Ezernyolcszáznegyvennyolc emlékezete | Száz Magyar Falu

Ezernyolcszáznegyvennyolc emlékezete

Az 1848. évi forradalom és szabadságharc vívmányainak és eseményeinek emlékét a dokumentumok sokasága őrizte meg számunkra: a közgyűlési jegyzőkönyvek, országgyűlési naplók mellett jelentős a visszaemlékezések, magánnaplók, feljegyzések, kéziratos daloskönyvek, a szájhagyomány, az emlékművek kultúrhistóriája. A székesfehérvári Szent István Király Múzeum munkatársai az 1970-es évek végén alapos kutatómunkával gyűjtötték össze a néphagyományban még fellelhető, az embereket leginkább foglalkoztató történelmi eseményeket. Ilyen a jobbágyfelszabadítás, amely meghatározta a magyar parasztság viszonyát a forradalomhoz; a nemzetőrség és honvédség szervezése, amelyek a nemzeti büszkeség szimbólumává váltak; a pákozdi győzelem, az ozorai diadal, a móri csatavesztés és a szabadságharc bukása.

A hagyomány így őrízte meg a jobbágyfelszabadítás emlékét.

„1848. március 15-én még nem tudtak bizony semmit. Este bezörgetett a hajdú az ablakon: hónap zabot vetünk! Ki is mentek a határba, nagy köd vót, csak délfelé kezdett felszállni. Délbe kijött egy hajdú, elkiáltotta magát: emberek, tudják-e, mi újság? Mi vóna? – kérdezte öregapám. Hát az, hogy megszűnt a robot! Na, vót erre nagy öröm. Vót, aki azon mód hagyott mindent és hazament. De vót ott egy Horváth János nevű, az azt mondta: a zab e’ van vetve, leszántsuk, mert megeszik a csókák! Tizenketten ott maradtak, köztük öregapám is. Le is szántották szépen. Délután ismét kijött a hajdú avval, hogy a nagyasszony (Batthyányné) áldomást ad nekünk a kastély udvarán. Dolog után be is tértek a kastélyba. Akkor má’ vót, aki nagyba ivott. Öregapámnak vót egy kis csutorája, azt merítette meg vagy háromszor, s lehajtotta mindenki egészségére. De mesélte, hogy aki telhetetlen vót, az beleszédült a hordóba, annyit ivott, s ha ki nem húzzák, beléveszett vóna. Otthon a faluba má’ tánc vót, meg mulatság. Öreg szülém is úgy fogadta öregapámat: hol tekergett ilyen soká? Az emberek már mind hazajöttek! Hát kend nem tudja, hogy megszűnt a robot?”

Az előzőnél jóval naivabb, romantikusabb, ennek megfelelően sokkal kevesebb valóságelemet tartalmaz a következő két visszaemlékezés: „Kossuth Lajos ügyvéd volt. Aztán Magyarország kormányzója lett. Egy királyi lakomán vett részt egyszer. Jó kedve volt a királynak, és Kossuth gyorsan kihasználta az alkalmas pillanatot. Borozás, nótázás közben aláíratott a királlyal egy levelet. Ebben volt a magyar szabadság megírva.”

„Negyvennyocrú csak annyit tudok, hogy öregapám mesélte, hogy március 15-én még senki sem tudott az eseményekrül. Mert ide csak később jutott el a robot megszűntének a híre. Mert faluról-falura járt a hír a nép között. Mert az idő megérett már arra, hogy megszűnjön a robot, csak valakinek ki köllött kiátani. Hát Kossuth kikiátotta.”

„A földosztáskor kaptak földet a pákozdiak is a legelőből meg a tóból. De kijátszották őket, mert a tóig kapták a földet és a tóba már nem ért bele. Aztán halászni sem szabadott. Azér, negyvennyolc után jó világ volt, mert teljesült minden, amit Kossuth akart. A parasztok megkapták a földet meg a házat. A robotot is eltörölték.”

