A káptalan hozománya
A káptalan hozománya
A XVIII. század közepére a jezsuita rend sok ellenséget szerzett magának Európában az abszolutisztikus államok vezető köreiben, több uralkodóval is összeütközésbe kerültek. A féltékenységre elsősorban a rend erős gazdasági hatalma, némely fejedelmi udvarban gyakorlott szellemi és erkölcsi befolyása adott okot, de az egyházon belül sem nézték jó szemmel a rendtagok túlzott öntudatát, a Jézus-társaságnak az oktatásban betöltött vezető szerepét. Leginkább a pápasággal szemben ellenséges érzülettel viseltető politikusok, akik a jezsuita rendet tartották a pápaság legfőbb támaszának, igyekeztek a rend pozícióit megingatni. Ellenségeik elsőként Portugáliában érték el 1759-ben, hogy az összes jezsuitát száműzzék az országból. Az események kényszerítő hatására adta ki XIV. Kelemen pápa 1773. július 21-én a rendet feloszlató „Dominus ac Redemptor noster” kezdetű rendeletét.
A jezsuitaellenesség Magyarországon sem volt ismeretlen jelenség. A világi papság sok esetben nem volt túl jó véleménnyel a szerzetesrendi kegyurakról. Maga az udvar is kihasználta a nemzetközi közhangulat alakulását. Mária Terézia 1774-ben lefoglaltatta a rend vagyonát, amelyet ezután néhány évig a magyar kamara adminisztrált.
A királynő a rendek kérésére jóval korábban, már az 1765. évi országgyűlésen ígéretet tett arra, hogy ismét felállítja a székesfehérvári káptalant. Erre a székesfehérvári római katolikus püspökség megalakításával egy napon, 1777. február 17-én került sor. Maga Mária Terézia már 1741-ben elismerte, hogy a középkorban a káptalan birtokához tartozó Pákozd, Sukoró, Etyek, Gyúró, Sóskút a hattagú szervezet újjáalakulásakor ismét a testület tulajdonává válik. A káptalani birtok része lett Barátházapuszta is, amely a középkorban világi birtokosok kezében volt.
A Magyarországon megtartott első népszámlálás idején (1784–1787) 197 házban, 241 családban 1130 lakost írtak össze. A községben egy zsidó család élt, ők bérelték a káptalan boltját a Budai út északi oldalán (benne sörkimérést is működtettek), a katolikus iskolához közeli épületben. Családtagjaikkal együtt harmincöt nemest regisztráltak, akiknek száma a következő században tovább emelkedett, 1843-ban csak családfőt (!) ötvenkettőt vettek számba.
Az ugyancsak II. József uralkodása idején készült katonai leírás Pákozdról megállapítja, hogy csak a templom és a vendégfogadó – mely a XIX. század közepéig az uradalmi lakóház nyugati felében kapott helyet, s csak a század utolsó harmadában került a Budai út déli oldalára, a katolikus iskolával szembe – épült szilárd anyagból. A Budai út két oldalának megfelelően a falu alsó (Alszeg) és felső részre (benne a Hegy) különült el. Ezt tükrözik a családokat megkülönböztető ragadványnevek is: Alsó Kupi, Alsó Szabó, Alsó Törzsök, Alsó Tóth és Felső Kis, Felső Törzsök és így tovább. A Velencei-hegység felé eső falurész a felső, a tó felé eső rész az alsó falurész.
Az országút nem csak földrajzi értelemben osztotta két részre a települést, hanem felekezetek szerint is. Az alsó falurészben éltek a reformátusok, ez volt a község magja, az első letelepedés emlékét őrző, nagy beltelkekből álló Öreg (ma: Petőfi) és Kis (ma: Kossuth) utcával, a telkes jobbágyok lakóhelye. Itt épült fel a XVII. század végi református törzslakosság temploma, iskolája, a községháza, községi kocsma, kovácsműhely, a vármegye ide telepítette a korábban csak a jobbágyoknál megszálló katonáknak lakóhelyül szolgáló kvártélyházat.
