az állomány kevés gazda között oszlott meg. A magas terhek miatt adómentes éveik lejárta után a faluból sokan elköltöztek: 1702-ben, amikor negyven jobbágy és húsz házas zsellér lakott Pákozdon, újra harminchét elhagyott házat írtak össze.

A török kiűzésével a magyar föld adófizetőinek sorsa a fokozódó állami terhek következtében inkább romlott, s a karlócai béke (1699) sem hozott javulást. A töröktől visszafoglalt területek magyar birtokosainak a kincstár részére fegyverváltságot kellett fizetniük (a rendelkezés a komáromi jezsuitákat is érintette), s főként a köznemességet terhelte meg anyagilag. Érthető, hogy Fejér megye túlnyomórészt protestáns vallású magyar lakossága is csatlakozott az 1703-ban kibontakozott, II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc táborához, a felkelés a köznemesség soraiban jelentős támogatásra talált.

Az 1703. május 6-i nevezetes brezáni kiáltvány után kibontakozó mozgalom rövidesen átterjedt a Dunántúlra, Károlyi Sándor kuruc tábornok csapatai 1704 januárjában bevonultak Fehérvárra. A megyeszékhelyt ugyan néhány hónap múltán elveszítették, de a megye nagy része 1708 végéig kuruc kézben maradt, lakói a szabadságharc társadalmi bázisát alkották.

A pákozdiak a felkelés mellé álltak, s többen harcoltak a köznemesség soraiba emelkedett korábbi Fejér megyei származású végvári katonák – Szekeres István és Bolfort Ádám brigadéros, Fördős Mihály főhadnagy – vezette csapatokban. Székesfehérvárt már 1704 őszétől zár alá vették. Pákozd kitűnő terepadottságai és a lakosság rokonszenve miatt a blokád egyik bázisa lett, a kuruc katonai vezetők sáncokkal is megerősített hadiszállásukat gyakran verték föl a faluban.

A falu szerepe a szabadságharc alatt a kuruc érzelmű lakóitól megszabadult labanc Fehérvár elleni küzdelemmel jellemezhető. A sok esetben az éhezés küszöbén álló város német és rác (szerb) katonákból álló helyőrsége segítségével a fehérvári harmincadhivatal a környező települések adójának erőszakos behajtásával igyekezett a kínzó ellátási gondokat orvosolni. Ezzel s a kuruc csapatok pákozdi tartózkodásával magyarázható, hogy a háborús helyzetben a falu gyakran vált a fehérvári helyőrség s a felmentésére érkező királyi seregek támadásának, fosztogatásának áldozatává. 1706 szeptemberében Nádasdy Ferenc vezetésével a székesfehérvári labancok rátörtek a kurucokra. A pákozdi mezőről a kuruc lovasság elmenekült, a gyalogság a tó mellé húzódott, s a labancok felszólítására letette a fegyvert. Közülük Nádasdy kilencvenkét felkelőt megöletett, ötvenkilenc személyt pedig a székesfehérvári börtönbe záratott. Nádasdy kegyetlenül bánt a foglyokkal, élelmüket a börtönből kiengedett két társuknak – a falvakat járva – kellett összekoldulnia. 1707 nyarán budai és esztergomi rác katonák ismét elhozták a „pákozdi veszedelmet”, hogy áttörjék a Fehérvár körüli blokádot. Szekeres István katonáival a Sukoró fölötti hegyekbe vonult vissza, az ellenség pedig a pákozdiakat megszabadította állataiktól – büntetésképpen azért is, mivel Szekeres jelenlétére hivatkozva nem szolgáltatták be a hadsereg céljaira lefoglalt tizedet.

