A református eklézsia
A református eklézsia
Pákozdnak a török elől az ország északi részébe telepített, majd a XVII. század elején visszatérő lakossága a református hitet vallotta. Az egyházközség a vértesaljai egyházmegyéhez tartozott és tartozik még ma is. A második világháború során iratai elpusztultak, anyakönyve 1732-től maradt fenn. Az egyházmegyének is csak az úgynevezett egyházmegyei anyakönyvét ismerjük, ez őrizte meg a község lelkipásztoraira (lásd: Függelék IX.) vonatkozó legfontosabb adatokat.
Pákozd protestánsai a középkori templomot használták. Első ismert prédikátoruk 1629-től Sárvári András, őt Berzétey István (1652), Viski Pál (1670), majd Tolnai János követte. Miskoltzi István prédikátor egyike volt azoknak a protestáns lelkészeknek, akiket 1674. március 5-ére megidéztek a pozsonyi vésztörvényszék elé. A hódoltsági területen élőket, szerencséjükre, a törökök nem engedték Pozsonyba utazni. Deáki István, a következő prédikátor Pákozdon élete végéig tevékenykedett.
Mészáros András Fejér megyei alszolgabíró bizonyságlevele szerint a reformátusok még a XVIII. század elején is – miként a jezsuiták többi birtokán – a régi templomban tartották istentiszteleteiket. A falutól 1703-ban el akarták venni az épület birtoklását jelképező kulcsokat, ezt a lakosság megakadályozta. Puskákkal, szablyákkal, vasvillákkal, kiegyenesített kaszákkal és dorongokkal felfegyverkezve támadtak a komáromi rendfőnökre, Nedeczky atyára és Fekete György tiszttartóra – „mocskos szitokkal szittanak bennünket” –, s fegyverrel kényszerítették őket a falun kívülre.
Ez az első eset, amely arról tudósít, hogy a reformátusokat vallásgyakorlatukban korlátozni igyekeztek. Egy 1721. évi kihallgatás tanúi is megerősítették, hogy „a pákozdi templom a kálvinistáké volt örökké... mindétig békességesen lakozhattanak Szöllős-Pákozdon a helvétusok”.
A már említett egyházmegyei anyakönyv számol be arról, hogy a reformátusok és katolikusok a XVIII. század elején közösen használták a templomot, ugyanis „a helvetusok akaratja ellenére az itt lakó katholikusok képeket vittek be a templomba és ők is belejárnak, sajátjuknak kívánják disponálni még a szószéket is, melyet a helvetusok csináltattak, össze-vissza forgatták, hányták és el is metéltek belőle”. (A templom felekezetek közötti megosztása nem egyedülálló jelenség – példának okáért a nem messze fekvő Magyaralmáson is találkozhatunk vele –, arra az időszakra jellemző ez, mielőtt a protestáns felekezeteket a század közepe táján megfosztották volna az addig használt és eredetileg katolikus középkori templomoktól.) A Rákóczi-szabadságharc után az „elromlott” templomot a reformátusok elhagyták.
1712-ben engedélyt kaptak új templom építésére, amelyet saját költségükön s a középkori templom köveit is felhasználva mai helyén, két utcasor között, már valószínűleg a következő évben be is fejeztek Losontzi János prédikátorsága alatt. Mellé építették fel a parókiát és iskolájukat. A protestáns felekezetek működését korlátozó törvények és rendeletek csak torony nélküli imaház építését tették lehetővé. A padok 1725-ben, az oratórium mellett falábon függő harang 1730-ban, a falazott klasszicista szószék is még a XVIII. században készült el. A reformátusok által elhagyott ősi templom helyén falazták fel 1720-ban azt a kis katolikus templomot, amelynek építésén a református jobbágyok fuvarral és kézi munkával is dolgoztak.