A felső falurész – főként katolikus lakosaival – az uradalom belsősége és a katolikus templom köré csoportosult; az uradalmi alkalmazottak, zsellérek kisebb portái épültek ki a hegyre kapaszkodó utcácskákban. A Dinnyési út mellett, a Fertő és a Velencei-tó közt állt az uradalomhoz tartozó Fertői vagy Dinnyési csárda.
A jobbágyfalu igazgatását 1788-ban ellenőrizték. A bíró számadásait a főszolgabíró előtt az uradalmi tiszttartó nézte át, majd együttesen átvizsgálták az adóösszeírásokat, és megtárgyalták az árvaügyeket is. A bíró és jegyző fizetését a községi kocsma és a Falurét jövedelméből fedezték. A község elöljárósága (öregbíró, törvénybíró, esküdtek) mellett az adminisztratív munkát a jegyző látta el (éves fizetése 1800-ban negyven forint volt); kisegítőként kisbírákat alkalmaztak. 1807-ben a bíró harminc, a kisbírák tizenöt-tizenöt forint fizetést kaptak. 1830-ban a pénzügyek intézésére már adószedőt is választottak.
A település rendjére az éjjeliőr (bakter) ügyelt fel, aki egyben dobos is volt, azaz dobszó útján tette közzé a megyei, uradalmi, községi hirdetményeket. A község két mezőőrt tartott, a káposztáskertekre külön szegődtetett csősz vigyázott. A szőlőhegyek (Belső-hegy és Külső-hegy) őrzését a hegybíró három hegymesterrel látta el (a bíró 1840-ben száz, a mesterek ötven-ötven forintot kaptak). A község alkalmazta a bábaasszonyt is (1787-ben Baki Éva töltötte be az állást), aki mentesült az adófizetés alól. A falunak saját kovácsháza és kovácsműhelye volt, a községi malom molnára (1786-ban Szokolay Péter) Pákozdon lakott. A XIX. század elején az ökrös és a tehenes számára pásztorházat építettek az Öreg utcában, a református iskola közelében.
A helység lakói kivették részüket a napóleoni háború terheiből. Az 1792. évi nemesi felkelés költségeihez tizenöt nemes járult hozzá a Bakos, Horváth, Kiss, Nagy, Sághi családból, egyenként negyvenöt krajcárral. Nagy János uradalmi ispán éves jövedelme alapján négy forint harminc krajcárt fizetett. Az armalista nemesek ekkor három, 1800-ban két katonát adtak, a harmadikat a pátkaiakkal közösen állították. Továbbá egy-egy forintot fizettek a katonai kiadásokra. A nemesi felkelőseregben Nagy János, Nagy Péter, ifjú Sághi Mihály személyesen vett részt. A jobbágyokat fuvar és egyéb szolgáltatások teljesítésére kötelezték. A terhek mellett a háborús mezőgazdasági konjunktúrából azonban hasznot is húztak. Terményfölöslegüket Érdre szállítva adták el a gabonát hajóra rakó kereskedőknek. A kereslet kihasználásának versenyében a pákozdiak az uradalommal is szembekerültek. A káptalan elsősorban a birkás majorát ellátó legelőit féltette a jobbágyok állataitól, ezért igyekezett tilalmazni juhtartásukat. Talán a jó piaci lehetőségek késztették a telkeseket arra, hogy harmincöt évvel az urbárium bevezetését követően álljanak elő telekállományukat érintő panaszaikkal.
Az úriszék, majd 1803. február közepén a megye közgyűlése elé kerülő kifogások szerint állami adóikat tizenhárom telekkel több föld után fizették. A különbség az 1768. évi úrbérrendezés kapcsán már jelzett eltérésekből adódott: a földesúr egy egész telekhez harmadannyival több állományt osztott, ami a megyei számítás szerint annyival több teleknek is számított. Kifogásolták továbbá, hogy a megye a káptalan nádasát – amelyet felesben használtak – első osztályúnak minősítette, emiatt magas adót fizettek, pedig a nádas nem is volt a birtokukban. A közgyűlés elrendelte, hogy a nád után ezentúl a második osztályba sorolt feltételek szerint adózzanak, a telkek ügyét pedig a helyszínen vizsgáltatta ki.
