A zálogbirtokos Jakusith család
A zálogbirtokos Jakusith család
A hódoltsági falvak nemcsak a területet fegyverrel meghódítóknak, de – ahogy sok helyütt másutt is az országban – magyar földesuraiknak is adóztak. A fehérvári káptalan „hagyatéka” a királyi kincstár kezelésébe került. 1579-ben I. Rudolf Jakusith Ferenc győri alkapitánynak adományozta élete végéig tartó haszonélvezetre Pákozd, Sukoró, Etyek, Gyúró és Sóskút falut, mivel az uralkodó a hűsége és szolgálatai jutalmául ígért kétezer magyar forintból ezer forintot nem fizetett ki neki. A király a zálogot Jakusith Ferenc halála (1580) után annak fiai, Imre és András számára hat évvel meghosszabbította. A két testvért a hat esztendő elteltével, 1587-ben birtokukban megerősítették. Mivel az időközben hadi célokra kölcsönzött kétezer rajnai forintjukat a kamara nem fizette vissza, azt az ígéretet kapták, hogy mindaddig zavartalanul élvezhetik a birtokok jövedelmét, amíg az udvar a kölcsönzött összeggel el nem számol.
Az orbovai Jakusith család Horvátországból származott, a család egyik tagja a XV. század közepén Hunyadi János mellet vett részt a törökellenes küzdelmekben. A Győr várának alkapitányi címét elnyerő Jakusith Ferenc nevéhez fűződik a család magyarországi birtokszerzése – Trencsén vármegyében. Fiát, Andrást I. Rudolf emelte bárói rangra. Jakusith András fia, György magas egyházi hivatalokat töltött be, ő volt Pákozd utolsó zálogbirtokosa a falu megszerzőjének nemzetségéből.
Az 1560-as évektől Pákozd élete néhány évtizedig békésebb mederben folyt. Arszlán budai pasa Palota várának ostromára 1566-ban ugyan a helység mellett vonult el, de a nagy hadjáratokat lezáró, 1568. évi drinápolyi béke viszonylagos fegyvernyugvást hozott.
A XVI. század végén kirobbanó újabb hosszú háborúskodás – a tizenöt éves háború, mely Pákozd térségét is érintette – újabb törést okozott a település életében. Első esztendejében, 1593 őszén mintegy ötvenezer fős török sereg vonult Budáról Veszprémbe. Elfoglalta a várat, majd október 10-én Palotát is. A győri főkapitány, gróf Hardegg Fedinánd ellenlépésként a magyar királyi sereggel 1593. november 1-jén körülzárta Székesfehérvárt, de megfelelő felszerelés hiányában hamar felhagyott az ostrommal, és megkezdte a visszavonulást Mór irányába. A török a város felmentésére külön haderőt küldött a budai pasa vezetésével. Erről értesülve a győri főkapitány félbehagyta a visszavonulást, és november 3-án csatába bocsátkozott a Pákozd–Lovasberény irányából közeledő ellenséggel.
A hadműveletek a Pákozd–Pátka –Zámoly–Magyaralmás– Fehérvár közti területen zajlottak le. Mintegy tizennégyezer magyar és húszezer török katona állt egymással szemben. A királyi sereg kezdeményezte a támadást, a balszárnyon Pálffy Miklós bányavidéki kapitány lovasai indultak rohamra a török gyalogosok ellen. A török tüzérség sortüzei kevés sikerrel próbálták megállítani őket; amint Baranyai Decsi János magyar krónikás írta: „A csata aztán igencsak heves volt és sokáig kétséges kimenetelű, de miután a magyar csapatok is meg a németek is belevetették magukat, és puskalövéseikkel, golyózáporral megrendítették az ellenséget, kezdett meginogni a török csatasor.”