A komáromi jezsuiták 1714-ben megfosztották a váli reformátusokat templomuktól, a parókiát a kinevezett plébános kapta meg. Ezután Vál hatáskörébe utalták többi falujuk katolikus lakosságának lelki gondozását, s a reformátusokat is arra kötelezték, hogy a váli plébánia fenntartásához járuljanak hozzá. A pákozdiak egy 1721-ben keletkezett összeírás szerint évente tíz forinttal és tíz pozsonyi mérő búzával tartoztak.
A templomelhagyás időszakának felekezeti megoszlását jelzi, hogy ugyanez a forrás (1721-ben) nyolcvan református és csupán hét katolikus gazdát említ. Ekkor a pákozdi a vértesaljai református egyházmegye egyik legnagyobb gyülekezete. Az arányok lassan változtak. Az 1751. évi uradalmi összeírás idején a faluban 111 református és hat katolikus úrbéres családfő élt, a reformátusok közül csak négy nem rendelkezett telekkel. Az 1776. évi felmérés szerint az 1026 lakosból a szolgarendűeket és a házzal rendelkező más helységbelieket (az extraneusokat) leszámítva 813 volt református és százötven római katolikus. Gazdasági helyzetüknek megfelelően a református presbiterek voltak a falu elöljárói is. A prédikátor 1745-ben félteleknyi szántóval (harminc pozsonyi mérő) rendelkezett, melyet a termés egy részéért a falubeliek műveltek meg.
1714–16-ban Poroszlai Mihály – későbbi egyházmegyei elöljáró (prosenior) –, majd Miskoltzi Soós György – későbbi esperes – volt a prédikátoruk. Komáromi József 1717-től 1732-ig szolgált Pákozdon, 1731-ben tanácsbíróként (assessor) vett részt a püspökválasztáson.
Csúzi Cseh János prédikátor 1732-től tevékenykedett itt. 1740-ben az egyházkerület egyik tanácsbírája lett. Az 1740-es években mint nemesember hozzájárult a nemesi felkelés költségeihez, 1745-ben saját költségén egy lovast állított ki. 1742-ben a seregélyesi református lelkészi gyűlésen a fiatal papok és papnék világias öltözködése elleni állásfoglalással – nemesi származásából fakadó elvei miatt – nem értett egyet. (A résztvevők azt kifogásolták, hogy sokan ékszert viselnek, sőt kilátásba helyezték, hogy az engedetlen papnék férjét el is bocsátják.)
A pákozdi prédikátor 1736-tól a velencei református lelkésszel közösen látta el a gárdonyi leányegyház szolgálatát. Itteni tevékenységével kapcsolatban sok támadás érte a római katolikus egyház részéről, mivel olyan helyen szolgáltatott ki egyházi szentségeket (keresztelt, úrvacsorát osztott) – helyben –, ahol az 1731. évi Carolina Resolutio tiltotta azt. III. Károly rendelete kimondta ugyanis, hogy a protestáns lelkészek csak ott végezhetnek egyházi tevékenységet, ahol 1681 előtt is létezett már protestáns egyházközség. A megvádolt Csúzi Cseh Jánost 1747-ben a veszprémi egyházi törvényszék nyolcszáz, majd könyörgésére négyszáz forintra mérsékelt büntetésre ítélte, többek között azért is, mert vegyes házasokat esketett, ami a római katolikus egyház privilégiuma volt. Haláláig, 1751 decemberéig szolgálta a gyülekezetet. Utóda, Dancsházi Nagy Sámuel 1752-től munkálkodott a faluban, 1767–1770 között az egyházmegye tanácsbírói tisztét is betöltötte, tizennyolc esztendei szolgálat után Pákozdon halt meg.
A kis templomot gyakran kellett renoválni, 1752-ben a pákozdi bíró a tetőzet javítására kért és kapott engedélyt. 1758-ban és 1771-ben az épület és harangtornya ismét felújításra szorult.