Zlinszky Imre főszolgabíró 1803. május 3-i jelentése szerint Csapó Benjámin földmérő Szegedy Pál nagyprépost, Nagy Pál kanonok, Zuber Sándor uradalmi ügyvéd jelenlétében tizenöt gazdának mérte föl a belső és külső telekállományát, s a szemle a jobbágyok panaszát igazolta. Kiderült, hogy a földesúr több földet adott ki, mint amennyi a telek után járt.
A helytartótanácsot is megjárt panaszok azonban mégsem vezettek eredményre. 1803 végén a pákozdi jobbágyok visszavonták a túlfizetéssel kapcsolatos észrevételeiket, a káptalantól „bocsánatot kértek”. Megbánást tanúsítottak, hogy kérésükkel az uralkodóhoz folyamodtak. A megtorló intézkedésektől félve megígérték, hogy többé nem fordulnak földesuruk ellen.
Az állami adó mértékén a jobbágyok tehát nem tudtak változtatni, a helytartótanács azonban felhívta a megye figyelmét, hogy a káptalant a kilenced és az általa bérelt tized szabályszerű behajtására kötelezze. A káptalan 1806-ban nem engedélyezte jobbágyainak, hogy a pákozdi nemesek mellett a dinnyési puszta bérletébe betársuljanak, ugyanis ez azt igényelte volna, hogy ingóságaik a bérleti díj vagyongaranciáivá váljanak.
Az úrbéres népesség gazdasági-társadalmi helyzetét az 1846-ban létrejött úrbéri egyezséget megelőző évtizedekben az 1828. évi országos adóösszeírás szemlélteti leginkább. A konskripcióban 120 telkes jobbágy, 137 házas és 25 ház nélküli zsellér szerepelt, azaz 282 jobbágy családfő, akik 252 házban laktak. Ezekben a családokban 707 tizennyolc és hatvan év közötti családtag élt, a családfők közül 56 hatvanévesnél idősebb volt.
A jobbágyok úrbéri telkei 1236 pozsonyi mérő szántót és 463 és fél kaszás rétet öleltek fel. A telekkel rendelkezők rétegződése a következőképpen alakult: négy hétnyolcad, egy 13/16, három háromnegyed, huszonhét 7/16, harminchét háromnyolcad, kilenc negyed-, nyolc 3/16 és harminchárom nyolcadtelkes (többen azonban közösen birtokolták telküket).
Az adatok mutatják, hogy a telekaprózódás erősen előrehaladt, s a zsellérek jelentős aránya is szembetűnő az úrbéresek között. Igásállatuk igen kevés van. Összesen 146 ökörrel, 238 lóval rendelkeztek; a telkeseknek kettő– négy ökre, illetve egy–három lova volt. Négy ökröt, amennyit a mezei munkákhoz Mária Terézia urbáriuma is megkövetelt, csak a háromnegyed teleknyi állományt kézben tartó néhány család birtokolt, tizenhárom telkesnek pedig egyáltalán nem volt igásállata. Az adatok az ökörtartás visszaszorulását mutatják.
Bár a kisbirtokok műveléséhez kevesebb igásállat is elegendő volt, egységnyi telekre viszonylag sok (több mint kilenc) jutott belőlük. Valószínűleg a fuvarozás is fontos szerepet kaphatott a kis jobbágygazdaságok (különösen a zsellérek) életében. A birkatartás nem volt jelentős a jobbágytelkeken: 23 gazda tartott egyenként öt–húsz, összesen 230 egyévesnél idősebb juhot. Csekély számú birkájuk a földekre szükséges trágyának csak harmadát-negyedét adta. A zsellérek harmada rendelkezett egy-két állattal (inkább sertéssel és a fuvarozáshoz használható lóval, kevesebb tehénnel). Terményeiket Fehérváron értékesítették. A faluközösség nyolcvan pozsonyi mérő területű rétet birtokolt. A kocsmából évente ötven forint bevétele származott, a malom jövedelmének harmada évente húsz forintot hozott, s nyolc pozsonyi mérő káposztással, húsz pozsonyi mérő kenderfölddel is rendelkezett.