Az állóháborúban tönkretett lakosság 1708 végétől már nem szolgáltatott kellő számú lelkes felkelőt a harcok sikeres folytatásához. A kettős kizsákmányolás alatt élő, erőszakos fosztogatásoktól sújtott népesség a küzdelembe belefáradt, 1710 elejétől már csak az erdőségekbe húzódva maradtak kurucok a Dunántúlon. Az 1708–1711 között tomboló pestisjárvány adta a végső lökést a szabadságharc összeomlásához. A harcok és a betegség Pákozdon 274 ember életét követelte. A veszteség súlyos volt, de csak a korábbi évtizedek nyomorúságát tetőzte be. Csökkent az állatállomány, csupán feleannyi területet voltak képesek 1711-ben megművelni, mint 1702-ben. A település kifosztottságát mutatta, hogy 1704-1711 között adóalapja egyharmadára csökkent.

Cserko István jezsuita házfőnök a szabadságharcot lezáró szatmári békekötést követően Komáromból Pákozdra utazott: 1711. május 5-én kivételesen itt tartották Fejér megye közgyűlését. A főispánt, alispánt, főszolgabírákat és megyei nemeseket a római katolikus templom szomszédságában álló uradalmi lakban látták vendégül a jezsuita atyák. A házfőnöknek elsősorban az volt a célja, hogy a korábbi szokásjog által megállapított jobbágyi kötelezettségeknél a rendház számára kedvezőbb úrbéri szerződést kössön a pákozdi jobbágyokkal. A falu vezetői, Sági György bíró, Czövek Dániel, Kupi György és Nagy Mihály esküdt 1711. május 8-án írták alá a megállapodást. Ennek értelmében a jobbágyok cenzusa egy összegben négyszáz forintra emelkedett. Az addigihoz képest a konyhai szolgáltatások mennyisége is jelentősen nőtt. Éppen a pákozdi megyegyűlésen olvasták fel azt a rendeletet, amely a Székesfehérvárral szomszédos falvak lakóinak a városban vámmentességet ígért, ha úgy, mint korábban is, segítenek az erőd hídjait kijavítani.

Az országosan egységes alapelveknek megfelelően készített 1715. évi adóösszeírást 1720-ban megismételtették (lásd: Függelék III.). A források szerint az úrbéres családfők száma – a megyei folyamatokhoz hasonlóan – a két időpont közt csökkent: 1715-ben az 59 jobbágy közül 36 telkes, tizenkét házas zsellér, tizenegy pedig más házánál lakó zsellér, 1720-ban az ötven jobbágyból 32 rendelkezett telekkel, tizennyolc házas zsellérnek minősült.

A megművelt terület jelentősen emelkedett, az 1715-ben 246 pozsonyi mérős pákozdi szántóföld 1720-ra 630 pozsonyi mérőnyire módosult: ezáltal az egy főre jutó telekméret is nőtt. Terményfeleslegüket a falubeliek Budán és Fehérváron értékesítették. Az 1715-ben nyolcvankapás szőlőhegy lényegesen kisebb, mint a XVII. század végén volt. A pákozdiak rétje a tónál feküdt, mindössze negyvenegy szekér sással vegyes szénát kaszálhattak rajta. A falu lakói Dinnyéspuszta rendszeres bérletével jutottak további legelőhöz, általában a legtehetősebb jobbágyok (1751-ben Pap Péter és Csontos Sámuel), a század utolsó harmadától a pákozdi armális nemesek (Horváth, Sági, Nagy család) árendálták azt. A jobbágyok állatai külön csordákban legeltek, a község által szerződtetett alkalmazottak külön-külön vigyáztak az ökrökre, tehenekre, borjakra és lovakra. A jobbágytelkek száma az 1696. évihez képest nem változott, 1717-ben is negyvenhárom maradt. A népességmozgást ebben az időszakban Pákozd vonatkozásában szervezett telepítés nem, jobbágyszökések viszont annál inkább jellemezték.