A gyors lefolyású ütközet a centrumban dőlt el, a Zrínyi György dunántúli főkapitány által vezetett derékhad lökésszerű támadással űzte el Haszán budai pasa lovasait, a roham során a török vezér is megsebesült. A csatában, amely a hadtörténelemben az első pákozdi csata néven vált ismertté, a két szárnyon elhelyezett török gyalogság magára maradt, túlnyomó részük el is esett: „Számtalan hullájuk hevert a csatamezőn, mint a kévék – írta róluk Hardegg. – Szép férfiak, egy részük szakálltalan, míg a másik részük szürkülő hajú... Többnyire mellettük a jó janicsár puska a hozzávalókkal, pisztoly, töltények, sült fánkok, sajt és efféle élelmiszerek.” A török veszteség legalább háromezer fő lehetett, a királyi sereg halottjainak száma csekélyebb volt, sebesültjük viszont annál több. A csatamező déli szárnyán, Kisfalud, Csala és Pákozd határán talán ennek az eseménynek emlékét őrzi a Jancsár-völgy és Hajdútemetés helynév. A fölényes győzelmet kiaknázni sem Hardegg, sem Pálffy nem tudta, a sereg visszavonult Győrbe. Székesfehérvár is török kézben maradt, így ez a csata Veszprém elvesztését nem ellensúlyozhatta, Fejér megye lakott településeinek nagy része, így Pákozd is, elnéptelenedett.
A hosszú háborús időszak a lakosságtól mind nagyobb áldozatokat követelt. Jakusith András pákozdi jobbágyait védettebb területekre költöztette. Maradásuk nem lehetett, hiszen 1601–1602-ben a vidék ismét jelentős katonai tevékenység színhelye volt.
Miután 1601. szeptember 20-án – tizenegy napi ostromot követően – a keresztény sereg, alig egy évre, visszafoglalta Székesfehérvárt, az udvarban már terveket szőttek a közigazgatás megszervezéséről. Összeírták az 1593. évi ütközet idejétől kezdve jórészt lakatlan falvakat. Pákozdot is az elhagyott helyek sorában találjuk; mindössze hét olyan települést jegyzett fel az összeíró (mindegyiket Fehérvártól délnyugatra), amelyek nem vesztették el lakosságukat.
A „hosszú török háború” után csak gyér népesség élt a faluban azok közül, akik „mikor az Orszagh ep volt, akoris Pakozdon laktak”. Máshonnan érkezettekkel is szaporodott a közösség, a régi lakosok egy része is lassan visszatért közel három évtized múltával, az 1620-as évek elején, földesuruknak, Jakusith Andrásnak köszönhetően. A településnek 1620-ban már volt református prédikátora, 1629-től pedig megszakítás nélkül él, és prédikátort tart gyülekezete.
A Fejér megyei birtokosok tudatosan törekedtek a jövedelmet hozó adózó népesség visszatelepítésére, illetőleg új lakosoknak az üres falvakba csalogatására. Ekkor szállták meg – hogy csak Pákozd közvetlen környezeténél maradjunk – Verebet (1619), Sukorót (1620-as évek), Zámolyt (1636), Lovasberényt (1637) és Pátkát (1648) is. Az újonnan letelepedettek Pákozdon 1626-ban még adókedvezményben részesültek. A falu portáinak száma 1635-ben meglehetősen alacsony volt, az 1588. évinek fele, azaz három. Ennek oka az 1634. évi tűzvész, amelyben négy ház leégett, sok igavonó állat is elpusztult.
Pákozd sorsában a birtokszerző Jakusith Ferenc unokájának, Györgynek a döntése hozott változást. A pozsonyi és óbudai prépost 1637-ben intézkedett családi birtokairól a római katolikus vallás ügyét szolgálandó. A nagyapjától öröklött Fejér és Pest megyei jövedelmek haszonélvezetéről testvérei és azok leszármazottai nevében is lemondott.
A több püspöki címet is viselő férfiúnak nem csak ez volt az egyedüli kegyes cselekedete: családi birtokán, a Trencsén megyei Pruszkán ferences zárdát is alapított. Jakusith György kívánsága az volt, hogy az ötvennyolc esztendeig birtokolt Fejér megyei zálogbirtok jövedelme ezután a jezsuiták komáromi rendházának javát szolgálja. A javak átruházásához a tényleges birtokos fehérvári káptalan kegyuraként és a terület megyés püspökeként Lippai György veszprémi püspök járult hozzá, aki egyrészt igen körültekintően megvédte az egyház kegyúri, másrészt bölcs előrelátással a káptalan tulajdonjogát is. Előre látta, hogy eljöhet az az idő, amikor a fehérvári káptalan régi jogait visszaállítják. Erre az esetre elrendelte, hogy akkor a káptalan fizeti meg a zálogösszeget a jezsuitáknak.
Pállfy Miklós generális