Az igásállatokkal rendelkezők jövedelmüket fuvarozással egészítették ki, a szegényebbek kézi munkát (kaszálás, aratás) vállaltak az uradalomban; ősszel szőlőmunkát, télen pedig nádvágást. A község szőlőterülete 204 és fél pozsonyi mérőt tett ki, a szőlőművelés jelentőségét mutatja, hogy a 272 úrbéresből csak negyven nem rendelkezett szőlőbirtokkal, s más falubeliek is birtokosok Pákozdon. A házas zsellérek 82, a másnál lakók 27 százalékánál megélhetésük fontos összetevője ez a művelési ág. Egyenként fél–kettő pozsonyi mérő terjedelmű szőlőterületet birtokoltak. A szőlőbirtok esetében ügyeltek arra, hogy a terület tovább már ne darabolódjék. A birtokkal nem rendelkezők egy része halászattal foglalkozott, mások a falu tehetősebb lakóinak vagy az uradalomnak a szolgálatába szegődtek. 1840-ben az ispán fennhatósága alatt a következő állásokban alkalmazott a káptalan embereket: hajdú, öreghajdú, erdőkerülő, vincellér, mezőőr, facsősz (aki az utak mentén elültetett fákra vigyázott), tócsősz, korábbról az uradalmi pintér és a kőfejtő. Egy részük uradalmi házakban lakott.
A telekaprózódás, a megélhetéshez szinte nélkülözhetetlen úrbéres telek elvesztése oda vezetett, hogy mind többen keresték kenyerüket, ha csak részben is, a kézművesiparban. Ezért nem csak idegenből itt letelepült mestereket, hanem egykori pákozdi jobbágyfikat is találunk közöttük. A Csákvári járásban fekvő település kézműveseinek többsége a vértesaljai céhszervezethez tartozott. Ebbe a céhbe 1816-ban tizenhét takács szerveződött. Bár a takácsok nagy száma jellemző volt a megyére, itteni számuk ekkor a szomszédos Lovasberény mezővároséval egyezett. A faluban hét kovács, hat csizmadia, két bognár is dolgozott. Ezek a falusi kézművesek olyan házas zsellérek voltak, akik évente csak három–hat hónapig éltek mesterségükből. 1828-ban a huszonegy összeírt iparos között csak két csizmadia (Nagy Mihály, Szanyi János) és a falu kovácsa (Ketskés Péter) végezte foglalkozását egész éven át.
Az 1831. évi országos kolerajárvány – a település könnyű megközelíthetősége ellenére – többé-kevésbé megkímélte a falut. A korabeli szóhasználattal élve epemirigynek nevezett betegség elsősorban a megye keleti részén, a Duna menti településeken és Fehérváron végződött sok esetben halállal. Pákozdon a kolera alig több mint két hétig szedte áldozatait, augusztus végétől szeptember közepéig, főleg az idősek és a nők közül: a járványnak huszonkét halottja volt.
A római katolikus egyházmegyei schematizmus szerint 1836-ban a helységnek 1189 református, 434 katolikus, tizenöt evangélikus és tizennégy zsidó, összesen 1652 lakója volt. Az 1832–1836. évi országgyűlés 12. törvénycikke lehetőséget teremtett a földesúri és úrbéri birtok tagosítására, elkülönítésére. A pákozdi jobbágyok már a következő esztendőben szerették volna kihasználni a törvény kínálta alkalmat, és a megyétől a jobbágyi haszonvételek, úrbéres telkek és legelők elkülönítését kérték. A közgyűlés a főszolgabírót, a tiszti ügyészt és Horváth János földmérőt küldte ki, aki 1838-ban felmérte a falu egész határát: a belső telkeket, a három vetőben fekvő urasági, úrbéres és javadalmi földeket. A káptalan birtokához tartozott a szántókon és kaszálón kívül a Fertői csárda körül hatvannégy magyar hold (amit bérbe adtak), a Somos-völgy, Kányás és Diófás-kút nevű erdő, valamint a legelők, ezenkívül a Fertői-tóból 199, a Velencei-tóból 2774 magyar hold nagyságú vízfelület.