Nemes Bóka Sándor gondozta a híveket 1770 és 1783 között, s lelkészsége alatt a börgöndpusztai reformátusokat is pasztorálta. Kemenczky János 1783-tól negyvenhét hosszú éven át szolgált a gyülekezetben. Az egyházmegye tanácsbírájaként hozzájárult az elaggott lelkészek és lelkészözvegyek támogatásához.
II. József 1781-ben hozott türelmi rendeletével a protestáns vallásgyakorlatot és templomépítést korlátozó intézkedések enyhültek. 1788-ban a gyülekezet már 993 főt számlált, s a következő században is fokozatosan gyarapodott. A század elején még megfelelő méretű templom a hívek befogadására már rég nem volt elegendő. A bővítés lehetőségét hamarosan kihasználva 1790-ben nagyobbították meg a hajót, és épült fel a hosszház keleti oldalához csatlakozó torony. Johann Kohl pesti mester öntötte 1801-ben a ma is meglévő kisebbik harangot, a magasabb, hagymatagozatos toronysisak 1816-ban készült el. Ezzel az átépítéssel a torony magassága harminc méter lett, s a templom elnyerte késő barokk formáját. A hajó keleti és nyugati végén álló fakarzatok a XIX. századból származnak.
Kemenczky János munkáját időskorában már Szappanos Sándor káplán segítette. Kemenczky valóságos lelkészdinasztiát alapított Pákozdon. Kívánsága teljesült, amikor az egyház is beleegyezett abba, hogy még életében, 1830-ban felváltsa őt fia, Kemenczky Gábor, akkori váli prédikátor. Az ő több mint négy évtizedes szolgálata alatt (1830–1873) Pákozd nevét a szabadságharc helyi eseményei kapcsán az egész ország megismerte. A falut feldúló horvátok 1848. szeptember végén a templom értékes tárgyaiból is zsákmányoltak. Kemenczky Gábor működése Pákozd belterületén kívül már kiterjedt a község politikai területéhez tartozó Világosmajorra, Börgönd-, Csala- és Kisfaludpusztára is.
Az egyházközség a szabadságharc után, 1852-ben hagyott fel a régi református temető használatával (amely az első újkori római katolikus temetővel együtt a mai sportpálya helyén feküdt). Ezután már a mai sírkertbe temették halottaikat. A református tanító a kántori feladatokat is ellátta, de gyakran előfordult, hogy maga temetett.
Kemenczky Gábort annak fia, Kemenczky Károly követte. Aktívan részt vett a nagyközség közügyeinek intézésében 1908-ban bekövetkezett haláláig. Csáky István, majd 1911-ben Bódiss Lajos következett soron a lelkészi hivatalban. Utóbbi pártfogásába vette az első világháborús hadiözvegyeket és -árvákat, 1925-ben új harangot öntetett a templomnak, 1929-ben vele ünnepelhette az egyházközség háromszáz éves fennállását is. Utódának, László Leventének, 1933–1953 között újra a háborús esztendők jelentették a legtöbb aggodalmat s a legnehezebb feladatokat.
A második világháborúban elpusztult a templom 1909-ben készített orgonája, belső berendezése, a lelkészlak is találatot kapott. Az egyházközség azonban átvészelte a legnehezebb időket is. László Leventét 1953–1979 között Szabó Sándor, 1979–1992 között Szabó Levente, 1992-ben pedig Kardos Péter követte.
A református templom
A református lelkészlak régi épülete
A református templom belseje (szószék, úrasztala, karzat)
A presbitérium tagjai 1927-ben. Ülő sor: Pap Gy. István, Simon Gy. János, Bartha Mihály, Bódiss Lajos, Hetényi István, Csörgei Pál, Csontos Gy. János. Középső sor: Simon Gy. József, Kupi István, Pupp János, Csontos Gy. József, Bajó Gábor, Hagyó János. Felső sor: Lángi János, Göllén János, Lángi Mihály, Lázi István
Istentisztelet résztvevői a református templomban
Konfirmandusok az 1960-as években
A református templom bejárata napjainkban