A jezsuitákat a Jakusithokról rájuk szállt Fejér megyei birtokaik zálogjogának további fenntartása végett 1728-ban tízezer forint megfizetésére kötelezte a királyi kamara. Mária Terézia 1741-ben a jezsuiták birtokjogát ezekre a javakra – huszonötezer forintnyi kincstári befizetésük mellett – mindaddig megerősítette, amíg a székesfehérvári káptalan ismét helyre nem áll, s meg nem váltja a jezsuiták zálogában levő birtokokat. Úgy tűnt, hogy a jezsuiták révkomáromi rendháza örökre és visszavonhatatlanul berendezkedik a településen. Részben ennek volt bizonyítéka, hogy az uradalom adminisztrációja az 1739–1740. évi pestisjárvány túlélőiről és áldozatairól pontos, családonkénti összeírást készített. A falu járvány előtti adózó népessége 850-ről 655 főre csökkent, 195 személy hunyt el, a 134 családfőből huszonöten estek a fertőzés áldozatául. Háromszor annyi gyermek halt meg, mint felnőtt.

A XVIII. század közepére, az allodiális gazdálkodás megszilárdulásának idejére, a földrajzi szempontok figyelembevételével az uradalom központjává Pázmánd vált. A pákozdi major ügyeit a helyben lakó ispán intézte (az 1740-es években Kustor György töltötte be ezt a funkciót). Ebben az időben a faluról Bél Mátyás a következő összegzést adta: Pátkától „délre van, mélyfekvésű helyen, a Fehérvárról Budára tartó út mentén, az előbbitől egy mérföldnyire. Szőlei magas dombon vannak, amelynek többi részét nyulakban gazdag cserjés borítja. A falutól délre elég nagy tó terül el. Erdeje nincsen, szántóföldje eléggé bőven termő és könnyen művelhető. A falu a komáromi jezsuiták birtoka. Lakói magyarok.”

Bél Mátyás leírását hitelesíti a jezsuiták által 1745-ben összeállított részletes összeírás, mely a több mint három évtizedig érvényben volt 1711. évi szerződés után a szolgáltatások új rendszerét célozta előkészíteni. Adatai azt mutatják, hogy a pákozdiak az agárdi földeket is használva már háromnyomásos rendszer szerint gazdálkodtak, Pákozd két calcaturájában őszi, Agárdpusztán egy nyomásban tavaszi gabonát vetettek, a pusztára járt a falu csordája is, rétjük pedig a „Nagy tó”-ig nyúlt le.

Az uradalom százkét pozsonyi mérős szántóihoz, melyeket két nyomásban – ugarra és őszi szántásra osztva – műveltek, csak erdő tartozott, szőlő és rét nem. Az urasági tisztviselők Pákozdon és Agárdon szántóval és kaszálóval is rendelkeztek. Az uradalmi csikós, gulyás, valamint a juhász javadalmi kaszálója az agárdi Bika-völgyben feküdt. A malom jövedelme a falu, az uradalom és a molnár között oszlott meg.

A leendő urbárium tervezetét megismertették a jobbágyokkal. Az elképzelés tizenhét pontba foglalt, az érvényben levőnél részletesebb és nagyobb terheket jelentő szabályozást takart. A földesúr negyvenöt napra akarta ugyan csökkenteni a robotot, de egyben szigorította a hosszú fuvarok rendszerét: a komáromi utat két nappal számolta volna három, a budait pedig eggyel két nap helyett. Továbbá az uradalmi szántók megmunkálását a megállapított roboton túl kellett volna elvégezniük. Nehezményezték a pákozdiak azt is, hogy elveszítették volna a mészárszéket (melynek bérleti díjából ők is részesültek), a fogalmazvány kovácsműhely fenntartását is földesúri előjognak minősítette – amivel szintén rendelkezett a község – , s a rend konyhájára még több terményt kértek tőlük.

Baracskai Szücs Pál uradalmi tiszt (aki ezzel a képpel írta le jobbágyait: „az szegénység is ugy neki esett a’ dolognak, mint az hernyó a’ fának”) tárgyalt a falu népét képviselőkkel. Azt jelentette a házfőnöknek 1746. július 11-én, hogy az emberek még bizonytalanok: „ahány fej, annyi elgondolás”. Ellenállásuk miatt az urbáriumot végül nem vezették be. Még 1768-ban is az 1711-ben létrejött egyezséget tekintették érvényesnek.