A márciusi forradalmi eseményeket, majd a jobbágyfelszabadítás kihirdetését a nemzetőrség megszervezése követte. Tagjainak felszereltsége rosszabb volt, mint a reguláris honvédalakulatoké. Sok helyütt még dárdával voltak ellátva, erről tanúskodik egy igen elterjedt, itt is széles körben ismert nemzetőrdal is:

Szabadsági nóta. Most nyílik a szelíd rózsa bimbója, / Ki van tűzve magyar hazánk zászlója, / Sok szép ifjú fölesküszik alája, / Ezt kívánja most a magyar hazája. // Magam is hát katonának beállok, / Legalább megsiratnak a lányok, / Hívni fognak az ezrednél vitéznek, / Nemsokára kapitánynak neveznek. / Acéldárdát csináltatok magamnak, / Szép címerét rávágatom honomnak, / Rózsafából készíttetem a nyelét, / Szeretőmnek reámetszem a nevét. // Hűs hajnalban kél a vitéz utazni, / Hajnalgyöngygyel szok olyankor mosdani, / Nyílt rózsáról szedi a szép harmatot, / Illat csókot ád a szűznek tucatot. // Háromszínű selyemzászlók lobognak, / Szabadságát jelentik a magyarnak, / Három színből varrasd babám ruhádat, / Ha szereted tiszta szívből hazádat.

A kezdeti, bizakodással teli hangulat fejeződik ki egy pákozdi imakönyv üres lapjára írt néhány mondatból, 1848 őszén: „Teljesen nincs semmink. A királyt nagyon szorongatják. Csak győznének Kossuthék, de szívesen mennék vele én is, ha nem ilyen béna volna a lábam. Győznek. Csak segítse a Jóságos Isten tovább is őket.”

A szabadságharc első győztes csatája, a pákozdi, ma is elevenen él a néphagyományban. Egy idős pákozdi lakos 1978-ban így emlékezett: „A horvátok elől a pákozdiak elmenekültek, a tóba ladikon bementek. Öregapám négyéves volt. Onnan gyütt haza az édesapja kenyérért. [...] De nem maradtak ott sokáig, elmenekültek Gárdonyba. A tóból nézték, olyan szélességben jött a horvát, hogy a Nyugodótól az Alsómajorig értek. Megijedtek, kijöttek a tóból, és a fele Dinnyés felé Gárdonyba, másik fele Velence felé menekült. A magyar huszárok meggyőzték őket, de nem szorították bele őket a tóba. [...] A horvátok föl akarták gyújtani a falut. A katolikus pap járt közbe az elöljárójuknál, hogy a megmaradott népeknek a hajlék a fejük fölött meglegyen, ha hazajönnek. A Kiső-hegybe volt a sok magyar huszár, itták a jó borokat, verték a sarkantyút, csak úgy pöngött.”

Egy idős pákozdi lakos, Cseh Gáborné még úgy emlékezett, hogy a magyar seregnek volt „kéme”, egy barackárus lány, aki Székesfehérváron Jellasiccsal szóba elegyedve megtudta a horvát sereg létszámát. Ezután a magyarok „...fögyüttek Ozorábúl, hogy hátha itten meg tudnák állítanyi, hogy ne menjenek tovább a hazánkba a horvátok. Akkor a magyarok megforgatták a lovak lábán a patkót, úgy hogy mintha erre mennének. Megforgatták és akkor elmentek, megkerülték a Velencei-tót. Azért vót Pákozdon a nagy ütközetük és itt, Bogárhalomnál e, ide a hereföldek alá a tóba, ide szorították be.”

A szabadságharc győzelmének reménytelensége, a kilátástalanság tükröződik az alábbi, az 1849 márciusában (tehát még a dicsőséges tavaszi hadjárat előtt) leírt mondatokban: „Nem fognak tudni soká harcolni má’! Nincs mit enniök se. Az orosz is segít, vége van mindennek.” Elterjedt volt a köztudatban Görgei Artúr tábornok (vélt) árulása és Kossuth Lajos visszavárása. „Görgei áruló volt, mert ha nem lett volna, hát őt akasztják elsőnek Aradon. De nem akasztották...”