A pákozdi jobbágyi és urasági földek elkülönítése 1838-ban a megye közvetítésével nem vezetett eredményre, a káptalan nem hajlott békés egyezségre. Az elkülönítés érdekében a jobbágyok képviseletében a megyei tiszti ügyész 1839. április 26-án indította el a pert a pákozdi úriszéken. A jobbágyok, zsellérek, szegődményesek járandóságaikat egy tagban, olyan helyen kérték, ahol az uradalom állatai nem legeltek. Más, „tisztességes” helységhez hasonlóan szorgalmazták a szabadosok (extraserialisták) földjeinek és rétjeinek kiadását is.
A szabályozás előkészítéseként 1841 októberében felmérték a falu határát, dűlőnként vizsgálták meg a szántóföldek, rétek és a közös legelő minőségét. A törvényszék elé vitt per végül 1846. augusztus 6-án szűnt meg, amikor a káptalan megegyezett a jobbágyokkal. A „barátságos egyezség” intézkedett arról, hogy a jobbágyok 39 7/8 úrbéri teleknyi állományát három vetőben, elsősorban a falutól nyugatra, az első vető egy részét viszont Sukoró felé adják ki, az így fennmaradó úrbéres területből pedig 5/4 nagyságú új telket is alakítsanak ki. A közös legelő felszámolásával az úrbéresek egy egész telekre összesen tizenkét hold legelőt kaptak a Mészeg-hegyen, a Kerék-tónál és a falu felett fekvő Nagy-legelőből. A Nagy-legelő silánysága miatt a káptalan illetőségüket telkenként két hold lucernafölddel toldotta meg, s két holddal a tószéli földekből. Így egy telekre összességében tizenhat hold legelő jutott. Mindezek felett adta ki az uradalom a káposzta- és kenderföldeket. A falu birtokát a káptalan – régi helyén – tizenöt holddal növelte; a javadalmasok közül a plébániához és a parókiához egy, a református tanítónak háromnyolcad, a katolikus tanítónak és a jegyzőnek félteleknyi illetőséget adott a legelőjárandósággal egy tagban, a kisfaludi határ közelében. A katolikus templom és a harangozó pedig eddigi birtokát tartotta meg. A rendezetlen belső telkek mérnöki szabályozását is megígérték.
Az egyezséget, melyet a káptalan nevében Farkas Ferenc nagyprépost kötött, Fejér megye jóváhagyta, bár megyei vélemény szerint a kiadott birtokok az 1768. évi mennyiséget nem érték el. Mivel azonban a tagosításkor a határ kedvezőbb adottságú részeit jelölték ki, a jobbágyok helyzete javult. A helytartótanács hozzájárulása alapján a rendezést 1848-ban, még az áprilisi törvények előtt hajtották végre. Legelőből a 41 1/8 úrbéri telek után 658 hold, a 168 házas zsellérnek arányosan 336 hold, a javadalmasoknak együttesen 3 4/8 telek után 42 hold járt, összesen 1036 magyar hold. Mivel a földkönyv szerint nem 168, hanem 182 házas zsellért tartottak nyilván, részükre ennél több legelőt kellett kiadni. (A zsellérek számában az eltérésnek az volt az oka, hogy tizennégy telken két család is lakott. A háromszázötven holdnyi legelőt tulajdonképpen a zsellérek valós, 175 fős létszáma alapján mérték ki.)
A rendezés után a pákozdi határ 9415 magyar holdnyi területéből a jobbágyok 2322, a zsellérek 427, a javadalmasok pedig 302 hold földdel rendelkeztek. Az uradalom több mint hatezer holdas földbirtokon gazdálkodott, melyből 620 hold a Belső-, 350 hold pedig a később Világosként emlegetett Külsőmajorhoz tartozott. A káptalani erdő 461 holdat tett ki. A 463 holdnyi szőlőből a jobbágyok által művelt terület megváltása a szabadságharc utáni időszakra maradt.
Pákozd II. József korában (1789)
Parasztbarokk épület az Öreg utcában
Egykori jobbágyház az Öreg utcában