A taksás nemesek között 1754-ben már Bellovics Mártont is számon tartották. Bellovics vállalkozói tehetségével tűnt ki az átlagos armalisták közül: a pákozdi mészárszék bérletén kívül 1776 előtt Dinnyéspusztát árendálta. (A Császár-víz mentén, Kisfaludpusztán fekvő Bellovics-rét is a család nevét őrizte meg.)

Az 1760-as években a Fejér megyei falvak többsége csak „szokás szerint” teljesítette szolgálatait, ahogy a földesúr – kezdetben még szerényebb – szükségletei megkívánták: sem szerződésük, sem urbáriumuk nem volt. Ebbe a csoportba tartozott a komáromi rendház birtokai közül Gyúró, Sukoró és Vereb. A falvak legtöbbjénél – Pákozdhoz hasonlóan – szerződés rögzítette a jobbágy-földesúri viszonyt. A szabályozást elősegítette, hogy Mária Terézia királynő így akarta megakadályozni a földesurak túlkapásait.

Az 1765-ben Vas és Zala megyében a földesúri terhek miatt kitört zavargások hatása 1766-ban Fejér megyére is átterjedt, az elégedetlenség a szolgáltatások megtagadásában nyilvánult meg. A jezsuita birtokok közül a jobbágyok körében Pázmándon jelentkezett szembenállás a földbirtokossal: megtagadták a munkát, gyűléseket tartottak, a bírák ellen fordultak. A „rebellio” résztvevői kihasználták a fuvarozás adta mozgási lehetőségeket, s a robot megtagadására biztatták a rend többi jobbágyát is.

Mária Teréziának a jobbágy-földesúri viszonyt államilag szabályozó rendelete 1767. január 23-án jelent meg. Az úrbérrendezés során össze kellett írni az úrbéres népességet, vagyona (gazdasági teljesítőképessége) adta a kiszabandó szolgáltatások alapját. A megyei közgyűlés kijelölte az összeírási munkákat végző megyei tisztviselőket (Pákozdra Nagy Lászlót, a megye esküdtjét küldték ki).

A megye a falvakat 1767. március 23-án – adottságaik alapján – három osztályba sorolta: Pákozd a másodikba került, egy egész telekre tizenkét szekér szénát termő réttel együtt huszonnégy magyar hold szántót rendeltek. Mivel a rétek általában gyenge minőségűek voltak, a kiszabott mértéktől elmaradt területet a végrehajtás során szántóföldben kellett pótolni.

A keretek tisztázása után a megye képviselője ismét kiment Pákozdra, a helyi jellegzetességekkel és a teleknagyságra vonatkozó döntéssel kiegészítette, majd hitelesítette a nyomtatott, szöveges urbáriumot. Ezt követően a telekméreteket ellenőrizték, az egyes jobbágyokat, telkük nagyságát, földesúri adózásuk számbeli adatait rögzítették az úrbéri tabellán (lásd: Függelék IV.).

Az urbáriumot Pákozdon 1768. április 15-én Sági György bírósága alatt hirdették ki. Az összehívott jobbágyokkal ismertették az irat tartalmát, amelyet a földesurat képviselő Gál Ferenc tiszttartó és Nagy János pákozdi ispán is ellátott kézjegyével. A falu részéről Csizmadia András törvénybíró, Sági Márton, Hegedűs János esküdt, Németh István, Gruzsa István közember volt jelen.