Kossuth visszatéréséről dalok is születtek, amelyeket a Kossuth-nóta dallamára énekeltek:

Kossuth Lajos elbujdosott, / Bánatába’ könnye csurgott, / Ne sírj, ne sírj Kossuth Lajos, / Visszavár sok régi harcos. // Száműztek a nagyvilágba, / A szabadságnak nincs hazája, / De eljön még majd a mi napunk, / Fényes lesz a rozsdás kardunk. / Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!

Hasonló dalszöveget találunk – töredékesen – egy helybeli földműves múlt századi kéziratos daloskönyvében is:

Magyar dal. Majd megsegít a magas ég, / Kossuth Lajos visszajön még, / Visszahozza a koronát, / Mátyás király igazságát. // Kossuth Lajos, Kossuth Lajos, / Most az ország dolga bajos, / (két sor elveszett) // Ha elástad fegyveredet, / Ne ásd el a reményedet, / Mert ha még azt is elásod, / Görgei lesz a barátod. // Ez a hitvány német csorda, / Majd kipusztul nemsokára, / Kipusztul a magyar földről, / Császárostól, mindenestül. // Görgei volt a vezérünk, / Ő volt halálos ellenünk, / Eladta a magyar hazát, / Verd meg Isten azt a gyávát.

A Kossuth-bankók rejtegetője a megtorlás időszakában nagy kockázatot vállalt, erről szól a visszaemlékezés: „Hogy negyvennyolc után milyen világ vót, azt nem mesélte öregszülém, csak azt mesélte mindég, hogy vót neki rengeteg Kossuth-bankója. Gyűjtögette, mint afféle szorgalmas aszszony. Egyszer aztán halálra keresték mindazt, aki Kossuth-bankót tartogatott. Szülém belesütötte a magáét a tekert kalácsba, amit a fején vitt a vásárba. [...] Legalább egyet hagyott vóna meg öregszülém, hogy láthatnám, milyen is vót az a bankó! Hadd el fiam, nem lehetett! Szüle csak ennyit mondott.”

Az 1848–1849. évi szabadságharc emlékét Fejér vármegye lakossága a megtorlás, valamint a Bach-korszak időszakában is szívében hordozta. A kiegyezés (1867) után sorra emelkedtek megyeszerte az elesett honvédek tiszteletére emelt emlékművek.

A hazai németajkú lakosság és 1848 hagyományai egymásra találásának szép példája, a Móron 1874. december 30-án felavatott hősi emlékmű. Ennek költségeit közadakozásból biztosították.

1888-ban, a forradalom kitörésének negyvenéves évfordulóján állították föl a székesfehérvári Halesz-kertben a hat kivégzett helybéli polgárnak (Gáncs Pálnak, Havelka Ferencnek, Hübner Andrásnak, Kuczka Mihály, Uitz Ignácnak, Varga Mihálynak) szentelt szobrot. Az emlékoszlopot közadakozásból, mintegy ezerötszáz forintért emelték. A szoborbizottság emlékirata az alábbiakban összegezte a város lakosságának áldozatkészségét: „Az ős székváros, Székesfehérvárnak az elődökhöz méltó közönsége közadakozásból és egyesek buzgó közreműködésének eredményeiből, e hat vértanúja emlékének megörökítésére emelte itt, az események színhelyén e szobrot, hogy a késő utókornak buzdító például jelezve: miként gyökerezett szívében az egyenlőség-testvériség kiolthatatlan érzete, midőn közterheknek alig elviselhető nyomása alatt is – osztálykülönbség nélkül vetélkedett ki-ki – a nép fiaiból vált vértanúk emlékének kegyelete adóját leróni.”