Egész telekkel 1768 után egyetlen pákozdi jobbágy sem rendelkezett. A 96 jobbágyra jutó negyven negyed telekhez 163 pozsonyi mérő belsőséget, 2051 magyar hold szántót, 203 szekér szénát termő rétet és a rét pótlására kapott 265 szekérnyi réttel felérő szántót kellett arányosan felosztani. A hétnyolcados, háromnyolcados és egynyolcados teleknagyság 25, 38 és 33 jobbágy birtokát jellemezte. A tabellára egyetlenegy házas zsellért vettek fel. Az úrbéri tabella szerint egy telekhez huszonnégy helyett harminckét hold szántót számoltak, ami a következő század elején konfliktusok kiindulópontjává vált. A jobbágyok fejenként egy forint cenzust (földbért) fizettek. Az urbárium részletesen szabályozta az igás (2594) és gyalogos robotnapok számát (5206), a természetbeni kilenced és a konyhára adott szolgáltatások mennyiségét. A falu rétjét hét kaszás vágta le egynapi munkával; továbbra is fél esztendeig mérhettek ki bort, ennek joga után havi hat forintot fizettek a földesúrnak. A felméréssel, összeírással párhuzamosan a megye új közigazgatási beosztást kapott. Három járásra osztották, Pákozd a Csákvári járásba került.

Az úrbéri szerződés az 1848-ban végrehajtott jobbágyfelszabadításig határozta meg a földesúr és jobbágyai viszonyát. Szabályozott a falu belső rendjére, igazgatására vonatkozó kérdéseket is. Ezekkel kapcsolatosan a földesúrnak nemcsak jogai, hanem ellenőrzési feladatai is voltak. A földesúr és tisztviselői munkájának felülvizsgálata már a megyei adminisztrációra tartozott. A falu bírájának egyik legfontosabb kötelezettsége az adó felosztása volt. A jobbágyok sérelmeikkel előbb a tiszttartóhoz, földesurukhoz, s csak végső esetben fordulhattak a megyei vagy a felsőbb hatóságokhoz.

Mária Terézia kérésére a jezsuita rendnek 1770-ben számba kellett vennie előző évi jövedelmeit. Az uradalmi pénztárba 1769-ben Pákozdról 2517 forint és 76 dénár folyt be. Az ispán a birtokot egy hatszobás kúriából irányította. A faluból származó jövedelmek tizenöt százalékát tette ki a falu északkeleti szélén fekvő, több mint ezerháromszáz juhot tartó major haszna. Utóbbihoz szérűskert, magtár és hajdúlakás is csatlakozott. Az állatok fürdetésére a Bella-patak egy szakaszából rekesztették el az úsztatót, a mai Bella-tavat.

Az úrbérrendezés után két évvel tízzel több jobbágyot írtak össze; közülük nyolc házas zsellérnek, kettő pedig „más hátán lakó” zsellérnek minősült. A házas zsellérek között – akik főként napszámosmunkából éltek – hat cigány családfőt (Oláh Márton, Kovács Mátyás, Kovács István, Kovács János, Máté Mihály, Pádár Sándor) találunk. Két családfőnél a zenész foglalkozás jelentett kiegészítő jövedelmet. Az úrbéresek egyenként egy forint, összesen százhat forint földbért fizettek. A jobbágytelken élő két nemes (Kiss János és Horváth István) tizenhárom-tizenhárom forint pénzjáradékot (úgynevezett taksát) fizetett birtoka alapján. A foglalkozásuk után adózó kézművesek egy-két kapás szőlő művelésével is foglalkoztak. Az iparosok között hét takácsot, két szabót, egy csizmadiát és egy bognárt találunk.

A hadiadót az 1774–1775. évre száznyolc jobbágyra és huszonkilenc házas zsellérre (137 házra) vetették ki. A pákozdi adózók 1302 hold szántót, 691 kaszás rétet (egy kaszás rét hozzávetőlegesen négyszáz négyszögöl, az a terület, amelyen egyszekérnyi széna megterem) és háromszázegy kapás szőlőterületet műveltek.

A község 1775-ben módosította pecsétnyomóját. Ábráit a régiből változatlanul átvették, köriratában az 1775-ös évszámot jelenítették meg: SZÖLÖS PÁKOZD FALU PECSETTYE 1775. A település összetett önelnevezése a XIX. század első harmadáig élhetett, 1865-re, Pesty Frigyes helynévgyűjtésének idejére már kikopott a használatból.