A pákozdi csatában részt vett és elesett honvédek tiszteletére emelték az 1890. május 26-án átadott emlékművet, melyre tizenhat esztendővel korábban kezdték meg az adományok gyűjtését. Cseh Mihály, „aki az ügyért munkálkodni és buzgólkodni meg nem szűnt”, elvállalta az erre szánt öszszeg, mintegy nyolcszáz forint kezelését. Tuboly Gyula székesfehérvári szobrásszal készíttette el a „díszes emléket”, melyet a székesfehérvári káptalan által kijelölt helyen állítottak fel. Az emlékműről így írt a Szabadság című folyóirat.: „...díszes pyramis ez a honvédemlék, mely egy székesfehérvári iparosnak, Tuboly Gyula kőfaragó kezét, művészetét dicséri, ki igen sok gonddal, fáradtsággal készítette el az emlékjelet, mely az országút szélén emelkedik az egek felé, az epygrammatikus feliratot viselve: Az 1848. évi szeptember hó 29-én, a jogtalanul megtámadott ország és nemzet védelmében e község határában szerencsésen vívatott csata emlékére kegyeletes hazafiak közadakozásból emelték.”

Az ünnepélyes leleplezésen megjelent és beszédet mondott Sárközy Aurél alispán, a Kossuth felesége révén rokon Meszleny Lajos országgyűlési képviselő és Kemenczky Károly református lelkész is.

1848 emlékezete azt követően lett nemzeti ügy, hogy az országgyűlés az 1927. évi XXXI. törvénycikkben március 15-ét nemzeti ünneppé nyilvánította. Hatályát vesztette az 1898. évi V. törvénycikknek április 11-ét, az 1848. évi törvények királyi szentesítésének napját nemzeti ünneppé nyilvánító rendelkezése.

Az első hivatalos megemlékezésekre egy évvel később, 1928-ban került sor. Fejér megye településein az ünnepségek istentisztelettel vették kezdetüket, majd az egyesületek, társadalmi szervezetek, iskolások adtak műsort. A fennmaradt iratokból megállapítható, hogy forradalmi költemények és dalok mellett hazafias szónoklatok hangzottak el. A történelmi múlt emléke az aktuális politikai törekvésekkel ötvöződött. (1848 emlékezetét illetően nem először és nem utoljára.) A Velencei-tó déli partján fekvő Dinynyéspuszta jelentésében olvashatjuk: „Ezen műsorral a hazafiságot mint az elveszett területek utáni vágyat felébresztettük azokban, akikben talán már aludt, s akikben égett, még jobban fokozta.” Pákozdon is hasonló szellemben zajlott a megemlékezés. A március 15-én történteket Csigó Rezső vezetőjegyző néhány soros feljegyzése őrizte meg: „...községünk lakossága március 15-ét délelőtt nyolc órakor a római katolikus, délelőtt kilenc órakor a református templomi istentisztelettel kezdte ünnepelni, melyeken a község elöljárósága képviseltetett. [Az] istentiszteletek után az iskolai ünnepségek tartattak meg szavalatokkal és hazafias dalokkal. Délután két órakor kivonulás az egész község részéről a ’48-as emlékhez (tanulóifjúság, leventeegyesület, tűzoltóság és [az] elöljáróság élén a lakossággal), [a]hol Bódiss Lajos református lelkész tartotta az ünnepi, hazafias beszédet; leventék szavaltak és daloltak hazafias dalokat. Az ünnepséget a leventék díszmenete zárta be a ’48-as emlék előtt.”

A szűkszavú beszámolóban ismertetett koreográfia 1944-ig alig változott, az 1945 előtt megtartott március 15-i ünnepségek mélyen beleívódtak a köztudatba, még napjainkban is arról emlékeznek meg az idősebbek, hogy mind a római katolikus, mind a református iskola tanulói között valóságos versengés döntött arról, hogy ki mondhatja el a ’48-as emlékmű tövében Petőfi Sándor forradalmi tartalmú költeményét a Nemzeti dalt.

A második világháború után, de különösen 1948-tól a Magyar Dolgozók Pártja politikai akarata határozta meg előbb a centenáriumi, majd 1951-től a pákozdi csata napját – szeptember 29-ét – a magyar néphadsereg napjává „szentelő” ünnepségeket. 1948 szeptemberében Fehérváron és Pákozdon nagyszabású ünnepségek keretében emlékeztek meg a csata századik évfordulójáról. Szeptember 25-én a székesfehérvári múzeumban kiállítást nyitottak meg, leleplezték a Szabadság-emlékoszlopot és a város apraja-nagyja zenés, fáklyás felvonuláson vett részt a Budai úton. Egy nappal később Pákozdon, a csata színhelyén felállított díszkapunál a község bírája és Farkas Mihály üdvözölte a megjelenteket. A magas rangú katonai vezetők mellett részt vett és beszédeket mondott még Szobek András államtitkár, Hazai László főispán és Münnich Ferenc is. A beszédeket szavalatok, tornabemutatók, az akkori szokásoknak megfelelően díszfelvonulás, szabadtéri előadások, kórusok és népitánc-együttesek bemutatói követték, este tábortűz zárta a megemlékezést.

A hidegháború időszakában avatták föl a második, immár országos hírű emlékművet. Az ünnepségen nagy tömeg vett részt, a környék lakói mellett megjelent az akkori magyar kommunista politikai-katonai elit (Farkas Mihály, Janza Károly és a hírhedt Péter Gábor is), valamint a DISZ-fiatalok (Dolgozó Ifjúság Szövetsége), hogy a hivatalos indoklás szerint „a nagy elődök dicső emlékéből újabb erőt merítsenek”.

A kilencszeres sortűz után a Himnusz hangjai mellett hullt le a lepel az emlékműről, melynek oldalára a következő feliratot vésték: „A 48-as honvédsereg pákozdi győzelmes csatájának emlékére állította a magyar néphadsereg 1951. szeptember 29-én, a néphadsereg napján.”

Miután Farkas Mihály köszöntötte a kirendelt katonaságot, Szabó István altábornagy, majd Dénes István DISZ-főtitkár mondott beszédet, amelyek ideológiai tartalma a Rákosi-korszak eszmevilágát tükrözte. Közös jellemzőjük volt a „mesterségesen” túlfűtött beszédstílus, az 1950-es évek párhuzamba állítása a száz esztendővel korábbival, valamint a hazánkat fenyegető veszélyek – mint például „az imperialisták fasiszta rohamcsapatának, a vérszomjas Tito támadásának” – elhárítása a legfőbb „baráti” ország, a Szovjetunió segítségével.

A minisztertanács 1951-ben szeptember 29-ét nyilvánította a „Néphadsereg Napjá”-vá, a döntés hivatalos indoklása a következő: „Az idegen elnyomás, az évszázados jogfosztottság ellen felkelt magyar nép fegyveres ereje, a dicsőséges emlékű szabadságharcos magyar honvédsereg 1848. szeptember 29-én a velence–pákozdi ütközetben vívta meg első csatáját a hazánk területére betört ellenséggel. A honvédsereg győzelmet aratott ebben a csatában a számbeli túlerőben lévő ellenség felett, és megmentette hazánk fővárosát, Budapestet és ezzel lehetőséget biztosított Kossuth Lajosnak és a szabadságharc többi vezérének, hogy tovább szervezzék a forradalom és szabadságharc szent ügyét.”

1978-ban, a pákozdi csata százharmincadik évfordulóján nyílt meg a Mészeg-hegyen az emlékmúzeum. Az akkor látható kiállítás az ütközet történetét mutatta be. A néhány évvel később átrendezett kiállítás viszont már a forradalom és szabadságharc teljes eseménytörténetét, valamint következményeit dolgozta fel. A látogatóknak térképek segítettek a tájékozódásban, az ütközetet pedig terepasztalon kísérhették figyelemmel. Emellett láthatók voltak még fegyverek, egyenruhák, egy tábori löveg, továbbá közvitéz-, vadász-, zászlótartó-, és nemzetőröltözékek.